2002-ben az amerikai törvényhozás új mezőgazdasági törvényt hozott, amely évi 18 milliárd dollárral támogatja az ágazatot. Úgy tûnik azonban, hogy ennek haszonélvezői nem a farmerek lesznek, hanem szinte kizárólag az igen erősen koncentrált, néhány multinacionális cég kezében összpontosuló élelmiszeripar.

A 2002. évi mezőgazdaság-védelmi és vidékfejlesztési törvény májusban történt elfogadásával az Egyesült Államok kormánya elképesztő, évi 18 milliárd dolláros mezőgazdasági támogatás mellett kötelezte el magát az elkövetkező tízéves időszakra. Vessük ezt össze azzal a 6 milliárd dolláros összeggel, amelyet a G8-ak júliusban a NEPAD (New Partnership for African Development, Új Összefogás Afrika Fejlődéséért) számára megszavaztak, vagy akár a szeptember 11-edikét követő New York-i kárenyhítésre és rekonstrukcióra elkülönített 2 milliárd dollárral. Úgy tûnik, az amerikai farmerek élnek, mint Marci Hevesen.

A dolog nem ilyen egyszerû.

Az új mezőgazdasági törvénnyel szemben széleskörû ellenérzések élnek. A fejlődő országok szemében a világpiacra a termelői árak alatt árasztott élelmiszerdömping korszakának előfutára. A Cairns Group, a mezőgazdasági exportőröket, így Ausztráliát, Argentínát, Chilét, Új-Zélandot és más országokat tömörítő koalíció fel van háborodva, hogy az Egyesült Államok, megelőlegezve a WTO szabadpiaci reformjait, ily módon blamálja vezető szerepét. Az EU elkeseredett kirohanást intézett az amerikai törvény ellen, amikor is Javier Solana, az EU külügyminisztere júniusban Madridban kijelentette, hogy az új amerikai mezőgazdasági törvény "mélységesen" megosztotta Európát és az Egyesült Államokat, jobban, mint az acél vámtarifák, a kyotói környezetvédelmi megállapodás vagy a nemzetközi büntetőbíróság ügye. Egyik ország a másik után követelte az Egyesült Államoknak a WTO- törvényszék előtti felelősségre vonását.

Az éles kritikákra a képviselőház mezőgazdasági bizottságának elnöke, Larry Combest a következőképpen válaszolt: "Ez a törvény nem a vidéki Mexikó, sem a vidéki Kanada, s nem is a vidéki Európa, hanem a vidéki Amerika számára született." Tehát feltételezhetjük, hogy az amerikai kis gazdaságok farmerei ujjonganak örömükben.

Csakhogy ez korántsem igaz. Az amerikai kis farmerek, akárcsak európai társaik, erős gazdasági nyomás alatt állnak, s a túlélésre való képességük évről évre drámaian csökken. "A 2002-es mezőgazdasági törvény csapást jelent családi gazdálkodóink számára", mondta Bill Christison, aki Missouri államban gabonatermelő, s egyben a Missouri Vidéki Krízis Központ és Nemzeti Családi Gazdasági Koalíció elnöke. 1967 és 1992 között évente nettó 32 500 gazdálkodó ment tönkre. 1997-ben az USA-nak az egy évtizeddel korábbinál 329 000-rel kevesebb gazdálkodója volt. 1920-ban a fekete farmerek száma 925 000 volt; a század végére 18 000-nél is kevesebben maradtak. 1996-ban, az Amerikai Mezőgazdasági Minisztérium szerint, a fennmaradt gazdaságoknak valamivel több mint a fele, 985 718 volt nyereséges, a többi 926 108 veszteséget mutatott.

Az igazság az, hogy az amerikai mezőgazdaság válságban van – az 1970-es évek óta. A farmerek ráfordításaik emelkedő költségeinek és terményeik csökkenő árának spiráljába szorulva vergődnek. 1987 és 1997 között csak a vetőmagok, mûtrágyák és mezőgazdasági vegyszerek ára 86%-kal emelkedett. Így történhetett, hogy miközben állati és növényi termékeikért a termelők 123 milliárd dollár bevételhez jutottak, 185,1 milliárd dollárt fizettek ki a termelési költségekre.

