A nyugati kapitalizmus fejlődési mintáit alapul vevő érvelések a Kelet-Közép-Európában lejátszódó átalakulási folyamatokat „az egyidejűségben rejlő ellentmondás" (Offe, 1990) és az „aszinkronitás" (Dahrendorf, 1990) központi problematikájával jellemzik. Ezek az elnevezések olyan mélyen meghúzódó el­lentmondásokat és óriási ellenerőket kívánnak jelölni, amelyek valószínűleg a történelmi események rendkívüliségéből fakad­nak. Az „aszinkronitás" kifejezés azokra a drámai nehézsé­gekre vonatkozik, amelyek a politikai, a gazdasági és a tár­sadalmi rendszerváltás eltérő sebességéből erednek. Ezzel szemben „az egyidejűségben rejlő ellentmondás" az irányítói szféra szerkezeti hiányosságait és inkompatibilitását húzza alá – mindazt, ami a politikai demokrácia és a kapitalista pi­acgazdaság egyidejű kialakításához szükséges.

A reformelit paradigmája egyfelől abban áll, hogy a piacgaz­daság nem pusztán együtt jár a politikai demokráciával, de az előbbi egyenesen követelmény az utóbbi megszilárdulásához. Másfelől viszont, a demokratikus állammodell alkalmatlannak és diszfunkcionálisnak bizonyult a „dinamikus piaci rendszerek" ki­építése szempontjából. Sőt, ezek mozgásai éppenséggel akár alá is áshatják a politikai demokráciát. Jóllehet a kapitalista pi­acgazdaság kialakítása a legfőbb rendszerváltó folyamatok, pél­dául a magánosítás beindításához a politikai legitimáció külö­nösen magas fokát követeli meg, az átalakulás támogatottsága az idő előrehaladtával fogyatkozik. Ez a következménye az át­alakulás nagy társadalmi árának és egyre nagyobb létszámú veszteseinek. Kétségtelen, hogy a demokrácia egyfelől meg­ajándékozza az egyént a közös cselekvés, az érdekképviselet lehetőségeivel, ám másfelől ahhoz, hogy ezekkel élhessen is, az anyagi források még nem állnak rendelkezésre.

A fentebb leírtak közé tartoznak az olyan szerkezeti prob­lémák, mint például a „poszt-szocialista vezetőhiány" (Wiesenthal, 1991). Ez általában azt a paradox helyzetet jelöli, miszerint a változások végrehajtásának vagy esetleges körül­bástyázásának a vezetők, illetve testületeik egyetértésével, egyeztetett indokok és érdekek alapján kellene végbemennie, miközben maguk a vezetők és testületeik valójában csak ilyesfajta változások következtében kerülhetnek felszínre. Az a tény, hogy magánszereplők hiányában a tőkés piac megte­remtése kezdetben mint politikai cél tűzhet ki, ahhoz a dilem­mához vezet, melyet Staniszkis (1990) így írt le: az állam rá­kényszerül arra, hogy a gazdaság meglévő szereplőivel, azok érdekképviseletével mint a majdani szereplők és érdekek el­képzelt megtestesítőivel működjék együtt – az ehhez szüksé­ges források és kompetencia nélkül.

A gyökeres átalakulás kezdetén a legtöbb munkáltatói szö­vetség csak embrionális állapotban volt. Összetételük és vá­lasztókörük a későbbiekben is – az állami szféra összeomlá­sa, a folyamatban lévő magánosítás és a multinacionális cé­gek megjelenése következtében – bizonytalan és heterogén maradt. Így a kollektív vezetés érdekegyeztetésben kívánatos szerepét, amelyre jelenleg törekednek, nem képesek mara­déktalanul betölteni.

Ezzel egyidejűleg a szakszervezetek annak a hagyomány­nak a részét képezik, amelyet a „fejletlen egyesülési gyakor­lat" (Offe, 1988) elnevezéssel illethetünk annak ellenére, hogy szakszervezeti tömörülések mindenhol léteztek – a pártállami rendszerbe ágyazva. Ezt szem előtt tartva feltételezhetjük, hogy a poszt-kommunista társadalmakból hiányoznak azok a közvetítő szervezetek, amelyek biztosítanák a kommunikációt és a koordinációt az intézkedések és a gazdaság, az egyén és környezete között. Más szóval ezeknek arra kellette ke­resniük a választ, vajon hozzájárulnak-e a fentiek az átalaku­lással járó, társadalmi áldozatvállalás olyan fokú megosztásá­hoz, ami közmegegyezést vagy legalábbis toleranciát igényel; erősítik-e az új demokratikus államrend konfliktusfeloldó ké­pességét, illetve elősegítik-e ezt azáltal, hogy a döntéshozatali kompetenciát fokozatosan átengedik az autonóm tárgyalópart­nereknek.

A „paradoxon", illetve „dilemma" kifejezések legalább annyira vonatkoznak a szakszervezetek létrehívásának szer­vezeti politikájára, mint stratégiai választásaikra és cselekvési területeik behatároltságára. Bizonytalan örökségükön túl a csoportérdekek megjelenítése terén, úgy tűnik, a privatizáció során, s általában a foglalkoztatási helyzet romlásának és vál­tozásainak következtében szervezeti létük alapját veszítik el. Ez valószínűleg azt jelenti, hogy reprezentativitásuk nem felel meg a valóságos helyzetnek, nincsenek tárgyalási (alku-) po­zícióban. Ezen túlmenően nem fogékonyak az olyan konflik­tusokra, amelyek mozgósítanák és kötelezettségvállalásra késztetnék őket a tagság kitartó türelmének elnyerése érde­kében. Éppen független szakszervezeti újjászületésük miatt legfeljebb arra képesek tagságaiktól „mandátumot" szerezni, hogy elfogadják a fogyasztás és a jövedelmek szigorú meg­szorításait – ha ugyan a tagok bíznak abban, hogy a lehet­séges növekedés bekövetkeztével a szakszervezetek pozíci­ójuknál fogva majd minden addigi hibát helyrehoznak.

A szakszervezetek túlságosan közvetlen bekapcsolódása az állam által vezérelt átalakulásba és a restriktív politikába ingatag legitimációjuk még további gyengülését idézheti elő, mivel eltorlaszolja előlük a szabad alku göröngyös útját, és ismét a politikai gyanakvás célpontjaivá teszi őket. Ezzel szemben az önként vállalt távolmaradás a fenti folyamatoktól a küzdőtér elhagyását jelentené, és megfosztaná őket annak esélyétől, hogy a szakszervezeteket érintő, a rendszervál­tással kapcsolatos döntéseket befolyásolják.

Mindez kritikai szembenállást követel azokkal a rend­szerváltó elméletekkel szemben, amelyek a Kelet jövőjét a Nyugat múltjában látják, s úgy tekintenek a rendszerváltásra, mint egy absztrakt modellt célként maga elé tűző folyamatra, amely két, egymással gyökeresen ellentétes rendszer közötti teljes szakadáshoz vezet. Valójában a rendszerváltás tényleges menetét a konkrét, sokféle érdekeltségű résztvevők kézzelfog­ható, gyakorlati tevékenysége határozza meg. Ez sokszor nem csupán a régi rendszerhez kötődő mechanizmusok, intézmé­nyek és szervezeti elemek egyszerű eltűnésében nyilvánul meg, hanem a megváltozott körülmények közötti újjáalakulásukban, új formáik és funkcióik felvállalásában.

Az elmondottak a szakszervezeti mozgalomra is vonatkoz­nak. Érvényesek egyrészt a lengyel és a magyar szakszervezeti fejlődés bizonyos szervezeti vonásaira (a megújult utódszerve­zetek tekintélyes súlyára és a Szolidaritás uralkodó jellegére); másrészt a szakszervezetek és a kormányok közötti viszonyra és a szakszervezetek társadalmi helyzetének természetére; harmadrészt a szakszervezetek bevonásával megvalósuló tár­sadalmi integráció mintáira (szimbolikusság és konfliktus szem­ben a jogi úton való intézményesüléssel), avagy a szakszerve­zeti politikára hatást gyakoroló sajátos társadalmi-gazdasági háttérre (például arra, ahogyan ezt a politikát a – többek között részben a korábbi „második" gazdaságon alapuló – informális gazdaság meghatározza). Ez mind a politikai demokrácia, mind a piacgazdaság esetében azt jelenti, hogy helytelen volna egy olyan megközelítéssel kísérletezni, amely a szakszervezeti rendszerek fejlődését és ennek összefüggéseit abból a szem­pontból értékeli és elemzi, hogy azok mennyiben hasonlatosak a nyugati modell elvonatkoztatott céljaihoz. Ez a megközelítés éppen azokat a sajátosságokat nem érintené, amelyek a kelet-közép-európai szakszervezeteket megkülönböztetik a nyugati­aktól.

Megfigyeléseink kiindulópontja a gazdasági szféra egyfajta meglepő irányváltoztatási folyamata. A gazdasági rend­szerváltás kifutását tekintve Lengyelország és Magyarország a 80-as évek végéig szöges ellentétben állt egymással. A köz­vélemény Magyarországot tartotta az óhajtott piacgazdaság majdani első megteremtőjének, ezzel szemben Lengyelország szempontjából különösen nehéznek ítélte meg a gazdasági szerkezetváltást. A Kádár-éra gazdasági reformjainak öröksé­gét nemcsak kiaknázható gazdasági előnynek tekintették, ha­nem modem, a rendszer polgárosodása szempontjából ked­vező társadalmi környezetnek is. A Lengyelországról szóló vé­lekedés az elkeserítőbb gazdasági helyzeten túl sokszor arra a politikai kultúrára is célzott, amely azt valószínűsítette, hogy a demokrácia kikiáltását egy populista politikai stratégia fogja követni, amely szorosan kötődik az erős, obstruktív szakszer­vezetekhez. Ám időközben ez a két ország szerepet cserélt. Míg Lengyelországnak sikerült az átalakulás nyomása alól ki­kerülve a növekedés útjára állnia, addig Magyarország tartós pénzügyi egyensúlyzavarral küzd.

