A Tibetben nemrégiben kitört zendülés és erőszak a lehető legrosszabb­kor jött a Kínai Kommunista Párt számára – Kína épp a maga nagy pilla­natára készül a világ színpadán. Az idei nyári olimpiai játékok házigazdá­jaként lehetőséget kap a rongyrázásra, arra, hogy látványos fejlődésével büszkélkedhessen, a világ elé tárja impozáns városait és közlekedési hálózatát. Kína azt reméli, hogy bemutatót adhat a kapitalizmus csodái­ból, és hogy bebizonyíthatja a kritikus szemmel vizslató világburzsoázia számára: immár felkészült arra, hogy belépjen a klubba.

Másfelől viszont a kínai rezsim régóta igyekszik letagadni a gyors fejlődést kísérő komoly problémákat és ellentmondásokat. A kínai ka­pitalizmus, a „harmonikus társadalom" építése körül a világon minden rendben van. De az újabb tibeti fejlemények fellebbentették a fátylat, és ízelítőt adtak a KKP-nak abból, amitől a legjobban retteg.

„A Nyugat fejlesztése"

A kínai kapitalizmus egyik legfőbb ellentmondása – a területileg és szo­ciálisan egyenlőtlen fejlődés – robbant most a rezsim arcába. A kapitaliz­mus sebes és intenzív fejlődése Kínában főleg a keleti tartományokban és a tengerparti régiókban zajlik. E területek masszív gazdagságot hal­moztak fel, nyaktörő ütemű fejlődést és expanziót éltek át. De a nyugati régiókban és a vidéki területeken az infrastruktúra épp csak hogy össze nem omlott. Ahogy a kínai nagyvárosok és part menti területek meggaz­dagodtak, úgy szegényedett el a kínai vidék. A forradalom vívmányait a vidéki területeken felszámolták vagy elsorvasztották. Ez „vendégmunká­sok" valóságos hadseregét teremtette meg, szegényparasztok tömegeit, akik csapatostul nyomulnak a nagyvárosokba annak reményében, hogy az ott talált munka révén képesek lesznek életben tartani családjaikat. Miután eljutnak a városokba, ott rendszerint a legrosszabb, legalacso­nyabb bérezésű munkák várnak rájuk, miáltal egy rendkívüli mértékben elnyomott, társadalom alatti osztály jön létre. Az ez idáig soha nem látott léptékű urbanizáció egy sor társadalmi és gazdasági ellentmondást te­remtett Kínában, amely időzített bombaként ketyeg.

Miközben a kommunista párt a kapitalizmus rohanó ütemű fejlesztésé­vel van elfoglalva, a rezsim minden zavaró tényezőtől megriad. A KKP-t megrémíti a lakosság bármely rétegének körében jelentkező elégedetlen­ség – legyen szó akár a parasztságról, akár a munkanélküliek seregéről, a sok nemzetiség valamelyikéről vagy a munkásosztályról. A KKP, amely ellentmondások lőporos hordóján ül, tudja, hogy bármiféle nyugtalanság­ból kipattanhat az a szikra, amely végül előidézi a robbanást.

A „harmonikus társadalom" kifejlesztésére vonatkozó terv része­ként Peking elindította a „nyugat-kínai fejlesztés" programot, amely a szegényebb nyugati régiók infrastruktúrájának fejlesztését, illetőleg a jövedelmi és vagyoni különbségek kiegyenlítését célozta. E program hat tartományt, öt autonóm tartományt (köztük Tibetet) és a jelentékeny Csungcsing önálló közigazgatási egységet foglalja magában. Ezek Kína összterületének 70%-át teszik ki, mégis a lakosságnak csupán 29%-a él itt, és a gazdasági össztermék 16%-a termelődik meg e területeken.

A baj csak az, hogy noha a program valóban enyhített valamit az inf­rastruktúra és az ipari struktúra elmaradottságán, egyszersmind egy sor új társadalmi és gazdasági ellentmondást teremtett, amely elmérgesítette a tibeti nemzeti problematikát.

