Társadalmi változások a Balkánon

Az „átmenet" fogalma ideológiai kategóriává változott, amivel felül lehet írni, el lehet fedni a „posztszocialistának" nevezett korszak minden olyan jelenségét, ami e folyamat emberellenességét mutatja fel mind a Balkánon, mind másutt. Az „átmenetiség" felmentést ad az átmeneti társadalmak antidemokratizmusára, a kizsákmányolás mértéktelen növelésére.

Hogyan is jellemezhetnénk a Balkánt? Talán mint olyan régiót, melyet az Európa-erőd védelmi vonalai osztanak fel? Erre már korábban is volt példa, s azt is láthattuk, hogy a Balkán sikerrel túlélt minden, érte versengő birodalmat: talán manapság az a lényegi különbség figyelhető meg, mintha a népeket megosztó falak a birodalmon belül húzódnának, mintha a birodalom globális konstrukciójának részeit és alkotóelemeit adnák. – Olyan régió ez, ahol az elmúlt száz évben minden modern politikai formációt kipróbáltak a királyságtól a forradalmi köztársaságig, a soknemzetiségű föderációtól a nemzetállamokig és a protektorátusig, s ahol felgyorsítva, de nem sokkal több sikerrel a fenti formaváltozatok sorozata újra lepergett az előző évszázad utolsó évtizedében, a sorozatból kifelejtve a forradalmi köztársaságot, mivel helyette az érintettek saját jószántukból a bantusztáni formációt próbálgatták. Mindezek a folyamatok persze sokkal inkább a modern politikai találmányok válságát és hanyatlását mutatják, mintsem a Balkán bármely specifikus vonását. – A Balkánt jellemezzük talán úgy, mint olyan régiót, ahol a belső konfliktusok és a külső nyomás együttes erővel a földre kényszerítették a nemzeti gazdaságokat, és megteremtették az informális szektort, kitüntető szerepet juttattak a fegyverkereskedelemnek, a drog- és embercsempészetnek? Ám ez jelen világunkban aligha mondható specifikus vonásnak.

E jellemzők azonban valóban részei a mai Balkánnak: és mégsem mondhatjuk, hogy új fejezetet jelentenek a Balkán egész történetében, vagy hogy a világ más részein zajló folyamatoktól gyökeresen eltérő képet mutatnának a Balkánról. Ezek a vonások nem kizárólag a Balkánra jellemzők sem időbeli, sem térbeli értelemben. Sokkal inkább hosszú távú folyamatokra utalnak, melyek tágabb területi dimenziókat ölelnek fel: arra inspirálnak minket, hogy a jelenkori Balkánt szélesebb időbeli-térbeli perspektívába állítsuk be.

Van azonban két paraméter, mely változatlan a balkáni országok egészét illetően: a szegénység egyre kiterjedtebb, és növekszik az egyenlőtlenség. A jelenlegi politikai irányvonal apologétái azt állítják, hogy az egyenlőtlenség serkentőleg hat a gazdasági növekedésre, de legalábbis annak úgymond szükséges velejárója. A közgazdászok elmagyarázzák, hogy a tényleges egyenlőtlenség az adott társadalomnak az egyenlőtlenség iránt tanúsított toleranciáján múlik; és persze, hozzáteszik, hogy az egyenlőtlenség mindig alacsony a gazdaságilag sikeres és gazdag országokban, és magas a gazdasági bajoktól szenvedő és szegény országokban. Miközben az egyenlőtlenség növekszik a Balkán országaiban, fejlődési esélyeik egyre romlanak. Egyébként is, az egyenlőtlenség nemcsak a Balkánon növekszik: minden posztszocialista országra jellemző ez a sajátosság – akárcsak a szegénység térnyerése.

Kivétel nélkül minden posztszocialista országra jellemző, hogy 1991 után a nemzeti össztermék (GDP) visszaesett; Közép- és Kelet-Európában egészen 1994-ig csökkenő tendenciát mutatott, mígnem a 65%-ra esett vissza (1991-et véve 100-nak); aztán a trend stabilizálódott, és 1997-re kicsit meghaladta a 75-ös értéket; a balti országokban a visszaesés még meredekebb volt (1994-ben 43-as indexszel), és az 1994 utáni stabilizáció is sokkal alacsonyabb szinten maradt (1997-ben kicsivel 50 fölött állt); a volt Szovjetunióban (Független Államok Közössége) a hanyatlás még 1997-ben is tartott, amikor az index 50 körül mozgott. 1997-ben csak két olyan posztszocialista ország létezett, melynek GDP-je az 1990-es GDP-jéhez képest pozitív mutatókat produkált: Lengyelország (125,2) és Szlovénia (104,1).