Ebben az írásunkban nem a rendszerváltás egészéről, ha­nem a szakszervezetek átalakulásáról kívánunk világos képet nyújtani. A kérdést a politikai kultúra összefüggésében vizs­gáljuk, a rendszerváltás kezdeteitől. A szakszervezeti helyzet változásaival összhangban egyfelől a szervezeti formák kö­zötti kölcsönhatásra és a szakszervezeti cselekvési min­tákra összpontosítjuk figyelmünket, másfelől arra: hogyan vonja be, illetve rekeszti ki döntéshozatalai folyamán a kormányelit a szakszervezeteket az átalakulás irányításá­ból.

2. A civil társadalom és a szakszervezetek

Az elemzők A 80-as évek „alternatív társadalmainak" jellem­zésekor általában az 50-es évek közepe óta érvényes külön­féle politikai összefüggésekre és társadalmi tanulási folyama­tokra hivatkoztak. Az a fajta kollektivista, konfliktuskereső politizálási mód, amilyet a Szolidaritás gyakorolt a társadalom és az állam szembenállása idején, a lengyel „civil társadalom" legfőbb jellemvonása volt. Ezzel szemben a magyar „alternatív társadalom" sajátossága a „polgári öntudathoz" való visszaté­rés folyamatában, a depolitizált társadalom egyéni túlélési stratégiáiban ragadható meg, amit a második gazdaság kép­viselt. E „civil társadalom" résztvevőit a „citoyen" és a „pol­gár" elnevezésekkel illették (Frentzel-Zagorska, 1990).

Az elemzések mindkét országban hivatkoztak a fennálló rendszer és az „alternatív társadalom" természete közötti összeférhetetlenségre, ugyanakkor az eltérő kulturális öröksé­geket mint az átalakulási folyamat gerjesztő erőit értelmezték.

Magyarországon az elemzők kételkedtek abban, vajon a 80-as évek kisvállalkozói képesek lesznek-e elindítani egy olyan helyi vállalkozói réteg kialakítását, amely készen áll majd a kockázatok vállalására, képes lesz a felhalmozásra és a gaz­dasági átalakulás véghezvitelére. A „második" és „harmadik" gazdaság közötti szoros összefonódás körükben olyan viselke­dési mintákat alakított ki, amelyek könnyen az átfogó gazdasági liberalizáció ellenzőivé tehették volna őket. Ugyanakkor tény, hogy a második gazdaság mint „a modernizáció területe" sem­miképpen sem játszott közvetítő szerepet a „gazdálkodó polgár" politikai érdekartikulációja és a politikai hatalom monopóliumával rendelkező párt között a piaci tényezők és a gazdasági „auto­nómia" részleges átrendezése érdekében. Ellenkezőleg, a má­sodik gazdaság a kompromisszumok és a „békés egymás mellett élés" depolitizált területét hozta létre a társadalom és a hatalom között. Ez olyan nagy mértékben sikerült, hogy a dolgozók többsége egyénileg próbálkozott egyre súlyosabbá váló mindennapos gazdasági gondjai leküzdésével. Kisebb kö­zösségek hálózatai jöttek létre, és elfogadottá vált a kettős jö­vedelemszerzés, illetve munkaviszony. A dolgozói csoportok in­formális és szelektív egyezkedési stratégiái fontos szerepet ját­szottak az állami vállalatok termelési stratégiáinak kialakításá­ban. Változás iránti rugalmasságuk – az állandó hiányok követ­keztében – nélkülözhetetlennek bizonyult a vállalati vezetők számára. Magyarország a 80-as évek végéhez az érdekképvi­selet alaposan megosztott szervezeteinek konglomerátumaként érkezett, melyből hiányoztak a szolidaritás jellegzetes elemei és a jogegyenlőség elfogadása. Ebben a környezetben a hiva­talos szakszervezetek jelentéktelennek bizonyultak, tekintélyt sem igen élveztek. A dolgozók azonban továbbra is passzív részesei maradtak a bürokratikus-paternalista szakszervezetek által működtetett szociális rendszernek. Ezzel szemben a mun­kásság szakszervezetszerű csoportosulásai kezdtek érdekkép­viseleti tevékenységbe, általában szorosan együttműködve a vállalatvezetéssel és mellőzve a párthoz való kötődést. Ennek megfelelően, a demokrácia beköszöntével a régi szakszerveze­tek legitimációja kétségessé vált, egyben passzív szerepre is kényszerültek. Eközben az alternatív egyesületek, amelyeket ugyancsak e változás hívott életre, szintén képtelennek bizo­nyultak felülemelkedni a pusztán szemlélődő szerepen.

A demokratikus átalakulás a társadalom tágabb értelmű megjelenítése nélkül az újjászülető pártpolitikai elit tárgyalásain dőlt el, és a szakszervezetek sem tudtak igazi hatást kifejteni. A nagyon alacsony választási részvétel következtében nem volt véletlen, hogy az első szabad választás két fordulója vé­gül egy konzervatív koalíciót eredményezett, amely a Kádár­rendszer egykori visszafogottabb ellenzékének volt része. Szemben a liberális pártokkal, amelyek nyíltan szembefordul­tak a pártállami renddel, és a gazdaság radikálisabb átalakí­tását követelték, a konzervatívok a „nyugodt erő" képét su­gallták magukról. Ennek megfelelően a piacgazdaságba való fokozatos, viszonylag fájdalommentes átmenetet hirdették.

Magyarországtól eltérően a lengyel „civil társadalom" nem annyira a gazdaság titkos búvóhelyein és az államszocialista társadalom párhuzamosságaiban alakult ki, mint inkább a po­litikai rendszerrel való szembeszállás során. így Lengyelor­szágban a modernizáció erősebben kötődött a demokratikus átalakuláshoz és a politikai autonómiához, amelyet a Monoli­tikus politikai hatalom visszaszorításával, majd elmozdításával értek el. Minthogy a társadalmi ellenállás szakszervezeti kön­tösben jelentkezett, a demokratizálódás a Szolidaritás hivata­los elfogadását követelte, független szakszervezetéket. Ez ugyancsak az OPZZ-n belüli, párthű gyári szakszervezetek ellen irányult, amelyeket a Szolidaritás nyílt ellenzékeként a rendkívüli állapot bevezetése után hívtak életre. Az 1988-as sztrájkmozgalomban a Szolidaritás reaktivizálódása a politikai helyzet romlását jelezte, egyben háttérül szolgált a „kerekasztal-tárgyalások beindításához, melyek az átalakítással járó konfliktusok enyhítését tűzték ki célul. A modernizáció feltétele tehát az volt, hogy a Szolidaritás olyan pozícióhoz jusson, melyben a demokrácia működéséhez szükséges rend­szerváltás fő elindítója lehet. Egyes elemzők fenntartásokkal nyilatkoztak a Szolidaritás politikai kultúrájáról, amelyet – a munkásosztályról teremtett „mítosznak" megfelelően – az egyesülés legelterjedtebb formáival és morális értelemben fundamentalista gondolkodásmóddal lehetett jellemezni. Ezek a vonások szolgáltathatták a táptalajt a populista politikai stra­tégiákhoz, és jelentettek akadályt a rendszerváltás ösvényén, mivel általuk egy átalakulás ellenes szakszervezeti erő lépett hivatalba (Staniszkis, 1991).

A két ország szakszervezeti rendszerei között nyilvánvalóak a szervezeti és ideológiai különbségek. A lengyel, illetve ma­gyar szakszervezetek (párt)politikai szerepvállalása alapvető­en más. Emellett az alternatív egyesülések számos formája igen sajátos társadalmi súlyt és szakszervezeti jelleget kapott. Ez mind a mai napig hat. Ha a viszályokat úgy értelmezzük, mint a társadalom integrációs és összetartó folyamatainak le­hetséges „modern" élesztőjét, a szakszervezeti lét és cselek­vőképesség alapvető kifejezésmódját, akkor ez a két ország lényegi különbségeket árul el ilyenfajta képességei tekinteté­ben. Ennek egyik mutatója a sztrájkok és tüntetések gyako­riságának és jellegének éles kontrasztja, azaz a sztrájkok el­térő jelentősége.

Lengyelországban minden nagyobb sztrájkmozgalom külön hangsúlyt kapott abból a szempontból, hogy milyen körülmé­nyek között, milyen szervezeti és rendszerváltó politikával jött létre. A sztrájkharcok egyfelől hozzájárultak a szakszervezeti rendszeren belül zajló szervezeti átalakulási folyamatokhoz, a szakszervezetiség mibenlétének átfogalmazásához, vala­mint újabb cselekvési lehetőségek feltárásához. Másfelől vi­szont megmutatták, hogy a politikai elit vezérelte rend­szerváltást a társadalom még mennyire fogadja el, vagy már elutasítja azt. Ezáltal hatást gyakoroltak a politikai irányvál­toztatásokra. A nyílt társadalmi összecsapások csökkenteni tudták a jellegzetes rendszerváltási bizonytalanságot, ami az irányítói körök és kölcsönös viszonyaik legitimációját, cselek­vési lehetőségeit és integrációját jellemezte.

Ezzel szemben Magyarországon még a nagyobb szakszer­vezeti tömörülések ritka megmozdulásai sem bizonyultak elég jelentősnek összetartó erejüket vagy a szakszervezeti rend­szer megváltoztatását illetően. A lengyelországi nyílt társa­dalmi ellentétektől és jelképes integráció formáitól eltérően, Magyarországon lényegesen nagyobb szerephez jutott a formális, intézményes átrendezés és a hivatali pozíciókért való küzdelem.

A kezdeti időszakban a politikával átitatott lengyel társada­lom konfliktusélményei és a Szolidaritás konfliktusokban való jártassága a fokozott ellenállás lehetősége helyett számos egyéb módon jutott kifejezésre. Ez volt az a „társadalmi tőke", amely a gyökeres rendszerváltás folyamatában, ideértve a szi­gorú fogyasztási megszorításokat, megmutatkozott.

A kormányra került Szolidaritás-elit átütő reformjainak bein­dításához inkább számíthatott a Szolidaritás kezdeti támoga­tására, mint ahogy az Magyarországon a magyar szakszer­vezetek esetében alakult. A sokkterápia társadalmi következ­ményeinek enyhítésére a konszenzusos politika hatásos tak­tikának bizonyult, de bármikor fel lehetett függeszteni. Ez mind a kormány, mind a szakszervezetek részéről az intéz­ményesült „új érdekképviseletek" nyílt elutasítását jelentette.

