A szocializmus hagyatéka abban áll, hogy a kapitalizmus reá­lisan létező alternatíváját jelentette. A világtörténelem színpa­dán a szocializmus játssza a szignifikáns másik szerepét.

Ezzel nem azt tagadom, hogy a szocializmus vezérlő esz­méi – az egyenlőség és a kooperáció szemben a hierarchiával és a versennyel – részét képezik a szocializmus hagyatéká­nak. De ezek az eszmék nem kizárólag a szocializmushoz kapcsolódnak, és történelmileg messze megelőzik a szocia­lizmust. Ilyen vagy olyan formában megjelennek az emberiség valamennyi nagy vallásos tradíciójában.

A szocializmus mint egy új, saját alapokon nyugvó társada­lom megteremtésére irányuló társadalmi-politikai mozgalom a kapitalizmussal együtt és a kapitalizmussal szemben jött létre. Kezdeteit legalább a 17. századig visszamenően nyomon kö­vethetjük, Winstansley-ig és az angol forradalom szélsőbal­szárnyáig, a „diggerek"-ig. Explicitebb formában bukkan fel új­ból a francia forradalom oldalvizein (Babeuf és az Egyenlők), s onnantól kezdve sebesen elterjedt az ipari forradalom kivál­totta átalakulásokat épp végigélő Franciaországban és Angli­ában. A „szocializmus" szó maga francia eredetű, az owenisták honosították meg Angliában, és a 19. század közepére széles körben használták mindkét országban és azok határain túl is. A viszonylag fejlett Rajna-vidéken – 1818-ban, iII.1820-ban – született Karl Marx és Friedrich Engels osztályrészéül jutott, hogy megjelöljék a szocializmus vezető erejét az újon­nan létrejött ipari munkásosztályban, és hogy kimutassák azokat az akadályokat, amelyekkel a szocializmusnak szembe kell néznie, és amelyeken felül kell kerekednie ahhoz, hogy célkitűzését, egy új és jobb társadalmat, valóra váltsa.

Ahogy a kapitalizmus kiterjedt szerte a földgolyón, a 19. század második felében, a szocializmus is lépésről lépésre követte. Az első világháború idejére már világos lett, hogy az emberiség jövőjét annak a keserű és minden bizonnyal elhú­zódó küzdelemnek a kimenetele dönti majd el, amelyet a ka­pitalizmus és belülről életre hívott ellenfele vív meg egymás­sal.

E ponton a történelem új és jórészt váratlan fordulatot vett. A kapitalizmusra ráköszöntött a működési zavarok időszaka; ezt két testvérgyilkos öldöklés és egy példátlan, teljes évtize­den át tartó gazdasági összeomlás tette egyértelművé. A ka­pitalizmus mélységesen meggyengült, ellenfelei megerősöd­tek mind ideológiailag, mind tömegtámogatás tekintetében.

Mindkét világháborút erőteljes forradalmi fellendülés követte, és a vezető szerep mindkét alkalommal a marxista szocialis­táknak jutott, akik a versengő irányzatok közül egyedül ren­delkeztek egy újfajta és reményteljesebb jövőre vonatkozó koherens vízióval. Nem lenne helyes azt állítani, hogy ezek a kapitalista vérfürdők szocialista társadalmakat hívtak életre – új társadalmak létrehozása sokkal hosszabb időt vesz igény­be, mint néhány év. De a föld összlakosságának durván egy­harmadát kitevő, és körülbelül ugyanolyan arányú területen élő népesség szakadt ki megszokott életéből, és vett olyan irányt, amely emberek százmilliói szemében egy jobb élet ígéretét látszott beteljesíteni. És fontos megérteni, hogy nem csu­pán maguknak a forradalmi országok lakosainak, hanem a földkerekség kapitalista (illetve kapitalizmus által ellenőrzött) kétharmadának elnyomott és kizsákmányolt polgárainak a szemében is.

