A bombázások közepette lehetetlen teljes egészében felfognunk a NATO Jugoszlávia ellen intézett támadásának jelentőségét. Ez különösen igaz közülünk azokra, akik NATO-tagországokban élünk, hiszen számunkra a háború szintetikus tapasztalat csupán: a mindennapos, normális rutinunk részeként televízióban megjelenő képekből áll. Képekből, amelyek maguk is egyre növekvő mértékben válnak sablonossá, és így normálissá. Valójában az egész háború a napi rutin részévé vált: tegnap még Irak volt, néhány rövid hír Szudánról, meg valami egzotikus nevű emberről Afganisztánban, ma Koszovó, holnap Tajvan – mind távoli helyek, amelyek természetesen nagyon érdekelnek bennünket, de amelyekről keveset tudunk, és még kevesebbet kell tudnunk.
Majdnem biztos azonban, hogy a Jugoszlávia elleni NATO támadás egyik lényeges következménye az, hogy véget vetett Nyugat- és Kelet-Európa politikai tervének, az “Európa-projektnek”. Ez a politikai terv csak akkor lett volna sikeres, ha az EU-tagországok felkészültek volna adott szavuk betartására, és az európai politikai rendszert normákra, nem pedig a politikai erőviszonyokra alapozva építették volna újra, demokratizálódva és a kontinens keleti részét is felölelve. úgy néz ki, hogy ez a háború ennek az erőfeszítésnek a végét jelenti. Egy május 29-én Párizsban, a Marc Bloch Alapítványnál tartott értelmiségi találkozó – amely “Az érzelmek utáni politikai visszhang” nevet viselte – kezdett először komolyan foglalkozni a kérdéssel. Claude Lanzmann, a holocaust történéseit dokumentáló Shoah című film producere arról beszélt, hogy a Jugoszlávia elleni NATO-támadás egy új Dreyfus-ügy volt. Ez alkalommal egy egész európai nemzetre, a szerbekre osztották Dreyfus szerepét. Francia értelmiségiek egy csoportja hamar ráébredt, hogy a Dreyfus elleni egész ügyet hazugságokra építették. Mostanra több milliónyian mindenhol Európában annak látják a szerb nemzetet, ami valójában: a nyugati hatalmak erődemonstrációi áldozatának, amely hatalmak hazugságokra alapozták ezt a háborút, megrendítve ezzel azt a normatív hátteret, amelyre az új Európát kellett volna felépíteni.
A nagyhatalmú országok büntetlenül megtehetik, hogy fikciókban és hazugságokban gyökerező háborút viseljenek. De az Európai Unióhoz, az Európa Tanácshoz, vagy az EBESZ-hez hasonló transznacionális, nemzetek feletti intézmények létrehozására irányuló törekvések valószínűleg nem lesznek fenntarthatók olyan erőpolitikával, amely láthatóan semmibe veszi azokat az alapelveket, amelyeken az ilyen szervezeteknek alapulniuk kellene.
Az Európa-projekt folytatása Európa politikai fejlődési formájaként csak akkor lehetséges, ha az alábbi két feltétel egyike teljesül: vagy hamar elfelejtődik a NATO-féle Dreyfus-ügy az újjáépített Nyugat-Balkánon bekövetkező béke és a gyors fellendülés következtében, vagy Európa politikai és értelmiségi erői mozgósíthatók, hogy egyértelműen és teljesen elutasítsák a Szerbia elleni, és a régió összes lakosa számára elviselhető jövő ellen irányuló agresszív háborút. A két feltétel egyike sem tűnik a közeli jövőben megvalósíthatónak. Ennek eredményeképpen az Európa-projekt valószínűleg az “Egységes Piac” tervévé válik, és működését az amerikai gyámság alatt álló valuta fogja megszabni. A fő nyugat-európai hatalmak számára a jövő tendenciái amerikai vezénylet alatti erőpolitikai manőverekben való részvételt tartogatnak, amelyek célpontjában a Kelet- és Dél-Kelet-Európában tornyosuló káosz áll majd.
A Jugoszlávia elleni NATO támadás az amerikai diplomácia eredménye volt, éppúgy, mint ahogy a háború maga is amerikai háború, amelyet az a tény legitimál, hogy NATO-fennhatóság alatt zajlik. 1998 folyamán a nyugat-európai hatalmak hosszú hónapokig próbáltak ellenállni egy NATO-háborúra irányuló amerikai nyomásnak. Az ellenállás részben azon a tényen alapult, hogy stratégiai érdekeik eltértek az amerikaiakétól. Az ellenállás formáját az jelentette, hogy a jugoszláviai konfliktust közvetítéssel és békés eszközökkel próbálták megoldani. 1999. január végén azonban az angol és a francia kormány felhagyott az ellenállással, és ezért a háború érdekében a Clinton-kabinet mögött sorakozott fel.
Ha meg akarjuk érteni a jelenlegi háborút, az amerikai célok sajátosságait kell megértenünk. A kérdéshez általánosan két oldalról lehet közelíteni.
Az egyik megközelítés szerint a Clinton-kormány háború melletti döntése a nyugat-balkáni eseményekre adott reakció volt. Céljaikat a koszovói albánok súlyos helyzete vezérelte. Az effajta érvelés ahhoz a következtetéshez vezet, hogy óriási ellentmondás volt az amerikai célok és az Egyesült államok által használt eszközök között, amely ellentmondás magyarázataként a háború mellett állást foglaló európai szakértők az amerikaiak feltételezett “ostobaságára” szoktak utalni. Megvizsgáljuk majd a háború elindításának körülményeit és diplomáciai hátterét, hogy ennek az “amerikai ostobaságnak” nevezett elméletnek az érvényességét kiderítsük. Ennek során bemutatjuk, hogy a háború felé közeledve, az Egyesült államok és a nyugat-európai országok Koszovó problémájához való hozzáállásukban nem kiegészítették egymást, hanem nyíltan ellentmondtak egymásnak. Az Egyesült államok tevékenysége hiúsította meg az európaiak erőfeszítéseit a közvetítésre és a konfliktus békés megoldására. 1999 januárjáig, a francia-brit fordulatig, a nyugat-európai lépések is folyamatosan akadályozták az Egyesült államok háborús törekvéseit. A háború támogatóinak, ha konzisztens álláspontot akarnak képviselni, foglalkozniuk kell a kétféle felfogás konfliktusával. állíthatják, hogy az európaiak megközelítésmódjukkal összejátszottak a szerb kormánnyal, vagy mondhatják, hogy az Egyesült államok taktikája volt felelős a koszovói albánok szörnyű szenvedéseiért a NATO-támadás előtt is, és különösen utána. De semmiképpen sem kerülhetik ki ezeket a kérdéseket.
A háború elindítására vonatkozó amerikai célok megértéséhez van azonban egy másik út is. Eszerint a Clinton-kormány háborús törekvéseit az Egyesült államok Európára és a nemzetközi szintérre vonatkozó stratégiai-politikai célkitűzései diktálták. így a Jugoszláviával Koszovó miatt kirobbantott háború egyszerűen eszköz volt az Egyesült államok geopolitikai stratégiájában: a koszovói albán politikai csoportok pedig egyszerű játékszerek. Ez a nézet természetesen nem fogadható el a NATO-országok médiaszakértői számára, de felettébb népszerű Európa és sok más ország külügyminisztériumaiban és állami döntéshozóinak körében. E megközelítésben a háború egy fontos tanulsággal szolgál: a vezető nyugat-európai hatalmak képtelenek kitartani közös politikai akaratuk mellett az Egyesült államok állandó nyomásával szemben. így annak ellenére, hogy a nyugat-európai kapitalista országoknak nagyon erős politikai és gazdasági érdekük fűződik ahhoz, hogy az amerikai manőverekkel szemben közös álláspontot képviseljenek az Európával kapcsolatos ügyekben, megosztásukhoz az Egyesült államok mindig ki tudja használni rivalizálásukat és gyengeségeiket. Ez a teória a jelenlegi háborút lényegében a nyugat-európai országok “ostobaságán” keresztül magyarázza. Nevezzük ezt az elméletet az “európai ostobaság” teóriájának. A későbbiekben ezt is vizsgálni fogjuk.