A Szolidaritás „éthosza" mint alapjaiban szilárd, politikailag jelképes erejű közmegegyezés vált a sokkterápiát legitimáló hivatkozássá. Ez egy olyan, a demokráciába és a piacgazda­ságba vezető reform elfogadását jelentette, amelynek gazda­sági szakértők írják majd elő sajátos ütemtervét, és amelyet egy heroikus társadalomtól el lehetett várni. A szakszervezet politikai bevonását e konszenzussal, azaz a vezérek kezdeti perszonáluniója és a Szolidaritás szakszervezet nem hivata­los, kiváltságos politikai helyzete által sikerült elérni. A szak­szervezeti vezérkar politikai részvétele a gazdasági átalakulás során a szakszervezeti politika intézményi szerkezetének fe­lülvizsgálatára, valamint a szociális sokk érintettjeinek felké­szítésére korlátozódott. A „normális" szakszervezeti cselekvés területeit, így a bérpolitikát valójában nem érintették. A vállalati béralkut központi vezérelvek irányították, amelyeknek a mel­lőzését büntetőadó (popiwek) kirovásával fenyegették. A szak­szervezetek „megegyezéses" bevonása azonban nem szün­tette meg a konfliktusokat. 1989-ben a Szolidaritás mint jelkép körül zajló vita már nemcsak hogy csúcsszintű háborúskodás­hoz vezetett, de olyan konfliktussal fenyegető folyamatot in­dított el, amely a szakszervezeti és a politikai elit egymástól való határozott elkülönítése felé tartott. 1990-berfTsmét mu­tatkozott társadalmi konfliktus és sztrájktevékenység, ám a politikai átalakulás iránti konszenzus és a Szolidaritás éthosza megakadályozta a meglévő, újratermelődő érdekkülönbségek kifejeződését. Üzemi szinten a „védernyő", amelyet a Szoli­daritás az átalakulási folyamat érdekében bontott ki, a szak­szervezeti aktivisták politikai értékválasztásán nyugodott (Gilejko és mások, 1992), illetőleg azon az ellentmondáson alapult, amely a szakszervezet tagsága és klientúrája szintjén a politikai átalakulás eltérő megközelítései és a gazdasági ér­dekek között feszült (Gardawski, Zukowski, 1994).

A lengyel szakszervezeti rendszer megkülönböztető voná­sát – egyre szélesedő ideológiai polarizáció közepette – a két nagy szakszervezeti tömörülés, a Szolidaritás és az OPZZ felemás politikai kettőssége adja. A két szervezetnek nemcsak a vezetősége, de üzemi aktivistái is egyértelműen különböző­en viszonyultak előbb a rendkívüli állapothoz, majd a Balcerowicz-tervhez. A Szolidaritás vezetői nyilvánvalóan megér­tőbb álláspontot foglaltak el a privatizáció és a teljesítmény­függő elosztás kérdéseiben, mint tették azt inkább államköz­pontú felfogású kollégáik az OPZZ-n belül (Gilejko-Gardawski, 1992).

Hasonló eltérés volt megfigyelhető a két szervezet támoga­tói között is. Alacsonyabb taglétszáma ellenére a Szolidaritás jóval nagyobb politikai tekintéllyel és mozgósítási képességgel rendelkezett, mint vetélytársai. Politikai gyökerei és erkölcse lehetőséget kínált részint kiváltságos politikai helyzetének, ré­szint szervezete elkülönülésének indoklására is. A tárgyaláso­kon közösen létrehozott és a Szolidaritás által védelmezett radikális gazdasági sokkterápia-terv támogatásának erőforrá­sát nem pusztán a kezdeti politikai konszenzus, hanem a tár­sadalom politikai érzékenysége és konfliktusvállaló képessége is biztosította.

Ennek az elsősorban politikai és jelképes „beavatottságnak" az elkerülhetetlen bomlási folyamata a gazdasági újjászerve­zés szerkezeti törésvonalai és a rendszerváltással járó re­cesszió szociális következményei mellett a későbbiek során éreztette hatását az átalakulás ütemében és irányaiban, va­lamint a lengyel szakszervezeti mozgalom széthullásának je­leiben. A demokratikus és gazdasági átalakulás kezdetétől végbemenő elkülönülés a vezetők, a pozíciók és az érdekek között olyan, eltérő pozíciójú vezetők sokaságának felbukka­nása gyanánt fejlődik ki Lengyelországban, akiknek mindegyi­ke a Szolidaritás örökösének tekinti magát.

A Lengyelországgal összehasonlítva depolitizált és szociá­lisan mélyen tagolt Magyarország egy nagyon eltérő rend­szerváltási politika színterévé vált, mely a konzervatív kor­mánykoalícióban öltött testet. Ez az irányzat a „fokozatos köz­pontosító" elnevezést kapta (Bruszt, 1993); egyrészt tétovasága miatt, amely a szabadpiac iránti fenntartásaiból eredt, másrészt az állam szabályozó szerepe iránti elkötelezettsé­géből fakadóan, amely egyfajta parlamenti abszolutizmus for­májában nagymértékben kirekesztette a társadalmi tömörülé­seket. A „fokozatosság" és az „államközpontúság" ugyanakkor feltűnően nem állt összhangban egymással. Míg a gazdaság­politika területén óvatos átalakulási lépések váltakoztak várat­lan kitörési kísérletekkel (radikális importliberalizáció, a vállal­kozások likviditásának törvényi szabályozása), addig a szoci­álpolitika a szakszervezetek semlegesítése és részleges be­vonása között ingadozott. Az összhang azért hiányzott, mert a magyar társadalomnak nem volt össztársadalmi szintű tapasztalata a konfliktusok kezelésében, de nem jött létre jelképes jelentőségű összefogó erő sem. Ehhez járult még az elbizonytalanodás is, amely a fentiek úgyszólván „funkci­onális megfelelőiként", jogi intézményesüléshez és legitimáci­óhoz vezettek.

A magyarországi demokratikus átalakulási folyamat legjel­lemzőbb vonását, amely az eliteknek a társadalmat kizáró megállapodásában nyilvánult meg, a legitimáció és a törvé­nyesség fordított arányában találhatjuk. Az előző rendszer in­tézményeinek és politikai résztvevőinek legitimációjával való gyökeres szakítás ellenére azok jogszerűségét és jogfolyto­nosságát minden kétséget kizáróan elismerték. Az alkotmány­ról folyó vitával kapcsolatban Kis János (1994) úgy érvelt, hogy az alkotmányból azért hiányzik a jelképes jelentőségű egyesítő erő, mert az nem egy közösen megalapozott törvény, hanem a politikai nómeklatúra munkájának az eredménye. Ezt a magyarázatot úgy is fel lehet fogni, mint az ország gazda­sági rendszerváltó politikájának sajátos alapfeltételét. Len­gyelországgal szemben a magyarországi rendszerváltás nem ébresztette fel a „közösségi lelkesedés tartalékait", ami a tár­sadalom bevonása révén védelmi eszközei szolgálhatott volna a piacgazdaságba való átmenet súlyos követelményeivel szemben. A politikai irányító körök, bármilyen is volt politikai meggyőződésük, képtelennek bizonyultak visszatérni a meg­egyezéshez vezető útra, s egy olyan reform mellett síkra száll­ni, amely a demokráciát és a piacgazdaságot egymással azo­nos jelentésűnek ismeri el, és a súlyos szociális terheket mint ezek elkerülhetetlen velejáróját fogadja el.

A lengyelországi politikai szimbolikussággal ellentétben az intézkedések inkább az eljárások és intézmények jogszerűsé­gére támaszkodtak. Ennek megvoltak a maga következmé­nyei a rendszerváltáshoz vezet út kiválasztásában. Először is, ez a magyarázata annak, hogy nem lehetett érvényt sze­rezni olyan, hosszú távú gazdaságpolitikai terveknek, amelyek a meglévő érdekektől elszakadtak. Ez Lengyelországban si­került. Másodszor: bár a konzervatív kormánykoalíció törvé­nyes alapokon és egyértelmű parlamenti többségen nyugo­dott, egy depolitizált magyar társadalommal a háttérben na­gyon is bizonytalan volt afelől, mennyi bizalmat is élvez va­lójában. Lengyelországtól eltérően, politikai élcsapat-felfogása nem engedte meglátni a gazdasági átalakulásban a történelmi léptékű fejlesztés lehetőségét. A konzervatívok inkább a régi rendszerrel való politikai szakítás élcsapatának tekintették ma­gukat. Ez a szakítás a kommunizmus okozta veszteségeket kívánta volna „megtéríteni" a történelmi folytonosság és a kollektív emlékezet, az értékrend és az erkölcs területein. Ugyan­akkor a premodern jelképekhez és szertartásokhoz való visszatérés és a történelem művi rekonstrukciója közben a kormánynak nem sikerült még jelképes tőkét sem felhalmoz­nia a piacgazdaság megteremtésének nagy tervéhez. Ehelyett hozzájárult a pártok közötti polarizációhoz, és kiábrándította a lakosság túlnyomó többségét. Mindezekkel együtt sem for­dult el szégyenlősen a társadalmi viszályoktól, hanem az ál­lami apparátus irányítói, illetve később az állami tulajdonú nagyvállalatok vezetői között próbált szövetségesekre találni (Szálai, 1992) – a társadalom egésze helyett. Kezdetben in­kább a szakszervezetek semlegesítésével próbálkozott, mint­sem azzal, hogy bevonja őket rendszerváltó politikájába. Ezt a felfogást az a tény is alátámasztotta, hogy – Lengyelország­gal ellentétben – Magyarország „több piaci vonást, de gyengébb szakszervezeteket" örökölt (Bruszt, 1993). A de­mokratikus átalakulás jegyében újonnan létrejövő pluralista szakszervezeti rendszer legalább négy meghatározó szem­pontból különbözött a lengyelországitól. Ezek mind hozzájá­rultak ahhoz, hogy a szakszervezetek közvetítői szerepe a kormány rendszerváltó politikája tekintetében már kezdettől fogva kétségbe vonható és ingatag volt. Míg Lengyelországra nem, addig Magyarországra illett az „egyesülési fejletlenség" kifejezés.