A 20. század első felében lezajlott forradalmak eredménye­képpen a kapitalizmus és szocializmus közti küzdelem új, he­vesebb formákat öltött. Sorsdöntő kérdéssé vált, képesek lesznek-e vajon a forradalmak szocialista vezetői olyan irány­ba terelni a folyamatot, hogy az a szocialista eszme törekvé­seit és ideáljait egyre nagyobb mértékben megvalósítani tudó új társadalmak megteremtéséhez vezessen. Ha igen, csak idő kérdése, hogy a szocializmus győztesen kerüljön ki a küzde­lemből. A szocializmussal szembeni legfőbb érv kezdettől fog­va állítólagos megvalósíthatatlansága volt: szépen hangzik – mondják a kapitalizmus védelmezői -, de nem működik, és ha megpróbálják véghezvinni a lehetetlent, az mindenki szá­mára csak ronthatja a dolgokat. Ha ezt az érvet sikerülne – nemcsak elméletben, hanem gyakorlatban is – megcáfolni, az nyilvánvalóan véget vetne a kapitalista komédiának.

Ezt mindkét oldal megértette, de a kapitalista oldalon, ők lévén a védekező pozícióban, különös élességgel érzékelték. Fő feladatukat abban látták ezért, hogy meggátolják a 20. szá­zad forradalmait meghirdetett szocialista célkitűzéseik valóra váltásában. Szilárd meggyőződésem, hogy ez adja a kulcsot az utolsó fél évszázad történéseinek a megértéséhez. Köte­teket lehet és kell is írni erről a témáról; én most kénytelen vagyok néhány kiemelkedően fontos mozzanatra szorítkozni.

A vezető tőkés hatalmaknak ahhoz, hogy a második világ­háborúban a győztes oldalra kerüljenek, szükségük volt a Szovjetunióra mint szövetségesre, és ennek megfelelően is vi­selkedtek. Ám mihelyt világossá vált, hogy legyőzik Németor­szágot és Japánt, halálos komolysággal megkezdődött a szo­cializmus vegytiszta megtestesüléseként beállított Szovjetunió démonizálása. Ismert történelmi okoknál fogva az USA emel­kedett ki vezető tőkés hatalomként a második világháborúból, és egyből magára vállalta a vezető szerepet a szocialista fe­nyegetés visszaszorításáért vívott harcban, és egy megkérdő­jelezhetetlen kapitalista jövő felé vezető út egyengetésében.

Hazai vonatkozásban ez elsősorban és mindenekelőtt azt jelentette, hogy az amerikai nép részéről a Szovjetunió iránt tanúsított barátság és hála érzését félelembe és ellenséges­ségbe kell átfordítani. Grandiózus feladat volt ez, amelyet az uralkodó osztály – tudatában lévén annak, hogy mi minden forog kockán – nagy energiával és eltökéltséggel vitt véghez. Mindenfajta gátlást félretettek ebben a propagandát, morális nyomást és politikai-jogi üldözést egyaránt magába foglaló kampányban. A kommunizmust mint a gonosz sokféle alakot öltő és mindenütt jelenlevő megtestesülését bélyegezték meg, amely egyszerre ideológia, politikai mozgalom, nemzetközi összeesküvés, és félelmetes erejű katonai gépezet – egy ször­nyeteg, amelynek agy- és idegközpontja Moszkvában van, csápjaival behálózza az egész földgolyót, és amellyel szemben egyedül az USA rendelkezik akkora erővel, hogy sikerrel szer­vezze meg az ellenállást. Alig néhány esztendő kellett az ame­rikai közvélemény átformálásához. Még a koreai háború kitö­rése előtt az antikommunizmus az ország új vallása, s egyben mindenfajta bel- és külpolitika vezérfonala lett.

Nemzetközi téren a kézenfekvő feladat a Szovjetunió át-maszkírozása volt: a német és japán expanzionizmus áldoza­tából megátalkodott agresszorrá, amely el van szánva az egész világ kommunista leigázására. Történetileg nézve termé­szetesen Oroszországot támadták meg és özönölték el számos alkalommal mind keletről, mind nyugatról, és óhatatlanul arra kívánta felhasználni második világháborús győzelmét, hogy elejét vegye egy ilyen támadás megismétlődésének. De egy ilyen irányú rendezés ellentmondott volna a tőkés hatalmak azon szükségletének, hogy fékezhetetlen agresszornak fessék le a Szovjetuniót. Ezért Amerika vezérlete alatt szilárdan ellene szegültek bármiféle, a szovjet vezetés által létfontosságúnak tekintett engedménynek, és az utóbbi – az erőpolitika hagyo­mányos elveivel összhangban – úgy torolta ezt meg, hogy nem volt hajlandó visszavonulni a Vörös Hadsereg által a háború utolsó szakaszában elfoglalt német és kelet-európai területek­ről.

