Portugáliában tótágast állt az idő – mondhatnánk -, nem halnak ki a Kultúra dinoszauruszai; miközben az őket felváltani hivatottak egyre csak hullnak, emezek megújulnak. A ren­dező Manoel de Oliveira például több mint százéves, és még filmet forgat, a portugál historiográfia doyenje, Vitorino Magalhães Godinho pedig kilencvenen túl is friss, gondolkozása fiatal maradt, sőt, újabb kötetekkel jelentkezik. A legutolsó ebben a sorban az Esszék és tanulmányok, ami­nek első kötete „Egy gondolkodásmód", míg a második „Megérteni a mai világot" alcímmel jelent meg a Sá da Costa könyvkiadónál Lisszabonban, 2009-ben. Ez korántsem csak eddigi Ensaios („Esszék") néven kiadott (1­2. kötet, 2. kiadás, Sá da Costa, 1978) régi gyűjteményes kötetében is már szerepelt írásainak „bővített" újrakiadása. A kötet tanulmányait szerzője ugyanúgy átdolgozta, mint egyik első korai monográfiája (A economia dos descobrimentos Henriquinos, „Tengerész Henrik kora felfedezéseinek gaz­daságtörténete", 1962) esetében is tette. E mű nemcsak címet váltott (ma már A economia dos descobrimentos portugueses quatrocentistas, „A XV. századi portugál felfedezések gazdaságtörténete", 2004), hanem szerzője jócskán át is írta. No persze, nem úgy, mint azt a mifelénk gondolnánk, ahol ilyen alkalmakkal inkább csak retusálnak a fényképről néhány már nem annyira odaillőnek vélt „arcot", azaz gondolatot, hanem beemelve azokat az újabbakat, amelyek még nem lehettek rajta a régebbi „felvéte­len". Elvégre nem csak a kor, de mi és műveink is változhatunk… Godinho történészi mentalitásának másik jellegzetessége is ezzel függ össze: nem vindikálja saját maga szemléletét az egyetlennek s igaznak, hanem az maga is, dinamikusan bővülve, meghaladhatja saját régebbi önmagát. Ez mégsem jelent relativizmust, egyfajta „szituációs etikát", hiszen van egy nagyon is következetesen képviselt elv, amihez ragaszkodik, s amit hosszú pályája során sohasem adott fel: a gazdaságtörténet primátusát. Ezért bíbelődik árakkal és bérekkel, flottákkal és haszonkulcsokkal; vagyis a kvantifikálható tények forrásvidékéről merít, miközben szélesebb szűrőn folyatja át és értelmezi a társadalom és a kultúra történetének fogalmait.

Ilyeneket, persze, ő maga is alkotott. Közülük talán a legismertebb kate­gória, a „történeti-földrajzi komplexumok" árulkodik leginkább arról a kö­tődésről és egyben iskoláról, ahová végül is tartozik: az Annales Fernand Braudel nevével fémjelzett köréhez. De haladjunk sorjában.