Ám ennek a viszonylagos sikernek nagy ára volt; tény azonban, hogy a többi posztkommunista ország még nagyobb árat fizetett a gazdasági sikertelenségért. Az “alacsony jövedelmű szegények” aránya a népességen belül egyötödtől a szélsőséges háromötödig (Azerbajdzsánban) terjed, s csak a balti országok jelentenek kivételt (ott kisebb mint egytized). A feketegazdaság részaránya mindenhol magas, bár az erre vonatkozó adatok szórványosak és megbízhatatlanok.

A társadalmi egyenlőtlenség növekedése minden posztszocialista országra jellemző tünet – beleértve a Balkánt is. A Gini-együttható mozgása magáért beszél. Szlovénia meg tudta fékezni az egyenlőtlenség felfutását, ami a GDP szempontjából marginális eset – és ennek ellenére is lehagyta Dániát 1994-ben, és az egyenlőtlenség társadalmi ollója tovább nyílik.

A gazdasági növekedés, legalábbis Szlovéniában, egyértelműen a dolgozók rovására érhető el – valamint azokéra, akiknek esélyük sincs a munkavégzésre, azaz a munkanélküliek kárára. Igaz ugyan, hogy a posztszocialista országok egyszerűen csak felzárkóznak ahhoz a folyamathoz, amely a “fejlett” centrumországokat néhány évtizede már elérte.

Ezeket a folyamatokat rendszerint úgy könyvelik el, mint az “átalakulás árát”. Ez azonban nagyon helytelen, hiszen ha egy ország társadalmi struktúrája megváltozott, akkor az új társadalmi struktúra az, ahová az “átalakulás” eljuttatta. A kisebb arányú egyenlőtlenségből és kisebb szegénységből a súlyosabbak felé vezető átalakulás “ára” az a sok áldozat, akik egyébként nem pusztultak volna el, azok az oktatási formák, melyek egyébként továbbra is elérhetők lettek volna a lakosság széles körei számára, és azoknak a gyerekeknek a szerencsétlen gyermekkora, melyet éhezés és nyomor jellemez… Helyesebb lenne tehát következményekről beszélni.

A változások “áráról” beszélni leegyszerűsítés, hiszen félrevezetően azt sugallja, hogy az “átalakulás” szerencsétlen következményei egyfajta “befektetésként” értendők, melyek kvázi automatikusan “visszafizetődnek” valamikor a jövőben. A legfontosabb probléma a munkanélküliség: ez legalább három, különböző természetű folyamat eredménye. Az egyik folyamat a társadalmi dominancia tekintetében bekövetkezett változás: az uralkodó osztályokat már nem kényszeríti a teljes foglalkoztatottság kötelezettsége. A másik folyamat a neoliberális globalizáció politikájából fakad: a “nemzetgazdaságok” arra kényszerülnek – a legváltozatosabb nemzetközi nyomásgyakorlás és eszközrendszer révén –, hogy a világpiacon “versengjenek”. A harmadik folyamat az ún. harmadik “ipari forradalom”, ami társadalmi osztályok egészét teszi “fölöslegessé”. Mindezek együttes következménye a jelenlegi munkanélküliség, ami minden posztszocialista országban jelen van, némelyikben pedig – és a balkáni országok ide tartoznak – egyenesen olyannyira drasztikus, hogy a jelenleg munka nélkül tengődők jelentős hányada nem is fog visszakerülni a foglalkoztatottak világába.

Az egyenlőtlenség nem maradhat elszigetelt társadalmi jelenség. Közvetlen kapcsolatban van olyan komplex társadalmi dimenziókkal, mint amilyen a társadalom-egészségügy és a születéskor várható élettartam. Azokban az országokban, ahol az egyenlőtlenség mértéke kisebb, magasabb a várható élettartam is. De ami még ennél is fontosabb, az az, hogy a viszonylagos szegénység trendjei korrelálnak a várható élettartam változásaival.

Egy adott társadalom jólétének megbízható mutatója a népesedési ütem. A balkáni államokban ez negatív: ugyanakkor jellemző, hogy a Balkánon nem a halálozási ráta növekedése, hanem a születési ráta csökkenése eredményezi a negatív trendet. Kivételt képez viszont Románia és Bulgária, ahol együtt hat a növekvő halálozási arány és a csökkenő születési ráta.

