Szigeti Péter: Túl a számokon

A hosszabb távon ható eszmei tényezők szerepe a domináns pártrendszer (2010–2022) kialakulásában[i]

Közismert, hogy jelentős tudósok szoktak az empirikus analízis érvrendszerével élni. Az élet aranyló fája azonban nem kizárólag a statisztikai adatokban van. A társadalmi és politikai összefüggéseket és a viszonylatokat általában nem lehet úgy verifikálni, mint bizonyos elemi tényeket. A választási adatokat illetően is ez a helyzet, mert egyfelől a közvélemény gyorsan változhat és változtatható szociológiai jelenség. Másfelől a mélyben ható eszmei, ideológiai tendenciákkal is foglalkozni kell. Ez 30 év eredménye.

Vegyünk először egy eszmei és erkölcsi kérdést. Helyes volt-e egy olyan politika, amely a jobboldal egészen alpári baloldal-ellenességére, „maffiabaloldalazás”-ára „maffiaállamozás”-sal válaszolt? Államelméletileg nézve, a maffia egy illegitim képződmény, az állam pedig a legitim erőszak monopóliumot birtokolja. Hogy lehetne akkor egy állam maffia? Ami állam, az nem lehet maffia, ami pedig maffia, az nem lehet állam. A kettő fogalmilag kizárja egymást. Nem a politikai rezsimet, kurzust, hanem az államot minősítették a polgárok számára zavaróan, elméletileg pedig tévesen. És a magyar társadalomnak végeredményben nagyon széles rétegei azok, akik azért elitellenesek, mert egyrészt az elit nem oldja meg a magyar társadalom problémáit, másrészt pedig azt mondják, hogy „az egyik 19, a másik egy híján 20.” E kölcsönös maffiázás mérhetetlenül alacsony szintre vitte le a politikai versengést a két oldal között – máig tartóan. Felvenni azt a kesztyűt, amibe az ellenfél jobb, másfelől egy vulgáris és alpári stílussal harcba szállni – ezek igencsak kétes „erények”. Ha ezt a dimenziót, az eszmei faktor jelentőségét kinyitjuk, és szemhatárunkat reá vetjük, akkor fény derülhet arra, voltaképpen miért tud ennyire sikeres lenni a hazai jobboldal. Látni kell, hogy ez nemcsak a „gyűlöletbeszéd és a karaktergyilkosságok” következménye, hanem nagymértékben a magyar baloldal önhibája, amivel az identitását jórészt elvesztette. Azzal, hogy a dezideologizált dezideologizáló értelmiségiekre és a technokráciára hallgat. Tudniillik a baloldaliság nem azon múlik, hogy a jobbhoz képest valaki közép felé áll, akkor baloldali, ez egy formális viszony, hanem az tartalmi követelményeket kellene hogy felöleljen. A tartalmi követelményeknél a magyar baloldalon permanens önfeladás folyik, kevésbé az első 10–12 évben, amikor az MSZP-ben még jelen volt egy plebejus-demokratikus morál, hanem inkább az utóbbi években látható az a tendencia, hogy átengedte a teret a jobboldali antikapitalizmusnak. Egy baloldali kapitalizmuskritika álláspontja helyett. Hasonlóan a társadalmi egyenlőség érdekében keveset mutató policyjáig. (Például a 13. havi nyugdíj visszavonásával az utolsó szignifikánsan reá inkább szavazó népesség is átállt a túloldalra: 2:1-ből „sikeresen” csináltak 1:2-t, a neoliberális technokrácia restrikciós elgondolásai jegyében.) Ezt a törésvonalat is elveszítette, és lényegében a jobboldal a saját nemzetfogalmával (történettudomány helyett üzemszerűen bejáratott emlékezetpolitika) és a jobboldali antikapitalizmusával ideológiailag győzte le a baloldalt.