Így osztották fel Európát, a frontvonalak meghúzása pedig úgy festett, mint egy kibontakozó harmadik világháború. Az USA és szövetségesei kezdetben – rendelkezvén a nukleáris fegyverek monopóliumával – a visszaszorítás stratégiáját al­kalmazták. Visszaszorítás a nyomásgyakorlás és a fenyegetés eszközével, ha lehet; háborúval, ha szükséges. Ennek azon­ban véget vetett az, hogy a Szovjetunió váratlan gyorsasággal kifejlesztette saját atomfegyvereit. A háború mint a visszaszo­rítás kényszerítő eszköze nem volt többé racionálisan választ­ható, így vette kezdetét a voltaképpeni hidegháború.

A hidegháború nem katonai konfliktus volt, és nem is a ha­gyományos értelemben vett gazdasági (kereskedelmi és ár-) háború. Ez valami új volt a történelemben, a hulladéktermelés háborúja. Nem az volt a kérdés, hogy melyik oldal tud több hulladékot termelni, hanem hogy melyik oldal lesz képes to­vább folytatni a hulladéktermelést. És ebben a versenyben soha nem volt valódi kétség afelől, hogy melyik oldal fog győzni. Bizonyos történelmi okoknál fogva, melyeket itt nem szükséges részletezni, a kapitalista országok a világ erőfor­rásainak sokkal nagyobb részét tartották ellenőrzésük alatt, és sokkal magasabb szintű tudományos és technológiai tu­dással rendelkeztek, mint lehetséges szocialista ellenfeleik. S mindezekhez hozzáadódott még egy mélységesen paradox el­őny. A kapitalizmusnak – legfejlettebb formájában – immanens tendenciája, hogy a termelés fokozódó mértékben elmarad a termelési lehetőségektől. Ez a tendencia a munkások, farme­rek, munkanélküliek elégtelen vásárlóerejének köszönhető. Ilyen körülmények között a hulladék közületileg finanszírozott, pusztító fegyverek formájában történő termelése hatékonyab­bá, gördülékenyebbé teszi a rendszer működését, mint ami­lyen egyébként lenne. Másfelől egy szocialista célokat valóra váltani igyekvő társadalomban van egy tendencia a javaknak és szolgáltatásoknak a becsült kapacitásokig elmenő, sőt azo­kat túlfeszítő termelésére. Egy ilyen társadalom számára egy hulladéktermelő fegyverkezési versenybe való beszállás kény­szere teljes egészében negatívum, végső soron katasztrófa.

Így hát a kapitalizmus megnyerte a hidegháborút, és ebben a folyamatban kihunyt minden valaha volt esélye annak, hogy a 20. század forradalmainak sikerül eljutni a szocializmus mű­ködőképes modelljeihez.

A történelemnek ez a fejezete lezárult, és a diadalittas ka­pitalista győztesek semmit sem szeretnének jobban, mint azt hinni, és minket, többieket is meggyőzni arról, hogy itt egyben valami mélyebb és alapvetőbb is történt, azaz hogy a szocia­lizmus történelmi öröksége, amelyről e beszéd elején szóltam, most végre-valahára eltöröltetett. Ez a hagyaték, mint bizo­nyára emlékeznek rá, abban állt, hogy a szocializmus volt a kapitalizmus számára a szignifikáns másik, a kapitalizmus reálisan létező alternatívája. A szocializmust – mondják ne­künk – kipróbálták, és megbukott. Elkerülhetetlen a következ­tetés: a jövő a kapitalizmusé, és aki racionális, az elfogadja ennek folyományait; a jobb jövőért tevékenykedni egyet jelent azzal, hogy a kapitalizmus szabályai szerint és a kapitalizmus keretein belül tevékenykedni.

Két kérdés merül fel. Először: valóban kipróbálták-e a szo­cializmust, és megbuktak-e vele? Másodszor: leküzdhetjük-e érdemben a jobb jövő akadályait a kapitalista kereteken belül? Én mindkét kérdésre nemmel válaszolok, és e beszéd hátra­levő részében szeretném kétségbeesett rövidséggel felvázolni indokaimat.

