Németország válaszúton, A “rajnai kapitalizmus” vége

A II. világháborút követő évtizedek jóléti állama a szociális biztonság olyan fokát jelentette széles rétegek számára az NSZK-ban, ami példa nélküli a német történelemben. A német modellt nemzetközileg is magasra értékelték. E modell azonban válságba jutott, aminek csak egyik jele a szakszervezetek és az SPD közötti kapcsolat meglazulása.

A második világháborút követő évtizedek szociális-jóléti állama a szociális biztonság olyan fokát jelentette széles rétegek számára az NSZK-ban, amely példa nélküli a német történelemben. A német modellt nemzetközileg is magasra értékelték. Bár nincs okunk arra, hogy ezt az időszakot “aranykorként” dicsőítsük, a “rajnai kapitalizmus” mégis civilizációs előrelépés volt – nemcsak azért, mert bizonyos fokú gazdagságot hozott a tömegeknek, hanem azért is, mert a parlamentáris demokrácia keretei között politikai stabilitás jött létre a Harmadik Birodalom borzalmait követően.

A nyugatnémet jóléti állam nem karitatív intézmény volt; létezését sokkal inkább egészen különleges történelmi tényezőknek köszönheti:

  1. Drasztikus eltolódás a politikai és társadalmi erők egyensúlyában – nemzeti és nemzetközi szinten egyaránt – a második világháború következményeként, ami a demokrácia és a társadalmi jólét fontosságát kiemelő erőknek kedvezett.
  2. Egy hosszúra nyúlt gazdasági növekedési szakasz, amelyet – a konzervatívok által is követett – keynesi elmélettel támasztottak alá.
  3. A Német Demokratikus Köztársasággal való verseny, ami folyamatosan a nyugati fölény demonstrálását követelte.

 

A jóléti állam elleni szalámitaktika

 

Az 1970-es évek végére a keynesi elmélet megmutatta gyengeségeit is, és a politikai, valamint társadalmi gazdasági váltás nyilvánvalóvá vált – kezdetben csak próbaképpen és a brit thatcherizmushoz képest igen tompított formában. Az 1980-as évek végén a berlini fal leomlása és a hidegháború vége megsemmisítette azt a nemzetközi keretet, amelyen belül a háború utáni német fejlődés végbement. Ennek következtében a neoliberális paradigma Németországban a kilencvenes évek közepére dominánssá vált.

A jóléti államon az első sebeket mégis már a nyolcvanas években megejtették. A szalámitaktikát alkalmazva, körülbelül egy évtized alatt a munkanélkülisegélyre és a jövedelem kiegészítésre való jogosultságokat folyamatosan csökkentették. Ezzel egy időben, a két évtizede növekvő munkanélküliség miatt komoly finanszírozási problémák adódtak az egészségügyi, a nyugdíj- és a munkanélküli-segélyezési rendszerben. Bár a jóléti rendszer működtetésének költségei, a bruttó hazai termék (GDP) százalékában mérve, hosszú távon csak marginálisan emelkedtek, a munkanélküliség felfedte a német rendszer Achilles-sarkát: a jóléti állam bevételei a munkából származó jövedelmekre kivetett hozzájárulásokon nyugodnak, ellentétben az adókon keresztül finanszírozott rendszerekkel. És átlagosan tízszázalékos hivatalos munkanélküliségi ráta mellett (húsz százalék a keleti tartományokban), ez a bevételi forrás hosszú távon kevés.

Ráadásul az újraegyesítés társadalmi költségeit – tizenhétmillió keletnémet integrálását a jóléti rendszerbe – szintén nem az adóbevételekből, hanem a társadalombiztosítási hozzájárulásokból képzett alapból finanszírozták. 1990 óta évente hetvenötmilliárd euróval támogatta a Nyugat a Keletet.

