Írásomban nem kívánom a jelenleg létező nagyon komoly öko­lógiai krízist taglalni, inkább megkísérlem felvázolni egy, a tő­kés gazdaság és az ökológia viszonyáról szóló marxista elmé­let alapjait.

Néhány alapvető szempont Marx műveiben

Mivel a hatvanas évek közepe óta marxista vagyok, eléggé meg­lepett, amikor pár évvel ezelőtt az ökológia mélyebb tanulmá­nyozásába fogtam, és tudatosult, hogy Marx milyen súlyos kije­lentéseket tett a tőke és a természet viszonyáról. Tekintettel arra, hogy már sokszor olvastam ezeket a szövegeket, kétségkívül korábban fel kellett volna figyelnem erre, de talán nem olvastam figyelmesen, vagy talán valamely más aspektusra koncentráltam. Akárhogyan is, Marx világos állásfoglalásai ott voltak; méghoz­zá nem valamiféle Engelshez írott ismeretlen levelében, vagy egy megbúvó lábjegyzetben, hanem magában A tőkében. És nem is csupán futó megjegyzésként, hiszen konzisztensek más, A tőkében vagy egyebütt fellelhető szövegrészekkel: „A tőkés ter­melés tehát csak azáltal fejleszti a társadalmi termelési folya­mat technikáját és kombinációját, hogy egyúttal aláássa minden gazdagság kútforrásait: a földet és a munkást." (A tőke. I. kötet, 4. szakasz) Úgy tűnik számomra, hogy Marx műveiben ez egy alapvető tézis. Egészen az 1840-es évekig visszamenően nyo­mon követhető munkáiban, de talán sehol ennyire pregnánsan és kategorikusan megformulázva, mint itt. A szöveg rövid, de nem hagy mozgásteret az értelmezések számára; Marx itt a ter­mészeti erőforrások kizsákmányolását (vagy kifosztását) az em­ber kizsákmányolásával állítja párhuzamba. Mi, marxisták, fő­leg a bérmunka kizsákmányolásának problémájával voltunk el­foglalva. Természetesen Marx főleg az utóbbival kapcsolatos el­méletéről ismert, és ezt fejlesztette leginkább teljessé élete fo­lyamán. De ebben A tőkéből való bekezdésben azt állítja, hogy a gazdagságnak két forrása van, a természet és a munka, és a tőke szükségszerűen megrabolja ezeket a erőforrásokat. Az öko­lógiai krízis globális méreteiről való jelenlegi tudásunk alapján könnyen elgondolhatjuk A tőkének egy negyedik kötetét, amely a fenti tézisre alapozódna, és amelynek megírására Marxnak a maga korában sem lehetősége, sem elegendő ismerete nem le­hetett.

Néhány kutató szerint egyéb szövegekben Marx nem volt ilyen egyértelmű a természet tőkés kizsákmányolásának bírálatát il­letően. Ez igaz lehet: még a legnagyobb elmék is tévedhetnek. Nem azt szeretném sugallni, hogy A tőkében a marxista ökoló­giának egy teljesen kibontott elméletét találjuk, de igenis talá­lunk kezdeményeket és építőelemeket egy ilyen elmélethez. To­vábbá a szóban forgó kezdemények nem periférikusak, és nem is mondanak ellent gazdaságelmélete fő áramának. Ezt láthat­juk például a gothai programmal kapcsolatos polémiájában is. Ebben a programban a lasalleánus német szocialisták felállítot­ták azt a járatlanabbak számára nagyon is marxistának tűnő té­zist, mely szerint a „munka minden gazdagság forrása". Mint azt legtöbb olvasónk jól tudja, Marx erélyesen tiltakozott a kijelen­tés ellen, és nem radikális, hanem burzsoá tannak tekintette: „A munka nem a forrása minden gazdagságnak. A természet épp­annyira forrása a használati értékeknek (márpedig ilyenekből áll a dologi gazdagság!), mint a munka, amely maga is csak meg­nyilvánulása egy természeti erőnek, az emberi munkaerőnek."