Az első kérdés a jóval könnyebbik. Amivel megpróbálkoz­tak, és ami elbukott, az nem a szocializmus, hanem a szo­cializmus bevezetésének első komoly történelmi kísérlete. A körülmények kezdettől fogva nagyon kedvezőtlenek voltak. A szocializmust a történelem napirendjére tűző forradalmak nem a gazdaságilag fejlett országokban játszódtak le, ahogyan azt Marx és Engels gondolták, hanem a kapitalizmusnak még csak korai szakaszában lévő országokban. Még ha béke ural­kodott volna, és valamilyen csoda folytán a gazdag országok segítő kezet nyújtottak volna, a sikeres szocialista átmenet kilátásai még akkor is – legjobb esetben – bizonytalanok lettek volna. A valóságban persze háború (belső osztályháború és külföldi intervenció egyaránt) volt napirenden, és a gazdag országok, amint azt fentebb részleteztem, minden tőlük telhe­tőt elkövettek, hogy elejét vegyék a szocialista kísérletek si­kerének. Ilyen körülmények között e kísérletek kimenetelét nyugodtan előre eldöntött ügyként lehetett elkönyvelni.

Jelenti-e a történelem első szocialista erőfeszítésének ku­darca, hogy sikeresebb jövőbeli erőfeszítések nem lehetsége­sek? A történelem másról tanúskodik. A középkor nem egy, de több különböző, kudarccal végződő kapitalista kezdemény­nek tanúja volt. De az ígéretes kezdetek ellenére, hiányzott az állóképesség ahhoz, hogy e kezdemények túléljenek a kor­szak túlnyomóan feudális közegében. Csupán egy, évszáza­dokkal később elállott új helyzetben volt képes a bimbózó ka­pitalizmus gyökeret ereszteni, és vált elég erőssé ahhoz, hogy visszaverje ellenségeit. Csak amikor már jócskán kibontako­zott, mint tudjuk, akkor terjedt el és vált uralkodóvá globális szinten. Az, hogy valami egyszer megtörtént, még nem jelenti azt, hogy újra meg fog történni, de bizonyosan jogosulttá teszi azt az állítást, hogy újra megtörténhet.

A fentebb fölvetett második kérdés a kapitalizmus termé­szetével és kilátásaival kapcsolatos. Van-e értelme abban hin­ni, hogy a rendszer kezelhető, és ha szükséges, megrefor­málható oly módon, hogy az emberi faj számára valóságos reményt nyújtson egy jobb jövőre nézve? Úgy gondolom, hogy nem.

A kapitalizmus természeténél fogva a tőkefelhalmozásra, és – szemben az önök közgazdasági tankönyveinek állításával – nem az emberiségnek a szükséges javakkal és szolgálta­tásokkal való ellátására irányul. A 18. század második felében – durván az ipari forradalomként ismert korszakkal – kezdődő mintegy 150 év során a tőkefelhalmozás körülményei rendkí­vül kedvezőek voltak. Mérhetetlen bőségben álltak rendelke­zésre jövedelmező befektetési lehetőségek, és a befektetések kölcsönösen előkészítették a talajt egymás számára. Állandó volt a tőke alulkínálata, a tipikus eladói piac. Ám ez nem tart­hatott örökké; az alapoktól induló iparosítás csak egyszer ját­szódhatott le. A folyamat a 20. század elejére kimerült. A fejlett tőkés centrumokban a tőke kereslete alábbhagyott. De ezek a centrumok addigra minden korábbi mércéhez viszonyítva nagyon gazdaggá váltak, így a potenciális tőkekínálat mérhe­tetlenül nagy volt. Egy addig példátlan ellentmondás volt ki­fejlődőben: a növekvő egyensúlytalanság a zsugorodó keres­let és a felduzzadt kínálat között. Ez az ellentmondás,.a hú­szas években érkezett tetőpontjára. A felhalmozás folytatódott még egy ideig a régi módon, de az évtized végére világossá vált, hogy fölös kapacitások termelése folyik. A gát átszakadt; a gazdaság zuhanórepülésbe kezdett; az 1930-as évek nagy depressziója közel s távol a leghosszabb és legmélyebb volt a kapitalizmus történetében.