Feltételezhető tehát, hogy a zuhanó mezőgazdasági bevételek legalább az amerikai fogyasztó számára előnyösek. Sajnos azonban ez sem igaz. 1984 óta az Egyesült Államok Mezőgazdasági Minisztériumának piaci élelmiszerkosara 2,8%-kal nőtt, miközben ugyanezen élelmiszer mezőgazdasági értéke 35,7%-kal csökkent. A valós helyzet érzékeltetéseként a mezőgazdasági törvény végszavazása alatt a farmerek 8 dollár értékû ebédet kínáltak a törvényhozóknak mindössze 37 centért, vagyis terményeik felvásárlási értékéért – a végérték kevesebb mint 5 százalékáért.

Akkor tehát kinek az érdekeit szolgálja a mezőgazdasági törvény? Miként azt egy iowai farmer, egyben az Iowai Polgárok a Közösség Fejlődéséért nevû szervezet tagja, Larry Ginter megfogalmazta: "Ez egy nagyüzemi mezőgazdasági törvény, amely mellbe vágja a családi gazdálkodókat és adózókat, s a konzervgyárosok és gabonakereskedők zsebét tömi meg. Vajon a lobbikon, a politikusokon és a mezőgazdasági nagyvállatokon kívül Amerikában még ki támogatja ezt a törvényt?"

Ez itt a lényeg. Az amerikai mezőgazdaság, akárcsak az iparosodott világ legnagyobb részében, nagymértékben a multinacionális vállalatok kezében koncentrálódik. Az Egyesült Államokban féltucat nagyvállalat (a Cargill, a világ legnagyobb magánvállalata, az Archer Daniels Midland, a Tyson Foods, a ConAgra, illetve a Chiquita International (jelenleg United Brands, azelőtt United Fruit) tökéletesen uralja az "agribusiness" szektort, amely felölel mindent a finanszírozástól a termelésig, előállítástól a szállításig, nagykereskedelemtől a disztribúcióig, a megtermelt élelmiszertől a gépparkokig, mûtrágyákig, vegyszerekig, vetőmagvaktól a tápokig és csomagoló anyagokig.

A mezőgazdasági támogatások legnagyobb része az USA-ban, akárcsak Európában, a legkevésbé rászorultak zsebébe kerül. 1997-ben az eladási forgalom alapján értékelt gazdálkodások 4%-nyi "top-ja" jutott hozzá az 1996. évi "Szövetségi mezőgazdaság-fejlesztési és reform törvény" (FAIR) által biztosított új kifizetések 20%-ához. Egy másik, az Amerikai Környezetvédelmi Munkacsoport által készített tanulmány megállapította, hogy a közvetlen formában történő kifizetések 61%-a a gazdálkodók 10%-ához kerül. Keith Dittrich, az Amerikai Kukorica Termesztők Szövetségének elnöke egyszerûen fogalmaz: "A vidéki Amerika a csőd szélén áll, és ez az új törvény semmit nem tesz a kétségbeejtő tendencia visszafordítása érdekében". 1996 és 1998 között a támogatáshoz jutók felső 1%-a évente átlagosan 83 000 dollárt sepert be; ugyanebben az időben a támogatáshoz jutók fele évi 1200 dollárnál kevesebbet kapott.

Ahhoz, hogy megértsük az új mezőgazdasági törvényt, vissza kell mennünk az előző, 1996. évi nagy reformhoz, az ún. FAIR-hez. Ezt a törvényt annak idején mind demokrata, mind republikánus támogatói "Szabad a farm"-nak becézték – ma az amerikai kis farmerek "Szabad a bukás-nak" nevezik.

