1. Bevezetés

Az angol válogatott gyenge szereplése az elmúlt hónapokban, a különböző titkos fizetésekről, adószabálytalanságokról szóló történetek, majd a Tottenhamnél lejátszódó Sugar-Venables ügy nemzeti sportunkat egyre kellemetlenebb helyzetbe so­dorta. Bár az embereknek megvannak a saját kifogásaik, a közös problémák sora világos és jól ismert:

Gyakran hallani, hogy a strukturális, szervezési, illetve vég­rehajtási hibák az angol futballban a gonosz, hatalommániás elnökök intrikáinak, a szűk látókörű, anyagi érdekektől vezé­relt, kapzsi futballsztároknak, a játék szempontjaival nem tö­rődő befektetőknek és a kulcspozíciókban levő, hozzá nem értő emberek hibáinak eredménye. Ebben az írásban vitatko­zunk azzal az állítással, hogy itt egyes emberek hibáiról lenne csupán szó. Szerintünk a probléma gyökere mélyebben kere­sendő. A problémák szükségszerű következményei egy olyan rendszernek, amely hagyja, hogy az érdekeltek – a klubok, játékosok, a televízió – csak saját hasznukat vegyék figye­lembe, és nincs olyan mechanizmus, amely magának a játék­nak a védelmében ezen erők ellen tudna hatni. így a futball semmiben sem különbözik a szabadpiaci kapitalista rendszer többi iparágától. Ahogy Nagy-Britannia számos más szekto­rában – szemben azok véleményével, akik hisznek a szabad­piac jótékony hatásában -, ez a rendszer a futballban is egyensúlyhiányhoz, a hatalom néhány cég (klub) kezében va­ló koncentrálásához, a fogyasztó (szurkoló) kizsákmányolásá­hoz, a reklám túlhangsúlyozásához, a termék növekvő homo­genitásához és a közjó (a játék vagy a bajnokság) elhanya­golásához vezetett. A futball Angliában a piac összes kudar­cának jelét magán hordozza.

Bár rengeteg írás született a piac tökéletlenségeiről, ezek legtöbbje bonyolult elméleti terminusokban fogalmazódott meg, és néhány akadémiai folyóirat vagy tankönyv lapjain volt olvasható: a legtöbb ember számára nem több tudományos halandzsánál. Véleményünk szerint bármilyen bonyolult is né­mely elmélet, a piaci erők szabad játékának eredménye min­denki számára kézzel fogható a hétköznapi életben. Az angol futball mai helyzete drámai példa minderre.

2. A piac nagy kudarca

Ahol a pénzé az utolsó szó, azt az egyszerű emberek meg­szenvedik. Ennek a kijelentésnek az alapja – tág értelemben véve – a piaci tökéletlenségek elméletében található. A való­ságban a szabadpiaci elmélet feltételei nem teljesülnek, a kö­vetkezmények pedig a piac kudarcaként ismertek.

Először is, a piac kudarcot vall, ha az adott területen né­hány vállalat túlságosan dominánssá válik. A szabadpiaci erők, melyek szabályozatlan monopóliumok, illetve oligopóliumok kialakulásához vezetnek, egyúttal problémákat² is okoz­nak. Ezek közül talán a legszembetűnőbb az, hogy a vásárló egyre rosszabb és rosszabb üzleteket köt: a monopolista a profitmaximalizálás érdekében befolyásolhatja a piacot.

A futball esetében ez a piaci kudarc a csapatok számának csökkenéséhez vezetett. Ugyanakkor felemelik az árakat, 150 fontot kérnek egy Coca-Coláért, minden évben megváltoztat­ják a szerelést, hogy az utolsó penny-t is kisajtolják támoga­tóikból, és más „vállalatokkal" (televíziós társaságok, szpon­zorok) is üzleteket kötnek, melyeket nem a vásárlók (szurko­lók) érdekeinek figyelembevétele, hanem a profitmotívum ha­tároz meg.

Másodsorban, a piac kudarcot vall, ha a vállalatok egymástól függnek, vagyis az egyik jóléte a többiek jólététől függ. A sza­badpiacok nem tudják kezelni ezeket az „externáliákat". Mind­ezek az összhang és a stratégia hiányához vezetnek. A piaco­kat tökéletesen összehangoló láthatatlan kéz által irányított lát­szatvilágon kívül az egyes piaci szereplők cselekedetei – me­lyek teljesen figyelmen kívül hagyják a többiekre kifejtett hatásu­kat – nem szolgálják az „iparágnak" mint egésznek az érdekét.

Harmadrészt, a profitmaximalizálás egy piaci rendszerben gyakran a rövidtávú szemlélet túlhangsúlyozásához vezet. A futballban ahogy a profit válik meghatározóvá, a rövidtávú megfontolások kerülnek előtérbe, melyek nem szolgálják sem a kluboknak, sem magának a sportágnak az érdekét.

Mindezek a tényezők nagy valószínűséggel az összes profi futballklubot igen nagy bajba sodorhatják, ha nem tesznek el­lenkező irányú lépéseket. A fenti három felvetés mindegyike egy-egy problémára kíván rámutatni a piac dominanciájának futballra gyakorolt hatásával kapcsolatban. A korlátlan verseny a tehetség, a források koncentrációjához vezet, a következ­mény pedig valószínűleg az lesz, hogy megszűnik a profi sport vonzereje, amely az eredmény bizonytalanságán alapul.

Az eredmény bizonytalanságának kritériuma

A nagy klubok még nagyobbá válása felé mutató tendenciák megerősödése különösen aggasztó probléma a profi sport­ban: az egésznek az értelmét ássa alá. A sport népszerűsége az eredmények bizonytalanságától függ, és ez – paradox mó­don – csak egy irányított rendszerben biztosítható. Egy operát érdekesnek találhatnak az emberek akkor is, ha tudják, hogy mivel fog végződni, egy CD lehet élvezetes, hiába hallgattuk akár több tucatszor is. A sportban azonban, különösen a fut­ball esetében, igaz az, hogy a nézők érdeklődése csak az eredmények bizonytalanságával tartható fenn. Bizonyos ese­tekben persze gyönyörű látvány egy nagyszerű csapat isko­lajátékát látni. De ha túl gyakran győznek, és ezt minden év­ben megteszik, akkor az érdeklődés csökken. Ez igaz mind a bajnokságra, mind a klubokra. „Ceteris paribus" (azaz, ha minden más tényező változatlan), a nézők az egyenlő küz­delmet kedvelik. így minél erősebb valamely csapat dominan­ciája, annál gyengébb a verseny, és alacsonyabb az érdek­lődés. Amíg a klubok a saját érdekeiket követik egy piaci rend­szerben, néhány közülük szükségszerűen ki fog emelkedni, így elég hatalmuk lesz ahhoz, hogy hosszú távon megala­pozzák sikereiket. Ha visszatekintünk a futballtörténelemre, azt látjuk, hogy mindig voltak ugyan nagy klubok, ahol a leg­jobb játékosok zöme játszott, mindeddig azonban nem állt fenn a veszélye annak, hogy dominanciájuk teljessé válik.³