1. A szakszervezetek gyenge reprezentativitásuk és legiti­mációjuk következtében tagságukat csak korlátozottan tudták mozgósítani, illetve elkötelezni.

2. A túlzott horizontális és vertikális tagoltság egyszerre tet­te nehézkessé a központi szintű érdekegyeztetést és a szak­szervezetek és a kormány közötti tárgyalásokon kialakult kompromisszumoknak a tagszervezetekre kényszerítését.

A hatalmi egyensúly megbomlása és az újonnan létrejövő egyesületek konkurenciája arra kényszerítette a régi szak­szervezeteket, hogy alávessék magukat egy megújítási folya­matnak, melyből a régi, monopolhelyzetű szervezet helyett négy szakszervezeti szövetség került ki. Az újjászerveződés eredményeként kialakult függetlenség és plurális jelleg szám­űzte a korábbi szakszervezeti vezetőségi testületek haszon­leső gondolkodásmódját, amely a költség-haszon elv szem­pontjából mérlegelte a szervezeti stratégiát, és egyáltalán nem vette figyelembe egy közömbös tagság tényének követ­kezményeit. Ezt felfoghatjuk akár az intézményes újjászerve­zésre visszaható, azt kiegészítő folyamatként is. A monopol­helyzetű állampárt hatalomvesztése, a demokratikus többpárt­rendszer megjelenése, az állami tulajdon monopóliumá­nak előre látható megszűnése, valamint a magánszektoron belüli és az állami foglalkoztatás között várható differenci­álódás következtében egy ilyen irányú igazodás megfelelőnek tűnt ahhoz, hogy csökkentse a destabilizáció és a legitimációs veszteség kockázatát. Egyidejűleg a cselekvési területeket is közelebb hozta a különböző dolgozói csoportosulások érde­keihez. A szervezeten belüli újjászerveződési folyamatot ki­egészítette a kompromittálódott felső tisztségviselők leváltása, demokratikus működési szabályok bevezetése és az ideoló­giai elkötelezettség revíziója. Ez utóbbi magában foglalta a jövőbeni pártsemlegesség kihirdetését és az iparban az állami tulajdon fenntartása melletti ismételt kiállást, ami a dolgozók védelmét tűzte ki célul a piacgazdaság várható kockázataival és a „tulajdonvesztéssel" szemben.

E horizontális felaprózódással párhuzamosan egy vertikális irányú is végbement. A hazai vállalati és ágazati szakszerve­zetek keretében működő szervezetek az újonnan létrejött szö­vetségeken belül széles körű autonómiához jutottak. Ez a deklarált centralizmus-ellenesség egyrészt azt tükrözte, hogy az ideológiai normákat hordozó egységes erő hiányzott a régi monopolhelyzetű szövetségből és az alá tartozó szerveze­tekből. Másrészt a 80-as éveknek arra a tendenciájára is utalt, amely a vezetőségtől függő „vállalati szakszervezetekre" törekedett (Tóth, 1992). A magánosítás és a piacosítás kény­szereinek árnyékában a fenti vonás új jelentést kapott. Ellen­pontként hozható fel a három újonnan megalakult alternatív szakszervezeti tömörülés centralizmus-ellenessége,^ amely egyszerre fakadt gyakran spontán jellegű, decentralizált meg­jelenésükből és vehemens demokratikusságra-törekvésükből, amely a hatékonyság minden szervezeti szempontján felülke­rekedett. A belső demokrácia radikális irányzatai különösen a Független Szakszervezetek Demokratikus Ligája esetében kapcsolódtak össze azzal a stratégiai törekvéssel, hogy egy „alulról jövő" szervezetet alakítsanak ki.

3. Szemben a Szolidaritásnak kedvező lengyelországi „du­alizmussal", Magyarországon egy sajátos, a régi szakszerve­zetek számára kedvező „aszimmetrikus dualizmus" nyert tért. Ezt a szervezetek politikai súlya és politikai legitimációja -azaz a szervezeti reprezentativitás és politikai szerep – közötti ellentmondással lehet legjobban jellemezni. Bár a frissen ala­pított alternatív tömörülések csupán a megfelelő választási te­rületek kisebbségét tették ki, demokratikus legitimációt élvez­tek. Ezért a vezető kormány-, ilI. ellenzéki pártokhoz fűződő laza kapcsolataik révén – bár korlátozott mértékben – hatást tudtak gyakorolni a politikai rendszerre. Ezzel ellentétben az utódszervezetek meg tudták őrizni hegemóniájukat mind az ipari, mind a kereskedelmi és a közalkalmazotti szférában, noha demokratikus legitimációjuk kezdetben vita tárgyát ké­pezte. Az átalakult „utódpártok" választói „gettósodása" követ­keztében a politikai rendszer egyetlen pártjához sem kötődtek igazán. Ez a helyzet a legitimációs és vagyonmegosztási küz­delemben tartós lövészárok-háborúhoz vezetett, amely egé­szen 1992-ig hatással volt mind a kormány és a szakszerve­zetek közötti, mind a szakszervezeti tömörülések egymás kö­zötti kapcsolataira. Összességében az alternatív szakszerve­zeteket a dolgozóknak csupán egy képzettebb kisebbségi csoportja hozta létre. A túlnyomó többség továbbra is az új­jászervezett régi tömörülések passzív tagja maradt, vagy egy­szerűen kilépett.

4. Lengyelországgal összevetve: az új politikai elit(ek) és az újonnan megalapított alternatív szakszervezeti csoportok közötti viszony teljesen mentesnek tűnt a pártbeli és szak­szervezeti funkciók átfedésétől. A magyarországi politikai pár­tok helyzete kezdettől fogva meghatározóbb volt, és a szak­szervezetek iránt is tartózkodóbban viselkedtek. Mivel az al­ternatív tömörülések csak marginális szerepet játszhattak a demokratikus átalakulás folyamán, nyomokban sem élveztek olyan politikai pozíciót, mint a Szolidaritás a maga történelmi­leg megalapozott erkölcsiségével. A magyar szakszervezetek – önmeghatározásuk szerint – pártpolitikailag nem kötelezték el magukat, ugyanakkor a konzervatív és a liberális pártok sem tekintették önmagukat szakszervezeti pártoknak. Inkább hajlottak arra az álláspontra, hogy a szakszervezetek poten­ciális gátjai a piacgazdaságba való átmenetnek, ahelyett, hogy olyan tárgyalópartnert láttak volna bennük, aki éppen annak elfogadtatását segíthetné elő a dolgozók körében. En­nek az általános helyzetképnek az lett a következménye, hogy az alternatív szakszervezetek az Érdekegyeztető Tanácson (ÉT) belül korlátozott és ellentmondásos szerepet játszottak (Héthy, 1993; Ladó, 1994). A lengyelországi szimbolikus köz­megegyezéssel ellentétben, Magyarország az ÉT által egy há­romoldalú egyeztetést vezetett be, amely formáját tekintve vi­tatható, egységes tartalommegjelölését tekintve pedig hiányos volt. Egyrészt a munkáltatói és a szakszervezeti oldal kétség­be vonható képviselői minősége és a tisztázatlan hatáskör­megosztás a parlament és az ÉT között mindig is ellentmon­dásossá tette az intézményesített érdekegyeztetés e formáját. Másrészt viszont a kormánnyal elért megállapodások mind­össze néhány részleges egyezségre korlátozódtak. Ezek el­sősorban a garantált minimálbér valorizálására és az alacsony jövedelműek adóterheinek enyhítésére vonatkoztak.

3. Az átmeneti időszak

Még az 1993. őszi lengyel és az 1994. nyári magyar politikai hatalomváltás előtt, amely „posztkommunista" pártokat emelt kormányra, mindkét országban feltűnő változások következtek be a szakszervezeti szektorban. Az átrendeződések hátteré­ben mindkét esetben a rendszerváltás csődje húzódott meg, abban a kettős értelemben, mely egyfelől egy széles körű gazdaságszerkezeti csődöt és szigorú szociális kor­látozásokat, másfelől a politikai irányítás és legitimáció kudarcát jelentette. A rendszerváltás eredeti koncepciója megkérdőjeleződött, és az irányítás olyan ütemben veszített legitimációjából, ahogy a lakosság kiábrándult a végrehajtó hatalomból. A kezdeti közmegegyezéshez még elérhető erő­források jószerivel kiapadtak. Miközben a lengyel sokkterápiát rendszertelen intézkedései miatt bírálták, a magyarországi „fo­kozatosságot" azzal vádolták, hogy késlekedik a gazdaság és a vállalkozások átalakításával, magyarán: csak bürokratikus értelemben támogatja a privatizációs politikát, miközben túl engedékeny pénzügyi politikát folytat. Ezen felül még, arra is képtelennek mutatkozott, hogy véget vessen a folyamatosan emelkedő szociális kiadásoknak, amelyeket egyre nehezeb­ben tudtak fedezni. A munkanélküliség és az inflációs ráta szempontjából az átalakulás szociális ráfordításai Magyaror­szágon megközelítették a lengyel szintet.

Lengyelországban a politikai irányítás ás legitimáció csődje az egymást követ kormánykoalíciókban öltött testet. Ez a po­litizáló Szolidaritás-tábor egyre eltérőbb szemléletmódját és feszültségeit tükrözte. Ezzel szoros összefüggésben a kor­mány és a szakszervezet egyfelől fokozatosan eltávolodott egymástól, másfelől felbomlott a Szolidaritás szakszervezeti szárnya. Ez együttjárt az OPZZ relatív megerősödésével és a szakszervezeti rendszer fokozódó megosztottságával. Ezzel szemben Magyarországon a konzervatív koalíció a választási ciklus végéig kormányon maradt. Igaz, hogy eközben belső válságok és súlyos népszerűségvesztés rázkódtatta meg, amely – természetesen más módon – a legnagyobb ellenzéki liberális pártra is hatást gyakorolt.