És haspnlóképpen A tőkében: „A munka tehát nem az egyet­len forrása az általa termelt használati értékeknek, az anyagi gazdagságnak. A munka az atyja… a föld pedig az anyja."

Láthatjuk tehát, mennyire hangsúlyozza Marx, hogy a termé­szet a használati érték forrása, és a modern ökológia belátásá­val teljes összhangban állítja, hogy az ember a természet ré­sze, és az ember nem léphet túl a természeten. A munkaerő végső soron maga is egy természeti erő. Engels pedig hozzá­tette, hogy ha az ember a természettel szemben hódítóként vi­selkedik, a természet úgy vág vissza, hogy lerombolja az em­beri erőfeszítés eredményeit. És előre látta az időt, amikor az ember súlyos tapasztalatok és megpróbáltatások révén lesz kénytelen felismerni termelőtevékenységünk természetre gyako­rolt közvetett hatásait. Arra is felhívta a figyelmet, hogy az ilyen belátás és a hozzáállás megváltoztatása nem csupán tudás kér­dése, de előfeltételezi a termelési módban bekövetkező forra­dalmat is (Engels: A munka része a majom emberré válásában).

Marx különbséget tett használati érték és csereérték között, és a továbbiakban a csereérték képződésének vizsgálatában mélyedt el. A tőke az áru és a nap mint nap szokásos árutranz­akciók vizsgálatával indul. Marx azt kutatta, hogy milyen módon alakul ki az áru értéke, és milyen megjelenési formát ölt a pia­con. Itt természetesen a csereértékről beszélünk, és mivel Marx életének teljes hátralévő részét e probléma valamennyi aspek­tusa mélyreható tanulmányozásának szentelte, aligha kárhoz­tathatjuk, amiért nem ment mélyebben bele a kapitalizmus és a természetpusztítás problémájába.

És miután a marxizmus szükségképpen a gyakorlat talaján fejlődött, azt is tudatosítani kell, hogy a kapitalizmus és a termé­szet viszonyára vonatkozólag rendelkezésre álló tényanyag ezer­szer bőségesebb ma, mint Marx korában. Míg ő csak durva kör­vonalait vázolhatta fel az elméletnek, addig egy mai marxistát tények garmadája segíti egy teljes marxista elmélet kifejleszté­sében. Az utolsó évszázad folyamán az ökológiai krízis helyi szin­tű potenciális fenyegetéséből világméretű, szörnyűséges követ­kezményeket magában rejtő válsággá fejlődött.

Bár sok marxista vizsgálta már komolyan ezeket a kérdése­ket, a marxista gondolkodás történetében még kevés eredmény született e téren. Egy marxista politikai ökológiai elméletnek kon­zisztensnek és szilárdan megalapozottnak kell lennie, nem pe­dig valamiféle populista zagyvaságnak, mint ahogyan azt oly sokszor láttuk a baloldalon. Javaslatom szerint Marx elméleté­nek három fő aspektusát alapul véve és abból kiindulva tehet­jük teljesebbé a marxista megközelítést. A három aspektus: a tőkefelhalmozás elmélete, a földjáradék-elmélet, az elidegene­dés-elmélet.

1. A tőkefelhalmozás elmélete

A tőke-körforgás alapsémája a „pénz-áru-pénz" formula. A tő­kés számára az általa birtokolt tőke a kiindulópont. A tőke áruk termelésébe történő befektetésének célja a tőke uj, több tőke formájában történő visszatérülése. Ha a teljes körforgás lebo­nyolítása után az új tőke nem nagyobb, mint a kiinduló tőke, ak­kor az egész erőfeszítés értelmetlen volt. Ha a tőke nem nő, ak­kor a tőketulajdonos nem tőkés, csak fogyasztója a tőkének. Mi, bérmunkások, egy másfajta áru-körforgásban vagyunk érintet­tek. Mi az egyetlen rendelkezésünkre álló árut, a munkaerőnket adjuk el, hogy a kapott pénzen más árukat vásároljunk. Ebben a folyamatban a pénz csupán a munkaerőnk más munkások munkaerejével való cseréjének a közvetítő eszköze. Ennek a folyamatnak a végén nem termelődik semmiféle többlet. A mi célunk, hogy munkaerőnk eladása révén más használati érté­kekhez jussunk. Ez a körforgás a használati érték körforgása. A tőke számára viszont a használati érték csak eszköz a valódi célhoz: a csereértékhez. Ez a két folyamat elvileg és gyökere­sen különbözik egymástól. Két teljesen eltérő társadalom irányá­ba mutatnak. A kapitalizmus ellentmondásos valóságában mégis dialektikus módon összekapcsolódnak. Mint fentebb láttuk, a tőke-körforgás formulája: pénz-áru-pénz, vagy standard formá­ban:

P → Á → P'; ahol P' > P.

Ezt a határtalan növekedés formulájának fogom nevezni. A folyamatnak szükségszerűen ismételnie kell önmagát végtelen sorban. Ez a tőkefelhalmozás végtelen története. Marx hangsú­lyozza az „Alapvonalakéban, hogy a termelőerők növekedése leértékeli a tőkét. Ezért az a tőkés, aki nem vesz részt a növe­kedési spirálban, szükségképpen rá fog ébredni, hogy tőkéjé­nek reálértéke csökkent. Felhalmozás vagy halál: ez minden tő­kés szent jelszava, legyen bármilyen humánus is. Amint a tőkés sikeresen realizálja az értéktöbbletet, biztosítva az oly drága P'-t, tüstént be kell szállnia a játékba megint. Ugyanaz a törvény ér­vényes P'-re, mint ami érvényes volt P-re. Bizonyára levon vala­mennyit az értéktöbbletből saját maga számára, luxusfogyasz­tásra, a szeretőjére vagy akármi másra. De ismét be kell száll­nia a játékba magasabb tétekkel, mint az előző körben. P'-t be kell fektetni, és ekkor a formula ennek megfelelően így fest:

P'  → Á'  → P"; ahol P" > P*.

Az új P"-nek ismét nagyobbnak kell lennie, mint P' volt, mert különben a tőkés hamarosan a piac más ragadozóinak a prédá­jává válik. És ez így megy tovább a végtelenségig. P-t – egy­milliót – be kell fektetni, egymillió plusz egy végeredménnyel. Az egyetlen kivétel a rendszernek mint olyannak a katasztrófá­ja, amikor a tőke-körforgás összeomlik, a termelőerők óriási tö­megét lerombolva, és megteremtve az alacsonyabb szintről való újrakezdés alapjait. De mikor a folyamat beindult, hamarosan eléri és túlszárnyalja a depressziót megelőző legmagasabb szin­tet, így a tőkekörforgás folyamata szükségképpen a határtalan növekedés folyamata. A fenti egyszerű formulából levonhatunk más fontos következtetéseket is. Először: matematikai bizton­sággal megállapíthatjuk, hogy ez a folyamat monopolizációhoz vezet. A nagy tőke felfalja a kis tőkét. Csak azok fogják állni a versenyt, akiknek a tőkéje elegendő ahhoz, hogy a legújabb gé­pekbe fektethessék be. A felhalmozási folyamat mindegyik új szintje nagyobb inputot igényel, és ez gyorsan kimeríti a kis ha­lak lehetőségeit. Másodszor: megjósolhatjuk, hogy a felhalmo­zási spirál gyorsulni fog, mert ha valamelyik tőkés versenytársai előtt éri el az új és magasabb szintet, versenyelőnye lesz velük szemben, és gyorsabban fogja növelni tőkéjét. Láthatjuk tehát, hogy a kis tőkéknek az óriásmonopóliumok által való kisajátítá­si folyamata, aminek ma világméretekben lehetünk tanúi, logi­kus következménye a P → Á → P'-vel jelzett alapvető folyamat­nak.