Amint egy klub a profit maximalizálására törekszik (ami azt jelenti, hogy lehetőleg az összes mérkőzést szeretné meg­nyerni)⁴ , nem veszi figyelembe a bajnokság hosszú távú ér­dekét, amely kizárja az állandó győzelmeket. Gratton és Taylor írja egy helyütt: „Ha egy csapat az átlagosnál jobbá válik, azon ő nyer, a liga egésze viszont veszít, mert a mérkőzések látogatottsága lecsökken, amint a végeredmény kiszámítható­vá válik."

Ez nemcsak a legjobb játékosok megszerzését célzó stra­tégiára igaz, hanem az önző viselkedésre is, amely gyengíti a többi klubot. Amíg az egyik klubot nem érdekli a többi klub „egészsége" (és így a íiga egészéé sem), addig a problémák fennmaradnak. A külső beavatkozás látszik az egyetlen meg­oldásnak. Létfontosságú, hogy a bajnokság egy kartellként működjön (ahogy az más területeken is megszokott), mégpe­dig oly módon, hogy ezek a problémák figyelembe vehetők legyenek.

Az angol futball háború utáni története azt mutatja, hogy a rendszer – még ha ez furcsán hangzik is – ké­pes volt garantálni az ered­mények bizonytalanságát az egyes mérkőzések és a bajnokság egésze tekinte­tében egyaránt. Ha minden évtizedben megvizsgáljuk az első öt helyezettet az el­ső osztályban, akkor azt látjuk, hogy a 16-17 csapa­tos bajnokságban a meg­szerezhető 50 pontból ők 29-30 pontot szereztek (kb. 60%).

A részletesebb vizsgálat kimutatja, hogy" csak né­hány klub volt meghatáro­zó, illetve rámutat egy erő­södő tendenciára, amely főleg az új bajnoki rendszer bevezetésének eredménye. Az első táblázat azt mutat­ja, hogy az „Ötök" (Tottenham, Arsenal, Everton, Manchester United, Liver­pool) messze kiemelkedtek az első osztály mezőnyéből. A második táblázatból az derül ki, hogy bár teljes mértékben sohasem sikerült meghatározó­vá válniuk, az ötök mindig ott voltak a legjobbak között. Vagyis egy olyan rendszerrel van dolgunk, ahol néhány klub ugyan kiemelkedik a mezőnyből, de fölényük nem nyomasztó.

Szymanski vizsgálata kimutatta, hogy minél magasabbak a fizetések és az átigazolási díjak, az érintett klub annál sike­resebb lesz. 1974-89 között a liga költségnövekményének 85%-a bérekre és átigazolási díjakra fordítódott. Nagy űr tá­tong az első öt helyezett és a többi csapat között. Mégis, a nagy ötös a bajnoki szereplések tekintetében nem szakadt el teljesen a többitől. Ez köszönhető véletlen tényezőknek is (rossz menedzser, egy nagyszerű játékos valamely más csa­patban, sérülések stb.). Ebben tükröződik a rendszer lassú mozgása is, amely lehetővé teszi néhány csapat számára, hogy már kiöregedett, elsőszámú játékosokat játszassanak (a szurkolók kielégítése, a játékos hírneve miatt), még akkor is, ha fizetésük nem esik a legmagasabb kategóriába. Igen va­lószínű, hogy a piaci viszonyok térnyerésével és a sikeres klubok gazdagabbá válásával a jobb egyesületek által nyújt­ható fizetések és átigazolási díjak jóval magasabbak, mint a többi klubnál, és ennek következtében a legjobb klubok do­minanciája egyre erősödik.

Nyernek-e a fogyasztók?

Néhányan mondhatják, hogy amint a paternalista éra vége utat nyitott a szabad versenynek, rögtön a fogyasztó került előtérbe. Ez a hagyományos, szabadpiaci nézőpont: a válla­latoknak, miközben megpróbálják profitjukat maximalizálni, fi­gyelembe kell venniük a fogyasztók akaratát, így biztosítva van a legjobb üzlet a fogyasztó számára. Mi történik azonban akkor, ha a hagyományos típusú szurkolót kiszorítják a „fo­gyasztók"? Frank Dell'Apa hasonló folyamatot írt le az USA baseball-történelméből: „A tehetségek mindig a munkásosz­tály soraiból kerültek ki, a munkásosztály támogatta a profi klubokat. Mostanra […] – ahogy az angol futballban is – a munkásosztályt egyre jobban kizárja a jegyárak szakadatlan emelkedése. […] A növekvő jegyárak rendszerét szántszán­dékkal vezették be, hogy kiszoríthassák a kispénzű klubokat. A klubok persze magasan tudják tartani a nézőszámot azáltal, hogy a jegyeket viszonteladók bevonásával forgalmazzák."

A lényeg, hogy miközben a „határ"-szurkolókat – vagyis azokat az embereket, akik épp most döntötték el, hogy jövőre a teniszt vagy a jégtáncot választják – próbálják mindenáron megszerezni, a rövid távú profitmaximumhoz a klubok és a futball életképességének hosszú távú megőrzése szükséges. Ha kiderül, hogy az angol szívhez már kevésbé áll közel a futball, akkor ez azt fogja mutatni, hogy a „határ-fogyasztók kisebb érdeklődést mutatnak.

A futball nemcsak egy a többi szórakoztató iparág közül, a szurkolókat pedig nem hasonlíthatjuk olyan vásárlókhoz, akik a legjobb mosóport keresik a lehető legolcsóbb áron. A fut­ballban a közösségi szellem egyesül az egyéni élvezettel. Egy mai piackutatás vizsgálata szerint: „Úgy tűnik, hogy a futballból lassan-lassan kihal a közösségi és bajtársiassági tudat, ami a szurkolók számára a játék lényege." Az a tény is, hogy a mérkőzéseket nem egy napon játsszák, azt jelzi, hogy az eredmények vasárnap délután 4.40-kor történő áttekintésének nemzeti (férfi) rítusa eltűnt.