Mi ennek az oka? Harminc éven át a liberális és a nemzeti konzervatív ideológiák együtt, szitokszót csináltak a szocialistából. A szocialista párt pedig nem védte meg azt az álláspontot, ami értékrendben, világnézetben, történelem- és társadalomfelfogásban egy valóságos baloldalt képviselhetne. Pusztán partikuláris érdekkoalícióként különült el ellenfeleitől. Aki teljesen átadja az eszmei-erkölcsi terepet, és intellektuális és morális kezdeményező erő nélkül egyfajta negatív politikai kampányba fordul vagy mindenkor pragmatista, néhol vagdalkozásba kezd, ahelyett, hogy a saját arculatát domborítaná ki, az hosszú távon vereségre ítéltetett. Ami baloldali, az nem szociálliberális és nem liberális.
Demokrácia, jogállam, Európa – ez a kevés mondandó a nemzeti öntudatot széles tömegeknek felkínáló jobboldalisággal szemben. A konzervatív nacionalizmust csak a szociális kérdés lenne képes ellensúlyozni egy félperifériás, közepesen fejlett országban. Tehát azok a tendenciák, melyek eszmeileg harminc éven át hatottak – iskola, ideológiai apparátusok, pártapparátusok, egyház, médiahatalom, de ide sorolhatjuk akár az egyetemeket is –, megtették hatásukat. Ne felejtsük el, hogy az egyetemeken milyen nagy a befolyása a szélsőjobbnak a HÖK-re. Ne felejtsük el, hogy eredetileg végzett történészek alkották a Jobbik vezető gárdáját, akiket a pesti bölcsészkaron képeztek ki. Ne felejtsük, hogy a NER tucatnyi jobboldali beállítottságú műhelyt alapított és tart fenn, amelyek táplálják médiáját és a közmédiát. Ilyen lett a szellemi életünk. Tehát azt kell hogy mondjam, hogy a hagyományos baloldal egy olyan mértékű önfeladás áldozata lett, hogy most ott minden üres. („Minden Egész eltörött/minden láng csak részekben lobban” – Ady Endrével szólva, a „Kocsi-út az éjszakában” életérzéséről). Átalakulni pedig nem sikerült.

A prominensek, a húzó ágensek egy polgári baloldalt csináltak abból az általában vett baloldalból, amelyik egy sokkal szélesebb spektrumon – a társadalmi egyenlőség követelésétől kezdve, az antikapitalizmuson át, az anarchizmusig bezárólag – nagyon sokféle szocialista, szocialisztikus gondolatot magában foglalhatna, tehát ettől az identitástól elment abba az irányba, amely lényegében a polgári baloldalt jellemzi (tiszta formájában a Demokratikus Koalíciót). A mostani egyesült ellenzék egy stratégiai-taktikai szövetség – a „legális autokrácia” megdöntésére. Rendben.  Az ellenzék nem baloldal, amióta annak nincs saját identitása, azaz: nem emel fel senkit a szétszórt sokaságból a kollektív érzület-eszme-cselekvés nívójára, ami pedig minden ember vágya. Önmagán túlmutató jelentőségre szert tenni. Ezt a vallástól, a kisnemzeti nacionalizmustól, a harmadik utassággal hagyományosan kacérkodó jobboldaltól széles tömegek kapják meg.[ii]

Az előválasztás során a leginkább baloldali programot képviselő erő (Karácsony Gergely[iii]), taktikai okoskodásból, visszalépett a harmadik helyen végzett Márki-Zay-féle „tábor” javára, gondolván, hogy a mérsékelt jobboldal számára vonzó (és így szavazatokat vonhat el a Fidesztől) a „nem lopunk és a visszaállítjuk jogállamot” program. Közben politikai árvát csináltak a baloldali érzületű emberekből.

Magyarországon ott tartunk, hogy voltaképp csak két erős pólus verseng. Nemzeti-konzervatív és a liberális-szociálliberális ellenzéke, ahol utóbbi nem baloldali. Egy a nemzetivel szembenálló polgári oldal akkor lehetne sikeresebb, ha az országban nem 1,5 millió mélyszegény (67.050 Ft havi jövedelemmel élő leszakadók) és kb. 4 millió szegény[iv] ember (prekariátus), hanem kb. 6 millió vagy még több polgár ember élne biztos egzisztenciával. A rendszer teljesítőképessége ezt nem nyújtja.[v] Ennek következtében alakult ki az eszmei faktorok és felhajtóerők körülményei mellett ez a politikai tagoltság. A társadalmi állapotok anyagi és szellemi háttere egy olyan alapja a politikai folyamatoknak, amelynek következményei vannak a választási eredményekre nézve. Akkor is, ha ebbe a körbe tartozó viszonyrendszer sok-sok eleme közvetlenül nem mérhető, nem számszerűsíthető. A félperifériákon végképp nem lesz honos a „third way”, amely a centrumban is csak nyögdécselt, és alig képes helyettesíteni valamit a baloldal identitásvesztéséből.