 

A német “New Labour”

 

A Kohl kancellár vezette kormány a jóléti rendszer nagyobb arányú megnyirbálására tett kísérletei megbuktak az akkor még ellenzékben levő szociáldemokraták és a szakszervezetek ellenállásán. Az 1998-as kormányváltás azonban mindent megváltoztatott. Egy kezdeti periódus után, mialatt sok, a kereszténydemokrata Kohl vezette kormány által hozott megszorító intézkedést (például a táppénz csökkentése) visszavontak, a szociáldemokrata Oskar Lafontaine 1999. márciusi lemondásával megnyílt az út a neoliberális fordulat előtt a szociáldemokraták köreiben. A divatos “új közép” jelszóval a német szociáldemokrata politika Blair “New Labour”-jének német mutánsává kezdett átalakulni, amelynek ideológiai alapjait az úgynevezett “Blair–Schröder nyilatkozatban” találjuk. Gazdaság-, pénzügy-, adó-, foglalkoztatás- és társadalompolitika: neoliberális módon. A Schröder által bevezetett “minden idők legnagyobb adóreformja” azt a neoklasszikus dogmát követi, amely szerint a vállalkozásokra kivetett adók csökkentése munkahelyeket teremt. Bár a reform közel ötvenmilliárd euróval gazdagította a vállalatok és a jómódúak bankszámláit, egyetlen munkahelyet sem teremtett, és nem adott lökést a gazdasági növekedésnek sem.

A nyugdíjellátás részleges privatizálása is kudarcnak bizonyult. A pénzügyi piacok csődje bizonytalanságot és szkepticizmust keltett a tőzsdén befektető nyugdíjalapokkal szemben.

 

“Agenda 2010” – a jóléti állam elleni legsúlyosabb támadás a háború óta

 

Németország gazdasága az elmúlt három évben gyakorlatilag stagnált – a 2003-ra prognosztizált nulla növekedés a legalacsonyabb az EU-ban. Ezzel egy időben a jóléti állam pénzügyi válsága tovább súlyosbodott, vegyítve a szigorú fiskális politikával és az Európai Stabilitási és Növekedési Paktum prociklikus gazdasági hatásával. Németország társadalmi és anyagi infrastruktúrája romlásnak indult. A munkanélküliség, a szociális ellátások csökkentése és az általánosan érezhető krízis hatása alatt a közösségi kereslet csökkenésének hatása – különösen az infrastrukturális beruházások terén – felerősödött a háztartások keresletének csökkenése miatt. Ha nem lesz változás a gazdaság irányításában, a recesszió könnyen deflációs válsághoz vezethet.

Ezt elkerülendő, a kormány mentőövet keresve még erőteljesebben folyamodott a neoliberális tanokhoz. 2003 márciusában Schröder kancellár útjáraindította az Agenda 2010-et – egy társadalmi és gazdasági programot, ami a legnagyobb támadást jelenti a jóléti állam ellen a második világháború óta. A gazdaságpolitikai kurzus gyökeres megváltoztatását jelenti, ami véglegesen likvidálja azt, amit “rajnai kapitalizmusnak” nevezünk. Schröder már jelezte, hogy az “Agenda 2010” csak a kezdete egy messze nyúló folyamatnak.

A “reformcsomag” az adózásra, a munkaerőpiacra, a nyugdíjakra és az egészségügyre kiterjedő intézkedéseket tartalmaz.

 

A munkanélküliség helyett a munkanélküliek elleni küzdelem

 

A munkaerő-piaci intézkedések magja a munkanélküli-segélyre való jogosultság idejének csökkentése 32 hónapról 18 hónapra az 55 évnél idősebbek és 12 hónapra (korábban 24 hónap) az 55 évnél fiatalabbak esetében, együttesen két másik jóléti intézménynek – a munkanélküli-segélyre való jogosultság lejárta után folyósított segélynek és a jövedelemtámogatásnak – egyesítésével, amik az anyagi helyzet felmérése alapján kerültek kifizetésre. A munkanélküliség első periódusában a munkanélküliek korábbi nettó fizetésük mintegy hatvan százalékát kapják kézhez munkanélkülisegély formájában. Miután a segélyre való jogosultság megszűnik, az eddig folyósított és évről évre megkurtított segély helyett, adminisztratív okokból, az úgynevezett jövedelemtámogatást kapják kézhez a munkanélküliek, ami a legalacsonyabb, a létminimumnak megfelelő összeget biztosító segély Németországban, és jelenleg körülbelül négymillió ember részére kerül kifizetésre. Az elmúlt tizenöt évben a jövedelemtámogatás rendszerébe tartozó segélyek összegét folyamatosan csökkentették, összegük jelenleg az EU-ban elfogadott létminimum – az átlagbérek fele – alatt van.