Természetesen az “ostobaság” elnevezés udvarias, semleges és a problémát könnyen megoldó kifejezés, jelentősebb etikai vonzatok nélkül. Talán szükséges hozzátenni, hogy e szót itt ironikus értelemben használjuk. A háború Európát sújtó morális és politikai következményeit végiggondolni is szörnyű. A tíz éve még a jobb jövőbe vetett reményeknek végük. Az európai történelem következő szakaszát az Egyesült államok teljes hegemóniára való törekvése fogja jellemezni Európában és máshol is. Amint az Egyesült államok a Nyugat-Balkánon befejezte a bombázást, kelet felé fogja fordítani tekintetét, a Kínával bekövetkező, valóban félelmetes összeütközésre. ázsia és Európa között fog mozogni, s az ezredforduló után megpróbálja saját képére átalakítani a világot. A NATO-háború melletti érvek valójában megegyeznek az Egyesült államok globális hegemóniája melletti érvekkel. Ezek kettős formában jelennek meg. Először is vannak olyanok, akik valóban elhiszik, hogy az amerikai hegemónia hatásaként kialakul egy globális emberi jogokon, globális jóléten és globális igazságosságon alapuló új világ. Másodszor, a pragmatisták azzal érvelnek, hogy nem úszhatunk az árral szemben, a vezető országgal kell tartanunk, hogy később saját biztonsági zónáján belülről bomlaszthassunk. A bomlasztás a hegemonista dominanciának a globális kormányzás intézményeivé való átalakításaként jelenne meg. Ezeket az érveket írásunk végén fogjuk megvizsgálni.
Az “amerikai ostobaság” elmélete
Az amerikaiak “ostobaságának” gondolata valójában az angoloktól származik. A második világháború utáni időszakban Anglia számára ez egy kétarcú gondolat volt. Egyik oldalról ez a brit felső osztályok körében (különösen a jobboldaliaknál) igen népszerű Amerika-ellenesség egyik variációja; a másik oldalon viszont reménységet kelt – talán okosabbak lehetünk az amerikaiaknál, és saját hasznunkra manipulálhatjuk őket. Az angol felső körök így törődtek bele abba, hogy Anglia folyamatos visszaesése során a sikeres amerikai kormányok állandóan irányítják őket – sokszor, mint például Szuez esetében, a világ lakosságának előnyére. A mostani háború lefolyása alatt az “amerikai ostobaság” gondolata európai eszmévé válik. A Jugoszlávia elleni NATO-légitámadás igazolására tett kísérletek ellentmondásainak leküzdésére használt fogalmi mechanizmusok abszolút középpontjaként funkcionál.
Az ellentmondások közös tőről fakadnak: abból, ha a NATO-támadás kiindulópontját a koszovói albánok nehéz helyzetére adott válaszként próbáljuk megmagyarázni. Az ellentmondások eltűnnek, ha a támadást úgy magyarázzuk, hogy az az európai NATO-tagországokat akarta bevonni a fennálló szerb állam elpusztításába. Az utóbbi magyarázat azonban sok olyan új kérdést vet fel ezzel a háborúval kapcsolatban, amelynek megválaszolását a NATO-kormányok eddig nagyon sikeresen igyekeztek elkerülni.
A koszovói albánok megsegítésére vagy a létező szerb állam elpusztítására való törekvés közötti különbségtevés talán apróságnak tűnik. A józan ész azt sugallja, hogy a két cél egyszerűen csupán egyazon érem két oldala: az egyik oldal támogatása a másikkal szemben egy helyi konfliktusban. De a Jugoszlávia elleni NATO-támadás sokkal több mindent foglalt magában, mint az egyik oldal támogatását. Együtt járt a NATO azon döntésével, hogy megszegi a világháború utáni nemzetközi rendszer normatív alapelveit: az állami szuverenitás elvét és egy másik állam elleni agresszió kizárását az ENSZ Biztonsági Tanácsától kapott felhatalmazás híján. Hogy megtegyék ezt a lépést, a NATO-hatalmak nem állíthatták egyszerűen csak azt, hogy ellenzik Jugoszlávia belpolitikáját. Azt kellett állítaniuk, hogy e drasztikus lépések a koszovói albánokat voltak hivatottak megmenteni a népirtás katasztrófájától. Még tovább menve, azt kellett állítaniuk, hogy kizárólag egy Szerbia elleni katonai agresszió képes megelőzni a katasztrófát, mert már az összes többi módszert kipróbálták és azok kudarcot vallottak.
A NATO pozíciójának valamennyi ellentmondása ebből a helyzetből adódik. Ugyanis a NATO-háború elindítása előtti tizennégy hónap alatt a nyugat-európai és az orosz kormányok állandó konfliktusban álltak az Egyesült államokkal Koszovó miatt. Az Egyesült államok szisztematikusan szabotálni próbálta a jugoszláviai konfliktus békés rendezését, és a koszovói albánok lemészárlását az provokálta ki, ahogyan a Clinton-kabinet elindította a háborút.
Az európai változat szerint a “nemzetközi közösség” tizennégy hónapon keresztül minden lehetséges módon megpróbálta a konfliktust békés úton megoldani. A jugoszláv hatóságok hiúsítottak meg minden erőfeszítést. Tehát nem maradt más választási lehetőség, mint az amerikai légierőhöz fordulni. Az amerikai változat állítása szerint az Egyesült államok tizennégy hónapon keresztül azon igyekezett, hogy jóváhagyást nyerjen egy Jugoszlávia elleni háborúhoz, de ennek az európaiak és az oroszok útját állták. Végül az Egyesült államoknak sikerült az oroszokat lesöpörni a színről (az ENSZ-szel együtt), és a nyugat-európaiakat beugratni egy háborúba, amelyet addig elleneztek.
A két változat nem tűnik összeegyeztethetetlennek, de egyetlen pillantás a tizennégy hónap történéseire megvilágítja, hogy azok voltak. Az európai-orosz erőfeszítések kudarca egy tárgyalásos megoldás elérésére ugyanis közvetlenül az amerikai külügyminisztérium lépéseinek következménye volt. Csak egy rövid pillanatra, a koszovói válság jelenlegi szakaszának legelején tűnt úgy, hogy az amerikaiak azonos véleményen vannak az európaiakkal, amikor az UCK-t terrorista csoportnak tekintették. Ha a háború valódi kiindulópontjait keressük, meg kell vizsgálnunk ezeket a történéseket.
1. Az Egyesült államok bátorította is a szerb kormányt, hogy indítson ellentámadást, és háborút is akart indítani a szerb kormány ellen az ellentámadás miatt.