A jelenbe integrálódott történeti elem nem egy statikus pillanat – persze a választáskor kitüntetett pillanat –, hanem tartós folyamat. Ha a szociáldemokrácia a restrikciós, fékezett habzású neoliberális politikában merült ki, akkor már nincs mit csodálkozni azon, hogy a lejtőn nehéz lett volna megállni. Nincs mit csodálkozni azon, hogy miután a kizsákmányolás törvénykönyve ellen kezdetben nem lépett fel, amikor fel lehetett volna lépni – ami tipikusan egy neokonzervatív policy –, hanyatló pályára került.

Persze nem csak gazdaságpolitikából áll a politika. A neokonzervativizmus is egy általánosabb fogalom. A NER jó évtizede ideológiai offenzívában van, vidéken az egyházak mérvadó támogatása mellett. A kereszténység védőpajzsakénti új Zrínyi Miklós feltalálása, a szegénység kriminalizálása és büntetése, a hajléktalanság kezelése, az egykulcsos szja, „az annyi érsz, amennyid van”, stb., mind ilyenek. A népességben ezek és az ehhez hasonló a nézetek pedig sokakat vonzanak (csak éppen rétegspecifikusan). A legátütőbb valószínűleg az, ahogy közhatalmi, hatósági eszközökkel, extraprofitokat eredményező mesterséges monopolhelyzeteket állítanak elő gazdasági holdudvaruknak, vagy ahogy a PPP-vel (például a Public-Privat-Partnership-en belül az outsourcinggal) élnek. Ez folytatódik az új egyetemi modellel, a gazdasági alapítványokba való kiszervezéssel. Tehát egy egész sereg, gyakran az USA-ból, vagy korábban a Berlusconi-féle politikai gyakorlatokból (Hajrá Magyarország! Hajrá magyarok! – szünet nélküli küzdelme) importált neokon elemet tudunk felhozni, amivel a Fidesz hazai viszonyok között él (és ezeknek valóban nem mindegyikét alkalmazta a három ciklusban is kormányzó MSZP). A népnyelv szerint a sok kis enyves kezet felváltotta a magas koncentrációjú nagy halak pályázat útján történő, milliárdos zsákmányszerzése. Tiborc panasza újra élő: „És aki száz meg százezert rabol, Bírája lészen annak…” – csak éppen a milliárdok felfoghatatlanok a közember számára. Magyarországon egy keresztény, nemzeti, neokonzervatív és tekintélyuralmi rendszer működik.

A hosszú távú tendenciáknál azt látni kell, hogy az a fajta kezdeményező erő, ami egyébként az európai szocialista, szociáldemokrata oldalból is hiányzik, tehát a szociális államnak egy nem nemzeti keretek közötti, hanem uniós szintre felemelt védelme lehetett volna a valós alternatíva. Amibe nem fér bele egy restrikciós neoliberális-neokon társadalom- és gazdaságpolitika. Egy neokeynesiánus gazdaságpolitika volt a szervezett kapitalizmus jóléti államainak elvi alapja 1945–75 között, és ez valóban már nem csak magyar ügy. Itt bukott az európai baloldal óriásit és vesztett teret. Történelmileg is. Egyébként mások mellett nemcsak én, hanem Berend T. Iván akadémikus is azt a paradoxont tartotta, hogy „meghalt a jóléti állam, éljen a jóléti állam”. Ugyanis az elesett nemzetállami szinten, mert a kisebb nemzetgazdaságokat a transznacionális tőke felbontotta a globális kapitalizmussal. Az informatikai forradalommal pedig a centrumok érdekében szervezték át a világgazdaságot. A remény és az esély az lehetett volna, hogy ha uniós szintre emelik a szociális Európa programját. Ettől fényévekre kerültünk, mert mind a magyar, mind az európai szociáldemokrácia egy defetista, hanyatló pozícióba került, hagyta magát ebbe belesodródni, beleesni (a 2022-ben is sikeres portugál szocialisták kivételével). Átadva ezzel a plebejus tömegek érdekképviseletét az ún. populista jobboldalnak. Ami egy vészterhes nacionalista reakció a globalizációra. Ezért van helye a „nemzeti”-nek a neokonzervatív előtt, a kormányzás vonatkozásában is. Tehát a szubjektív tényezőknek, kezdeményezőerőnek vagy ennek hiányának, tehát az eszmei tényezőknek igen nagy jelentősége van. Akinek nincs tradíciója, az nem is létezik. Maga a népet lenéző, populista terminushasználat evidenssé válása is eleve vereségre ítéli a baloldalt. Az ún. „bal-lib” tábor hangadói pedig ezt a húrt pengetik. Aki minden munkásmozgalmi és népi-plebejus tradíciót könnyedén eldobott, amikor hatalmon volt, az ne csodálkozzon azon, hogy nincs jelene egy olyan országban, mint Magyarország. Beállt a bizalomvesztés!