Ráadásul a követelmény, miszerint a munkanélküliek gyakorlatilag kötelesek elfogadni az állami munkaügyi hivatal által felajánlott állást, tovább szigorodott, így gyakorlatilag bármely állást, függetlenül az esetlegesen rossz feltételektől és az alacsony fizetéstől, el kell fogadniuk. Az állásközvetítő rendszer hatékonyságát fejleszteni kívánják, és további intézkedéseket vezetnek be új kisvállalkozások beindításának segítésére.

Az intézkedések lényege világos: költségcsökkentés a munkanélküli kárán. Mivel majd tízszer annyi állástalan él jelenleg az országban, mint amennyi az üres állás, ez a politika igen kis hatással lesz a magas munkanélküliségre.

Egy másik előterjesztés szerint a tisztességtelen elbocsátás elleni védelem szintén csökkeni fog, úgymond a “munkaerőpiac rugalmasságának javítása” érdekében. Azok a munkahelyek, amelyek eddig hatnál kevesebb alkalmazottat foglalkoztattak, és amelyekre ezért nem vonatkoztak a munkaügyi törvények, a jövőben határozott időre szóló szerződések keretében alkalmazhatnának további munkaerőt anélkül, hogy a törvénykezés látószögébe kerülnének. Az alkalmazottak ezentúl a létszám-leépítési programok hatálya alól csak akkor lesznek mentesíthetők, ha azt életkoruk, munkával töltött éveik száma, valamint függő családtagjaik helyzete indokolja. Az iparági kollektív szerződéseket ezentúl rugalmasabban lehet a változó gazdasági környezethez alakítani.

 

Nyugdíj és egészségügy

 

A nyugdíjreform magja alapvetően a nyugdíjkorhatár 62 és fél évről 65 évre emelését, valamint a nyugdíjak csökkentését tartalmazza. Ugyanekkor az olyan, korábban nyugdíjra jogosultságot adó, de a járulékfizetés alól mentességet élvező időszakok hossza, mint például a tanulmányokkal eltölthető három év, csökkentésre kerülnek. Ezek az intézkedések néhány éven belül a szegénység növekedéséhez fognak vezetni a nyugdíjasok között, és a munkában töltött több évnek köszönhetően a munkanélküliség emelkedéséhez.

A betegeknek járó segély, amit az egészségbiztosító fizet azután, hogy a munkavállaló táppénzjogosultsága lejárt, a jövőben kizárólag a munkavállaló hozzájárulásaiból kerül finanszírozásra. Több ellátást, például a fogászati ellátást és a szemüveget, a páciensnek teljes egészében ki kell fizetnie. A receptfelírás díja emelkedni fog, és a betegeknek negyedévente tíz eurós díjat kell fizetniük, hogy joguk legyen orvosi ellátásra. Teljesen eltörlik az egészségbiztosítási rendszerből fizetett gyermekgondozási segélyt. Az orvosságokra kivetett díjak szintén emelkednek, de a krónikus betegek, illetve a megelőző programokon, illetve hosszú távú kezelésen részt vevők esetében csökkeni fognak.

Az alacsonyabb társadalmi gazdasági csoportokba tartozók várható élettartama már most is tíz évvel kevesebb, mint jómódú társaiké. A járulékos pénzügyi terhek a tizenkilencedik század kegyetlen igazságához fognak vezetni: “mivel szegény vagy, hamarabb kell meghalnod”.