1998. március elejétől kezdve Albright háborút akart Szerbia ellen, azon az alapon, hogy a szerb kormány népirtó. 1998. március 7-én, éppen a szerb biztonsági erők Koszovó benitsai területén végrehajtott hadművelete után, arra válaszként, ezt nyilatkozta: “Nem fogunk félreállni és figyelni, hogy a szerb hatóságok azt tegyék Koszovóban, amit most már nem tehetnek Boszniában”. Két nappal később az Egyesült államok számára tartotta fenn a jogot, hogy egyoldalú lépéseket tegyen a szerb kormány ellen, mondván: “Tudjuk, amit tudnunk kell, hogy elhiggyük, újból etnikai tisztogatással van dolgunk”. Ez maradt az amerikai irányvonal végig az első UCK elleni benitsai szerb támadástól kezdve. Albright háborút követelt Szerbia ellen. De fondorlatos módon a jelzés, amelyre a szerb kormány megindította ellentámadását Benitsában, szintén Albright külügyminisztériumából érkezett. A jelet az Egyesült államoknak a térségébe küldött eseti meghatalmazottja, Gelbard nagykövet adta meg. A BBC belgrádi tudósítójának jelentése szerint Gelbard azért repült Belgrádba, hogy az UCK-t terrorista csoportnak bélyegezze. “Én felismerem a terroristákat, és ezek az emberek terroristák” – mondta. Abban az időben azt hitték, az UCK csak pár száz fegyveresből áll. Gelbard szavait úgy értelmezték a jugoszláv fővárosban, hogy zöld utat adott a biztonsági erőknek egy, az UCK elleni hadműveletre, és a speciális rendőrség márciusban két rajtaütést hajtott végre a benitsai területen.
Tehát a Clinton-kormányzat ösztönözte a szerb ellentámadást, hogy a koszovói albánokat egy NATO-támadás keretében szabadíthassák fel. A másik oldalon viszont az európaiak az UCK elleni szerb ellentámadás eredményeként olyan nemzetközi közvetítők által létrehozott, kompromisszumos békét szerettek volna látni, amely Koszovónak autonómiát biztosít Szerbián belül.
2. A “nemzetközi közösség” tizennégy hónapig próbált közvetíteni egy békés megállapodás érdekében, de a Clinton-kormányzat nem ezt tette.
1998 folyamán az ENSZ (1199. sz. határozatával), a nyugat-európai hatalmak és az oroszok tűzszünetre és egy tárgyalásos megállapodás létrehozására törekedtek Koszovóban, amely autonómiát biztosít az albánok számára Szerbiában. A szerb kormány 1998 márciusától kezdve támogatta ezt, és az elképzelés – átmeneti megoldásként – élvezte a Rugova-féle árnyékkormány támogatását is Pristinában. Csak két főszereplő ellenezte: Madeleine Albright és az UCK. Albright és az egész Clinton-kormányzat erős politikai támogatást nyújtott az UCK-nak, aláásva ezzel a Közvetítő Csoport többi tagjának és az ENSZ 1199. számú határozatának álláspontját.
Az UCK támogatása nem jelentette egyben céljainak támogatását: a Clinton-kabinet mindig ellenezte mind az UCK, mind a Rugova-féle vezetés céljait, amelyek függetlenséget követeltek Koszovónak. Támogatta azonban az UCK eszközeit – a gerilla-hadviselést a szerb állam ellen – azzal, hogy ismételt és nyomatékosított követelésekkel állította szembe a szerb kormányt, erősítve és bátorítva ezzel az UCK háborúját.
Az UCK amerikai támogatottsága 1998 júniusára vált egyértelművé, amikorra a NATO-ban elkészült a Jugoszlávia elleni katonai támadás tervezete. Abban a hónapban Mike McCurry, a Fehér Ház szóvivője követelte, hogy Szerbia “azonnal vonja vissza a civileket elnyomás alatt tartó biztonsági egységeit, amelyek nem kapcsolódnak a terrorista cselekmények megállításához”. Ezzel párhuzamosan Kenneth Bacon, a Pentagon szóvivője kijelentette: “Nem gondoljuk, hogy bármilyen kapcsolat lenne egyrészről a jugoszláv erők azonnali visszavonása, másrészről a terrorista cselekmények megállítása között. A katonai erőket teljes mértékben ki kell vonni, hogy a tárgyalások megkezdődhessenek.” Más szavakkal Washington ragaszkodott ahhoz, hogy bármiféle tűzszünet vagy békés rendezésre vonatkozó tárgyalás előtt a szerb hatóságok az összes csapatukat vonják ki Koszovóból, átengedve ezzel a területet az UCK katonai erőinek, annak ellenére, hogy a városi koszovói albán népesség sokkal inkább Rugova pártján állt, mint az UCK-én. Gary Dempsey magyarázata szerint, az Egyesült államok azt követelte, hogy a szerb kormány “ténylegesen adja át egyik területét egy lázadó csoportnak… ez sok albán nemzetiségűt arra a következtetésre vezetett, hogy a Clinton-kormányzat – ellenkező irányú hivatalos nyilatkozatai ellenére – pártfogolja függetlenségi törekvéseiket… Bár az amerikai álláspont hivatalosan ellenzi Koszovó függetlenségét, Washington nem engedné, hogy Belgrád azt erőszakkal megakadályozza.”
így a légiháború támogatói választhatnak a téma értelmezései közül. Az egyik interpretáció: az Egyesült államoknak volt igaza, hogy pártfogolta az UCK-t, és egy NATO-támadás előkészítéséhez kiélezte a belső konfliktust. Ebben az esetben az európaiak és az oroszok feltehetően a diktatórikus és népirtó Milosevics-rezsim titkos segítői. Alternatívaként érvelhetnek úgy, hogy az európai-orosz-ENSZ-csoportnak volt igaza, amikor tűzszünetet és belső, tárgyalásos megoldást keresett, és az Egyesült államok hibázott, amikor megpróbálta ezt szabotálni. De a légiháború támogatói nem vallhatják magukénak mindkét változatot.
3. Az október 13-i tűzszünet szabotálása.
Október 13-án Richard Holbrooke, Albright riválisa a Clinton-kormányzatban, kieszközölt egy tűzszüneti megállapodást Miloseviccsel, a jugoszláv elnökkel. A tűzszünet betartásának ellenőrzését EBESZ-megfigyelők végezték volna Koszovóban. Milosevics azzal a feltétellel egyezett bele, ha az amerikai hatóságok biztosítják, hogy az UCK betartja az egyezményt.
De a Clinton-kormányzat szabotálta az egész műveletet. Az EBESZ-megfigyelők a megegyezés után egy egész hónapig be sem léptek Koszovóba. Ez alatt az idő alatt az UCK nem tartotta tiszteletben a tűzszünetet, folytatta tevékenységét, és kiterjesztette hatáskörét Koszovóban. A késlekedés közben a Clinton-kormányzat átvette az irányítást az EBESZ-ben. William Walkert, a nicaraguai Contra-művelet és az el salvadori vérfürdő főszervezőjét helyezték az EBESZ megfigyelő csapatainak élére. Mintegy kétezer megfigyelőt – akik Boszniában várták, hogy Koszovóba küldjék őket – tartóztattak fel az amerikaiak, és a megfigyelő hadtesthez volt amerikai katonai személyzetet irányítottak. ők november közepétől kezdve megvizsgáltak minden hidat, útkereszteződést, hivatali épületet, a biztonsági erők szálláshelyeit és barakkjait – mindent, ami lényeges lehet egy jövőbeli NATO-UCK közös offenzívához.