A vásárló félreismerése rejlik az új, nyers, üzleti megköze­lítés mögött, és ez a futballt a szakadék szélére sodorhatja. S ha az országot kevésbé érdekli majd a sport, vajon az üz­letemberek felhasználják-e arra, hogy továbbra is megnyerjék ügyfeleiket? Még üzleti nézőpontból is be kell látni, hogy hosszú távon figyelembe kell venni a klubok fiatal szurkolóit. Az egyik piackutató szerint: „Ők a leghűségesebb vásárlók; azok, akik éveken keresztül több ezer fontot költöttek a klubra, de most úgy érzik, hogy csapatuknak nincs szüksége rájuk."

A futball Big Bang-je

Tény, hogy az angol futballban néhány éve óriási zűrzavar uralkodik. Aminek a 80-as években csak előjelet látszottak, a legjobb klubok elszakadása a szegényebb és gyengébb egye­sületektől, az a 90-es években bekövetkezett. Van tehát egy Premier League-ünk, melyben feltehetőleg a legnagyobb (a legjobb?) klubjaink foglalnak helyet, illetve van egy Football League-ünk, melyet régebben másod-, harmad-, negyedosztálynak hívtunk, de a mai piaci időkben átkereszteltetett első-, másod-, illetve harmadosztályra.

1985, vagyis a Thatcher-évtized csúcsa óta érezhető volt, hogy az „Ötök" elégedetlenkedtek a futball irányításával, és főleg azzal, hogy támogatniuk kellett más klubokat. Nem néz­ték jó szemmel azt a tényt, hogy a televízión keresztül befolyó pénz – amelynek nagy része az ő tévészerepléseikből szár­mazik – 92-féleképpen és egyenlőtlenül van elosztva, ahe­lyett, hogy az ő zsebükbe vándorolna.

Mikor 1988-ban eljött a televíziós szerződések meghosszabbításának ideje, a nagy klubok támadásba lendültek. A tárgyalások során, melyekbe egy új szereplő, a British Satellite Broadcasting (BSB) is bekapcsolódott – a BBC-vel és az ITV-vel együtt -, a többiek háta mögött nekik kedvező meg­állapodást kötöttek az ITV-vel.

Az új szerződés nagyon ügyes volt. Több bevételt ígért a televízióban többet szereplő kluboknak – a Tottenham és a Liverpool számára a Rotherhammel szemben -, de ugyan­akkor eleget a többieknek az életben maradáshoz. Persze ha a kis klubok azt gondolták, hogy a „nagyok" itt megállnak, akkor igen naivak voltak.

Ha valakinek fel kellett volna térképeznie a futball fejlődési lehetőségeit a megváltozott körülmények között, akkor ez a Football Association (FA) vagy a Football League kellett volna hogy legyen. Néhányan ezen tiszteletre méltó testületek sze­mére vetették, hogy semmilyen elképzelésük sincs a sport jövőjét illetően. Ez azonban nem így van. Legalább két, ko­herens elképzelés létezett arról, hogy mik a futball céljai, és a központnak mire van szüksége.

A Football League világosan kinyilvánította álláspontját, mi­szerint a jobb kluboknak támogatni kell a kisebbeket – mely filozófia körülbelül 20 évvel ezelőttig uralkodó is volt. Mindez magába foglalt kereszttámogatásokat, olyan szavazási rend­szereket, melyek kizárták, hogy a legjobb klubok teljes domi­nanciára tegyenek szert, illetve más, a szabadpiaci rend­szerekben ismeretlen intézkedéseket. Visszatekintve úgy tű­nik, hogy ez a rendszer már a kezdetektől kudarcra volt ítélve, mert nehézkesen tudott alkalmazkodni az új körülményekhez, bár meg kell jegyeznünk, hogy elutasítása a mindenkori hely­zet logikus átgondolása nélkül született meg.

A FA is felismerte, hogy valami nem működik jól. Elképze­lésük azonban lényegesen különbözik a Football League-étől. Részben azért, mert a FA-nak 44.000 angol futballklubból volt képviselője és nemcsak a profi elitből. 1991-ben kiadtak egy jelentést Blueprint for Football címmel; ebben egy olyan rend­szert próbáltak vázolni, mely felhasználta, de ugyanakkor fé­ken tartotta volna a piaci erőket. Bár törékeny elképzelés volt, értékes próbálkozásnak tekinthető, még ha részben abból a törekvésből táplálkozott is, hogy a FA teljes mértékben meg­szerzi a brit futball feletti ellenőrzést.

Ezen írás hátterében az a gondolat rejtőzött, hogy egy erős válogatott tenne jót az angol futballnak. Ez ellentétben állt a klubok menedzsereinek felfogásával, illetve azon szponzoro­kéval, akik úgy látják: a nemzetközi mérkőzések sokkal in­kább melléktermékei, mintsem okai az egyesületi futball léte­zésének.

Végül a FA felkészült a nagy klubok vezetőivel való tárgya­lásra. A legfontosabb ajánlat az volt, amely egy új, 18 csapa­tos Premier League létrehozásával kívánta csökkenteni a mér­kőzések számát. Ez elősegítette volna a legjobb játékosok, illetve egyben az angol válogatott fejlődését is. Ráadásul a FA felvetette a Premier League-be kerülés kötelező feltétele­ként egy minimális befogadóképességi szint (20000 néző) el­érését, egy újabb olyan feltételt, amelynek semmi köze a tisz­ta játéktudáshoz. Mivel közel állt a nagy egyesületek elkép­zeléseihez, a FA-tervnek jó esélye volt arra, hogy elfogadják. A menő klubok kapzsisága azonban ennél jóval nagyobb volt. A 18 csapatos Premier League ötletét elvetették – a kevesebb mérkőzés kevesebb bevételt jelentene⁵ -, kompromisszum­ként viszont beleegyeztek abba, hogy csak az 1994/95-ös idénytől kezdve csökkentik 22-ről 20-ra a létszámot (bár akkor sem biztosan). Kijelentették, hogy más fajta megegyezésbe nem hajlandók belemenni, és a bajnokságból való kilépéssel fenyegetőztek.

A Sunday Times írta egy helyütt: „Miután felszállt a köd, kiderült, hogy a forradalmi Premier League semmi más nem volt, mint a régi First Division, attól eltekintve, hogy sokkal több pénz állt a klubok rendelkezésére (1993. jún. 6.)." Mint ismeretes, a Premier League megkötötte a maga ügyletét a tévé-társaságokkal, a többi csapatot pedig a Football League nyakán hagyta, hadd csináljon velük, amit tud.