Paradox módon az a kudarccal végződő politikai beavatko­zás, mely az alternatív szakszervezeti tömörüléseknek kívánt kedvezni a szakszervezetek legitimációs és vagyonmegosz­tási vitájában, végül is a meglévő szakszervezeti rendszer egyfajta újra-megerősödéséhez vezetett. Ezt tükrözte a szer­vezetek között folyó lövészárok-háború időszakos felfüggesz­tése, és az „utód-szövetségek", különösen az MSZOSZ meg­szilárdulása.

A kormányok mindkét országban próbáltak megbirkózni a válsággal, ezért részlegesen felülvizsgálták addigi rend­szerváltó tevékenységüket. Lengyelországban ez bizonyos fo­kú elfordulást jelentett a közmegegyezés eszményétől, és tö­rékeny „korporatista" megállapodásokhoz vezetett, amelyek­ben az OPZZ is helyet kapott. Magyarországon a háromoldalú Érdekegyeztető Tanács, amely elismerte az MSZOSZ-t, hiva­talos rangra emelkedett. Ezáltal a kormány kezdeti semleges­ségi politikája elmozdult a szakszervezetek szélesebb körű bevonásának irányába.

Magyarországon – hogy ne alakuljon ki nyílt társadalmi konfliktus – nagy jelentőséget tulajdonítottak a vitás kérdések intézményes megoldásának, Lengyelországban azonban a sztrájkmozgalmak és tömeges tiltakozótüntetések jutottak lé­nyegesen nagyobb szerephez. Lengyelországban az 1992-es nyári sztrájkhullámnak az állami vállalatok újjászervezéséről szóló Egyezmény lett a következménye. A sztrájkokat az OPZZ-hez tartozó ágazati szakszervezeteken kívül a szakadár Szolidaritás 80 és szindikalista csoportosulások támogatták. Ez a Szolidaritás csökkenő mozgósítási képességét tükrözte. Az Egyezmény formális, korporatista megállapodás formájá­ban kiterjedt az összes szakszervezetre. Ezáltal fokozta a „posztkommunista" ágazati szakszervezetek jelentőségét, to­vábbá véget vetett a Szolidaritás „konszenzusos" integráció­jának és informálisan kiváltságos helyzetének. A törvénycso­mag, amely az Egyezmény elfogadását célozta, emellett még szerkezetátalakítási intézkedések hivatalos rögzítésére is tö­rekedett. Nagy hangsúlyt kapott benne a bankok szerepe az állami vállalatok újjáélesztésében és adósságállományuk ke­zelésében. A megállapodás középpontjában mégis a privati­záció élénkítése állt. Ehhez a munkásokkal kellett egyetér­tésre jutni, és a gazdasági rendszer átalakítását a lehető leg­gyorsabban befejezni. Ám a politikai hatalomváltás következ­tében az Egyezményben rögzített törvénytervezetet a Szejm már nem fogadhatta el.

Az 1992/93-as téli bányászsztrájkot, amelyben a Szolidari­tás ismét kezdeményező szerephez jutott, a tanárok és az egészségügyi dolgozók 1993-as nyári tiltakozó kampánya kö­vette. Részvételével a Szolidaritás kísérletet tett tekintélyének helyreállítására. Ezekkel a feszültségekkel a háttérben a Szo­lidaritás parlamenti csoportja bizalmatlansági indítványt nyúj­tott be, amely a Suchocka-kormány bukásához, illetve a kö­vetkező választásokon a Szolidaritás vezetőségének eltávolí­tásához vezetett.

A szakszervezetek szerepe, melyet ebben a politikai „neki­buzdulásban" játszottak, nem tekinthető „öncélnak". Nyomaté­kosította azt a tényt, hogy a Szolidaritás mint a liberális reform­politika legitimációs forrása kimerült, tehát új önmeghatározást és új szerepet kellett keresnie. A szakszervezeti mozgalom fej­lődését a felemásságtól az egyenjogú politikai dualizmus felé történő elmozdulás jellemezte, mely az OPZZ megerősödő stá­tuszában öltött testet – a Szolidaritás változatlanul jóval na­gyobb politikai tekintélye és mozgósítási ereje ellenére. Ugyan­akkor a Szolidaritás általános elfogadottsága párhuzamosan apadt a Szolidaritás utáni kormányok iránti bizalom elvesztésé­vel. A szakszervezeti indíttatású mozgalom széttagolódását a szakszervezeti szárny átalakulása, majd felbomlása kísérte. A konfliktust rejtő mozgósítási intézkedéseknek és a politikai stra­tégiának – ideértve egy független parlamenti frakció létrehozá­sát is – az volt a célja, hogy segítségükkel leküzdhetővé váljék az az identitási és szervezeti válság, amely a Szolidaritás gyűj­tőjellegéből fakadt. A dolgozók úgy érezték, mintha a Szolida­ritás a kormány meghosszabbított keze lett volna; a kofmány pedig úgy, mintha az reformjának technokrata terveit húzná ke­resztül.

A Szolidaritáson belüli bomlási folyamat három szinten és három különböző irányban zajlott le:

1. A politikai vezetés és a különféle érdekeket képviselő csoportok közötti funkciómegosztás folyamán a vezetői elit és a mozgalom szakértői a politikai osztályon belül független cso­porttá váltak. Más szóval, a Szolidaritás mozgalma a politikai karrier ugródeszkája és az újonc politikai vezetők előtt meg­nyíló lehetőségek tárháza lett. Ezért érezte magára nézve kö­telezőnek az általános értelemben vett átalakulás melletti ki­állást a sajátos szakszervezetői érdekek képviseletével szem­ben. (Erre a szakszervezeti szárny már 1991-ben megadta a maga válaszát: a választáson saját jelölteket állított, majd kü­lön parlamenti csoporttal képviseltette magát. Ezzel szemben, a régi szakszervezetek képviselői, amennyire politikai súlyuk engedte, saját szervezeteik politikai lobbystáinak tekintették magukat.) A mozgalom egy része levált, hogy politikai cso­portot hozzon létre. Ez az értelmiségi tanácsadók exodusát jelentette, ami a szakszervezet gyengülését vonta maga után, valamint megszüntette a szakértői munka megteremtésére irá­nyuló törekvés alapjait.
2. Részleges hanyatlás volt megfigyelhető a gyáron belüli munkásképviselet intézményes helyzetében, a vállalati taná­csokban is. Ezek keretein belül – a Szolidaritás illegalitásának idején – magasan kvalifikált „túlélő" aktivisták megfelelő cse­lekvési teret fejlesztettek ki: a vállalatvezetéssel együttműköd­ve képviselték a gazdasági érdekeket. Egyrészt a költségve­tési támogatások megszüntetését követő racionalizálási kény­szer érdekütközést idézett elő a vállalati irányítás és a dolgo­zók között. Az utóbbiak ezt nem egyszer az „árulás" idejétmúlt erkölcsi kategóriájával illették. Másrészt a vállalati tanácsokon belül olyan privatizációs elképzelések (dolgozói tulajdon/lí­zing) merültek fel, amelyek a végrehajtás során – azaz a ma­gáncégek megalapításával – magukat a vállalati tanácsokat is megszüntették. Kiváltságos tulajdonszerzési jogaik pedig még jobban eltávolították őket a többi dolgozótól.
3. A Szolidaritás identitásválságát a „szürke" szakszervezeti tagok és aktivisták szívvel-lélekkel átérezték, tehát időközben az álláspontjuk is megváltozott. A gyors átalakulásba vetett hit, hogy ti. az a jóléti állam keretei között vezet majd el a „demokráciába és a piacgazdaságba", szertefoszlott. Az újjá­szervezés a mindennapos válság állandósult feladata lett. Ez­zel párhuzamosan elpárolgott a hősies áldozatkészség is a rendszerváltás költségeinek elviselésére. A történelmileg szimbolikus jelentőségű elkötelezettség a nagyobb jó iránt át­adta helyét a meghatározott érdekeket szem előtt tartó, józa­nabb látásmódnak, amelyet, bevallottan, a korábbi szimboli­kusság elutasítása igazolt.

1992 késő őszén Magyarországon az ÉT-n belül a konzer­vatív kormány és a szakszervezetek alkujának eredményeként „szociális paktum" jött létre. Ez ellentmondásban állt az An­tall-kormány gazdaságpolitikai szükségprogram-tervezetével, amely az állami költségvetési hiány kézben tartását célozta.

A költségvetés egyensúlyának megteremtésére irányuló erő­feszítések a bevételi oldalra koncentráltak. Különösen a fo­gyasztási adó tervezett emelése vezetett a magyarországi vi­szonyokhoz képest tömeges tiltakozásokhoz: civil szervezetek kezdtek éhségsztrájkba, s a szakszervezetek is sztrájkokat helyeztek kilátásba. A helyzetet tovább súlyosbította, hogy a fokozódó belpolitikai feszültség ellenére, melyet a jobboldali populista irányzatok előretörése idézett elő, a kormány kon­szolidációs javaslatainak országgyűlési elutasítására és a ko­alíció esetleges szétesésére számíthatott. A mérleg másik ser­penyőjében pedig ott voltak a szakszervezetek a maguk szer­vezeti és legitimációs válságával, amely múltjukból és/vagy a rendszerváltás és a foglalkoztatás elmélyülő válságából eredt. Mindez azt jelenti tehát, hogy a „szociális paktum", mely egy igen gyenge kormány és igen gyenge szakszervezetek közötti tárgyalások eredményeként született meg, legitimációs és sta­bilizációs szempontból öngólnak bizonyult mindkét fél szerve­zeti- és hatókörén belül (Greskovits, 1995).

A kormány a két évvel korábbi taxisblokád óta javuló konf­liktuskezelő képességet mutatott. A szakszervezetek bevoná­sa hozzájárult a költségvetési egyensúly megteremtésére irá­nyuló program védelméhez a belső populista ellenzékkel szemben. A szakszervezetek előnyére pedig az szolgált, hogy növekedett az ÉT tekintélye és a szakszervezeteknek e taná­cson belüli jogos vitapartnerként való elismertsége. Ezzel pár­huzamosan nemcsak a társadalmi feszültség enyhült, de in­tézményes javulás is mutatkozott egy egyidejű intézményi és szociális kirekesztés körülményei között. Minthogy a társa­dalmi tiltakozás legfőbb résztvevőinek, a „civil szervezetek­nek" a képviselői nem ültek ott, az ÉT-ben nem méltatták kellő figyelemre az alapvető élelmiszerek fogyasztási adómentes­ségre irányuló javaslatokat sem, amelyek a lakosság legsze­gényebb rétegét kívánták védelmezni. A társadalmi megálla­podás pénzügyi szempontból a következőkre volt tekintettel: a minimálbér növekedése, családi helyzettől függő adóked­vezmények, a családi pótlék megőrzése, valamint egy sor munkaerőpiaci és nyugdíjpolitikai mérlegelés és ezeket követő intézkedés.