Ugyanebben az időszakban az európai-orosz-EBESZ-vonal folytatta próbálkozásait egy belső megoldás létrehozására, és az UCK-t hibáztatta a kudarcért. így például 1998. december 8-án az általános ügyek Tanácsában (General Affairs Council) Cook és a többi EU-külügyminiszter felmérte a koszovói helyzetet. Az Agency Europe Bulletin-ben a következő napon megjelent összefoglaló a találkozóról megállapítja: “A Nyugat-Balkánon kialakult helyzetről szóló vita végén a GAC főként aggodalmát fejezte ki a mostani »fokozódó aktivitás« miatt Koszovóban, hozzátéve, hogy »az UCK megnövekedett aktivitása ösztönözte a szerb biztonsági erők fokozott jelenlétét a térségben«”. Tehát az EU az UCK-ban látta a visszahúzó erőt, amely útját állta a tűzszünetnek és egy kompromisszumos megoldás lehetőségének. Egyszerűen más álláspontot képviseltek, mint Albright. És egész januárban igazuk is volt.
4. A rambouillet-i tárgyalások ultimátummá változtatása és a Rugova-vezetés leváltása.
A kétféle változat folytatódott a rambouillet-i folyamatban is. Az ötlet, hogy hozzák össze a két felet egy nemzetközi védnökség alatt zajló közvetlen tárgyaláshoz, a francia kormánytól származott. A Clinton-kormány ellenezte az ötletet, a bombázás felé tartó direkt lépéseket inkább előnyben részesítette volna. De ez alkalommal a franciák javára döntötték el a nézeteltéréseket, így a franciáké lett a forma, míg az amerikaiaké a tartalom. Ez volt a fordulópont. Az összekötő csoport egyik találkozóján, 1999. január 29-én Londonban a franciák és az angolok átálltak az amerikai oldalra, pontosan egy héttel a rambouillet-i “tárgyalások” február 6-i kezdete előtt. Ettől a pillanattól kezdve a Jugoszlávia elleni NATO-támadás tulajdonképpen bizonyos volt. Látni fogjuk, hogy miért, ha megértjük, a rambouillet-i “tárgyalások” egyáltalán nem tárgyalások voltak: ultimátumot jelentettek a szerb kormánynak, amelyet úgy fogalmaztak meg, hogy biztos legyen a visszautasítás.
A szerb kormány közvetlen tárgyalásokat szeretett volna a koszovói megbízottakkal Rambouillet-ban. Ez elől az amerikaiak teljesen elzárkóztak, feltehetőleg angol és francia támogatottsággal, hiszen formálisan nekik kellett volna irányítaniuk a folyamatot. Nagyjából az is világos, hogy néhány koszovói oldalon állónak is érdekében állt volna a szerb hatóságokkal tárgyalni. Mi másért döntött volna a Clinton-kormány éppen akkor és ott, Rambouillet-ban, a megválasztott Rugova-kormány megdöntése mellett, hogy egy UCK vezette kormánnyal váltsa fel azt?
A szerbektől ekkor azt kérték, hogy változtatás nélkül fogadják el az “egyezményt”, ha nem akarnak egy Jugoszlávia elleni NATO-támadással szembe nézni. Ha a szerb kormány aláírta volna is az “egyezményt”, az a nemzetközi jogrend szerint nem lett volna érvényes, hiszen az olyan szerződések, amelyeket fenyegetés hatására írnak alá, nem lépnek érvénybe. De a szerb hatóságok – valószínűleg joggal – nem bíztak saját érdekérvényesítő képességükben a nemzetközi jog területén, ezért megtagadták a dokumentum aláírását.
A legtöbben azt feltételezik, hogy a szerb kormány azért utasította vissza az “egyezmény” aláírását, mert az Koszovó függetlenségéhez vezetett volna. Az “egyezményben” egy de facto NATO-protektorátus szerepelt, amely egyébként nem egy demokratikus szerv. A végrehajtó erők parancsnoka utasíthatta volna a koszovói kormányt politikájának bármely olyan részletét illetően, amely szerinte releváns a NATO (értsd: Egyesült államok) érdekei szempontjából.
De úgy látszik, a szerb kormány számára az igazán kényes kérdést az a fenyegetettség jelentette, amit az “egyezmény” Jugoszlávia többi részére jelentett. A NATO felügyelőinek teljhatalma lett volna Koszovóban, tetszés szerint helyezhettek volna oda bármiféle katonai egységet: “A NATO létrehoz és elhelyez egy alakulatot (a továbbiakban KFOR), amely állhat NATO- és nem NATO-tagországok szárazföldi, légi és tengeri egységeiből, amelyek a NATO irányítási rendszerén keresztül az Észak-Atlanti Tanács hatáskörében, annak irányítása és politikai ellenőrzése alatt működnek. A felek megállapodnak abban, hogy segítik az alakulat létrehozását és működését.” Vagyis, ha az Egyesült államok Koszovót kívánta volna bázisnak használni Jugoszlávia többi részének lerohanásához és elfoglalásához, akkor megtehette volna.
Ez már önmagában elég fenyegetést jelentett. De az úgynevezett “B függelék”, amellyel már Rambouillet-ban egészítették ki a dokumentumot, és amelyet egészen addig titokban tartottak, amíg ki nem szivárgott, és végül meg nem jelent a francia sajtóban, azt követelte, hogy a NATO-erők egész Jugoszlávia területén mozoghassanak. így: “a NATO személyzete, minden vízi, légi és szárazföldi járművével és eszközével együtt szabad és zavartalan átjárási jogot és korlátlan hozzáférést élvez a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság egész területén, ideértve a hozzá tartozó légteret és felségvizeket. Ez a jog magában foglalja a csapatmozgás, táborverés, elszállásolás jogát, valamint bármely kiképzéshez, ellátáshoz vagy a műveletekhez szükséges terület vagy berendezés használatához való jogot” (de nem korlátozódik ezekre). A NATO ezen kívül tetszés szerint megváltoztathatta volna a jugoszláv infrastruktúrát: “A NATO szükség szerint javításokat vagy változtatásokat végezhet a Jugoszláv Szövetségi Köztársaságban meglévő infrastrukturális eszközökön, mint például az utak, hidak, alagutak, épületek és kommunális létesítmények”. Tehát megvizsgálhattak volna minden jugoszláv infrastrukturális berendezést abból a szempontból, hogy esetleg később (a támadás során) el kellene őket pusztítani. És a jugoszláv hatóságoknak “a közlétesítményeket a NATO kérésére annak ingyenesen rendelkezésére kell bocsátaniuk”. A jugoszláv hatóságoknak továbbá egyszerű kérésre biztosítaniuk kell minden telekommunikációs eszközt, beleértve a műsorközvetítést is, amelyet a NATO működéséhez szükségesnek ítél. Beletartozik ebbe minden olyan eszköz és szolgáltatás használatának joga, amelyre szükség van a teljes kommunikációs képesség biztosításához – ingyenesen. “A NATO engedélyt kap a repülőterek, utak, vasúthálózatok és kikötők használatára a használathoz kapcsolódó díjak, jutalékok, vámok, illetékek megfizetése nélkül.” A jugoszláv hatóságoknak mindezt nem egyszerűen tolerálniuk kell, hanem elősegíteniük: “A Jugoszláv Szövetségi Köztársaság hatóságai elsőbbségi alapon, minden megfelelő eszközzel elősegítik a személyzet, a vízi, légi és szárazföldi járművek, eszközök, vagy készletek mozgását a légtérben, kikötőkben, repülőtereken vagy utakon. A NATO-nak nem lehet díjat felszámolni a használatért, akár jármű fel-, illetve leszállásáért, akár kormányzati tulajdonú, akár bérelt járműről van szó. Hasonlóképpen semmiféle vámot, díjat, illetéket vagy jutalékot nem lehet felszámolni a NATO kormányzati tulajdonú vagy bérelt hajóinak a kikötők egyszerű használatáért.”