Annak legnyilvánvalóbb jele, hogy a futball piaci erők által irányított sporttá vált, az, hogy egyes klubok 30 év óta először kerültek a szakadék szélére: az Aldershot 1992-ben, a Maidstone az 1992/93-as idényben. A Hartlepool az utolsó pilla­natban menekült meg az 1992/93-as szezonban, a Barnet pe­dig az életben maradásért küzd. A piaci erők léptek a kereszt­támogatási rendszer helyébe, mely végigvonult az angol lab­darúgás első 100 esztendején.

Ugyanazok az erők, amelyek a fennálló válsághoz vezettek, további változásokat okoznak majd. Az elkövetkező néhány évben a menő klubok erősödő dominanciájára, az európai fut­ball előretörésére, illetve, ezzel párhuzamosan a hazai baj­nokság színvonalának további csökkenésére, a közvetítési dí­jak nagyarányú növekedésére, a legjobb angol játékosok kül­földre igazolására, a reklám fokozódó szerepére és még jó néhány más problémára is számíthatunk.

Talán még nincs túl késő ahhoz, hogy a szponzorok, a me­nedzserek, a sajtó, a játékosok, az igazgatók, sőt a Sky TV is felismerje, hogy a piac által irányított fejlődés feldarabolódáshoz, bukáshoz és nem a 21. század futballjához vezet.

3. Visszatekintés: miért nem történt mindez évekkel ezelőtt?

Hosszú időn át nem fenyegette a futballt a piac kudarcának, illetve a tőkekoncentrációnak veszélye. A nagyobb és jobb körülményekkel rendelkező városok csapatai előnyösebb helyzetben voltak, de nem taposták el a kisebb egyesülete­ket.⁶ Az emberek hűek maradtak lakóhelyük csapatához, ami igen erős támaszt jelentett a kluboknak, amikor az utazás még nehézkes volt, illetve a tévéközvetítés nem vált széleskörűvé a 60-as években. A tehetséges játékosok körében már akkor is érezhető volt bizonyos orientáció a jobb klubok felé, de nem öltött olyan óriási méreteket, mint manapság. A nagyobb „cégek" nem falták fel a kisebbeket, és ha valamit hiányoltak, az inkább az üzleti és piaci szellem volt. Az 1983-ban meg­jelent nagyszerű, nyíltan szocialista ihletésű könyvében Garry Whannel így ír erről a problémáról: „Sokan gondolhatnák, hogy azért van a futballal olyan sok probléma, mert nem az üzleti élethez hasonlóan működik."

Ha a piac kudarca nyilvánvaló, akkor miért nem ismerték föl hamarabb? Vajon a lehetőségek megvoltak, csak nem vál­tották őket valóra, vagy a struktúra és a szabályok megaka­dályozták mindezt? A válasz – talán meglepő módon – valahol a kettő között keresendő. A profi futball felépítésében és sza­bályaiban beállt változások döntő szerepet játszottak, amihez több külső tényező járult.

A FA volt a labdarúgás első (és még ma is vezető) testülete, melyet akkor hoztak létre, amikor a klubok felismerték közös érdekeiket a játék szabályainak egységesítésében, és egy egyenes kieséses verseny, a FA-kupa létrehozásában, mely 1871-ben vette kezdetét. A professzionalizmusnak a sportba való bevonulása a liga létrehozásához vezetett 1888-ban, ami a versenyszerű labdarúgás összefüggőbb és szabályozottabb formákban való űzését tette lehetővé. Brian Glanville szerint William McGregor (a Football League alapítója) felismerte, hogy „ha a profi klubok fenn akarnak maradni, és biztosítani kívánják játékosaik fizetését, akkor egy egyenes kiesésen ala­puló rendszer nem elég." A Football League létrehozása volt a megoldás erre a problémára. Glanville hozzáteszi: „Nincs kétség afelől, hogy a bajnokság létrehozása megőrizte és élet­ben tartotta a profi futballt azzal, hogy hétről hétre érdeklődést és folytonosságot biztosított számára". A futball egész felépí­tése tehát egy szabályozott és kiegyensúlyozott bajnokság lét­rehozásának igényéből származik. így lényegében véve kizár­ták, hogy ugyanaz a csapat nyerjen minden évben.

Voltak ugyan olyan időszakok, melyeket egy-egy klub do­minanciája jellemzett, gondoljunk az Arsenal 30-as, illetve a Liverpool 70-es évekbeli szereplésére, de a League-nek sike­rült biztosítania, hogy a játék kiegyensúlyozott és versenysze­rű legyen. Néhány tényezőről azonban még szót kell ejtenünk. Eredetileg nem mindegyiket arra találták ki, hogy közvetlenül szolgálja a játék érdekét, végső soron azonban jótékony ha­tásuk volt. Először vegyük azokat, amelyek ellensúlyozni pró­bálták a piaci erők romboló hatását.

I. Szavazási rendszerek

A bajnokság létrehozásától kezdve kialakult egy demokratikus struktúra, melyben minden klub egy szavazattal rendelkezett. Ahogy folyamatosan újabb klubok jöttek létre, több bajnokság­ra volt szükség. A szavazási rendszer átalakult, mégpedig úgy, hogy az első- és második ligás klubok, mint „teljes jogú tagok" továbbra is egy-egy szavazattal (összesen 44) rendel­keztek, míg a harmad- és negyedosztályú kluboknak össze­sen 4 szavazat jutott. Ez azt jelentette, hogy a szabályokon csak akkor lehetett változtatni, ha az alacsonyabb osztályú klubok is hozzájárultak, mivel a szabálymódosításhoz 2/3-os többségre volt szükség. Az alacsonyabb osztályú, illetve sze­gényebb kluboknak így lehetősége volt beleszólni a döntésbe, bármi volt is a nagyobb klubok érdeke.

II. Kereszttámogatások

Néhány együttes mindig nagyobb vonzerőt jelent a többinél. A kis klubok védelmében a redisztribúció különböző formáinak bevezetésére volt szükség. Mindez sokféle formában történt. Az egyik ilyen volt a kereszttámogatás, melyet adó formájá­ban fizettek be, és a bevételek 4%-át (1986-tól 3%-át) tette ki. A nagyobb klubok mérkőzéseik magasabb nézőszámának arányában nagyobb bevételre tettek szert. Másrészről, a te­levíziós bevételeket szétosztották a klubok között (bár meg kell jegyezni, hogy a nagyobb klubok éveken keresztül ma­gasabb arányban részesedtek ezekből a pénzekből). Harmad­részt, a 80-as évekig a bevétel egy része megillette az ide­genben játszó csapatot is. így lehetővé vált a kis klubok szá­mára, hogy anyagilag részesedjenek nagyobb klubok nép­szerűségéből. Ezt a szabályt szüntették meg az 1983-as Chester-jelentéssel.