Vitorino Magalhães Godinho „szerelemgyerek" – igaz nem a kifeje­zés köznapi értelemben, hiszen egy konzervatív értékeket valló család negyedik gyermeke. Édesanyja, Maria José Vilhena 1917-ben úgy dönt – amire egy asszonyt nyilván csak férje iránti szerelme vezetheti -, hogy meglátogatja katonatiszt férjét, Vitorino Henriques Godinhot, az első vi­lágháborús franciaországi fronton. A férj a Portugál Expedíciós Hadtest egyik csapattisztje, La Lya¹ hőse, aki majd a gyermek születése után másfél évvel visszatér családjával Párizsba, már mint a Portugál Köztár­saság katonai attaséja. Az 1918. június 9-én született fiúgyermek négy éves korában, amikor visszatérnek Portugáliába, meg kell tanuljon előbb portugálul, hogy iskoláit elkezdhesse. Vitorino Magalhães Godinho nem csak kétnyelvű, de két kultúrájú is, akinek művei nem egyszer franciául születtek meg előbb, s csak később fordította vagy fordították le mások portugálra. Mindez természetesen korántsem intellektuális póz, hanem olyan nem lényegtelen életrajzi elemekkel függ össze, mint 1947-től 1974-ig tartó, közel negyedszázados francia emigrációja, ami sok min­dent megmagyaráz róla (is). Egy két éves, rövid, otthoni tartózkodás után, 1960 és 1962 között, amikor is a Sorbonne frissen doktorált kutatóját az akkor alakult Tengerentúli Tanulmányok Központja hazahívja a szocioló­gia professzorának – igen hamar kiderül, hogy délibáb volt Portugáliában igazi tanszabadságot remélnie -, még az is felmerül benne, hogy feladja portugál állampolgárságát. Ekkor már nem a legelső csalódásán van túl. A lisszaboni egyetemen bölcsészetet tanult fiatalember – aki filozófiai tanulmányokat folytat – tanársegédként mint a régészet és az ókori tör­ténelem előadója „friss szellőként hozott újat a lisszaboni egyetem avítt szellemiségébe", ahogy erre később nagy hírnévre szert tett tanítványa, Mario Soares miniszter- és köztársasági elnök emlékezett. 1942-ben nem is hosszabbítják meg állásszerződését a lisszaboni egyetemen, amit részben Magalhães Godinho családi háttere is magyaráz. Apja, akiről szerzőnk 87 éves korában remek életrajzot jelentetett meg Vitorino Henriques Godinho: Pátria e república („Vitorino Henriques Godinho: Haza és Köztársaság", A. R. Dom Quixote, Lisszabon, 2005) címmel, nem csak holmi „tizenkettő egy tucat" katonatiszt volt, hanem a Portugál Első Köztársaság alkotmányozó nemzetgyűlésének tagja, sőt miniszter is. Anyai nagybátyja, Barbosa de Magalhães ugyancsak a fiatal respub­lika külügyminisztere, tehát volt kiktől örökölnie meg nem alkuvó politikai jellemét, a szabadgondolkodásra való hajlamát és a diáksztrájkok idején mindig kimutatott szolidaritást. A komoly republikánus hagyományokkal rendelkező Vitorino Magalhães Godinho egyébként maga is a haladó Seara Nova („Új Vetés") nevű értelmiségi csoport tagja, a Demokrati­kus Unió Mozgalom, majd az União Socialista – a mai Szocialista Párt jogelődje – egyik alapítója volt, akit a salazari rendszer adminisztratív úton kívánt mellőzni. Csalódott hallgatói erre aláírásgyűjtésbe fogtak, de nem csak azért, hogy ezzel is kifejezzék felháborodásukat, hanem, hogy százhetvennyolcan egyúttal pénzgyűjtésbe kezdjenek. Termet bérelnek, ahol folytatódnak a szuggesztív tanáregyéniség immár tényleg „szabad­egyetemi" előadásai. Gyakorlatilag ezzel egyidős Vitorino Magalhães Godinho első, a portugál historiográfiával kapcsolatos egyéni kutatói terve és egyben kiadói projektuma is, az, hogy elérhetővé tegye a korai portugál terjeszkedés forrásait.