A NATO ez irányú tevékenységeiben egész Jugoszlávia területén teljes mértékben a törvény fellett állt volna: “A NATO mentesül mindenféle jogi eljárástól, legyen az polgári, adminisztratív vagy büntetőjogi”. És ismételten: “A NATO személyzete minden időben és minden körülmények között mentességet élvez a felek bíráskodásával szemben, bármilyen polgári, adminisztratív, büntetőjogi vagy fegyelmi vád tekintetében, amelyet ellenük a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság területén felhoznak.” És még egyszer: “A NATO és annak személyzete mentesül bármilyen, a működéséhez kapcsolódó tevékenységéből adódó kereset alól.”
A fenyegetést, hogy Koszovóból kiindulva megdöntik a teljes szerb és jugoszláv rezsimet, alátámasztotta a tény, hogy a NATO magának követelte a jogot a Koszovón belüli társadalom- és gazdaságpolitika alapjainak meghatározásához, azzal együtt, hogy a jugoszláv és a koszovói kormányok tökéletesen az amerikai politika utasításai szerint működnek. Vagyis: “Koszovó gazdasága a szabad piac elveinek megfelelően fog működni.” És: “Semmi nem akadályozhatja Koszovóban a munkaerő, a javak, szolgáltatások, valamint a tőke szabad ki- és beáramlását.” És ismét: “A szövetségi és más hatóságok felelősségi és hatáskörükön belül biztosítják a munkaerő, a javak, szolgáltatások, valamint a tőke szabad áramlását Koszovóban, beleértve a nemzetközi erőforrásokat is. Az IMF és a Világbank előírásaihoz teljes mértékben alkalmazkodni kell.” Vagyis: “A humanitárius segélyek kivételével a nemzetközi segélyek felhasználásának tökéletesen meg kell felelniük az adományozók által előre meghatározott feltételeknek és Koszovó befogadóképességének.” A jugoszláv kormánynak abba is bele kellett volna egyeznie, hogy gazdasági eszközeit külföldi érdekeknek engedje át. Ugyanis: “Ha a nemzetközi adományozó vagy hitelező kifejezetten azt kéri, az újjáépítésre vonatkozó nemzetközi szerződéseket a jugoszláv hatóságoknak jóvá kell hagyniuk.”
Ezek az állítások egyértelművé tették, hogy a NATO le akarta rombolni a szerb gazdaság létező szerkezetét. Az ultimátum azt is megmutatta, hogy a NATO eltökélte, háborút indít a szerb média ellen. “Szabad médiát” követelt, “amely valóban elérhető a bejegyzett politikai pártok és jelöltjeik, valamint a választók számára egész Koszovóban”. Valamint kijelentette: “Az IM saját televíziós és rádiós műsorszórási frekvenciával fog rendelkezni Koszovóban. A Jugoszláv Szövetségi Köztársaság ehhez minden eszközt rendelkezésére bocsát…”
Rambouillet tehát háborús ultimátum volt Szerbia ellen, és az ultimátum feltételei elárulták, ha a szerb kormány elfogadta volna a rambouillet-i egyezményt, minden valószínűség szerint a NATO-erők megsemmisítő támadásával kellett volna szembenéznie a jövőben, de már jugoszláv területeken.
5. A háború kezdete és az “ostobaság” iránti igény.
Rambouillet “kudarca” után a Clinton-kormány nyíltan felvállalta a háború előkészítését. Ez az a pont, ahol a NATO légiháborúját támogató elemzőknek összeegyeztethetetlen ellentmondásokkal kell szembenézniük. Ugyanis az a mód, ahogyan a háborút elindították, valljuk be, teljességgel megmagyarázhatatlan.
A bombázás március 24-én kezdődött. De Clinton elnök március 19-én jelentette be, hogy a bombázás elkezdődik, és most már semmi sem állíthatja meg. Az amerikai kormányzat ezzel adott öt napot a szerb kormánynak, mialatt azt csinált Koszovóban, amit csak akart. És amikor a bombázás elindult, akkor is úgy volt megszervezve, hogy a szerb hatóságoknak még több mint egy hétig szabad kezük volt Koszovóban. A légiháború első fázisa egy egész héten keresztül nagyrészt a koszovói hadszíntéren kívüli célpontokra irányult.
Ezen kívül a támadás katonai oldalát egy, a NATO agresszióra vonatkozó, teljességgel ellentmondásos magyarázat-rendszerrel kombinálták. Egyrészt a támadást azzal igazolták, hogy megpróbálta megmenteni a koszovói albánokat a Milosevics-rezsim népirtó fenyegetésétől. A másik oldalról viszont a támadást egyidejűleg azon az alapon is igazolták, hogy bár a Milosevics-rezsimnek nem voltak népirtó szándékai, de a bombázást Rambouillet igazolásaként akarták felhasználni a szerb nép számára.
Ezeket az ellentmondásokat nem magyarázhatja meg a Clinton-kormány sietsége, improvizációja vagy zavarodottsága. Tudjuk, hogy az Egyesült államok Nemzetbiztonsági Tanácsában és Külügyminisztériumában már tizennégy hónappal a kezdete előtt megtervezték a háború minden részletét. A Washington Post-ból azt is tudjuk, hogy az amerikai kormány szakértői azzal töltötték ezt a tizennégy hónapot, hogy nap nap után átvették egy ilyen háború lefolyásának minden variációját, a jugoszláv kormány légitámadásra adott válaszának minden lehetséges változatát. Tudjuk, hogy tisztában voltak annak lehetőségével, hogy tömegek fognak elmenekülni Koszovóból. A Pentagon hosszú légiháborút jósolt: az elképzelés, miszerint Milosevics maga akarta a bombázást, csak egy Wesley Clark tábornok által elejtett politikai bombaszt volt – képtelenség. De akkor miért tervezték a háború kezdetét ilyen különös módon?
Egyetlen elfogadható magyarázat létezik: a Clinton-kormány lehetőséget adott a szerb hatóságoknak, hogy utólag legitimálják a NATO-támadást. Az Egyesült államok abban reménykedett, hogy a bombázás megkezdése előtti öt nap és a háború első hete lehetőséget ad majd a különböző szerb erőknek olyan atrocitások elkövetésére, amelyek felhasználhatók lesznek a légiháború legitimálásához.
Ez racionális kalkuláció volt az amerikai tervezők részéről. Tudták, hogy Szerbiában, a Milosevics-féle Szocialista Párt ugyan nem, de legfőbb politikai ellenfelei – a Seselj-féle Radikális Párt, valamint különböző szerb fasiszta csoportok – támogatták a koszovói etnikai tisztogatás ötletét. Azt is tudták, hogy a jugoszláv katonai erők el fogják foglalni az EBESZ által elhagyott koszovói pozíciókat, megtisztítva a stratégiai falvakat, üldözve az UCK-t támogatókat. Azt is előre jelezték, hogy menekültek áradata fog megindulni a határokon keresztül Macedóniába és Albániába.
És az amerikai tervezők várakozásai beigazolódtak. A háború kezdete után valóban tomboltak három napig Pristinában szélsőséges szerb csoportok. A menekültáradat valóban elkezdett átáramlani a határokon. És a beszámolók új képei valóban átlendítették az európai közvéleményt a háború támogatói közé. Ami a szerb kormány népirtó tömegmészárlását illeti, ez nem következett be: a Clinton-kormány úgy szervezte meg a háború kezdetét, hogy az szinte felkérje a szerb hatóságokat egy népirtás elindítására, de a Milosevics-kormány visszautasította a felkérést.