A fentiek következményeképp a populációs trendek negatív képet mutatnak a Balkánon – a többi posztszocialista országhoz hasonlóan. Az összehasonlító adatokat tekintve azt mondhatjuk, a balkáni államok még elég jól is állnak ebben a tekintetben.

Úgy tűnik, hogy általában a balkáni országoknak nehézséget okoz a “szociális háló” vagy szociális kohézió biztosítása. Kevésbé tudományosan szólva, a társadalmi szolidaritás meglehetősen gyenge lábakon áll – és ez nemcsak a jóléti állam intézményeire vonatkozik, hanem más, hosszú távú szociális mechanizmusokra is, mint például a nagycsalád, a szomszédok, a különféle közösségek, a helyi, a szakszervezeti és az életkor szerint szerveződött csoportok… Az optimista megközelítés itt a hagyományos struktúrák széteséséről és “modernizációról” beszél.

Az ún. “premodern” hálózatok gondját viselték azoknak, akik ideiglenesen vagy véglegesen kívül rekedtek a “produktív munka” szféráján, tehát eltartották a betegeket, a munkanélkülieket stb. Ma már nemcsak a hagyományos formák vannak kiveszőben a Balkánon, hanem erőteljesen újradefiniálták a produktív munka fogalmát is: csak az számít ide, ami a tőkefelhalmozást segíti elő. Persze azonnal hangsúlyoznunk kell, hogy a jelenlegi intézményi felállásban a háztartásban végzett munka nem felel meg ennek a kritériumnak.

A “premodern”, ma már eltűnőben lévő összefüggések között a társadalmi szolidaritásnak ezeket a dimenzióit a klasszikus viszonos csere biztosította. De minden társadalomban van két olyan csoport, melynek társadalmi hozzájárulása csekély vagy éppen nagyon speciális, és semmiképp sem fér bele a “produktív munka” modern definíciójába: ebbe a két csoportba a nagyon fiatalok és a (nagyon) öregek tartoznak. Hagyományosan ezt a két társadalmi csoportot a generációk fölötti vagy késleltetett csere révén integrálták a közösségek: amit gyermekkoromban én a szüleimtől kaptam, azt majd gyermekeimnek adom tovább; segítem idős szüleimet, és remélem, gyermekeim majd támogatnak engem, ha én megöregszem… A “premodern” társadalmi formák eltűnésével összeomlott ez a mechanizmus: a gyerekek problémáját könnyen meg lehet oldani azzal, hogy egyszerűen nem is hozzuk őket világra; ám az öregek már súlyosabb problémát jelentenek, és szükségessé teszik a “nyugdíjreform” bevezetését.

És hát még a fiatalokkal sem olyan egyszerű a dolog: nem csak a születési ráta hanyatlik, oda kell figyelnünk a fiatal korcsoportoknak a felnőtt társadalomba való fokozott integrációjára is: az oktatási rendszerek egyre jobban a versenyre és a kiválasztásra épülnek, és egyre kizárólagosabban a társadalmi osztályok újratermelésének célját szolgálják.

A társadalmi szolidaritás mindkét formája – a “viszonossági csere” horizontális és a nemzedékek közötti, “késleltetett” vertikális dimenziója – komolyan megrendült a Balkánon, akárcsak a többi posztszocialista országban. Az ún. “átmeneti országok” közös fejlődési trendjeit a következőkben összegezhetjük:

– a gazdasági tevékenység visszaesése,

– a munkanélküliség növekedése,

– a munkanélküliség növekedése a fiatalok körében (az iskolai lemorzsolódás következtében is),

– az életszínvonal csökkenése,

– a szegénység felerősödése,

– az értékrend változása (az individualizmus elterjedése),

– a bizonytalan sorsú társadalmi csoportok kialakulása (fiatalok, munkanélküliek, szegények).

Fentebb már említést tettünk a munkanélküliségről és a szegénységről, és érintettük a fiatalságnak mint újonnan felbukkant “kockázati csoportnak” a megjelenését.

Ha nem következik be radikális változás, akkor a fiataloknak a jövőben még a mainál is jelentősebb kockázatokkal kell megküzdeniük. Nem ad okot optimizmusra, hogy a középiskolás korú népesség nagy arányban marad ki a középfokú oktatásból (lásd például a Bulgáriában mért 40%-os vagy a horvátországi 34%-os arányt).

Tény, hogy még a posztszocialista országok között is a Balkánon a legalacsonyabbak a beiskolázási adatok a 6/7–14/15 évesek korcsoportjaiban. A GDP-nek a közoktatásra fordított százalékos aránya alacsony és stagnál – legalábbis egyes országok esetében (Albánia, Bulgária).