A WTO Uruguayi Tanácskozásának részeként elfogadott Mezőgazdasági Egyezmény szellemében az amerikai mezőgazdasági támogatások egész fundamentumát átstrukturálták. Azok, akik azt hangoztatták, hogy a mezőgazdaság különleges bánásmódot kíván, mert nem tud az egyéb termékekhez hasonlóan reagálni a piac jelzéseire, alulmaradtak azokkal szemben, akik úgy gondolták, hogy az államnak a mezőgazdaságból való kivonulása önszabályozó kereslethez és kínálathoz fog vezetni. Az alacsonyabb árak majd az export növekedését okozzák, s a farmerek is kisebb területeken vetnek majd.

Az új törvény tehát véget vetett az 1930-as években gyökerező New Deal-es termelési kontrollnak, s megszüntette a szövetségi ártámogatásokat. Ehelyett fix, de csökkenő mértékû támogatást garantált a termelőknek a 2002 végéig tartó átmeneti időszakra, amikor is érvénybe lépett volna az új piaci filozófia kérlelhetetlen logikája.

1998-ra azonban világossá vált, hogy a dolgok nem a tervezett módon alakulnak. A beígért növekedés sem az export, sem a terményárak tekintetében nem valósult meg. A 2000-t megelőző öt évben a kukorica, búza, szójabab és cirok exportja közel 10%-kal visszaesett. Az adott időszakban az árak szintén lefelé bukfenceztek, a kukoricáé 41%-kal, a búzáé 45%-kal, a ciroké 50%-kal.

A termelők hatalmas kiegészítő támogatásokhoz jutottak egyszeri kifizetés formájában – majd a rendkívüli csomagok révén erre minden évben újra és újra sor került. 1998-ban a farmereknek nyújtott "rendkívüli támogatás" elérte a 15 milliárd dollárt. 1999-ben ez az összeg 23 milliárdra emelkedett. 2000-ben további 15 milliárdot jósoltak.

Kissé bizarr módon, a Mezőgazdasági Egyezmény szellemében ezek a támogatások elfogadhatók, mivel "kapcsolatlanok", vagyis nincsenek közvetlen összefüggésben azzal, hogy a farmerek mit és mennyit termelnek. Ekképpen, érvelnek sokan, a támogatások nem interferálnak az áralakító piaci mechanizmusokkal. De ma, amikor az éves krízistámogatások magas szintjei egy hosszú távú támogatási struktúrában konszolidálódnak, az az elképzelés, mely szerint az amerikai mezőgazdaságba pumpált évi 20 milliárd dollár nincs hatással a piacra vagy az árakra, őszintén szólva nevetséges.

A kistermelők számára a végzetet elsősorban az alacsony nyersanyagárak jelentik, amelyek gyakran jóval a termelés közvetlen költségei alatt vannak, s a nyersanyag-kereskedők éppen ebből húznak hasznot. S minthogy a tulajdonosi koncentráció lényegében kizárja, hogy a gazdálkodók megválogassák, kinek adnak el, nem nehéz megérteni, hogy a mezőgazdaságnak juttatott hatalmas összegeket hogyan nyelik el a kistermelők kizárásával, az egyéb mezőgazdasági szektorok.

A legtöbb fejlett nyugati országban (Nagy-Britannia jelentős kivétel) erős a "földmûvelő közösség" ideájához és a szilárd önbizalom ehhez kapcsolódó földmívesi értékeihez való ideológiai kötődés. Ez egy mindmáig, sokszor az annak aláaknázásáért oly sokat tett nagyobb termelők és szervezeteik által is szorgalmasan táplált szemlélet. A mezőgazdaság ma a sokszor eltérő érdekek széles körét öleli fel: ugyan a termelők állítják elő az élelmiszert, de a profit a mezőgazdasági beruházási, az élelmiszer-feldolgozó, illetve a nagy és kiskereskedelmi ágazatban keletkezik. S még maguk a termelők sem egyformák: a multinacionális marketing láncokkal közvetlen kapcsolatban álló óriási iparosodott gabona és szarvasmarha bárók kevéssé hasonlíthatók a szerény forgalommal és még szerényebb haszonréssel mûködő akár sikeres kistermelőkhöz.