Egyszerűen lehetetlen amellett érvelni, hogy az amerikai katonai hadjárat a koszovói albánok elleni brutalitást szándékozott megállítani. Sokkal egyszerűbb lenne azt bemutatni, hogy ez az alaposan megtervezett és előkészített háború úgy volt kitalálva, hogy minőségileg magasabb szintre emelje az ilyen brutalitások elkövetésének valószínűségét. A háború elindításának módját úgy tervezték meg, hogy súlyosbítsa a koszovói albánok szenvedéseit, hogy az igazolja a szerb állam bizonytalan időtartamú amerikai bombázását. A módszer bevált. De ezt a sikert nem lehet elismerni. Sőt, el kell leplezni a Clinton-kormány “ostobaságának” gondolatával.
A NATO európai szakértői ezt a “ostobaságot” még több feltételezett amerikai “ostobasággal” tudják kiegészíteni. Hogy a koszovói albánokat légiháborúval próbálták megmenteni, szárazföldi támadás helyett. Hogy annyi albán és szerb civilt gyilkoltak meg. Hogy nem ismerték el azonnal ezeket a haláleseteket, amikor azok bekövetkeztek.
És akkor még ott váborind között a leglenyűgözőbb “ostobaság”: a belgrádi kínai nagykövetség lebombázása. Ez a bizonyos “ostobaság” biztosan sorsdöntő pillanat lehetett az európai hatalmak számára, a koncentrált és elmélyült gondolkodás pillanata, egy nagyon egyszerű okból kifolyólag: “ostobaság” ide vagy oda, a nyugat-európai kormányok tudták, hogy ez nem tévedés volt. Tudták, hogy a háború kitörése előtt az amerikai katonai attasék többször vacsoráztak már Belgrádban a kínai nagykövetség épületében. Nagyon jól tudták, milyen feltűnő az épület, és az amerikai felderítő szolgálat mennyire szakértője a célzásnak. Tudták, hogy a követséget egy speciális küldetés keretében találták el, egy, az Egyesült államokból érkezett repülőgépről. És észrevették Clinton közömbös reakcióját: elmaradt a sajtótájékoztató a formális nyilvános bocsánatkéréssel. Csak egy mellékes megjegyzést helyezett el egy szerencsétlen tévedésről egy valami másról szóló beszéd közben. Azt is tudták, hogy az Egyesült államok összes jelenlegi külpolitikai kérdése közül messze Kína kérdése a legfontosabb.
A nyugat-európai országok a bombázás óta még többet megtanultak arról, miféle “ostobaság” volt a kínai követség bombázása. Heteken át tartó német-orosz diplomáciai tárgyalássorozatot döntött romba, amely tárgyalássorozat éppen a követség bombatalálata előtt vezetett a G8-egyezmény elfogadásához. A G8-egyezmény azzal fenyegette az Egyesült államokat, hogy aláássa az általuk a háború befejezéséhez felállított öt feltételt, és hogy visszaállítja az ENSZ központi felügyeletét a NATO felett. A követség lebombázása mindezeket megszüntette. Sőt, tökéletesen lehetetlenné tette Schröder tervezett kínai látogatását: a nyugat-európai próbálkozások, hogy a Clinton-kormányhoz képest kevésbé kemény álláspontot képviselve megállapodjanak, holtpontra jutottak, és a nyugat-európaiakat a Kínával való majdani összeütközéshez felsorakoztatták Washington politikája mögé.
A nyugat-európaiak számára mindez biztosan az “ostobaság” magas fokának tűnik. De Nyugat-Európa kancelláriáiban lassan kezd leesni a tantusz. Ráébredtek, hogy még ha rengeteg “ostobaság” volt is a NATO Jugoszlávia elleni háborújában, az igazi “ostobaság” forrása talán mégsem Washington. A forrás talán egészen máshol található, nevezetesen éppen a nyugat-európai kormányhivatalnokoknál. Hogy lássuk, miért, egy homlokegyenest más megközelítésben kell a Jugoszlávia elleni NATO-támadás eredetét vizsgálnunk.
Az “európai ostobaság” elmélete
A Jugoszlávia elleni NATO-háború eredetének alternatív megközelítésmódja abból a tényből indul ki, hogy a háború nem a Balkánon történt helyi eseményekre adott nagyhatalmi reakciók következménye volt. Épp ellenkezőleg, azzal az előfeltételezéssel él, hogy a Clinton-kormány a Jugoszlávia elleni háborút a Balkánon kívüli politikai célkitűzései elérésének eszközéül akarta felhasználni. A szerb állam és a koszovói albánok konfliktusát a Balkánon kívüli, a nemzetközi színtérre vonatkozó amerikai stratégiai célok elérésére használták ki.
Ez az elképzelés az amerikai “ostobaság” elméletének védelmezői által használt gondolkodásmódot a feje tetejére állítja. így például ahelyett, hogy azt gondolnánk, az Egyesült államok kész volt felrúgni a nemzetközi rendszer normáit a koszovói albánok érdekében, pontosan az ellenkezőjét feltételezzük: az Egyesült államok a nemzetek szuverenitásának és az ENSZ Biztonsági Tanácsa vezető szerepének elvét akarta felrúgni, és ehhez eszközül használta a koszovói válságot. Ahelyett, hogy azt gondolnánk, az Egyesült államok készen állt a koszovói albánok kedvéért kizárni Oroszországot az európai politikai színtérről, azt feltételezzük, hogy a Jugoszlávia elleni NATO-támadás csak eszköz volt Oroszország kirekesztésének állandósításához. Ahelyett, hogy azt gondolnánk, az Egyesült államok kész volt a koszovói albánok kedvéért feladni közeledési politikáját Kínával szemben, azt feltételezzük, hogy a Clinton-kormány arra használta fel a Jugoszlávia elleni háborút, hogy új fejezetet nyithasson Kínával kapcsolatos politikájában. És végül, de nem utolsó sorban, ahelyett, hogy azt gondolnánk, hogy az Egyesült államok azért rendelte saját katonai és politikai irányítása alá a nyugat-európai országokat, hogy megújulást hozhasson a Nyugat-Balkánra, azt gondoljuk: arra használt fel néhány ötletes megoldást – különösen Chirac és Jospin urak dilettáns önteltségét -, hogy belerángassa a nyugat-európai országokat egy olyan balkáni háborúba, amely megszilárdítja az Egyesült államok hegemóniáját felettük, az EU és az euró felett.
Ez az a pont, ahol az európai “ostobaság” belép az elméletbe. A főbb nyugat-európai országoknak (Németországnak és Franciaországnak) stratégai érdeke a Balkánon, hogy a térségben stabil államok maradjanak fenn, és legyenek elég erősek ahhoz, hogy megtartsák elszegényedett népességüket. A nyugat-európai katonai beavatkozás a Balkánon alapvetően arra irányult, hogy egyes államok összeomlása után megakadályozza a tömeges Nyugatra vándorlást. Jugoszláviában az angol-francia katonai beavatkozás az UNPROFOR erőin keresztül lényegében erről szólt: nyújtsunk “humanitárius segélyeket” a háborús övezetben, hogy biztosítsuk, a civil lakosság ne hagyja el a hadszínteret. 1997-ben az olasz katonai beavatkozáskor Albániában ugyanez történt: az albán állam újjáépítésével és közben a bevándorlás és a menekültjogok akadályozásával megállítani az Albániából nyugat felé áramló emberáradatot. Hasonlóképpen a mostani háborúban Macedóniában és Albániában az angol-francia próbálkozásokkal a Nyugat-Balkánon belül akarják tartani a koszovói albánokat. Most azonban európai támogatással az amerikai légierő (minimum) húsz évnyi káoszba döntötte a Balkánt, ahonnan bármiféle nemzetiség energikus fiataljai joggal szeretnének majd még évtizedekig Nyugatra menekülni. Ez az első európai “ostobaság”.
