A rendszerváltás programjának egyik fontos mozza­nata a polgári ellenőrzés megvalósítása. A fogalmat leg­gyakrabban a hadsereg egyfajta státuszának jellemzé­sére alkalmazzák. E vonatkozásban leginkább akkor beszélnek a polgári ellenőrzés érvényesüléséről, ami­kor:

• a rendszer csúcsán az államfő áll. aki egyben a fegy­veres erők főparancsnoka is;
• a fegyveres erőket érintő ügyekben a parlamentre hárul a főszerep azáltal, hogy dönthet, beszámoltathat, jelentést kérhet, felülvizsgálatot rendelhet el vala­mennyi alapvető kérdésben;
• a gyakorlati irányítói és ellenőrzési feladatok zöme a kormányra hárul, amelyben a fegyveres erő közvet­len irányítását, felügyeletét és ellenőrzését a honvédel­mi miniszter végzi, akinek – a katonai kérdésekben já­ratos – polgári személynek kell lennie;
• a rendszerben a társadalom és a közvélemény aktí­van, alkotóan vesz részt.

Jól látható, hogy a felsorolt kritériumok (az államfői csúcspozíció, a kormányfelügyelet stb.) nem területspecifikusak, vagyis a fogalmi keret alkalmazható az élet más szféráira, így a gazdaságra, a kultúrára stb. is. Szem­beötlő azonban az, hogy hivatásos (tehát nem sorállo­mányú) hadsereg esetén lényegesen nehezebb a polgári ellenőrzés megvalósítása, hiszen abban a társadalom és a közvélemény részvétele felettébb korlátozott. A hiva­tásos hadsereg sokkal könnyebben igénybe vehető bel­ső rendfenntartó feladatokra, ami arra enged következ­tetni, hogy a mi fejlettségi szintünkön a fegyveres tes­tületek professzionalizálódása a latin-amerikanizálódás egyik fontos mozzanataként értelmezhető.

A polgári ellenőrzés fogalma a polgár szó kettős po­litikai jelentése (bourgeois és citoyen) miatt válik kü­lönösen problematikussá. A citoyen (állampolgári) lét ugyanis feltételez egy általános politikai közösséget, amelynek egyenlőségi kritériuma szükségképpen illu­zórikusnak bizonyul a bourgeois (magánpolgári) osz­tály elkülönülése miatt. A parlamentarizmusban – amely a polgári ellenőrzés kulcsintézménye – egyszerre teste­sül meg az emberek közötti politikai egyenlőség (citoyen-elv) és közvetítődnek a civil társadalom egyenlőt­lenségei, a munkamegosztásból és a tulajdonviszo­nyokból fakadó hierarchiái (bourgeois-elv). A polgári politikai intézmények által megvalósított ellenőrzés ezért elméletileg sem azonosítható a társadalmi ellen­őrzés fogalmával.

A rendszerváltás kezdete óta Magyarországon foko­zatosan zajlik a fegyveres erők nyugati normák szerin­ti polgári ellenőrzés alá vonása, a hadsereg szervezeté­nek eszerinti átalakítása. Egyidejűleg azonban – külö­nösen a közbiztonság területén – a fegyveres védelem privatizációja is megfigyelhető, amelynek következté­ben a tőkésőrség sajátos alakulatai jelentek meg. A nyu­gati példákat tekintetbe véve ezt nem tekinthetjük se egyedi példának, se anomáliának. Mert például igaz ugyan az, hogy az Egyesült Államokban a hadsereg pol­gári ellenőrzés alatt áll, de a fegyverviselés szabadsága miatt manapság már zászlóalj nagyságú, összesítve több hadosztályt kitevő irreguláris fegyveres alegységek gya­korlatoznak az ország különböző pontjain.

A rendszerváltó diskurzusban leggyakrabban a had­sereg polgári ellenőrzéséről esik szó, pedig az élet más területein ugyanúgy megfigyelhető az áttérés. így pél­dául a kultúra polgári ellenőrzés alá vonását jelenti, amikor különféle alapítványok kuratóriumai válnak a kulturális célú források legfőbb elosztóivá, illetve ami­kor a kereskedelmi bankok vagy más nagyvállalatok szponzori tevékenysége válik a művészi aktivitás fő motorjává (lásd például a Postabank-kultúrkör kialaku­lását az elmúlt évek során). Az oktatás polgári ellenőr­zésének alapvető eszközeként jelent meg a magyar tár­sadalomban az iskolaszék, amely a szülői munkaközös­ség korábbi konzultatív szerepét döntési pozícióvá ala­kítja, tekintet nélkül arra, hogy a megnövekedett hatal­mú egyének rendelkeznek-e bármiféle pedagógiai kép­zettséggel vagy sem.

A polgári ellenőrzés tehát olyan kritériumrendszert jelent, amelynek megvalósulása esetén a társadalom éle­tének egy területe határozott osztályjelleget ölt. Végső soron egyfajta kollektív privatizációnak tekinthető, és e minőségében szembeállítható egyrészt a demokrati­kus társadalmi ellenőrzéssel, másrészt pedig a hozzá­értésen alapuló, szakmai irányítással is.