III. Maximált fizetések

A futball sikere majdnem teljes mértékben a jó játékosok lététől függ. A tény, hogy Brian Clough képes volt egy kivé­teles képességű csapatot kovácsolni átlagos szintű játékosok­ból (1992/93-ig), azt mutatja, hogy csak kivételes személyisé­gű edző képes sikereket elérni a legjobb játékosok nélkül. Feltéve, hogy a futballisták a lehető legmagasabb fizetéseket kapják, a legjobb játékosok egy szabadpiaci versenyben a tő­keerős klubokhoz fognak szerződni. Ekkor fennáll a veszély, hogy ez néhány csapat túlsúlyához és kiegyensúlyozatlan baj­noksághoz vezet.

Évekkel ezelőtt ez a probléma fel sem merült a maximált fizetések miatt. Természetesen ez is egy módja volt a futbal­listák kizsákmányolásának és a nekik járó piaci bér megtaga­dásának. Ahogy Jimmy Hill rámutatott 1961-ben, a maximált bérek korában egy átlagos futballistának a buszsofőrökkel és a kereskedelmi ügynökök bérével megegyező fizetése volt, a legjobb játékosok pedig – akik számát 300-400-ra becsülte – ennél 30%-kal kerestek többet.

A maximált béreket 1961-ben törölték el, azóta a fizetések megemelkedtek. Ami meglepő, hogy ez nem vezetett néhány klub túlsúlyához (bár ennek hiánya magyarázná a trendet, me­lyet vizsgálunk). Egy sokkal figyelemre méltóbb hatás, hogy a labdarúgók bére megemelkedett, mely azt jelenti, hogy a munkaköltségek is emelkedtek – ma nagyjából a bevétel 64%-át teszik ki. A menő klubok nagyobb fizetéseket tudnak nyúj­tani, de ez, magasabb bevételeik miatt, az összköltségnek kisebb hányadát teszi ki, mint a jelentéktelenebb csapatoknál. Ez a magyarázat arra, hogy az utóbbiak közül miért jutottak sokan anyagi csődbe.

IV. Visszatartás és kiadás

A munkapiaci tevékenység egy másik kötöttsége a játékosok jobb egyesületekhez való áramlásának ellenőrzése. A „Visszatartás és kiadás"-rendszer – melyet sok labdarúgó a rab­szolgaság egy szelídebb formájának tartott – igen hatékony eszköz volt egészen addig, amíg fel nem számolták a 70-es évek végén. Ez a rendszer tulajdonképpen egy opciót adott a klubok kezébe, mely lehetővé tette, hogy ne engedjék el a játékosokat akkor sem, ha már lejárt a szerződésük. E lehe­tőség megszüntetése a menő játékosok érdekét szolgálta, akik régi szerződésük lejártakor szabadon tárgyalhattak az új­ról. Ennek azonban volt néhány furcsa mellékhatása. A leg­jobb játékosok mindegyike ügynököket alkalmazott, hogy tár­gyaljanak helyettük: a klubok gyakran akkor adtak el játéko­sokat, amikor a szerződések még érvényben voltak, így ma­gasabb átigazolási díjakat kérhettek.

A fenti mechanizmusok és szabályok a bajnokság stabilitá­sához vezettek, és sikeresen védték ki egy öncélú oligopólium létrejöttének lehetőségét. Ahogy a rendszer összes támaszát felszámolták, a koncentráció egyre valószínűbbé vált. A sza­vazási rendszert 1986-ban változtatták meg, bár a kulcsmoz­zanat az volt, amikor a menő klubok felismerték, hogy bármit elérhetnek, ha kilépéssel fenyegetőznek.

V. Üzleti menedzsment

Később, főleg a 60-as évektől kezdve, a labdarúgó klubok – kü­lönösen a nagymenők – ráléptek az üzleti élet útjára, ennek minden következményével együtt. A játékhoz oly sokáig hozzá­tartozó közösségi értékek, melyek teljesen idegenek a kapita­lista rendszertől, fokozatosan eltűntek.⁷ A gyakran hobbiként űzött és – meglepő módon – többnyire a helyi érdekeket is fi­gyelembe vevő, gondoskodó tulajdonforma helyét átvette a nyíl­tan agresszív, üzleti gondolkodás. A tulajdonosok nem csupán egy kisvárosi klub elnökei kívántak lenni – ők is profitot akartak.

VI. A televízió vonzereje és hatalma

A televízió döntő tényező volt a 80-as évek változásain belül, egyrészt az általa nyújtható szolgáltatás (izgalmas mérkőzé­sek, menő sztárok), másrészt az általa kapott pénzek miatt. Az is tény, hogy a tévé egy olyan világhoz vezetett, ahol a nézők megszokták a rangadók hangulatát, így már nem él­vezték a harmadosztályú mérkőzéseket. A televíziónak fontos szerepe volt a rombolásban és a futballon belül megjelenő koncentrációban.

Egészen mostanáig a televíziós bevételek jóval kevésbé voltak fontosak Nagy-Britanniában, mint például az USA-ban: leszorították ezeket a pénzeket, mert az ITV és a BBC együtt­működött (bilaterális monopóliumként), és a BBC nonprofit szervezetként alacsonyan tartotta a sportközvetítések előfizetési díjait. Ma a televízión keresztül szerezhető pénz sokkal többre tehető, mint a jegyeladásból származó. Ma a Premier League-státusz garantált évi 750.000 fontot jelent a BSkyB-től, minden egyes élő közvetítésért pedig 69.335 fontot. Rá­adásul léteznek a televíziótól származó, közvetlen támoga­tások is: a 19. helyezett 148.000 fontot kap, majd innentől felfelé helyezésenként 37.000 fontot (így a bajnokcsapatnak 815.210 font jár), melyeket kiegészítenek a reklámbevételek.

A piac hatása a klub életére nyilvánvaló: átalakítani a struk­túrákat, az időzítést, a szabályokat, alkalmazkodni a médiá­hoz, minél több bevételhez jutni a televízión keresztül, meg­mozgatni az összes piaci erőt a bevétel növelése érdekében, gyümölcsöző szerződéseket kötni, és biztosítani a sikeressé­get mindenáron. A bevételek szempontjából sokkal fontosabb tényező, hogy az adott csapat nagy klub-e, mint, hogy éppen milyen eredményt ért el egy adott szezonban.