A nyugat-európaiak (különösen Németország) második stratégiai érdeke Kelet-Európában: stabil és baráti kormányok fenntartása Oroszországban és Ukrajnában. Ami Oroszországot illeti, a háború eredményeképpen ki lehet húzni a listáról, Ukrajnának pedig Oroszország és az Egyesült államok között kell majd választania (az EU nem komoly alternatíva). Mind Oroszország, mind Ukrajna kicsúszhat az ellenőrzés alól, ami Közép- és Nyugat-Európa számára is katasztrofális következményekkel járhat. Ez a második európai “ostobaság”.
A főbb nyugat-európai országok harmadik stratégiai célja volt, hogy miközben megpróbálják követni az Egyesült államokat, azért hatékonyan ellenőrizhessék is annak próbálkozásait külpolitikájuk befolyásolására, akár Európában, akár máshol a világon. úgy fest, ennek is vége. Az amerikai hatalom alapvető nyugat-európai ellensúlya Franciaország vétójoga volt az ENSZ Biztonsági Tanácsában, ahol az Egyesült államok szavazatainak számát ezzel kettőre korlátozták (ideszámítva az Egyesült Királyságét is). Most, hogy Chirac az ENSZ Biztonsági Tanácsának lefokozása mellett döntött, aláásta saját képességét, hogy Európát képviselje a Biztonsági Tanácsban, vagy hogy hasznos partnere legyen más államoknak, akik európai segítséggel szeretnék visszaszorítani Amerikát. Ez egy harmadik európai “ostobaság”.
Negyedikként szerepelt a nyugat-európai prioritások között, hogy elmondhassák: az EU egy független, nyugat-európai politikai szerv, amelynek legalább az európai ügyekben döntő szava váb. Ugyanakkor a mostani háború bebizonyította, ez csak nagyravágyó szemfényvesztés volt: az EU-nak abszolút semmi szerepe nem volt sem a háború elindításában, sem lefolytatásában. A háború lezárásában sem fog szerephez jutni. Az alárendelt politikai eszköz szerepét tölti be a transzatlanti szervezet, az Észak-Atlanti Tanács kezében, a gazdasági irányítást végzi a NATO politikájának végrehajtásában. És az Észak-Atlanti Tanácson belül az Egyesült államok a meghatározó: a háború befejezésének módja legalább egy évtizeden keresztül alakítani fogja Európa jövőjét, ugyanakkor ezt a döntést a Fehér Házban hozzák. A nyugat-európai országok (nem is beszélve az EU-intézményekről) politikai kukkolók; orrukat az ovális iroda ablakához nyomva próbálják a bentiek szájáról leolvasni az Európa jövőjéről hozott döntést. Ez a negyedik “ostobaság”.
A “ostobaságok” hátterének megmagyarázásához meg kell vizsgálnunk az Egyesült államoknak a szovjet tömb összeomlása óta folytatott stratégiáját.
Az Egyesült államok globális stratégiája az 1990-es években
Adott körülmények között a kognitív gondolkodásmód (helyi események és nagyhatalmi reakciók) hasznos lehet. Ezek a körülmények akkor állnak fenn, amikor a szuperhatalom elégedett, és biztos abban, hogy a szerkezet, amelyet uralma alátámasztásához épített fel, szilárdan áll a helyén. Kényelmesen lógatja a lábát az óceán partján, és néha napján beavatkozik egy-egy kis helyi kitörésnél vagy megrendülésnél.
Sokan úgy vélekednek, hogy ilyen az Egyesült államok helyzete a szovjet tömb összeomlása után. Ha az erőforrások oldaláról vizsgáljuk az Egyesült államokat az 1990-es években, akkor azt látjuk, katonai szempontból nincs riválisa, még csak potenciális rivális csoport sem látszik, s uralja a nemzetközi politikát és gazdaságot. Nincs olyan hatalom a földön, amely a belátható jövőn belül megkérdőjelezhetővé tenné világvezető szerepét.
Ugyanakkor érdekes, hogy az Egyesült államok messze nem volt megelégedve helyzetével a 90-es években. úgy érezte, számos fontos kihívással néz szembe két hagyományosan kulcsfontosságú térségben, ahol vezető szerepet kell betöltenie – Európában és a csendes-óceáni térségben. Valamint, hogy ezek a kihívások egy másik nagy kihíváshoz kapcsolódnak: az amerikai kapitalizmus uralkodó súlyának biztosításáért folyó küzdelemhez az ún. “feltörekvő piacokon”. Európa és a csendes-óceáni térség irányítása biztosítja az Egyesült államok számára, hogy úgy csatornázhassa be ezeknek az államoknak a tevékenységét, hogy az amerikai érdekek kerüljenek túlsúlyba, amikor a “feltörekvő piacok” megnyitásáról és uralásáról váboszó.
Ezek a problémák egy másik, mélyebb kérdéshez kötődnek: az amerikai gazdaság és az amerikai kapitalizmus alapvető erejét és dinamizmusát illető kételyekhez. Amikor a Clinton-kormány hatalomra került, eltökélt volt az amerikai kapitalizmus dinamizmusának újjáélesztése iránt, méghozzá egy aktivista külpolitikai irányvonalon keresztül, amely az amerikai kapitalista terjeszkedés erejéhez és érdekeihez alkalmazkodó politikai és gazdasági kormányzatok új globális rendszerét építette volna ki. Az európaiak és a japánok befolyásolásának képessége kulcsfontosságú volt a sikerhez.
Hogy megértsük az 1990-es évek amerikai politikáját, tisztában kell lennünk azzal a kétoldalú szituációval, amelyben találta magát. Egyik oldalról a kapitalista “szövetségeseinek” uralására használt régi módszereit megrendítette a szovjet blokk összeomlása, rengeteg lehetőséget biztosítva a “szövetségeseknek”, hogy saját térségükben fontos amerikai érdekeket fenyegethessenek. A másik oldalról viszont az Egyesült államok hatalmas erőforrásokkal rendelkezett, különösen katonapolitikai téren, és ha ki tud dolgozni egy hatásos politikai stratégiát, átfordíthatta volna a katonai erőforrásokat egy, a történelemben korábban soha nem látott kiterjedésű és stabilitású globális birodalmi projekthez. Meg kell értenünk mind a szovjet tömb összeomlása utáni kihívásokat, mind a nagy lehetőségeket ahhoz, hogy a Bush- és Clinton-kormányok stratégiáiról és taktikáiról fogalmat alkothassunk.
a) A hidegháború utáni problémák
Gyakran hagyják figyelmen kívül azt a kihívást, amelyet az Egyesült államok a szovjet tömb összeomlásakor jelentett Európában. Az összeomlás egyrészt az Egyesült államokat tette a világ egyedüli szuperhatalmává. Ugyanakkor azonban szétrombolta azokat a politikai struktúrákat, amelyeken keresztül az Egyesült államok közvetlen hatalmát gyakorolta a nyugat-európai kapitalizmus felett. Továbbá megnyitotta egész Kelet-Európát a nyugati gazdaság számára, ami olyan gazdasági és politikai lehetőséget jelentett a nyugat-európai országok – különösen Németország – számára, amit az amerikaiak önkéntelenül is irányítani akartak. Mi történt volna, ha a nyugat-európai kapitalista országok megszabadulnak az amerikai vezetéstől? Saját, közös katonai-politikai elképzeléseiket követik, vagy egyesítik tőkéjüket az orosz erőforrásokkal és nukleáris kapacitással? Törökországon kívül hol maradna akkor az Egyesült államoknak hely Nyugat-Eurázsiában?