Amint azt John Kenneth Galbraith mondta egyszer, a nagy depresszió sosem ért véget, csupán beletorkollott az 1940-45-ös hadigazdálkodásba. És az igazat megvallva, a hadigaz­dálkodás sem ért véget soha. Folytatódott a koreai háborún, a vietnami háborún, a hidegháborún, a 80-as évek jó néhány kisebb háborúján keresztül, összességében egy fél évszázad­nyi perióduson át. Most, a Szovjetunió összeomlását követően a hidegháború racionalitását vesztette, és legalábbis a belát­ható jövőre nézve úgy tűnik, kevés kilátás van a felelevení­tésére. A hidegháború vége – a ciklikus visszaeséssel egy­beesve – megtörte az üzleti vállalkozásokat, és kínos re­cessziót idézett elő, amely semmi jelét nem adja annak, hogy egyhamar véget érne.

Hogyan interpretáljuk ezeket a – főáramhoz tartozó közgaz­dászok és politikusok számára oly váratlan és sokkoló – fej­leményeket? Véleményem szerint a választ saját történelmünk helyes megértéséből szűrhetjük le. Az évszázad utóbbi há­romnegyedében a kapitalizmus struktúrájában semmiféle alapvető változás nem ment végbe. Ez ugyanaz a rendszer, mint amelyik a húszas és a harmincas évekkel megajándé­kozott bennünket, csakhogy időközben az 1940-es évektől fél évszázadon át tartó hadigazdálkodás megakasztotta a rend­szer normális működési módját. Ha igaz az – mint ahogyan meggyőződésem szerint igaz -, hogy ez a korszak most vé­géhez ért, akkor a jelenlegi nyomasztó helyzetünk magyará­zata abban foglalható össze, hogy visszajutottunk a harmin­cas évekbe.

Van-e bármiféle kiút a kapitalizmus keretein belül? Nem hi­szem. Biztosan ki lehet gondolni és papírra lehet vetni egy logikailag koherens tervezetet. De egy ilyen terv a jövedelem és a vagyon drasztikus újraelosztását, valamint a gazdasági többlet társadalmi hasznosítási módjának alapvető átrendezé­sét vonná maga után. A kapitalizmus hatalmi struktúrái a szo­cializmussal egyenértékűnek érzékelnék az ilyesfajta válto­zásokat. És a helyzet az, hogy nekik lenne igazuk. Egy polgári politikusnak vagy politikai pártnak álmában se jutna eszébe ilyen javaslatot tenni.

Ha igazam van e tekintetben, akkor úgy vélem, hogy mind­nyájunk számára, akik komolyan jobb jövőt akarunk az em­beriségnek, eljött az ideje, hogy nyíltan és becsületesen ki­mondjuk: ez a jobb jövő elérhetetlen a kapitalizmus körülmé­nyei között. Más szavakkal: ideje feléleszteni és megújítani a szocializmusnak mint a kapitalizmus egyedüli reális és meg­valósítható alternatívájának az örökségét.

Szeretném hangsúlyozni, hogy ez nem jelenti a reformok elutasítását itt és most. A radikálisok, akiken belül Marx és Engels a legkövetkezetesebbek közé tartoztak, mindig is kö­vetelték a vonakodó és ellenálló tőkés hatalmi struktúrától az olyan – munkások és más hátrányos helyzetű csoportok szá­mára kedvező – reformokat, mint a rövidebb munkanap, a gyermekmunka megtiltása, munkavédelmi szabályozás, jobb képzés és jobb egészségügyi ellátás, munkanélküli biztosítás stb. Értékes győzelmeket sikerült kivívni ezekben a küzdel­mekben, de a történelem, és különösen az utolsó két évtized történelme arra tanít minket, hogy ameddig a hatalom a tőke kezében van, addig ezen eredményeket nem tekinthetjük örök időkre biztosítottnak. A végső siker e téren is a szocialista program megvalósulásától függ.

(Ford.: Matheika Zoltán)

[A szöveg előadás formájában a Negyedik Nemzetközi Polányi Károly konferencián hangzott el Montrealban, 1992. novemberében. Megje­lent a Monthly Review 1993. januári számában.]