Általánosságban elmondhatjuk tehát, hogy a balkáni társadalmak a viszonossági csere (a közösségi szolidaritás kapcsolatai) és a késleltetett csere (a nemzedékek közötti szolidaritás) tekintetében egyaránt visszaesnek. Ez viszont súlyos társadalmi anomáliákat okoz, melyeknek legpregnánsabb következményei a növekvő társadalmi egyenlőtlenség és súlyosbodó szegénység egyfelől, másfelől pedig a nemzedéki alapon formálódó új “kockázati csoportok” megjelenése – vagyis a fiatalok és az öregek, illetve a munkanélküliek (a tartósan, illetve az ideiglenesen munka nélkül maradtak) hadai.

A társadalmi kohézió mely mechanizmusai maradnak fenn? Mára a csere legjellemzőbb modern formája a generalizált árucsere lett. Már öt évszázad telt el azóta, hogy a kapitalista termelési mód a történelem színpadára lépett, úgyhogy nem lehetünk igazán meglepve. Vagy mégis?

Vagy inkább egyet kell értenünk azokkal, akik szerint ez csak ideiglenes és lényegileg jótékony hatású sokk, a Balkánt végre megérintő “modernitásnak” amolyan mellékhatása? Ám akkor azt is mondhatjuk, hogy a “modernitás” oda érkezik, ahonnan történetileg elindult – Nyugat-Európába. Hiszen Nyugat-Európa gazdag és fejlett országait ugyancsak sújtja a “társadalmi kötelékek” lazulása, azaz a szolidaritás mechanizmusainak eltűnése, az emberi élet esszenciális aspektusainak áruvá válása. Ez a veszély olyan fenyegető, hogy Pierre Bourdieu felszólított arra, harcoljunk “a civilizáció megsemmisítése ellen”.

Az a benyomásunk keletkezhet tehát, hogy a Balkán – akárcsak az egész világ – a jelenlegi globális folyamatok foglya: ezek a folyamatok beszippantják a világrendszer periferiális és félperifériás régióit, melyeknek a Balkán csak egyike. Ami viszont mégis csak a Balkánra jellemző sajátosság, az abban a sajátos ideológiai formában keresendő, melyben ezek a folyamatok végbemennek, s mely elsődlegesen meghatározza, hogyan reagál e folyamatokra az adott régió: a Balkánnal kapcsolatban e sajátos formát legjobban az “átmenet” fogalma fejezi ki.

Igaz, az “átmenet” népszerű jelszó minden posztszocialista országban. Lényegi hatása mindenhol azonos: elfogadtatja, normálisnak mutatja az általam fentebb vázolt folyamatokat. Amit Nyugat-Európában a “civilizációt” fenyegető fejleménynek tekintenek, azt az “átmenet” fogalmától elkábult országokban a civilizációhoz való felemelkedésként ünneplik. A Balkánon különösképpen is orientális fogalmak szerint formálódik az átmenet, s ebben meghatározó fogalom a “csatlakozás Európához” imperatívusza. Miközben “Európában és a világ más tájain egyre többen utasítják el a liberalizmus vagy barbarizmus hamis alternatíváját” , addig a balkáni népek tovább nyögik a neoliberális politika következményeit, mondván, ez a balkáni barbarizmus levetkőzésének módja. A máshol is bevett “átmenet” ideológiája és ennek balkáni – orientális színezetű változata lelkes támogatókra talált a helyi politikai osztályok bizonyos csoportjai körében, ám a jelenlegi hegemón helyzetbe e politikai osztályok csak akkor tudták magukat felküzdeni, amikor a “nemzetközi közösség” hihetetlenül ostoba képviselői, azaz a nyugat-európai és amerikai nagypolitika és nemzetközi üzlet megtestesítői, úgymond, “hitelesítették” őket.

Ebből a szempontból vizsgálva a helyzetet, azok, akik Európában nem értenek egyet Bourdieu-vel, de helyeselnek a balkáni, orientális ideológiának, valójában csak a modern Európa egyik specifikus hagyományát ünneplik. Persze, nem az orientalizmus már diszkreditálódott hagyományát, hanem a társadalmi szerződésből eredő modern demokratikus alkotmány tiszteletre méltó hagyományát.