E sorok írója különösen hálás ezért, hogy a budapesti Egyetemi Könyvtár polcain a hetvenes években felfedezhette ezt a sorozatot (Documentos para a história da expansão Portuguesa, 1-3. kötet, Cosmos, Lisszabon, 1943-1945-1956), ami máig tartó, döntő lökést adott ekkor kezdődő kutatásainak. Magalhães Godinho 1940-ben „Ész és Történelem. Bevezetés egy probléma elé" címen született bölcsészdokto­ri disszertációja mintegy előrevetíti a szerzőt később is jellemző elméleti alapokat, és bizonyítja teoretikus hajlamát – ami minden bizonnyal még filozófiai stúdiumainak az öröksége -, de ekkor még nincs felvértezve szaktörténészi ismérvekkel. Mint állítja, autodidakta csupán, akinek a világháborút követő „második iskolaévei" Párizsban kezdődnek el, ahol nagy hangsúlyt helyez arra, hogy ne csak önképzés, hanem rendszeres posztgraduális képzés révén is megszerezze jártasságát a történeti tudományokban. Hála Istennek, nem csak az utóbbiakban. Bejár a Sor­bonne pszichológiai és szociológiai előadásaira is, s mint fő művének első előszavában írja: „még megadatott gazdagodnunk Lucien Febvre utolsó tanéveiből a Collége de France-on. Itt, az École des Hautes Études en Science Sociales-on – követve annak VI. Szekcióba szervezését – és a Centre d'Études Sociologiques-on Marcel Bataillon, Fernand Braudel, Émile Coornaert, C. E. Labrousse, Georges Gurvitch előadásait és szemináriumait hallgattuk." Azt állítja, kutatni is ekkor tanult meg igazán, bár nem tagadja meg portugál elődeit és művének olyan „matematizált szemléletű", nagy portugál előfutárait sem, mint Duarte Leite vagy Jaime Cortesão. Ekkor a nála éppen egy nemzedékkel idősebbek mellett „nem rúg még labdába" (az általa is szeretett, de sohasem művelt sport nyelvén szólva) azon a Salazar rendszere által nagyon is ideologisztikus módon kisajátított megemlékezés-sorozaton, amely a portugál felfedezések mentora, Tengerész Henrik infáns halálának 500. évfordulóján – bizarr egybevetéssel – egy egyre inkább magára a diktátorra hasonlító hősre fókuszál. Magalhães Godinho már úgy indul el Párizsba, hogy a kor gazdaság- és társadalomtörténetét, nem pedig egy legenda, „egy kato­likus szuperhős" személyiségét kutatja (História económica e social da expansão Portuguesa, „A portugál terjeszkedés gazdaság- és társada­lomtörténete", Lisszabon 1947), ami miatt Salazar ideje alatt hazájában csak mint „vegytisztán" szociológiai és csakis szociológiai művek – mint például az Introdução às Ciências Sociais (Bevezetés a társadalomtudo­mányokba, 1964) – szerzőjét voltak hajlandók befogadni. Életének „fran­ciás" szakaszát azok a személyes barátságok, pl. Le Gentil támogatása, Albert Silbert felkarolása, Fernand Braudel bábáskodása alapozzák meg, ami ahhoz vezetett, hogy anyagi szempontból is stabilizálódjon a fiatal tudós-kutató – és családjának – helyzete. Szerzőnk ui. ekkor már nős – felesége maga is nagy áldozatot vállal: Maria Antonieta Cordeiro, kiváló végzős hallgatója volt a Lisszaboni Egyetemnek, amikor kivándorolnak. Tanulmányait Párizsban kénytelen befejezni, miközben fordításból élnek, és időközben már megszületett két leánygyermekük. A CNRS (Centre Nationale de Recherches Scientifiques) évtizedes kutatói ösztöndíja, a Revue des Annales publikálási lehetősége francia tudóssá fogadja, an­nál is inkább, mert mint egy nemrégiben megjelent interjújában kiemeli, nem azért ment Franciaországba, hogy „portugál emigráns politikával" foglalkozzon. Ez akkor is igaz, ha alkatilag interventív értelmiségi, s mint ugyanitt fanyar öngúnnyal mondja: „én már csak ellenzéke maradok még önmagamnak is".