 

Adó és önkormányzati pénzügyek

 

További adócsökkentési program van napirenden, ami az alacsony és közepes jövedelműek adóterheit kívánja csökkenteni. Ám ez közel sem fogja ellensúlyozni az új terheket, mint amilyenek például a magasabb egészségügyi költségek. Egy időben ezzel egy új adófajta bevezetését is tervbe vették, a kamatjövedelmek adóztatását. A helyi önkormányzatok pénzügyi reformjának következtében a helyi adók közé sorolt kereskedelmi adóból származó bevételnek emelkednie kell, valamint az adókötelesek számát is bővíteni fogják. Ez természetesen nem fogja érinteni az induló, illetve már működő kisvállalkozásokat.

Az Újjáépítési Bankon keresztül valósulhat meg a helyi hatóságok olcsó hitellel való ellátásának programja, valamint további gazdaságösztönző hatásokat várnak a lakásépítési és -felújítási programtól. A hagyományos kiskereskedelem működésének szabályozása megváltoztatásra kerül, csökkentik a bürokráciát.

 

A szakszervezetek és a szociáldemokraták útjai különválhatnak

 

Több mint egy évszázad óta a német szakszervezetek stratégiai szövetségesei a Szociáldemokrata Pártnak (SPD). A főállású szakszervezeti vezetők nyolcvan százaléka tagja a pártnak, az építőmunkások szakszervezetének főtitkára pedig egyenesen az SPD parlamenti frakciójának a tagja.

A második világháború után a német szakszervezetek a jóléti államba való testületi beépülés stratégiáját követték, ami évtizedeken keresztül sikeres volt. Ám a neoliberális fordulat krízist idézett elő, ami csökkenő taglétszámokban és mind a politikusokkal, mind a széles néprétegekkel szembeni csökkenő befolyásban mutatkozott meg. Saját problémáik mellett, mint az elbürokratizálódás, illetve a munkanélküliségből fakadó strukturális problémákra adott késedelmes válasz, a – neoliberális értelemben vett – modernizáció szükségessége, a szakszervezeteknek szembesülniük kellett az ellenséges médiával, amely egy, a reformokat ellenző megkövesedett ellenfél és megátalkodott dogmatista képében mutatta be őket. Ezt látva, alig meglepő, hogy 2003 nyarán, a kohászati szakszervezet, az IG Metall – amely a legnagyobb gyáripari szakszervezet a világon – az 1950-es évek közepe óta első vereségét szenvedte el.

Az 1998-as választási kampányban a szakszervezetek erősen támogatták a Schröder és Lafontaine vezette szociáldemokratákat. Bár a kapcsolatok Lafontaine távozásával megromlottak, még mindig világos volt – ha nem is mondták ki –, hogy a 2002-es kampányban is Schrödert támogatják. Ám az “Agenda 2010” a kapcsolatokat annyira felkavarta, hogy a történelmi kapcsolat minden tekintetben megszakadt.

A legnagyobb szakszervezetek – a ver.di (a szolgáltatások és a közszektor területén) és az IG Metall – nyíltan konfliktusban állnak a kormányzattal, részt vesznek a különböző társadalmi mozgalmak, különösen az ATTAC által képviselt kezdeményezésekben, és egyre jobban együttműködnek velük. Ugyanez vonatkozik az oktatási és építőipari szakszervezetekre is. Mára azok az erők, amelyek a több autonómia és a társadalmi mozgalmakkal való szorosabb együttműködés mellett teszik le a voksukat, túlsúlyba kerültek. Más szakszervezetekben, mint például a vegyipari és bányászati IG BCE és a központi szakszervezeti szövetségen, a DGB-n belül is még mindig elterjedt az az illúzió, hogy képesek lehetnek a kormány meggyőzésére párbeszéd és lobbi útján is. Ennek következtében a jövőbeli stratégia vitás kérdés marad – és az SPD-vel való viszony tisztázása egy ellentmondásos és elhúzódó folyamattá válhat. Amennyibe a szakításra sor kerül – ami igen lehetséges –, az történelmi esemény lehet Németország életében.

 

A tiltakozás megindul

 

Az SPD neoliberális fordulata – amely lépésre már a zöldek pártvezetése is rászánta magát – azt jelentette, hogy a parlamentet jelenleg egy neoliberális összpárti koalíció alkotja. A megközelítés ellenzőknek gyakorlatilag nincs parlamenti képviselete. Az a kevés SPD-tag, aki hallatni merte a hangját, nyomás alá került, amihez Schröder lemondással való fenyegetőzése is hozzájárult. Egy ideig nem lesz olyan SPD-tag, aki független akcióra képes lenne.