A szakszervezeti oldalon még a szociális paktumot megelő­zően megszületett a vagyonfelosztási vitát lezáró megállapo­dás. Ezáltal sikerült elejét venni annak, hogy a konzervatív ' kormány – esetleg az összes szakszervezetre nézve kedve­zőtlenül – maga döntsön ebben a kérdésben. Időközben a

„régi" és az „új" szakszervezeti tömörülések között közeledés ment végbe, ami a szakszervezeti helyzetkép átrendeződését jelezte. A további események is alapjában ezt erősítették. Az újonnan kialakult szakszervezeti pluralizmus talaján az erő­viszonyok immár tartósan az újjáalakult „utódszervezeteknek" kedveztek. Törékeny újraéledésük együtt járt az alternatív szervezetek kezdődő széthullásával. Az erőegyensúly említett elmozdulása az alapok szintjén volt megfigyelhető, és szem­ben állt az érdekegyeztetés újonnan létrehozott rendszerével, amely szabályozta a szakszervezetek képviseleti és rendel­kezési jogainak helyzetét (Ladó és mások, 1995). Mindez an­nak a folyamatnak az eredményeképpen következett be, amelynek során, legalábbis látszólag, sikerült feloldani, illetve megszüntetni a szervezeti állapot, a demokratikus legitimáció és a politikai „egyesülési tőke" közötti ellenmondást, amely a magyar szakszervezeti pluralizmust kezdetben jellemezte.

1. 1993 kora nyarán az MSZOSZ-nek és a Szakszervezetek Együttműködési Fórumának (SZÉF) döntő győzelme a válla­lati tanácsokon és a társadalombiztosítási önkormányzaton belül a dolgozói képviseleti választásokon nem csupán a le­gitimációs és a vagyonfelosztási küzdelemnek vetett véget – főként a két legnagyobb utódszövetség előnyére. Sokkal in­kább azt nyomatékosította, hogy a szakszervezetek immár le­gálisan is megerősített társadalmi helyzetüket ki tudták hasz­nálni. A háttérben meghúzódó átalakulási válság és általános bizonytalanság ellenére a hivatali helyek betöltése a szerve­zeti stabilizáció és – a különféle cselekvési területeken való megjelenés révén – a legitimációszerzés eszköze volt.

2. Az MSZOSZ és az MSZP között már 1991-ben a kap­csolatok nyílt újraélénkülése indult meg a szakszervezeti va­gyon felosztásáról folyó vita során, amelyben az MSZP a kon­zervatív kormány és a liberális ellenzék által beterjesztett szakszervezeti törvénytervezet ellen szavazott. Ez ugyanis gyengítette volna a „régi" szakszervezeteket és megszüntette volna az új alternatív tömörülések hátrányos helyzetét. Az kapcsolatok újjászervezése 1993 őszén érte el csúcspontját, amikor az MSZP szakszervezeti csúcsvezetőket jelölt az 1994-es parlamenti választásokra. Választási győzelmüket kö­vetően a potenciális (párt)politikai tőkét, amely a szakszerve­zetekben rejlett, aktuálpolitikai lobby-célokra fordították.

3. Ezzel ellentétben a két alternatív szakszervezet (Liga, Munkástanácsok) számára a már említett választásokon el­szenvedett egyértelmű vereség azt jelentette, hogy elvesztet­ték legitimációs vezető pozíciójukat, melyet a radikális rend­szerváltás közepette vívtak ki. Egyidejűleg intézményes jelen­létük is korlátozottá és bizonytalanná vált, ráadásul egykori politikai kapcsolataikban rejlő tartalékaik nagy részét is fel kel­lett adniuk. Mindig is laza és ellentmondásos kapcsolataik az új konzervatív és liberális elittel a minimumra szorítkoztak. A választási kudarcok és a politikai elszigetelődés az elkövet­kező időszak során szervezeti bomláshoz, az értelmiségi ká­derek eltávolodásához, majd tömeges elvándorlásához járult hozzá. Ezek a választási vereségek bevallottan csupán azt a tényt tudatosították, hogy a „régi" szakszervezetek gyors összeomlásába és a saját szervezeteik folytonos erősödésé­be vetett hit csalókának bizonyult. A valóság ezzel szemben az volt, hogy mindkét alternatív tömörülés erősödési szakasza már 1990 végére lezárult. A tovább élő kádári örökséggel (a munkaerő megosztása és depolitizálása) és a rendszerváltás törésvonalaival (privatizációs, foglalkoztatási és munkerőpiaci csőd) a háttérben a Liga számára lehetetlenné vált, hogy egy „alulról jövő" szervezetet építsen fel (Neumann, 1995), amely számos területen (vasút, helyi közlekedési vállalatok stb.) nem csupán egy képzettebb kisebbségi csoportosulást jelentett volna. A vállalati tanácsok rákényszerültek arra, hogy elismer­jék: legfőbb követelésük, hogy a demokratikus tulajdonfelosz­tás a „dolgozói tulajdon" formájában öltsön testet, szóba sem jöhetett mint egyenlőségen alapuló későbbi tulajdonforma (Szálai, 1994). Ez a követelés egyfelől éppen a konzervatív kormánykoalíció által folytatott privatizáció miatt torzult el és került háttérbe. Ugyanakkor nem talált támogatókra a liberális parlamenti ellenzék körében sem. Másfelől a számos haldokló vállalkozás és a fenyegető tömeges bankcsőd körülményei között hiányzott alóla a mikrogazdasági alap. így a dolgozói tulajdonlás igénye széles bázisú dolgozói támogatás nélkül maradt.

Szorosan a már említett politikai és intézményes folyama­tokkal párhuzamosan, a lengyelországi és magyarországi szakszervezetek fejlődésére hatást gyakoroltak olyan rend­szerváltó lépések is, amelyekre nem tudtak tényleges befo­lyást kifejteni. Ez azt jelentette, hogy a szakszervezetek szer­vezeti lehetőségei és képviseleti helyzete megingott, akárcsak munkaerőpiaci és bérmegállapodási szerepük.

1. Az átalakulással járó recesszió, amely a tömeges mun­kanélküliséget maga után vonó foglalkoztatási válság képé­ben is jelentkezett – ideértve a munkaerőpiac felosztását és a fizetések szabad alku tárgyává tételét -, a szakszervezetek kirekesztéséhez és tekintélyes dolgozói csoportok térveszté­séhez vezet.

2. Az ágazati gazdaság szerkezetében az ipar lebontásával keletkező törésvonalak és az „alacsony tőke – alacsony bér" elvének elterjedése a szolgáltatói szektorban maga után von­ta, hogy a szakszervezeti mozgalom klasszikus vezérlő elvei megkoptak, míg újak csak nehézségek árán tudtak/tudnak ér­vényre jutni.

3. Hasonló eredménnyel járt a vállalati szerkezetváltás, amelynek során nagyvállalatok szűntek meg, kis és közepes nagyságú cégek szaporodtak el.

4. A helyi magánszektor legjellegzetesebb terjeszkedési for­mája az alacsony alaptőkéjű kisvállakozások széles skálája lett, melynek nagy hányada a gyorsan erősödő informális gaz­daság részét képezi.

A fenti változások legalább három szempontból érintik a szakszervezeti mozgalmat:

1. A szakszervezetek éppen abban az szférában – a ter­jeszkedő magánszektorban – gyengék, amely a piacgaz­daság kialakításának célterülete, és amelynek alapot kelle­ne szolgáltatnia a szabad kollektív béralku újonnan megszer­zett jogának érvényesítéséhez.
2. A szakszervezetek figyelmének középpontjába az ipar helyett egyre inkább a közalkalmazotti terület kerül.
3. A nyugdíjból és más szociális ellátásból (transzferekből) élők növekedő létszáma és a rendszerváltással járó szociális kiadások emelkedése a szakszervezeteket szükségszerűen a központi kormányzati szintű szociálpolitikai konfliktus egyik részesévé teszi.

4. Arccal a korporatizmus felé?

A legitimáció visszanyerésére irányuló politikai kísérletek mindkét országban kudarccal végződtek. Az 1993 őszén Len­gyelországban és az 1994-es nyár elején Magyarországon megtartott parlamenti választások posztszocialista irányítású új kormányokat hoztak, ám nagyon eltérő koalíciós partnerek­kel. Lengyelországban azóta a Baloldali Unióból és az előző rendszerből itt maradt sajátos érdekeltségű Vidéki Élet Párt­jából alakult szövetség van kormányon. Magyarországon, ez­zel ellentétben, a szocialisták azokkal a liberálisokkal léptek kormányzati koalícióra, akik a demokratikus ellenzékből kerül­tek ki, és mindig is egy szigorúbb neoliberális rendszerváltó folyamatot hirdettek. A politikai végrehajtó hatalom ilyetén vál­tozásai bizonyos fokú szakítást vontak maguk után az addig alkalmazott gazdasági stratégiával, de különböző módon: aho­gyan az írásunk elején említett szerepcsere a két ország kö­zött végbement. Az átalakulással járó recesszióból kivezető növekedés első jelei Lengyelországban egykor a sokkterápia következményei voltak. Az új lengyel kormány azonban állam­központú gazdaságpolitikájával inkább a társadalmi stabilizá­ciót tartotta szem előtt. Magyarországon a fokozatosságot sokkszerű fordulat követte, mivel a kormány úgy vélte, hogy a költségvetés és a külkereskedelem ijesztő mértékűre növe­kedett kiadásainak drasztikus csökkentése nélkülözhetetlen a jövőbeni növekedés feltételeinek megteremtése érdekében. Anélkül, hogy a két ország szakszervezeti rendszerei között meglévő lényeges különbségek megváltoztak volna, valójában bizonyos irányban egymáshoz hasonlatos változások játszód­tak le, amelyek megváltoztatták az egyes kormányok és a szakszervezetek közötti kapcsolat dinamikáját. Röviden szól­va ez a kormányon lévő „utódpártok" és az újjáalakult „utód­szakszervezetek" közötti közvetlen parlamenti-politikai kap­csolat kialakulását jelenti.