A kisebb tanulmányok mellett sorra jelennek meg azok az alapvetések (pl. O "Mediterrâneo saariano" e as caravanas do ouro – séculos XI ao século XVI, „»A Földközi-tenger-melléki Szahara« és az aranykaravánok a XI-XVI. század között", 1956), amelyek arra utalnak, hogy Vitorino Magalhães Godinho ekkor már nem csak a portugál gyarmati történe­lemmel foglalkozik, hanem annak sokszálú hatásmechanizmusaival is, mégpedig egy tág – és egyre táguló -, de egymásra nyíló idősíkon és térbeli skálán. Igaz, érez még vonzalmat – talán elsősorban Silbert hatására – a tisztán portugál gazdaságtörténeti kutatási témák iránt is (Prix et monnaies au Portugal: 1750-1850 [1955], „Árak és pénzek Portu­gáliában"), de a tíz évre rá a Sorbonne-on védett L' économie de l'empire portugais aux XVe et XVIe siècles („A portugál birodalom gazdasága a XV-XVI. században") c. doktori disszertációja már a gyarmatosítás-történetírás új nemzedékének úttörőjévé emeli. Az élete fő műveként számon tartott monografia két kötetét portugálul első kiadásban 1963 és 1971 között már a rendszerszemléletet tükröző Os descobrimentos e a economia mundial („A felfedezések és a világgazdaság") címen jelenteti meg, de annak csak a források kiadásával is kibővített második kiadását (Editorial Presenca, Lisszabon, 1983-1984) tekinti immár vég­legesnek. A magam részéről ezzel a mesterművel már csak azért sem foglalkozom – ezt nálam sokkal avatottabban megteszi az ugyancsak itt közölt történészóriás, Immanuel Wallerstein -, mert kénytelen lennék belebonyolódni abba, hogy a portugál szerző egyfajta palimpszesztként kezeli saját szövegeit, amit annak függvényében, hogy azt éppen milyen olvasói rétegnek szánja, egyfajta saját „vendégszövegként" időnként egyik művéből a másikba képes átemelni. Műve ugyanakkor kétség kívül iskolateremtő volt például abban a vonatkozásban, ahogyan elméleti és historiográfiai műveinek konstrukcióit – pl. A crise da história e as suas novas directrizes („A Történelem válsága és új irányzatai", 1947) vagy Teoria da História e historiográfia („Történelemelmélet és történetírás", 1971) – és elveit a saját gyakorlatába ülteti át. A hatalmas vállalkozást természetesen megalapozta egy olyan alapkutatás, amely a portugálok indiai államának pénzügyeit dolgozta fel még 1958-ban (Les finances de l'État Portugais des Indes Orientales (1516-1636), „A Kelet-indiai Portugál Állam pénzügyei"), de ennek csak 1982-ben közzé tett párizsi kiadása alcíme árulkodik igazán a szerző ezzel kapcsolatos szándékairól: célja valójá­ban nem volt más, mint a Jóreménység-fokon keresztül megvalósított portugál fűszerkereskedelem strukturális és konjunkturális jegyeinek vizs­gálata 1517 és 1635 között. Vizsgálataiból mégsem csak a gazdasági források kezelésének magabiztos közgazdaságtani alapokon álló, vagy éppen komparatív szemléletét emelném ki, hanem például olyan társa­dalomtörténeti következtetéseit, mint hogy egy kettős lovag/kereskedő réteg alkotja e kereskedelem helyi hierarchiájának csúcsát, amely éppen társadalmi diszfunkciója miatt veszíti el kereskedelmi hálóként szőtt ha­talmi terét az Indikumban a hollandok betörésekor. A jórészt gazdaság­történészként ismert szerző, persze, itt sem bontja ketté vizsgálatának tárgyát, figyelme mégis inkább a 70-es és 80-as évektől fordul a portugál társadalom története felé, olyan munkáival, mint A estrutura da antiga sociedade portuguesa („A portugál ancien régime szerkezete", 1971), Identité