Az “átmenet” ideológiája által felvetett probléma abban áll, hogyan lehet demokratikus politikai és társadalmi intézményeket kiépíteni olyan népek körében, melyeknek semmiféle politikai kultúrájuk nincs. Mivel a demokratikus kultúrát csak a demokratikus intézmények évszázadokig tartó használata során lehet elsajátítani, a vállalkozás ördögi körbe szorul. Ez a probléma korántsem új Európában, és éppenséggel civilizációs és kulturális kérdésként merült fel:

 

“Pour qu’un peuple naissant put gouter les saines maximes de la politique et suivre les règles fondamentales de la raison d’Etat, il faudrait que l’effet put devenir la cause, que l’esprit social qui doit être l’ouvrage de l’institution présidant à l’institution même, et que les hommes fussent avant les lois ce qu’ils doivent devenir par elles. (Jean-Jacques Rousseau, Le contrat social, 1762, livre II, ch. 7.) “Hogy a születőben lévő nép megízlelhesse a politika egészséges elveit, és követni tudja az államérdek alapvető kívánalmait, ahhoz arra volna szükség, hogy az ok okozattá legyen, hogy a társadalom szelleme, jóllehet csak az alkotmányból fakad, eleve felügyeljen az alkotmány bevezetése fölött, s az emberek már a törvények előtt olyanok legyenek, amilyenné a törvények által kellene válniok.” (J.-J. Rousseau: Értekezések és filozófiai levelek, Magyar Helikon, Budapest, 1978. p. 506.)

 

Az ördögi kört csak kívülről lehet megtörni. Rousseau bevezetett egy kiegészítő funkciót, mely a politikai intézmények kifejlesztésének masinériáját külső beavatkozással indítja el. Nála ezt a szerepet a Legislateur, a törvényhozó tölti be. A Törvényhozó, Rousseau eredetmítosza szerint, megírja a törvényeket, és a nép, le peuple, elé terjeszti őket. A nép megvizsgálja ezeket a törvényeket, és jónak találván őket, valamint azért, mert ő, a nép van felruházva a szuverenitás képességével, szabad akaratából elfogadja ezeket a törvényeket. A törvény ezen vizsgálatának, értékelésének és elfogadásának folyamatában műveli magát a nép, mely által politikai nemzetté válik. Történelmi példaként Rousseau Lükurgoszt, a “modern olasz köztársaságokat” és Genfet idézi, ellenpéldaként pedig Rómára hivatkozik. Még csak sejtelme sem volt róla, hogy valójában az acquis communautaires történetét írja.

Az “átmenet” ideológiája, mely immár a helyi intézményekben és a nemzetközi megállapodásokban materializálódott, látszólag problémátlanná teszi a jelen történelmi fejleményeit, és megbénítja a társadalmi képzelőerőt, gátolja az aktív intervenciót, viszont előnyben részesíti a “spontán” fejleményeket úgy, ahogy azok a világ hegemón erőinek kedveznek. Ha az “átmenet”-ideológia összefonódik – mint azt a Balkánon látjuk – az orientalizmus helyi alakváltozataival, akkor pótlólagos illúziót és naivitást plántál a társadalmi tudatba.

Hogy ezek a folyamatok hová vezetnek majd, ha engedjük őket szabadon, “spontánul” érvényesülni? Míg az elemzők abban egyetértenek, hogy a világrendszer válságban van, magyarázataik eltérnek egymástól. Immanuel Wallerstein szerint ez a kapitalizmus végső válsága. Andre Gunder Frank úgy véli, csak az ázsiai gazdaság kétszáz éves válsága ér véget, s ezzel együtt, következésképpen vége szakad a Nyugat végletekig misztifikált “felemelkedésének” is. Pierre-Noel Giraud úgy tartja, hogy ami eltűnik, az csak a 20. század egyik kivételes furcsasága: miközben a 20. század folyamán a világ régiói közötti különbségek drasztikusan megnőttek, a gazdag országok egymás közötti konfliktusai feltűnően csökkentek. Giraud arra számít, hogy a jövőben az alacsony jövedelmű és nagy technikai kapacitású országok (Kína, India, Délkelet-Ázsia, Kelet-Európa) egyre inkább fel fognak zárkózni a jelenlegi gazdagokhoz, s közben a gazdag országok belső feszültségei kényszerűen újra erősödni kezdenek.