A Manchester United számára a szponzorok, illetve a tele­víziós díjak mindig adottak lesznek, míg az 1992/93-as sze­zonban remekül szereplő Norwich nem jut megfelelő bevéte­lekhez és televíziós szerepléshez. A jó szereplés még nem garancia az áttöréshez, mivel senki sem gondolja, hogy a Nor­wich meghatározó csapat lehet az elkövetkező 20 évben. A teljesítményeknek nem megfelelő szerepeltetésük a televízió­ban nem teszi lehetővé számukra a hosszú távú sikert.

VII. Heysel és Taylor

A biztonságos és csak ülőhelyekkel kitöltött stadion iránti igény mellett a bevétel-orientált szemlélet nagy nyomatékkal szerepelt Taylor főbíró beszámolójában, amelyet a Heysel-stadionban történt katasztrófa, a Hillsborough-i tragédia, illetve a huliganizmus fokozatos elterjedése hívott életre. A beszá­moló jelentős befektetéseket tartott szükségesnek, és az egyesületek, amelyek úgy gondolták, hogy a televízióból még több pénzt tudnak begyűjteni, újabb ösztönzést kaptak arra, hogy felkutassák ezeket a lehetőségeket. A szurkolók egyön­tetűen Taylor jelentését és a kormányzatot tették felelőssé azért, amit a jelek is mutattak, hogy a futball egyre jobban elszakadt eredeti gyökereitől, és a szórakoztatóipar egy újabb ágazatává vált. A díszpáholyok megjelenése csak egy újabb szimptómája volt ennek. A játék Taylor által említett problémái olyan formában is közölhetők lettek volna, hogy azok a hosszú távú stabilitás kezelésére alkalmasak legyenek.

VIII. Alternatív produkciók

Nem árt hangsúlyozni, hogy a labdarúgás az elmúlt időszakban a hanyatló piac áldozatává vált. Közvetlenül a háborút követő években évi 40 millió fő volt a szurkolói csúcslétszám. 1985/86-ban ez a szám 17 millió alá csökkent. 1970-ben 30 millióan néz­ték a tévében a FA Cup döntőjét, amit a Leeds és a Chelsea játszott. 1988-ban már csak 12 millióan kapcsolták be a készü­léket, hogy megtekintsék a Liverpool-Wimbledon kupadöntőt.

Az okok közül néhány magára a futballra vezethető vissza: huliganizmus, kevésbé tetszetős játék, a sportlétesítmények állagának romlása, valamint egyes csapatok túl nagy domi­nanciája. A változások nagy része azonban a futball ellenőr­zési körén kívülről eredt. Közgazdasági kifejezéssel élve, az elmúlt időszakig a labdarúgás „inferior" jószágnak bizonyult: ahogy a jövedelmek évről évre emelkedtek, az emberek ke­reslete a futball iránt egyre csökkent (legalábbis a mérkőzések látogatottságát tekintve). Ennek oka meglehetősen egyszerű: a pénz elköltésére egyre több alternatív lehetőség jelent meg, kezdve az önkiszolgáló boltoktól az üdülésekig, más hazai sportok és időnként egzotikusnak számító külföldi sportágak, mint az amerikai futball, a Tour de Francé vagy az Australian Rules. Ez pedig azt jelentette, hogy a labdarúgásnak sokkal kereskedelem-orientáltabb gondolkodásmódot kellett átven­nie, hogy egyáltalán biztosíthassa túlélését.

4. Mi jöhet ezután?

A monopolhelyzet szinte minden esetben oda vezet, hogy a fogyasztók silányabb terméket kapnak kézhez magasabb áron, szükségleteikre kevesebb figyelem fordítódik. Végül a piac egyszerűen kifullad, és egy új termék lép a régi helyére.

A labdarúgás körüli válság bizonyos fokig válasz napjaink piac által vezérelt társadalmára. Nem meglepő ezek után, hogy a futball egyre inkább az üzleti nyereségről szól, meg­feledkezve eredeti funkciójáról, vagyis a hétvégi kikapcsoló­dás biztosításáról, ami lehetőséget ad a mindennapi élet unal­mának túllépésére – valami, amit mindig várni lehet. Nagy-Britannia és a labdarúgás helyzete 14 évi konzervatív, sza­badpiaci fölény után temérdek azonos jegyet visel.

Azt is mondhatjuk, hogy a kereskedelem globalizációjával és a transznacionális vállalatok növekedésével párhuzamosan a futball felépítésében is új modell jelenhet meg. Ebben az új világban csak néhány klub marad, amely számít valamit (vagy egyáltalán talpon tud maradni), ezek pedig az európai ligára koncentrálnak, amely megtestesíti azt az óhajt, hogy a Man­chester United és a Glasgow Rangers az AC Milán, a Real Madrid és a Bayern München⁸ társaságában játsszon. A köl­csönhatás ezzel a világgal többnyire élő, műholdas tévé-adá­sokon keresztül biztosítható. A lelkes szurkolók három vagy négy mérkőzésre is kapnak jegyet, ha kellő időben lefoglalják (ha nem bérlettulajdonosok).

A Szuper Euro-Liga fogalma, ami felváltaná a régieket, egyeseket izgalomba hoz, másokat rémületbe kerget. Egye­sek állítják, hogy bár az elkövetkező időben a kisebb klubok szurkolói nehéz helyzetbe kerülnek, bizonyos változásokhoz éppen a szurkolók ízlésének megváltozása vezetett: a kisebb klubok mérkőzéseinek látogatottsága túlzottan alacsony. Azoknak, akik nem tudják megfizetni a magasabb belépőket vagy a tévé-díjakat, ez valószínűleg egyaránt megkeseríti az életét, de magának a sportnak semmiféle kárt nem okoz. Ugyanakkor komoly érvek szólnak amellett, hogy egy ilyen forgatókönyv ugyanúgy sértené a nagy egyesüle­tek érdekeit, mint a kire­kesztett kisebbekét. Elő­ször azért, mert nagyon sok menő játékos kisebb egyesületekben tanulja meg az alapokat.

Másodsorban, a szur­kolók helyi szinten ismer­kednek meg a játékkal. Egy 1991 májusában ké­szült felmérés igazolta, hogy a szurkolók többsé­ge (leginkább a 25-35 évesek korcsoportjában) helyi egyesületek futball-mérkőzésein szeretett be­le a sportágba, mely mér­kőzésekre az apjuk vitte ki őket. Az 1f00 fős minta 67%-a (többnyire 25-35 évesek) az első mérkőzé­sét valamelyik rokonával tekintette meg, 56%-a az apjával. 67% annak a csapatnak a szurkolója lett, amelyet először látott játszani azon a bizonyos első mérkőzésen. Ahogy a lap kommentálja: „Fel­mérésünk azt mutatja, hogyan váltak az emberek az adott klub szurkolójává a 60-as években és a 70-es évek elején. Ha az apák nem gondoltak volna arra, hogy fiaikat elvigyék magukkal, a mérkőzések látogatottsága egy idő után jelentő­sen csökkenhetne."

Ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy a labdarúgásnak to­vábbra is egy, a férfiak által uralt időtöltésnek kell lennie, ami kizárólag hűséget és érdeklődést igényel, valamint azt, hogy tovább legyen örökítve apáról fiúra. Arról sincs szó, hogy a labdarúgás ne próbáljon terjeszkedni és vonzási körét kiszé­lesíteni a családokra, nőkre, valamint azokra a társadalmi osz­tályokra, amelyek a tradíciók miatt nem érdeklődnek a játék iránt. Ugyanakkor, ha a nagyszabású versenyek vonzásában a műholdas tévéken keresztül vezet az egyetlen út a futball­hoz, a nagy klubok mérkőzéseinek helyenkénti látogatásával a szurkolói létszám felfrissítésének egész rendszere esetleg szépen lassan eltűnik. A műholdas-, illetve kábel-tévéken ke­resztül működő „fizess, ha nézed"-rendszer is felvet problé­mákat a jövőbeli szurkolók újratermelését illetően, korlátozva a játék közelébe kerülésének lehetőségét. Miként Stan Barnett az 1991/92-ben 6-10 millió ember által nézett ITV kö­zönségéről megjegyzi: „Ezek a nézők közel sem voltak mind­annyian megrögzött futballszurkolók, nagyon sokan közülük csak alkalmi szurkolók, véletlenül nézték a mérkőzést, mert éppen ez ment a tévében. Nem ártana, ha az FA feltenné saját magának a kérdést, hogy e nézők közül kiből lesz a jövőben szurkoló."

Harmadrészt, ha az Euro-Liga a kívülálló csapatok szemé­ben rivális szervezet lenne, a verseny tovább fokozódásával az átigazolási rendszer ellenőrizhetővé válna. A szurkolók összezavarodnának, elvesztenék érdeklődésüket, és az érzé­keny szabályok, melyek a játékot egyenlítik ki, valószínűleg felborulnának.

Végül: segítene-e az Euro-Liga modell elkerülni a bizonyta­lan eredménnyel kapcsolatos problémákat? Abban az értelem­ben, hogy ez csak nagy egyesületekből fog állni, talán igen, de a tiszta szabadpiaci modell keretei között még ez a helyzet is koncentrációs nyomásnak nyit utat. „Az elmúlt időszakban az AC Milán kiválogatta a legjobb játékosokat." A források meglehetősen egyenlőtlenül vannak elosztva. Még ezen a leg­felsőbb szinten is egy olyan csapatnak, mint az AC Milán, üzleti forgalma tízszer nagyobb, mint a legnagyobb brit klubé, a Rangersé, amely kétszerese az Arsenalénak és a Manches­ter Unitedénak. Minden bizonnyal ésszerűtlen dolog lenne a múlt mechanizmusainak adaptálásával visszaforgatni az időt az úgynevezett aranykorba; újra bevezetni olyan dolgokat, mint a maximált bérek, és a „Visszatartás és kiadás"-rendszer, amelynek legalább annyi rossz oldala van, mint jó. Ez ahhoz hasonlítana, mintha a baloldalnak javasolnánk, hogy támogas­sa a nagyfokú államosítást, mivel ez többé-kevésbé bevált Atlee idejében. Nem lehet ragaszkodni mindahhoz, ami fenn­áll, de nem kellene azonnal elutasítani minden elemét az Euro-Liga tervnek sem, még ha a veszélyeket felismertük is. De azért alkalmazhatunk változtatásokat, ami esetleg segíthetné a labdarúgást, a futball érdekeit előtérbe helyezve a piaci kényszer helyett. Megfontolásra ajánljuk a következő javasla­tokat:

• egy egységes szabályozó testület létrehozása a jobb és következetesebb kormányzás céljából;
• világos, határozott támogatás a nagyobb egyesületek ré­széről a kisebbek, javára – valószínűleg csak a jelenlegi első osztály aljáig kiterjedően;
• nevelőegyesületek alapításának lehetősége, melyek létre­hozása részben a nagyobb klubok feladata lenne;
• a tehetségek felfedezésére és ifjúsági csapat általi felne­velésére szolgáló rendszer felkutatása;
• tárgyalásokat folytatni a tévéközvetítések bővítéséről a futball egészének javára;
• az első osztály létszámának csökkentése maximum 18 egyesületre, párosítva a kupaküzdelmek csökkentésével;
• az átigazolási tilalmak bevezetése a szezon idejére, mi­nimális kivétellel. Ez megakadályozná a nagyobb egyesülete­ket abban, hogy könnyedén megvásárolják a sikert, és rá­kényszerítené őket, hogy ugyanúgy megküzdjenek a sérülé­sekkel és veszteségekkel, ahogyan a kisebb csapatok kény­telenek erre;
• éves beszámoló a futball helyzetéről, ami esetleg vitát indíthat a játék céljairól és struktúrájáról.

A legfontosabb az, hogy legyen a labdarúgásban elképzelés – a pályán és azon kívül egyaránt. Egyedül és kizárólag a profitmaximalizálás hosszú távon nem segíti a játékot, és ezt minden befektetőnek fel kell ismernie. A változtatás mindig szükséges volt a szervezetben, de a szabályokban is, ám en­nek stratégiai áttekintéssel kell történnie. Máskülönben csak kapkodó, összefüggéstelen válaszok születhetnek az új prob­lémákra. Az egyesületek és a liga tulajdonosainak a játék ér­dekében meg kell egyezniük a hatalom megosztásában, vagy egy külső szabályozóban, melynek mindannyian engedelmes­kednek („a meghatalmazott-modell"). Hosszú távon ez hasz­not hoz mindannyiuknak úgy, hogy a sportágat is biztosítja a fizető szurkolókról – a televízión keresztül vagy személyesen.

Rogan Taylor (az 1980-as évek elején létrejött Futballszurkolók Szövetségének alapítója) az őszinte szurkolók hangját a tárgy tudományos kutatóinak közvetítve így fogalmazott: „A labdarúgás […] haldoklik abban a formában, ahogy eddig lé­tezett, de csak azért, hogy újjászülessen. A professzionális játék új jellege és formája napjainkban van kialakulóban."

A Football League és a Premier League a klasszikus és jelentős piaci kudarcoktól szenved. További változások elke­rülhetetlenek. A kérdés az, hogy milyen alapon indulnak meg a változások, és a futball javát fogják-e szolgálni. Ez nem érhető el a piaci erők szabadjára engedésével.