A hidegháború alatt a NATO volt a Nyugat-Európa feletti amerikai vezetés központi politikai tartóoszlopa. Az amerikai-szovjet szembenállás Nyugat-Európát egy háború esetén a frontvonalba helyezte volna. Ez a helyzet tette az Egyesült államok számára lehetővé a politikai vezetés megszerzését Nyugat Európában, hiszen ők szolgáltatták a szükséges katonai eszközöket – a stratégiai fontosságú nukleáris arzenált – a terület védelméhez. A katonai szolgáltatásokért cserébe a nyugat-európai országok beleegyeztek, hogy az Egyesült államok saját politikai zászlaja alá gyűjtse őket. Az Egyesült államok ellenőrzést gyakorolt külpolitikai apparátusuk felett, katonai erejük nagy részét amerikai parancsnokság alá helyezte, megszabta a nyugat-európai kapitalizmus Kelettel folytatott kapcsolatának feltételeit, és így tovább. Egyesült államok gazdasági célokra is felhasználta politikai vezető szerepét, különösen, hogy biztosítsa az amerikai tőke szabad beáramlását Európába, vagy hogy az európaiak kooperáljanak az Egyesült államokkal a világgazdaság működtetésében. Tehát a NATO kulcsfontosságú katonai-politikai szerv volt. A hierarchia a következő volt: az amerikai katonai erők befolyásolták a politikai vezetést, amely aztán meghatározta azokat a gazdasági cselekvésformákat, melyek az akkumulációs stratégiák irányításához kapcsolódtak.
A Szovjetunió összeomlása azonban feleslegessé tette az amerikai stratégiai arzenált, ami feleslegessé tette a NATO-t, és az amerikai politikai vezetési struktúra összeomlásához vezetett Európában, más szóval az Egyesült államok azon képességének elvesztéséhez, hogy Nyugat-Európára erőltesse a kontinensre és a világ többi részére irányuló alapvető politikai-gazdasági céljait. Ez volt az egyik kulcselem, amely az Egyesült államokat – paradox módon – elégedetlen hatalommá tette az 1990-es években. Többféle európai tervezettel kellett megküzdenie, amelyek mindegyike az ő európai hegemonikus vezetését tagadó politikai struktúrákat akarta felépíteni. És e tervek elleni küzdelem közben új európai programot és stratégiát kellett kiépítenie európai vezető szerepének visszaszerzésére. Röviden: az Egyesült államok Európában az 1990-es években aktivista és megelőző, nem pedig megelégedett és reaktív hatalom volt. A 90-es évek az atlanti tőkés hatalmak közötti politikai manőverek időszaka volt, miközben a kulcsfigurák az egymással versengő tervek közül sajátjukat szerették volna előtérbe juttatni a kontinens politikai struktúrájának újjáépítésében.
A volt Jugoszlávia területe és népei nagyon speciális szerephez jutottak a manőverek során. Az új európai politikai rend kapcsán egymással versengő programokkal rendelkező országok mind azzal akarták megvilágítani, milyen értékkel bír az ő politikai projektjük Európa számára, hogy bemutatják, hogyan képes kezelni egy fontos európai konfliktust: a hosszan elhúzódó jugoszláv válságot. Jugoszlávia az az üllő, amelyen a versengő nagyhatalmak az új európai rend kivívásához szükséges eszközeiket próbálták kikovácsolni. Egyik hatalom sem volt olyan aktív ebbéli igyekezetében, mint az Egyesült államok.
Ez azt jelenti, hogy a Balkán megértéséhez szükséges gondolkodásmód nem szorítkozhat a “helyi események – nagyhatalmi reakciók” formulájának keretei közé. Teljesen más keretekre van szükségünk: a nagyhatalmak Európára vonatkozó stratégiáinak és a jugoszláv válság ehhez szükséges taktikai célú felhasználásának elméletére.
b) Az új lehetőségek
Az Egyesült államok nem csupán egy, a hidegháború vége utáni nemzetközi rendszerrel elégedetlen hatalom volt. Annak is tudatában volt, hogy erőforrások tekintetében minden más hatalommal szemben óriási a relatív előnye a világ teljes átformálásának lehetőségében. Nemcsak utolérhetetlen katonai kapacitások ura, de olyan új katonai technológiák állnak rendelkezésére, amelyek lehetővé teszik, hogy kedve szerint, biztonsággal és elég nagy pontossággal hajtson végre támadást bárhol a Földön. Olyan hatalommal rendelkezik, hogy derült égből villámcsapásként elpusztíthatná a gátat a Jangcén, elsüllyesztve ezzel százmillió kínai embert a kínai gazdaság centrumában, anélkül, hogy a kínai kormány bármit tehetne ennek megakadályozására. Küzdhetne egyszerre Kína és Oroszország ellen, és nyerne. Katonailag elvághatná Japánt és Nyugat-Európát a gazdaságukhoz létfontosságú erőforrásoktól, és a gazdasági stabilitásukhoz szükséges exportpiacoktól.
Az Egyesült államok a nemzetközi politikai-gazdasági élet fölött is teljhatalommal rendelkezik a nemzetközi monetáris és pénzügyi világot ellenőrző Dollár-Wall Street-rendszeren és a meghatározó multilaterális szervezetek (különösen az IMF és a Világbank) irányításán keresztül.
Ilyen erőforrások birtokában a szovjet tömb összeomlása egy új típusú, globális birodalom kiépítése számára nyitott utat. Egy olyan birodalom számára, amelyet a földkerekség egészének országai alkotnak. E birodalomban az államok szuverenitása jogi értelemben fennmarad, a szuverenitás politikai tartalma azonban az ellenkezőjébe fordul. Az egyes országoknak teljes körű a felelősségük belpolitikai ügyekben, az őket érintő fő gazdasági folyamatokra azonban nincs érdemi befolyásuk. A birodalom központja Washington, amelynek hatalma, a meggyengített Oroszország és a bekerített Kína határán, – klienseivel, Japánnal és Nyugat-Európával együtt – az egész világra kiterjed.
Olyan birodalom ez, amelyben az új Behemót védőszárnyai alatt minden ország tőkés osztálya a társadalmi kihívásoktól mentesítve élhetne, feltéve, ha minden, a Behemót által lényegesnek ítélt kérdésben tiszteletben tartja annak akaratát és hatalmát. Ha az Egyesült államok hatékonyan alkalmazná birodalomépítési stratégiáját, a világ minden tőkés osztályának támogatását, sőt talpnyalását élvezhetné.
Az 1989 és 1999 közötti évtized tehát mindenekelőtt egy központi folyamattal jellemezhető: az Egyesült államok törekvésével, hogy eljusson az A pontból a B pontba – a hidegháborúból itt ragadt politikai struktúráktól, amelyek az új helyzetben nem kedveztek, sőt fenyegetést jelentettek számára, egy tökéletesen új, globális politikai és gazdasági struktúrába, amely egy történelmileg új, globális politikai rendszert hozna létre: új Demokratákat, új Munkáspártot, új NATO-t, új államrendszert, új világgazdaságot, új világrendet. Ebben a kontextusban érthetjük meg a jugoszláv háborúkat, beleértve a jelenlegit is.
(Fordította: Remák Edit)