Culturelle et Humanisme Universalisant („Kulturális identitás és egyetemesülő humanizmus", 1982), vagy a Mito e mercadoria, utopia e prática de navegar, séculos XIII-XVIII („Mítosz és árucikk, utópia és tengerjárás a XIII-XVIII. század között," 1990). Ez utóbbi nagyjából úgy aránylik A felfedezések és a világgazdasághoz, mint a barát és mintakép Fernand Braudel klasszikussá vált, a Földközi-tenger medencéjéről írt nagy monográfiája a Grammaire des Civilisations-hoz: ugyanarról ír az elvonatkoztatás egy másik szintjén, és ugyanazt mondja el, mégis más, egyetemes érvénnyel immár. Noha a recenzens nem titkolja, hogy rá a legnagyobb hatást az Ensaios vol. II Sobre a história de Portugal („Esszék – II, Portugália történelméről") már 1978-ban kiadott tanulmányai jelen­tették, mégis leginkább és mihamarabb a szerző O papel de Portugal nos séculos XV-XVI. Que significa descobrir? Os novos mundos e um mundo novo („Portugália szerepe a XV-XVI. században. Mit jelent felfedezni? Új világok és egy Új Világ", 1994) című, szinte csupán kutatási vázlatát szeretné magyarul is olvasni. E jámbor óhaj tán azért sem pusztába kiáltott szó, mert ha van arra szellemi (és anyagi) kapacitás, hogy egy olyan szintén még élő portugál történészmatuzsálemnek, mint a dikta­túra idején miniszter José Hermano Saraiva Portugália rövid története (Lisszabon, 1976) c., már megírásakor is túlhaladott és elévült művét ma Magyarországon lefordítsák, talán arra is lehet, hogy a valódi értékek ne hulljanak ki az idő rostáján, pusztán azért, mert szemléletük kevésbé ba­rátja magyar kiadóinak. Az pedig már eddig is szinte megbocsáthatatlan, hogy Magalhães Godinho ezredfordulós, francia nyelvű szintézise – Le devisement du monde: de la pluralité des espaces à l'espace global de l'humanité (Xv^ème-XVI^ème siècles), „A világ elbeszélése: a többféle terek­ből az emberiség globális teréig (XV-XVI. század", Lisszabon, 2000), ami egyben Marco Polo művének címével is játszik – nem került a magyar olvasó kezébe, hiszen arról szól, hogyan lett egy, egyetemes és egész a felfedezés és az utazások révén a földgolyó, az addigi világrészek és rész-világok halmaza.

Van azonban Vitorino Magalhães Godinho munkásságának olyan réte­ge, amellyel már most, ebben a mellékletben is megismerkedhet az olva­só. Ez a politikus, oktatáspolitikus, „megmondó ember"-citoyen Godinho, aki mögött ugyanúgy ott van egy pálya, mint a történészé mögött, és életének ezt a fonalát sem érdektelen tovább gombolyítanunk. Sőt.

1970-ben szerzőnk akadémiai élete révbe ér, amikor katedrát kap Clermont Ferrand-ban. S mégis már ez évben kiadja a Socialismo e o futuro da Península („A szocializmus és az Ibér-félsziget jövője") c. mun­káját, amely az 1968 – a XX. századi „népek tavasza" – óta erodálódó spanyol és portugál diktatúrák utáni jövőbe néz. Talán ennek köszönhető, hogy az 1974-es áprilisi forradalmat követően Vasco Goncalves meghívja az. ún. második ideiglenes kormány oktatási és kulturális miniszterének. Pár hetes politikusi pályája azonban hamar zátonyra fut. Önkéntes, elvi okok miatt történt lemondása után a szocialisták még kisebbségbe is kerülnek a minisztertanácsban. Ez azonban éppen tíz évre rá nem tántorította el Mario Soarest attól, hogy harmadik, ún. „alkotmányos" kormányának ugyancsak „franciás" kulturális minisztere, dr. António Coimbra Martins kinevezze Magalhães Godinhot a lisszaboni Nemzeti Könyvtár élére. Nem tudni, hogy pár hetes miniszteri, vagy