Jegyzetek

1 Ha ez az evidenciaként ható elmélet nem lenne elég meggyőző erejű, a kutatások eredményeit vizsgálva kiderül, hogy az egyre ma­gasabb árak egyre alacsonyabb nézőszámot jelentenek (Cairns et al., 1986:19). A valós áraknak természetesen tartalmazniuk kell az utazási költségeket, a különböző programok, műsorok költségeit, és más egyebet is, mint például a frissítők költségeit: nos, ezeket a rendelke­zésre álló tanulmányok közül csak néhány veszi figyelembe.

2 Elméletileg az új belépők által okozott fenyegetettség-érzés még a látszólag monopol helyzetben levőket is arra kényszerítheti, hogy úgy viselkedjenek, mintha egy tökéletesen versenyző piacon lennének. A labdarúgásban a piacra való belépés a szabályok által korlátozott, és az új csapatoknak a legtöbb esetben rendkívül nehéz kiépíteni saját egzisztenciájukat, figyelembe véve a földrajzi adottságokat, a szurko­lók, a támogatók különböző fokú megbízhatóságát és más hasonló problémákat.

3 Meglehetősen sokféle bizonytalansági és más minőségi tényező van a végső kimenetelt illetően, melyek az elméletek szerint vélhetően befolyásolják az érdekeltség fokát, és így a mérkőzések nézettségi mutatóját, valamint az általános érdeklődést is a professzionális játék iránt. Az emberek rámutattak az egyes mérkőzések, illetve a bajnok­ság végeredményének bizonytalanságára, a hosszú távú dominancia problémájára, az egyes tulajdonosok csapatai sikerességének lehető­ségére és magának a játéknak a fontosságára. Mindezeket a képes­ségeknek a különböző csapatok közti egyenlőségi foka befolyásolja. Részben a rendkívül sok tényező miatt, másrészt, mert igen nehéz minden helyzethez rendszabályt találni, nem utolsó sorban pedig azért, mert a kulcsfontosságú dolgok, mint például a potenciális nézők vá­rakozásai az eredmények pontosságát illetően nem mérhetők. Empi­rikus munkák igen nehéznek találták kimutatni, hogy pontosan mennyire fontos is ez. Ilyen irányú munka összefoglalását I. Cairns et al. (1986.). Egy nemrég készült tanulmány a hazai győzelem lehető­ségét a fogadóirodák által jelzett esélyszámokkal megadva többé-ke­vésbé erős hatást mutatott ki ezen a téren. (Peel and Thomas, 1988.)

4 A professzionális sportot tárgyaló közgazdasági irodalom nagy ré­sze azt próbálja kikutatni, hogy a csapatok a profitot maximalizálják-e, vagy valami mást („hasznosságot"). Úgy tűnik, hogy Nagy-Britanniá­ban az utóbbiról van szó, az USA-ban pedig az előbbiről. Ám az már nem világos, hogy mennyire különböző ezek implikációja.

5 Egyedül az Arsenal és a Manchester United szavazott az ellen, hogy megnöveljék az első osztály létszámát az eredeti 22-es létszám­ra 1990-ben.

6 A helyi népesség mérete és jóléte, valamint a sikeres futballcsa­patok közti kapcsolat léte segít megmagyarázni a labdarúgás erővo­nalainak figyelemre méltó sodródását déli irányba. Például 1927/28-ban az első két osztály 44 csapatából 29 volt északi; 1987/88-tól az első osztály 21 csapata közül 15 déli, mint ahogy 11 csapat az a másodosztályban (Soar, 1989:128).

7 Egészen az utóbbi időkig a nem-kereskedelmi motiváció dominált. Ahogy Whannel (1983) rámutat: „a klubok nem elsősorban a profitért lettek harcba állítva. Az egyesületeket többnyire helyi üzletemberek ellenőrizték, nem annyira a nagy nyereség érdekében, mint inkább a helyi közösségben megszerezhető hatalom és befolyás, valamint egy­szerűen szórakozás miatt" (p. 25). Ezt megerősíti az a tény, hogy 1982-ben a 92 labdarúgó egyesületből mindössze 12 volt nyereséges, valamint az, hogy a harmad- és negyedosztálybeli csapatok a mérkő­zések alkalmával felmerült kiadásaiknak csak a felét fizették a belé­pőjegyekből (Mason, 1985:2). A kommercialista szemlélet hiányának egyik különleges oka pedig a 7,5%-ra korlátozott fizethető osztalékok­ról szóló szabály volt (Qratton and Taylor, 1985:240).

8 Az Európa Kupa új rendszerét sokan ezen az úton megtett fontos lépésnek tartják, amelyben az egyenes kieséses rendszerfa mini-ligás és a rájátszásos szisztéma váltotta fel. Ez garantálja minden csapat számára a minimális számú mérkőzést és a sokkal nagyobb bevéte­leket.

Irodalom

Bruggink, T. H. and Rose, D. R. (1990) 'Financial Restraint in the Free agent Labor market for major league baseball: Players look at strike three' Southern Economic Journal 56(4) pp 1029-49.

Cairns, J. (1987) 'Evaluating Changes in League Structure: The Reorganization of the Scottish Football League', Applied Economics 19(2) pp 259-75.

Cairns, J., Jennet N and Sloane P J (1984) 'The Economics of Professional Team Sports', University of Aberdeen, Dept of Political Economy, Discussion Paper 84-106.

Cairns, J., Jennet, N. and Sloane, P. J. (1986) 'The Economics of Professional Team Sports', Journal of Economic Studies, 13(1) pp 180.

Glanville, B. (1968) Know about Football, Blackie, London. Gratton, C. and Taylor, P. (1985) 'Sport and Recreation: An economic analysis'.

Hill, J. (1963) Striking for Soccer, Sportsmans Book Club, London.

Inglis, S. (1988) League football and the men who made it, Collins.

Mason, T. (1985) Sport in Britain, Faber and Faber, London.

Peel, D. A. and Thomas, D. A. (1988) 'Outcome Uncertainty and the Demand for Football: An analysis of Match Attendances in the English Football League', Scottish Journal of Political Economy, 35(3) pp 242-49.

Soar, P. (1989) The Illustrated Encyclopedia of Football, WH Smith.

Szymanski, S. (1993) 'The Economics of Footballing Success', Economic Review, vol 10, no 4.

Taylor, R. (1992) Football and its Fans, Leicester University Press.

Whannel, G. (1983) Blowing the Whistle: the Politics of Sport, Pluto, London.

When Saturday Comes. May 1991, London.