A kereszténydemokrata és liberális (FDP) ellenzéknek a “reformok” még csak elég messzire sem mentek. Mélyebb reformokra felszólító javaslataiknak esélyük is van az elfogadásra, hiszen ők vannak többségben a Bundesratban, amelyben a tizenöt szövetségi állam képviselteti magát, és amelynek hozzájárulását kell adnia több olyan intézkedéshez is, mint amilyen például az “Agenda 2010”. Így az SPD-nek, hogy törvényjavaslatát keresztülvigye, kompromisszumokat kell kötnie.

A posztkommunista PDS (Demokratikus Szocializmus Pártja) szintén minimális ellenzéki erővel bír. Bár szociáldemokrata párttá alakult át, és sikerült az SPD néhány, az 1970-es években megszerzett pozícióját megszereznie, mégsem tudta átlépni a parlamentbe kerüléshez szükséges ötszázalékos küszöböt, így csak az egyéni körzetben megválasztott két képviselővel lehet jelen az Alsóházban, a Bundestagban. A PDS ráadásul koalícióban van az SPD-vel két keletnémet tartományi kormányban – Berlinben és Mecklenburg-Elő-Pomerániában –, ahol az “Agenda 2010”-hez hasonló intézkedéseket hoztak.

A folyamat ellen kis késéssel parlamenten kívüli mozgalom kelt életre, amit a széles néprétegeket képviselő szakszervezetek egyes szervezetei, antiglobalizációs mozgalmak és egyéb más baloldali áramlatok hoztak létre. Több egyetemen is diáksztrájkok folytak a lefaragások és a tandíj bevezetése ellen, valamint akciókat szerveztek jóléti kiadások csökkentése ellen.

A legnagyobb sikert a 2003. november elsejei berlini demonstráció jelentette, amelyen – sokak meglepetésére – százezren vettek részt, a kevés előzetes szervezés és a szakszervezeti vezetők támogatásának hiánya ellenére is. A tüntetést az ATTAC, helyi szakszervezeti alapszervezetek és más baloldali tömörülések szervezték. November elsejének a sikerei azt mutatják, hogy az elégedetlenség és a vele szembeni tiltakozásra való akarat a társadalomban széles körű, de politikai képviselete hiányzik.

Ez megtörte a varázslatot, amely eddig, úgy tűnt, mindenkit visszatartott a tömegmozgalmaktól. A berlini tüntetés jelzés mindenkinek, aki eddig visszatartotta magát. Már volt némi hatása a ver.di, az IG Metall és más szakszervezetek vezetésére – akik nem a szakszervezetek mobilizálásától, hanem sokkal inkább újabb vereségektől félnek, amik még inkább defenzívába szoríthatják őket. November elseje tapasztalatai talán megváltoztathatják ezt.

Már a DGB is készséget mutat arra, hogy részt vegyen a jövendőbeli akciókban a jóléti állam csökkentése ellen, nem kis mértékben azért, mert félő, hogy elveszti tömeges támogatását. Szintén növekvő készséget mutatnak arra, hogy együttműködjenek más társadalmi szervezetekkel, egyházi személyekkel, valamint az SPD és a zöldek elégedetlen választóival. Ezzel a lendülettel az elkövetkező hónapokban nagyarányú tiltakozó hullám indulhat el az egyébként ebben a formában konzervatív országban.

Németország jelenlegi helyzetében, a berlini fal leomlása után egy évtizeddel, történelmi fordulópont lenne, ha egy haladó, egyenjogúsító programot hirdető, parlamenten kívüli mozgalom bebizonyítaná, hogy szignifikáns szereplője lehet ennek a folyamatnak. És Németország hangsúlyos szerepét tekintve Európában, a mozgalomnak a német határokon kívül is lennének követői.

 

(Fordította: Vigvári Gábor)

 

Az írás eredetileg a Red Pepper c. folyóiratban jelent meg.