Levonhatjuk ebből a következtetést, hogy a kapitalizmus a szűz természetnek szükségképpen mind nagyobb és nagyobb részét vonja be a folyamatba és transzformálja árukká. A legutóbbi év­tizedek meggyőzően illusztrálták ezt. Kari Marx idejében a kapi­talizmus a földgolyónak csupán egy kis részét uralta. Nagyapám születésekor, 1869-ben, Norvégia lakosságának csak a kiseb­bik része élt a pénzgazdaság körülményei között. Tehát a bér-, rabszolgaság mint a kizsákmányolás fő formája alig három – igaz, viszonylag hosszú – generáció óta uralkodó Norvégiában. Az emberiség legnagyobb része még a második világháború után is kívül élt a pénzgazdaságon, noha az már jelentős befolyást gyakorolt az életükre. Azóta a kapitalizmus valóban meghódí­totta a földgolyót, behatolva egészen a brazíliai őserdők belse­jébe és az óceánok mélyére. Most kirabolják a távoli őserdőket használati értékekért, amelyeket áruvá konvertálnak. A bánya­társaságok több kilométernyire a tengerfenék felszíne alól bá­nyásszák a mangánércet, az olajat és a földgázt pedig még mé­lyebbről termelik ki. Az északi-sarki régiót és az Antarktiszt szin­tén bevonták az árutermelésbe. A Föld körüli pályát úgyszintén. Még az élet építőköveit, a géneket is szabadalmaztatják és áru­vá konvertálják, beteljesítve Marxnak és EngelsnelTa Kommu­nista kiáltványban szereplő próféciáját, amely leírja, hogyan tesz a tőke mindent, még az emberi méltóságot és becsületet is, áru­vá.

Mikor a kapitalizmus még helyi vagy akár nemzeti szintű je­lenség volt, a következmények, habár az áldozatok számára szörnyűnek tűntek, mégis kevésbé voltak drasztikusak. A mai globális méretű kapitalizmus azonban új dimenziót ad a problé­mának. Minél inkább a végső határig feszíti a húrt a kapitaliz­mus a természetrombolásban, a természet annál kevésbé ké­pes feldolgozni a káros hatásokat. A mélytengerek és az arktikus jégmezők elszennyeződése, az ózonlyukak és a globális fel­melegedés – mind a természeti környezetet egyre nagyobb és nagyobb arányban áruvá változtató kapitalizmus következménye. A kapitalizmus tehát az egész ökológiai rendszert mind jobban sebezhetővé teszi a világpiac révén. Képzeljük csak el, hogy a genetikai laboratóriumokban a maximális profit utáni nagy igye­kezetben egy kis malőr folytán előállítanak egy a HIV-hez, az AIDS vírusához hasonló vírust, azzal az apró különbséggel, hogy az majd az AIDS-vírus nehézkes terjedési módjánál hatékonyabb módszerrel, levegőn vagy vízen keresztül terjed. Akkor aztán meglesz a magunk kis problémája, a piaci erők csodálatos játé­kának köszönhetően.

2. A földjáradék-elmélet

A földjáradék a föld szűkössége miatt keletkezik a társadalom­ban. A szűkösség szükségképpen a földnek a tulajdonosok ál­tali monopolizációjához vezet. Monopólium adta előnyükre tá­maszkodva a földtulajdonosok bevételt, díjat, járadékot – földjá­radékot – követelhetnek a társadalomtól. Ez érvényes a mező­gazdasági földekre, a bányákra és az olajkutakra egyaránt. A városi telkekre szintúgy. Marx a földjáradék két fajtájáról vagy két szintjéről beszél. Az egyik valamennyi föld után jár, a leg­rosszabb megművelt földet alapul véve; a másik azon földek után igényelhető, amelyek valamilyen előnnyel rendelkeznek. Egy föld­terület lehet különösen gazdag vagy termékeny, lehet közel a piachoz, lehet jól megművelt stb., és a viszonylagos előny miatt a birtokos extraprofithoz, extra földjáradékhoz jut.

A nemzetközi imperializmus megkaparintotta azt a jogot, hogy bezsebelje az emberiség közös vagyona utáni földjáradékot. Azt hihetné valaki, hogy a földjáradék-elméletet alapul véve egy olyan országnak, mint Zaire, a világ leggazdagabb országai között kel­lene lennie. Hisz olyan réz-, arany-, gyémánt- és más ásvány­kincs-készlettel rendelkezik, hogy hatalmas földjáradékot kelle­ne kapnia. Ám a gyarmatosítás és az imperializmus miatt Zaire-t teljesen megfosztották ettől a földjáradéktól, már attól az időtől fogva, hogy Leopold király személyes gyarmata volt, egészen mostanáig, amikor a multinacionális társaságok járma alatt ros­kadozik, legyen az az Union Miniére vagy mások.