pár hónapos könyvtárigazgatói kinevezése szerzett-e neki több ellenséget 1984-ben, de „megosztónak" bélyegzett személyisége barátainak számát azóta sem gyarapította. „Miért borítja keserű harmat, minden álmunk virágát?" – idézi még egy 1971-es műve előszavában Carlos de Oliveirát, de az „új demokrácia" évtizedének végére már szinte dézsába lehet szedni azt a keserűséget, amelyet a közben iskolaalapítóvá lett professzor érez – és áraszt magából. Legyen szabad ezzel kapcsolatban egy saját, anek­dotikus élményemet felidéznem. 1979-ben jártam először ösztöndíjjal Lisszabonban, és akkor még António Henrique Oliveira Marquesen kívül, akinek History of Portugal című munkáját ismertem, nem is tudtam más történészről, mint Vitorino Magalhães Godinhoról. Ők ekkor már „kivonul­tak" az engem fogadó Lisszaboni Egyetemről, hogy Universidade Nova („Új Egyetem") néven megalapítsák azt a Társadalomtudományi Kart, amelynek üde szellemi pezsgése, mint órájukra bejáró külföldi vendég­hallgatót, engem is magával ragadott. Egy alkalommal, nagy félszegen bekopogtam a professzor ajtaján, és előadtam: van nekem egy jó bará­tom, aki XVIII. századi portugál gazdaságtörténettel szeretne foglalkozni, és ezért ösztöndíjat kér, amihez ajánlóra lenne szüksége. Magalhães Godinho egy pillanatra felnézett a papírjaiból és nekem szögezte a kér­dést: „Mennyire barátja maga a barátjának?" Azt válaszoltam neki, hogy annyira biztosan, hogy vettem a bátorságot arra, hogy őt megzavarjam. Mire tovább firtatta: „Ha a barátja, azt is akarja, hogy megkapja azt az ösztöndíjat, nem igaz? De ha nem, és ha csak a nevem számít, egy ajánlást akár még én is adhatok. De tudja mit, menjen el Coimbrába vagy Portóba, van ott is egy pár Oliveira nevű gazdaságtörténész, és fogad­junk, hogy összejön a barátjának a dolog" – állította. Igaza lett. Vitorino Magalhães Godinhot nem szerették akkortájt Portugáliában, és bizony ma is többen rajonganak érte hazáján kívül, ami igaz még legszűkebb, történészi szakmájának művelőire is: életműve megkerülhetetlen, de személye ki- vagy elkerülhető. Ne higgyük, hogy valaki, aki pontokba s számos alpontba szedve jó előre összegezi, hogy mivel kellene majd fog­lalkoznia a felálló Portugál Felfedezések Emlékbizottságának, és annak megszüntetése után, húsz év múlva, ugyancsak felsorolja pontokba és számos alpontba rendszerezve, hogy mi az, amit e szervezet bűnösen elmulasztott, nos ne higgyük, hogy az ilyen jellem különösen szerethető volna. Ha csak nem éppen konzekvens állampolgári bátorsága miatt, amelynek sarkkövei az ezzel kapcsolatos „közírások". Ezek az olyan op­timista kötetekben láttak napvilágot, mint az Um rumo para a educação („Az oktatás egy új iránya", 1974), a Pensar a democracia em Portugal („Találjuk ki a demokráciát Portugáliában", 1977) vagy egy pesszimistáb­ban: A Pátria bloqueada e a responsabilidade da cidadania („A blokád alá vett haza és az állampolgári felelősség", 1985), illetve újabban a Do ofício e da cidadania: combates por uma civilização da dignidade („Szakma és Állampolgárság – küzdelem a méltóság civilizációjáért", 1989) címűben, de mondhatni, tovább bővülnek azóta is.

Nos, az olvasó egy ilyen friss engagement-tanulmányt vehet most kezébe, egy bölcs és hajthatatlan férfiú reflexióit a jelen nem csak pénzügyinek hitt válsága kapcsán, két korszak: saját élete idősíkjában felsorolva mindazt, amit a jövőre hagy mint a jelen, a régvolt és a kortárs történelem örökségét.