Giovanni Arrighi elmélete szerint a kapitalista rendszer ciklusokban oszcillál, melyben az anyagi expanzió és a pénzügyi expanzió váltja egymást. Minden ciklust a világhatalom azon hegemóniája határozza meg, amely képes kibékíteni az államot és a tőkét. A mai ciklust, mely lassan végéhez közeledik, az USA hegemóniája jellemezi. Az Egyesült Államok még mindig politikai és katonai szupremáciát élvez, viszont a szabad tőke Kelet-Ázsiába helyeződött át. Ha a tőke és az állam újra szövetséget köt, legyenek bár különböző helyszíneken, akkor valószínűleg újra elindulhat egy tőkeciklus. Ha azonban ez nem történik meg, akkor a kapitalizmusnak befellegzett. Az új rendszer pedig vagy birodalom lesz piac nélkül, vagy piac lesz birodalom nélkül.

Ez csak néhány a lehetséges forgatókönyvek közül, ha és amennyiben a jelen meghatározó logikája a jövőre nézve is érvényes marad. Momentán ez a logika lényegileg körkörös és a fennálló uralmi viszonyokat újratermelő jellegű. A Világbank a közelmúltban kitűnő példáját adta ennek a logikának: egyértelműen kinyilvánította, hogy “a dohány a globális gazdaságra nézve veszélyt jelent”. Az érvelés mögött minden bizonnyal a következő logika húzódik meg: a “globális gazdaság” olyan kontextust teremt, mely az élvezeti cikkek fogyasztását serkenti, viszont másfelől az élvezeti cikkek “veszélyeztetik a globális gazdaságot”. A napjainkban domináns logika válasza erre a jelenségre hamar megszületett: “Választanotok kell: dohányzás, vagy egészség. Mindkettőt nem kaphatjátok meg egyszerre.”

Az “élvezeti cikkek” birodalma már régóta ilyenfajta alternatívák felségterületének számít, s ezen alternatívák a célszemélyeket a civilizációs falhoz szögezik, és megfosztják a választás lehetőségétől. Most, hogy az egész világgal szembeszegezik ezt a valószínűleg “civilizációs” alternatívát: vagy biztonság, vagy szabadság és jogok”, tisztábban láthatjuk, ez az ideológiai csapda hogyan szolgálja korunk domináns “logikáját” – beleértve a mai “globális gazdaságot” is. Az ilyen alternatíva legitimálja az elnyomást, és arra készteti az alternatíva elé állítottakat, hogy a “tudás” technikájának vessék alá magukat. Ez a helyzet ideális szintézisét adja a savoir-pouvoir, azaz a hatalom és a tudás kettősének. Mint “természetest, szükségest, elkerülhetetlent” csatarendbe állítja a nagy politikai intézményekre – kezdve az állami intézményeken a nemzetközi szervezeteken át a nemzetközi para-intézményekig – jellemző, két legfontosabb – vagy inkább kizárólagos – működési módszer alkalmazását. Törvényesíti, igaz, csak “féllegális” jelleggel, az erő alkalmazását, mely egyébként jogtalan volna, és lehetővé teszi a tudás olyan, zsarnoki felhasználását, melyet másként csak emancipatorikus projektek keretei között lehetne megtenni. Mint olyan ideológiai diskurzus, melyet az egyéneknek szegeznek, a “biztonság, vagy szabadság” típusú alternatívák mindkét elemének felszámolódását vonja magával. Mint ideológia azonban, mely a jelenkori intézményekben ölt testet, mindkét fronton nyereséget hajt a nagy intézményeknek: a “szuverenitás” frontján és a represszió terén is, illetve a “kormányzatiság” és a társadalmi menedzsment terepén is.

Ezért tehát olyan stratégiákat kellene kidolgoznunk, melyek megtörik az elidegenítő alternatívák horizontját, és hatástalanítják a velük együtt járó elidegenítő folyamatokat. Ilyen kísérletekre és stratégiákra már láthattunk példákat – nem szabad elfelednünk, hogy a nyolcvanas években a Balkánon is ezek érvényesültek. Az 1980-as évek alternatív gyakorlata és diskurzusai új perspektívát nyitottak, emancipatorikus befolyást eredményeztek azon óriási jelentőségű területekre, melyek fölött korábban az ellenőrzés és a fegyelmezés technikái uralkodtak. Az alternatíva bizonyos mértékig megváltoztatta a “totális intézményeket”, és az “intézménytelenítés” számos felvilágosult, önkritikus gyakorlatára mutatott példát. Jelenleg a balkáni népeknek csak hasznára válna, ha tágabb kontextusban helyeznék el azt a tanulságot, melyet a múlt kísérleteiből, sejtéseiből és attitűdjeiből levonhatunk.

 

(Fordította: Baráth Katalin)