Ha egy pillantást vetünk az olajiparra, nem állíthatjuk, hogy a teljes profit az olajipari munkások kizsákmányolásából ered. Az ő értéktöbbletük ráadás a földjáradékhoz, a földjáradék realizá­lásából eredő profithoz. Az olajat tartalmazó földterületekre nézve tulajdon-monopólium ál! fenn. Norvégia esetében az Északi-ten­ger alatti tengerfenék az állam tulajdona, és az adja bérbe a tő­kés multinacionális cégeknek. Az állam zsebeli be a monopóli­umból fakadó földjáradékot, de feltételezhetjük, hogy a földjára­dék egy része a multinacionális társaságoké lesz. Privilegizált helyzetük miatt képesek a maguk számára kicsikarni a járadék egy részét.

Ami az elmúlt évszázadban történt, egészen egyedülálló. Az olaj és a földgáz vált uralkodó energiaforrássá a világban. Ha ehhez még hozzávesszük a szenet is, a fosszilis energiaforrás­ok fedezik a világ energiafogyasztásának több mint 90 százalé­kát. Körülbelül 250 millió évbe telt, míg a természet létrehozta ezt a fosszilis energiát. Talán 250 évbe telik, míg teljesen elfo­gyasztják, legalábbis ami az olajat illeti. Az azután jövő generá­cióknak nem lesz többé olajuk.

Az értékelmélet szerint egy áru csereértéke az adott áruba fektetett munka mennyiségével egyenlő. Ez a helyzet az olajjal is. De mivel a kőolajforrások behatároltak, és nincs senki, aki visszatöltené az olajat a kutakba, a végső számvetés másként fest. Mivel a kapitalizmus pénzzé teszi az egész emberiség örök­ségét, nemcsak a jelen generációét, hanem az eljövendőkét is, azt mondhatnánk, hogy elzálogosítja ezt az örökséget, és a fi­zetés terhe az emberiséget sújtja a nem túl távoli jövőben. A számla a teljesen kimunkált alternatívák kifejlesztésének a költ­sége lesz. A mi ükunokáink nemcsakhogy ott fognak állni olaj nélkül, nem lesz olajuk még a biciklijük megolajozásához sem, nem lesz nyersanyaguk a műanyagokhoz sem stb. A társada­lom részéről a kapitalizmusnak benyújtott olaj- és gázszámlá­nak az olaj és a gáz termelési költségén felül tartalmaznia kel­lene az eljövendő generációk számára elkészített teljes értékű alternatívák, valamint az olajünnepből való kimosakodás költsé­gét is. Ha megengedik, kiterjeszteném a földjáradék fogalmát; azt mondanám, hogy jelenleg a kapitalizmus, az előbb említett kettőn felül, egy harmadik fajta földjáradékot is bezsebel, az el­jövendő generációk terhére. A logikát a megújuló erőforrásokra szintén kiterjeszthetjük; a tiszta víz felhasználási árának tartal­maznia kellene a szennyezett víz nem-szennyezett és tiszta for­mában való helyreállításának a költségeit is.

Egy ilyen számbavétel esetén a kapitalizmusnak még a dia­dalai sem tűnnek nagyon fényesnek, nem is beszélve rettene­tes barbarizmusáról, különösen a gyarmatokon. A kapitalizmus látszólagos győzelme ekkor valami egészen másnak tűnik majd. Vegyük azt a kérdést, hogy ki fog fizetni, ha majd az olajfúrás bombaüzletének vége szakad. Az olajtársaságok feltételezik, hogy megúszhatják az olajkutak felrobbantásával, óriási roncs­telepet hagyva maguk után az óceán fenekén. De ez csak a rá­következő generációkra terhelné a számlát. Természetesen meg kellene követelni, hogy a társaságok szedjék szét a felszerelé­seket, és teljes egészében szállítsák el a visszaforgatás (az új­rahasznosítás) számára. A kapitalizmus eljátssza azt a trükköt, hogy a termelési folyamatnak csak a profitábilis részével szá­mol el, a költségeket pedig a jelenlegi, illetve különösen a jövő­beli társadalomra terheli.