A lengyel kormány által elfogadott megoldás protekcionis­tább és szubvencionistább jellege az iparban és a mezőgaz­daságban nem csupán a sokkterápia társadalmi áldozatai nyomán keletkező gondterhes kilátásokból adódott. A kormány bizonyos klienseinek érdekeit szolgáló támogatáson túl, a gazdaságpolitika ez irányú változása nagymértékben egy önálló hatáskörű gazdaságpolitika megteremtését is célozta, miközben az országot a perifériára sodródás valós veszélye fenyegette. Ugyanakkor a magánosítás, amelyet már^a Szo­lidaritás-elit is csak ímmel-ámmal folytatott az iparban és más stratégiai ágazatokban, a baloldali koalíció kormányzása alatt teljesen leállt. Az államháztartás és a szociálpolitika reformja ugyancsak elmaradt.

Természetesen a „baloldali egység" pártjai és az OPZZ szakszervezetei nem kívánták az előjogokat élvező megegye­zéses politizálás modelljét követni. Megnyilvánulásaik a hiva­talos és nyílt háromoldalú tárgyalások és megállapodások mellett szóltak. Ennek ellenére, két intézkedést követően, me­lyek a közös bizottság lehetséges kompetenciáit és szerepét kurtították, alkalom kínálkozott egy neokorporatista egyez­ségre: először akkor, amikor a posztszocialista kormány egy állami bérkontrollról szóló tervezetet nyújtott be, amely kez­detben a kormányt jogosította fel arra, hogy korlátozza a jö­vedelemkiáramlást még akár a magánszektorban is; másod­szor pedig akkor, amikor a parlamenten belüli kormánypárti többség elfogadta az 1994-es költségvetési törvényt, ami a szociálpolitika, a szociális ellátó rendszer jövedelmeinek és reformjának pénzügyi kereteit határozta meg. A tisztázatlan kompetenciájú háromoldalú egyeztetőbizottság lehetőségeit ugyancsak elhalványította, hogy a kormány nem érezte ma­gára nézve kötelezőnek sem a korábbi hivatalos háromoldalú tárgyalások eredményeit, sem az állami vállalatokra vonatko­zó paktum előírásait. Ráadásul vita alakult ki a szakszervezeti képviselet mibenléte fölött is. Végül 1994 őszére néhány kor­mányzati pozícióról világossá vált, hogy célja a szakszerve­zetek megrendszabályozása, sőt, szükség esetén, a bérkontroll kierőszakolása.

A kormányváltást követően úgy tűnt, bizonyos mértékig a Szolidaritás és az OPZZ szerepe is megváltozott. A Szociál­demokrata Párton belüli parlamenti OPZZ-csoportnak meg kellett barátkoznia „saját" kormányának politikájával. Az OPZZ-hez tartozó szakszervezetek egyrészt ellenezték a „popiwek" ismételt bevezetését, ám másfelől – legalábbis a ve­zetőség egy része – késznek látszott arra, hogy a politikai változásokat saját politikai céljaira használja ki. A Szolidaritás, amely már korábban elvesztette politikai függőségét és már nem volt jelen a parlamentben sem, annak érdekében moz­gósított, hogy szervezeti erejét növelje. Az 1994 tavaszán ki­éleződő konfliktusok nemcsak a nagy szakszervezetek közötti versengés jelei voltak, hanem a jövedelempolitika és az ér­dekszabályozás átfogó megváltoztatására is irányultak. A Szo­lidaritás a szakszervezeti önállóságot a független társadalmi alku „liberális" rendszerén belül képzelte el. Ezz^él szemben az új kormány – és bizonyos fokig a Szociáldemokrata Párt alá tartozó OPZZ-szakszervezetek is – a „paternalista" modellt támogatták.

Elődjétől eltérően, az 1994-ben hivatalba lépett új magyar kormány úgy próbált társadalmi támogatást szerezni rend­szerváltó intézkedéseihez, hogy egy középtávú „társadalmi­-gazdasági megállapodásba" kívánta bevonni a szakszerveze­teket. Véleménye szerint érdemes lett volna egy ilyesfajta megállapodást megkötni, mivel – noha az anyagi helyzet ja­vulását a belátható jövőre egyáltalán nem jósolhatta – köte­lességének érezte, hogy fellépjen az olyan választói véleke­déssel szemben, amely a társadalom nagy részére újabb ter­heket kirovó, egyidejűleg a piacgazdaságba való átmenetet felgyorsító intézkedéseket elutasítja.

A stabilizációs programról szóló megállapodás 1995 márci­usi közzététele után a fenti megállapodás lehetősége a távoli jövő ködébe veszett, és a kormány is egyértelművé tette, hogy akár a szakszervezetek nemtetszése ellenére is keresztülviszi programját. Tekintve, hogy a rendszerváltás és a pénzügyek válsága azt jelenti, hogy a politika központi színpadán zajló tárgyalások már régen nem az újraelosztásról, hanem a szi­gorú megtakarításokról szólnak, a szakszervezetek ellentmon­dásos helyzetbe kerültek. Egyik oldalról, amennyiben nem akarják továbbra is veszélyeztetni mára már meggyengült szervezeti erejüket és legitimációjukat, nem engedhetik meg maguknak, hogy részesei legyenek egy kedvezményekért fo­lyó szüntelen „alkudozási" folyamatnak, pusztán hogy ezáltal legitimizálják a kormány politikáját. Másrészt viszont gyenge önálló alkuhelyzetüknél fogva mind mikro-, mind makroszinten függenek az állam mint változatlanul legnagyobb munkáltató és újraelosztó szerv döntéseitől, ha legitimizálni kívánják a tagság érdekképviseletében betöltött szerepüket.

Ezek az ellentmondások és dilemmák tükröződnek a makro­szintű formális megállapodásokban és a megváltozott szakszer­vezeti helyzetkép lehetséges hatásaiban – az egyértelmű fejlő­dési irányokra utaló leghalványabb jelek nélkül. Ráadásul a há­romoldalú ÉT-n belül még mindig nincsenek megoldva a kép­viselet régi kérdései, sőt, az adott gazdasági helyzetben több mint kétséges, hogy még ha ez a bizottság tartalmi átalakuláson megy is át, vajon ez képessé teszi-e majd a makroszinten je­lentkező konfliktusok leküzdésére? Ugyanakkor annak a követ­kezményei sem láthatók tisztán, hogy megnőtt az utód-szakszervezetek politikai szerepe, mivel az ipari bázisú MSZOSZ és a legnagyobb pedagógus szakszervezet vezetője tagja lett az MSZP parlamenti csoportjának. Ez a korporatista felállás – bevallottan – önmagában is sérülékeny. Erre utal az a szakadék is, amely a Pedagógusok Szakszervezete és a kormányzó MSZP között támadt a kiadáscsökkentések miatt.

Az átalakuló kelet-európai országokban létrejött háromol­dalú szerkezet és annak makroszintű intézményesülése leírá­sának során legalább négy ellenvetés hozható fel a korpora­tista felfogás érvényesítésével szemben:

1. Minthogy a világpiac, a lefékeződött felhalmozás és a külső eladósodás kényszerei adottak, a kelet-európai kormá­nyok szűkös szabályozási kompetenciával rendelkeznek, rá­adásul politikai legitimációjukat állandóan aláássa a rend­szerváltás veszteseinek folyamatos „előállítása".
2. A múlt rendszer öröksége és a mélyreható gazdaság- és társadalomszerkezeti törésvonal mentén végbemenő folyama­tok következtében a munkaadói szövetségek és a szakszerve­zetek aligha tölthetik be a szabályozás hatékony közvetítő csatornájának szerepét.
3. Az átalakulási és a pénzügyi válság azt jelenti, hogy a politikai alkudozás területén nincs remény elfogadható csere­folyamatokra. Az újraelosztás körül zajló viták már a mínusz vagy semmi közötti választás játszmáját ígérik. A versengés legfeljebb a „ki mennyit veszít?" kérdésre ad feleletet.
4. Az érintettek között nincs kielégítő egyetértés, nemcsak a piacgazdasághoz vezető utat, de magát az elérendő célt illetően sem.

Ezeknek a gondoknak az ellenére az elemzők „korlátozott tripartizmusról" (Héthy, 1993), illetve „korlátozott korporatizmusról" beszélnek, megkülönböztetve azt a nyugat-európai „társadalmi", illetve „korlátozott korporatizmus" modelljétől. Termékenyebbnek tűnne, ha a kelet-európai rendszerváltó országok a nyugati mo­delltől való eltéréseik meghatározása helyett (amely összessé­gében azt állítja, hogy ezen országokban nincs is korporatista berendezkedés, sem intézményesülés) saját egyéni jellegüket próbálnák megvizsgálni. Azután már lehetne az előfeltételek hi­ányát magyarázni, részben éppen az érvelés visszájára fordítá­sával: a feltételek egy alapjaiban rendszeresen megingó és tagolt korporatizmus kialakulásának kedveznek:

1. Minthogy a rendszerváltó kelet-európai országok kor­mányai híján vannak a szükséges szabályozó erőnek és le­gitimációnak, továbbá alig áll anyagi bázis a rendelkezésükre ahhoz, hogy a potenciális politikai ellenzéket semlegesítsék, éppen ezért kényszerülnek annak a politikának a folytatására, amely a szakszervezeteknek közvetítői szerepet és állami ran­got biztosít.
2. Minthogy a szakszervezetek önálló munkaerőpiaci és kol­lektív béralku helyzete az átalakulással járó válság és a ter­jeszkedő magánszektor szétaprózódott áru- és munkaerő-pi­aca következtében gyenge, éppen ezért kényszerülnek arra a politikailag áttételes makroszintű és állami rangú érdekkép­viseletre, amelyet folytatnak.
3. Jóllehet a privatizáció során az állam közvetlen munka­adói szerepe egyre kisebb jelentőségűvé apad, változatlanul meghatározó marad a közalkalmazotti szférában, amely – te­kintettel a folyamatos pénzügyi csődre – egyre inkább kínál terepet az együttműködésre, egyszersmind konfliktusra.
4. Jóllehet az állam össztársadalmi újraelosztó szerepe tű­nőfélben, tekintélye egyelőre töretlen, mivel növekszik a szo­ciális ellátásra szorulók és a nyugdíjasok létszáma.