A baloldal mindennek ellenére hosszú-hosszú ideig vakon szemlélte a mezőgazdaságot, különösen Nagy-Britanniában. A győzelem, amelyet a Kukorica Törvények 1846-os hatályon kívül helyezése a "mezőgazdasági érdekek" elleni küzdelemben jelentett, számunkra az "olcsó élelem" politikájává, az elégtelen jövedelmi vagy juttatási szintek szubvencionálásának metódusává vált. Tehát ahelyett, hogy végiggondolnánk, pontosan mit is akarunk termelőinktől, milyen típusú és minőségû élelmet, milyen jellegû vidéket, őket hibáztatjuk a modern mezőgazdaság összes velejáró nyavalyájáért: a szennyezett élelmiszerért, a szennyezett folyókért, az állatokon elkövetett kegyetlenségekért.

Nem túl nehéz azonban körvonalazni, hogy mire lenne szükség. A megfelelő élelem megtermeléséért a termelőknek megfelelő árat kell kapniuk. Ahol lehetséges, több közvetlen kapcsolatot kell kiépíteni a termelők és a fogyasztók között – akár kétoldalú rendszerben, akár helyi vagy igazságos nemzeti, illetve nemzetközi kereskedelmi kapcsolatrendszerek keretei között. Szükséges a kormányzati beavatkozás – hogy garantált legyen az árstabilitás, az élelmiszerek biztonsága, a kölcsönöknek a termelők számára való elérhetősége, hogy ne kényszerüljenek az aratáskor, amikor az árak mélyponton vannak, terményeik azonnali eladására -, valamint az, hogy az új generáció anyagi szempontból is képes legyen a mezőgazdaságba való belépésre.

De mindennek jelentősége eltörpül ahhoz képest, mennyire fontos az amerikai és európai támogatási rendszerek legfőbb haszonélvezőjének, az agribusiness-nek a hatalmával szembeszállni és megtörni azt. Pusztán a piaci mechanizmusok visszaállítása nem jelent megoldást a mezőgazdaságban, miként azt a legújabb amerikai tapasztalatok oly egyértelmûen mutatják. Ez csupán felgyorsítja a máris rémisztően koncentrált szektor további koncentrálódását. Itt az ideje, hogy újragondoljuk mindezt, s szövetségre lépjünk a kistermelők támogatását és védelmét világszerte követelő kistermelői mozgalmakkal és nagyobb szervezeteikkel, mint például a Confederation Paysanne Européenne és a Via Campesina. Hallatni fogják hangjukat a WTO Mezőgazdasági Egyezményéről folyó viták jelenlegi fordulójában. Támogatásra van szükségük azokkal szemben, akik fenntartanák a status quo-t és azokkal szemben, akik "több piacot" és "kevesebb szabályozást" akarnak. Számunkra immár a szabályozás jelenti az egyetlen lehetőséget arra, hogy megzabolázzuk az agribusiness hatalmát és megőrizzünk egy nem ipari, nem taylorizált nézetet az élelmiszer-előállításról – s természeti világunk fenntartásáról.

A 2002-es mezőgazdasági törvény nem szakít ezzel a közelmúlttal, hanem konszolidálja a közvetlen kormányzati beavatkozás mezőgazdaságból való kivonásának trendjét. Miként arra Sonia Murphy rámutat: "Egyszerûen csak kicsit átláthatóbbá teszi az amerikai politikát". Átlátható vagy sem, ez egy rossz politika – amennyiben érdekel minket az élelmiszer minősége, a mezőgazdaság természete, az állattartás minősége, a rovarirtó szerek használata, a mûtrágyák nitráttartalmának a vízutánpótlásba kerülése vagy a mezőgazdaságnak a vidékre gyakorolt általános hatása.

 

(Fordította: Farkas Gabriella)