Láthatjuk, hogy a tőkés gazdaság kritikájának milyen gazdag forrását jelenti Kari Marx földjáradékra vonatkozó alapgondola­tának a kibontása. Egy ilyen elméleti kidolgozással újabb lépést tennénk a kapitalizmus elméleti apológiájának cáfolására, és hozzájárulhatnánk annak a megértéséhez, hogy honnanjzár-mazik a jelenkori imperializmus kimagasló profitja.

3. Az elidegenedés elmélete

Korai írásaiban Marx elemezte az elidegenedést, amely törté­netileg a kapitalizmus kifejlődésével jelent meg. Gazdasági-fi­lozófiai kézirataiban a tőkés termelést olyan folyamatként jelle­mezte, amelynek során a munka terméke a munkás számára mint idegen dolog, mint tőle független hatalom jelenik meg. A „nemzetgazdasági állapotban" ez „a munkás megvalótlanulásá­nak" formáját ölti, mint a „tárgy elvesztése és a tárgy igájában való szolgaság". Az elidegenedési folyamat során a munkás el­veszti saját erőfeszítésének gyümölcse feletti mindenféle kont­rollját, a hozzá fűződő mindenféle konkrét viszonya megszűnik, és egy bizonyos kapacitássá, a munkaerő puszta hordozójává redukálódik. Az elidegenedés folyamata a munkás proletárrá válásának a folyamata.

A munkásnak mint proletárnak el kell adnia munkaerejét, hogy megéljen, méghozzá bárkinek, aki hajlandó fizetni érte. Ő min­denekelőtt nem ács, vízvezeték-szerelő, sofőr vagy ápolónő, hanem bérrabszolga. Bérrabszolgasága nemcsak a gazdasági kizsákmányolást, de a munka termékétől való teljes elidegene­dést is magában foglalja. A tőke számára ez az elidegenedés okvetlenül szükséges, mint az értéktöbblet-termelés alapja. Va­gyis nem egy másodlagos vagy mellékes vonása a kapitalizmus­nak, hanem épp ellenkezőleg, a kapitalizmus legsajátabb ter­mészetének szerves része és alkotóeleme.

Mint minden ökológus tudja, a természeti erőforrásokkal való hosszú távú gazdálkodás megköveteli a társadalom valamennyi tagjának teljes részvételét. A bérrabszolgaságra jellemző elide­genedés ezzel teljesen összeegyeztethetetlen. Merő moralizmus volna a munkásokat felelőssé tenni egy olyan gazdasági aktivi­tás és termelőfolyamat ökológiai következményeiért, amelytől teljes az elidegenedettségük. Ebből a tényből világosan láthat­juk, hogy a bérrabszolgaság felszámolása elengedhetetlen egy ökológiai szempontból egészséges emberi társadalom megala­pozásához. A munkásosztálynak a munkásosztály általi felsza­badítása ily módon nagyon fontos előfeltétele annak, hogy meg-küzdhessünk az ökológiai katasztrófákkal. Az ökológiai össze­omlás elkerüléséért folytatott harc így válik az emberiség teljes politikai, gazdasági és pszichológiai felszabadulásáért vívott min­denoldalú küzdelem fontos részévé.

***

Úgy vélem, a marxizmus fenti három pillérére támaszkodva kifejleszthetünk egy, a XXI. század követelményeinek is megfe­lelő újraélesztett marxizmust, amely elősegítheti a munkásmozgalom és a forradalmi baloldal reneszánszát, ugyanakkor megóvhatja az ökológiai mozgalmat attól, hogy belefulladjon a re­ménytelenségbe, vagy a kapitalizmus asszimilálja és kiherélje.

(Fordította: Matheika Zoltán)