[i] A versengő pártok két pólus körül koncentrálódó rendszerét (1998–2009 között) 2010-ben domináns pártrendszer váltotta fel. „Több egymástól különböző párt létezik egymás mellett: a keretei plurálisak. De az egyik annyira erősebb a többinél, hogy egyedül kormányoz, és elsöprő többséggel rendelkezik a parlamentben” (M. Duverger francia alkotmányjogász-politológus definíciójával). In concreto, nálunk az alkotmányozó hatalmat és az összes jogforrást uralva kormányoznak: ha nem megy valami anyagi jogilag, ott az eljárásjog vagy a kinevezések, vagy éppen a költségvetései szelekciók.

[ii] 2018-ban a parlamenti választáson: a mandátumok 80%-át a magyar jobboldal pártjai nyerték (Fidesz 67%, Jobbik 13%; a nem jobboldalnak kevesebb, mint 20% mandátum jutott. Az MSZP–Párbeszéd-listára mindössze 682 600-an szavaztak).

[iii] A 2019-es őszi önkormányzati választások a fővárosban (és sok jelentős nagyvárosban is) mind a főpolgármester személyét, mind a képviselőtestület összetételét nézve fordítottak a dolgok állásán. Ezért az MSZP–Párbeszéd-szövetség az MSZP megmentőjének Karácsony Gergelyt gondolta, aki az előválasztás taktikai fordulata után alighanem annak sírásójává vált. Miközben nem túlzottan tolonganak a mérsékelt jobboldali választók az egyesült ellenzék táborába.

[iv] Önbevallásuk szerint a magyarok fele szegénynek érezte magát, 2019–2020-ban, a némiképp javuló keresetek, jövedelmek ellenére.

[v] A TÁRKI munkatársainak tanulmánya (2021. június) azt mutatja meg, hogy a magyarok háromnegyede EU-s szinten szegénynek számít, mert a jövedelme alacsonyabb az uniós mediánjövedelem 60%-ánál. (Ezt a mutatót nevezik szegénységi küszöbnek.) A magyar szegénységi küszöb 2005-ben is az uniós mediánjövedelem 40%-a volt, miként 2017-ben – ergo nincs felzárkózás. (Lásd: 444.hu, 2021. július 27.)

131. szám (2021. ŐSZ)

Asztal körül

Lukács 50. Örökség, viták és értelmezések

Lukács György halálának 50. évfordulójára emlékezve az Eszmélet szerkesztősége körkérdést intézett baloldali értelmiségiek egy csoportjához a világhírű filozófus kommunista fordulatával kapcsolatban. A fordulatot – szimbolikusan – a Taktika és etikában kifejtett nézetéhez szokták kötni, az ismert Hebbel-idézettel kapcsolva össze: „És ha Isten közém és a nekem rendelt tett közé a bűnt helyezte volna – ki vagyok én, hogy ez alól magamat kivonhatnám?”

Ricardo Antunes, Viktor Arszlanov, Budai Gábor, Kalous Antal, Kardos András, Krausz Tamás, Lengyel András, Michael Löwy, Marosán Bence, Mesterházi Miklós, Rastko Močnik, Ropolyi László, Savvas Michael-Matsas, Szigeti Péter, Tallár Ferenc, Tóth Károly, Tütő László, Raquel Varela – Roberto della Santa, Wiener György

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

130. SZÁM (2021. NYÁR)

Lugosi Győző emlékére. (1952–2021)

Szocializmus

Tütő László: Kapitalizmus volt-e a „létező szocializmus”?

A tanulmány a „létező szocializmus” jellegét elemzi, és arra a kérdésre keresi a választ, hogy az leírható-e a kapitalizmus fogalmával. Magát a rendszert történelmileg két alapvető tényező határozta meg: a gazdasági és kulturális elmaradottság, illetve egy antikapitalista ideológiai és mozgalmi tradíció. A „létező szocializmus” és a jóléti (fogyasztói) kapitalizmus működése között jelentős hasonlóságok fedezhetők fel, ennek ellenére a kapitalizmus fogalmai nem alkalmasak (nem elégségesek) a „létező szocializmus” működésének értelmezésére. Ezt a formáció tehát nem sorolható a kapitalizmusok közé, indokolatlan államkapitalizmusnak nevezni.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….