A kilátásba helyezett költségvetési és szociális reform be­következtével ez a kérdéskör is a makroszintű együttműkö­dés, egyben konfliktus fontos területévé válik.

A hiányzó előfeltételek és az „előmozdító" feltételek egyide­jű jelenléte alapján egy rendszeresen megingó és megosztott kelet-európai korporatizmusról lehet beszélni. A „rendszeres megingás" azt jelenti, hogy a szakszervezetek bevonása a kormány rendszerváltó politikájába, illetve kirekesztése abból, sem nem kizárólagos, sem nem nyílegyenes irányú. Amennyiben a sikeres átalakulási politika sorozatos törések­kel és széles társadalomszerkezeti cezúrákkal jár együtt, ak­kor sem a merev szabályozó rendszer, sem az intézmények hiánya nem lehet megfelelő.

A megosztott korporatizmus nemcsak azt jelenti, hogy a kormánynak lehetősége nyílik az egyik szakszervezet bevo­nására, miközben a többit kirekeszti döntéshozatali folyama­taiból. Azt sem, hogy egyes szakszervezetek a makroszintű részvétel mellett, míg a többiek ellene határoznak. Az elne­vezés elsősorban azt a tényt jelöli, hogy a (kvázi) állami szektor érdekalkuinak központosított formái szembekerül­nek a terjeszkedő magánszektornak és a növekvő infor­mális gazdaság szervezet nélküli területeinek kiáltóan he­terogén, már levált, decentralizált érdekegyeztetési me­chanizmusaival. Ebből fakadóan a dolgozói érdekedet nagy­mértékben a szektor és nem a működés határozza meg. Ke­let-Közép-Európa új politikai peremén a politikai elöntés nem elsősorban a tőke és munkaerő közötti ellentmondás, vagy a felhalmozást, Hl. a puszta újratermelést elősegítő érdekek kö­zötti ellentmondásos viszony tengelyében áll. Sokkal inkább abban, hogy a „politikai kapitalizmus" és a „totális kapitaliz­mus" (Staniszkis, 1992; 1994-95) mint egymást kizáró gaz­daságpolitikai stratégiák jelennek meg. Amennyiben a hang­súly az államközpontú stabilizációra és a szervezett piacok védelmére kerül, a „politikai kapitalizmus" azt a veszélyt rejti magában, hogy az állami- és magánvállalatok irányi­tói működésük során egy kliensrendszerhez lesznek lán­colva. Ezáltal konzervatív stabilizációra, gazdasági helyben­járásra nyílik csak lehetőség. A „totális kapitalizmus" ezzel szemben a nyílt, liberalizált piaci versenyben való szabad részvételt hirdeti. Ez viszont nemcsak a politikailag áthidalha­tatlan szociális költségek kockázatát hordozza, de – tekintettel a kelet-közép-európai országok gazdaságainak meglévő szervezetlenségére és a stratégiai döntési képességek hiá­nyára – magában foglalja a feltartóztathatatlan marginali­zálódás és társadalmi széthullás fokozott kockázatát is.

Irodalom

Bayer J. és R. Deppe (kiad.) 1993: Der Schock der Freiheit – Un-garn auf dem Weg in die Demokratie. Frankfurt am Main.

Bruszt L. 1993: Az Antall-kormány és a gazdasági érdekképvisele­tek. Budapest.

Bruszt L. 1994: Transformative Politics: Social Costs and Social Pe-ace in East Central Europe. In: Kovács J. M. (ed.), Transition to Ca-pitalism? New Brunswick/London.

Bruszt L. és D. Stark 1992: Remaking the Political Field in Hungary: From the Politics of Confrontation to the Politics of Competition. In: Banac (ed.), Eastern Europe in Revolution. Ithaca/London.

R. Deppe 1992: Anmerkungen zum gewerkschaftlichen Umbruch-prozeB in der früheren DDR und Ungarn. Mitteilungen des Instituts fúr Sozialforschung, No. 1.

R. Deppe és R. Girndt 1995: Transformationspolitik und Gewerk-schaften in Ungarn. Gewerkschaftliche Monatshefte, No. 4.

J. Frentzel-Zagorska 1990: Civil Society in Poland and Hungary. Sovietstaaten, Vol. 42, No. 4.

J. Gardawski és T. Zukowski 1992: Polityka i gospodarka w oczach pracownikow, Warszawa.

J. Gardawski és T. Zukowski 1994: Robotnicy 1993. Wybory eko-nomiczne i polityczne, Warszawa.

I. Gilejko, A. Stasiek és W. Widera 1992: Robotnicy i liderzy o zwi-azkach zawodowych, Warszawa.

S. Gomulka 1994: Economic and Political Constraints During Tran­sition, Europe-Asia Studies, No. 1.

B. Greskovits 1995: Demokrácia – szegény országban (Democracy – in a poor country), in: Társadalmi Szemle, No. 5.

Héthy L. 1992: Tripartizmus: Lehetőség vagy illúzió? Budapest.

Héthy L. 1994: A háromoldalú érdekegyeztetés és a lehetséges szo­ciális paktum. Közgazdasági Szemle, No. 9.

A. O. Hirschmann 1994: Wieviel Gemeinsinn braucht die liberale Gesellschaft? Leviathan, No. 2.

M. Jarosz (red.) 1994: Spolki pracownicze, ISP PAN, Warszawa. Kis J. 1994: A rendszerváltást lezáró alkotmány. Népszabadság, 94. 8. 19.

K. Kloc 1993: Konflikt przemyslowy doby transfozmacji – doswiadc-zenia polskie 1991-1992. Przeglad Spoleczny, No. 10.

K. Kloc 1995: 5trajki i spory zbiorowe w Polsce w latach 1990-1994. Warszawa.

Kornai J. 1993: Transformációs visszaesés. Közgazdasági Szemle, No. 7-8.

A. Kubiak és I. Przybylowska 1994: Ruch zwiazkowy w Poscze 1993, Research Report, Lodz.

J. Kuron és J. Hausner 1994: Stratégia Negocjacyjna w procesie transformacji gospodarki, Warszawa.

Ladó M. 1994: Workers' and Employers' Interests – As they are represented in the changing industrial relations in Hungary. Krakow.

Ladó M.. Tóth A. és Tóth F. 1995: Helyzetkép az érdekegyeztetésről. Budapest.

Laky T. 1994: A munkaerőpiac keresletet és kínálatát alakító folya­matok. Budapest.

Makó Cs. 1994: From State Corporatism to Divided Unionism. Budapest/Vienna.

Makó Cs. és Novoszáth P. 1994: Multinational Firms and Heteroge-neity of Labour Relations – The Hungárián Case. Budapest.

Neumann L. 1991: Labour Conflicts of Privatization. Budapest.

Neumann L. 1995: Why does Hungary's grass roots unión move-ment fare so badly? Budapest.

C. Offe 1994: Das Dilemma der Gleichzeitigkeit. Demokratisierung, Marktwirtschaft und Territorialpolitik in Osteuropa. In: C. Offe, Der Tűn­nél am Ende des Lichts. Erkundungen der politischen Transformation im neuen Osten. Frankfurt/New York.

J. Osiatynski 1994: Opposition against "Markét Breakthrough", Re-forms Revisited, in: J. Kovács M. (ed.), Transition to Capitalism?. New Brunswick/London.

W. Pankow 1993: Work institutions in Transformation. The Case of Poland. Friedrich-Ebert-Stiftung, Warszawa.

Petschnig M. Z. 1994: Örökségtől öregségig. Budapest.

A. Przeworski 1990: Spiel mit Einsatz. Demokratisierungsprozesse in Lateinamerika, Osteuropa und anderswo. Transit, No. 1.

A. Przeworski 1991: Democracy and the Markét. Cambridge.

Szalai E. 1991: A hatalom metamorfózisa. Valóság, No. 6.

Szalai E. 1994: A civil társadalomtól a politikai társadalom felé. Mun­kástanácsok 1989-93. Budapest.

J. Staniszkis 1991: Dilemmata der Demokratie in Osteuropa. In: R. Deppe et al. (kiad.), Demokratischer Umbruch in Osteuropa. Frankfurt am Main.

J. Staniszkis 1992: The Ontology of Socialism. Oxford.

J. Staniszkis 1994/95: The Politics of Post-Communist Institutiona-lisation in Historical Perspective. Working Paper Series No. I. Advan­ced Study Center, International Institute, Universiy of Michigan.

Stark D. 1995: Új módon összekapcsolódott régi rendszerelemek: rekombináns tulajdon a kelet-európai kapitalizmusban I-II. Közgazda­sági Szemle, No. 11/12.

M. Tatur 1989: Solidarnosc als Modernisierungsbewegung. Sozial-struktur und Konflikt in Polen. Frankfurt/New York.

M. Tatur 1994: Neo-Korporatismus in Osteuropa?. Berliner Debatte, No. 5.

M. Tatur 1995: Towards Corporatism? – The Transformation of In­terest Policy and Interest Regulation in Eastern Europe. In: E. Dittrich, G. Schmidt és R. Whitley (eds.), Industrial Transformation in Europe: Process and Contexts. (Megjelenés előtt.)

Thoma L. 1995: A magyar szakszervezetek helyzete. In: Magyaror­szág Politikai Évkönyve, 1995.

Tóth A. 1994: Civil társadalom és szakszervezetek. Budapest.

J. Wienecki 1993: East Central Europe: A Régiónál Survey – The Czech Republic, Hungary, Poland and Slovakia in 1993.

H. Wiesenthal 1991: Absturz in die Moderné. Der Sonderstatus der DDR in den Transformationsprozessen' Osteuropas. Bremen.