A kínai forradalom és Tibet

1912-ben Tibet de facto függetlenné vált Kínától. Az azt megelőző két évszázadban Tibetet számos imperialista hatalom hódította meg, foglalta el és annektálta. 1914-ben a Nagy-Britannia, Kína és Tibet által megkötött egyezmény értelmében Külső-Tibet, a mai Tibeti Autonóm Terület, kínai fennhatóság alá került. Ám Kína nem avatkozhatott be az adminisztratív ügyekbe – ez bizonyos mértékű autonómiát adott a dalai lámának és kormányának. Kína Belső-Tibetet (vagyis Kham és Amdo tartományokat – ezek most Csinghaj, Kanszu, Szecsuán és Jünnan tartományok részei) is átengedte. A polgárháború hosszú évei és a Japánnal vívott háború alatt Kína nagyrészt figyelmen kívül hagyta Tibetet, vagyis az utóbbi többé-kevésbé független volt.

Tibet ekkortájt igencsak messze volt attól a spirituális paradicsomtól, amelynek sokan képzelik. Egy sor egyedülálló történelmi körülménynek köszönhetően – nagyrészt a földrajzi helyzetéből adódó izoláció miatt -Tibetet évszázadokon keresztül szinte érintetlenül hagyta a történelem sodra, és az ország még mindig az abszolút feudalizmus uralmát nyög­te. Tibet teljesen alulfejlett volt, ipar nélkül, a meghatározó gazdasági tevékenység az önellátó mezőgazdaság volt. Minden föld, vagyon és a teljes állatállomány a lámák és a nemesség tulajdonában volt. Még hogyha létezett volna is számottevő tibeti burzsoázia, a kínai és orosz megfelelőjéhez hasonlóan az is túl későn lépett volna a történelem szín­padára. Tibetben nem volt polgári forradalom vagy palotaforradalom, amely elindíthatta volna a változást, a modern termelést és technikát stb. A történelmi feladatot egy másik erőnek kellett elvégeznie. Amikor megérkezett a kínai Vörös Hadsereg, magával hozva az oktatási rend­szert, földreformot, villamosítást és a modern ipart – nem beszélve a modernebb és jobban felszerelt hadseregről -, ugyan milyen esélye lehetett volna a tibeti teokráciának?

Az 1949-es kínai forradalom után Mao, részben nacionalizmusa és han¹  sovinizmusa miatt, nem utolsósorban pedig mivel attól tartott, hogy az imperialista hatalmak a dalai lámát arra használhatják, hogy Tibetből ellenforradalmi akciókat indítsanak Kína ellen, végül pedig mivel „ütkö­zőzónát" kívánt létesíteni Kína és potenciálisan ellenséges szomszédai között, úgy döntött, hogy Tibetet Peking uralma alá vonja.

Ekkorra Lhásza lényegében visszanyerte az ellenőrzést Belső-Tibet felett. 1950-ben Mao parancsára a vörös hadsereg bevonult a csamdói területre, gyorsan szétzúzva a tibeti hadsereg ellenállását. A vörös had­sereg Közép-Tibet felé vonult, majd Lhászától 200 km-re, a kínaiak által Külső-Tibet határaként számon tartott ponton megállt. Mivel nem voltak nagyarányú csapatszállításra alkalmas utak, és a kínai csapatok nem voltak hozzászokva ezekhez a magasságokhoz, Mao tárgyalásokba kezdett Lhászával.

A szuronyok fenyegetésének árnyékában Tibet és Kína aláírta a Tizenhét Pontos Egyezményt, amelynek értelmében Tibet a népköztár­saság részévé vált. A már kínai fennhatóság alá került Kham és Amdo tartományokat a szomszédos kínai tartományokhoz csatolták (ezeket már a korábbi, több nemzedéken át tartó kínai bevándorlás gyakorlatilag „kínaizálta"), míg a dalai láma fennhatósága alatt maradt területek auto­nómiát kaptak, méghozzá továbbra is a lámák kormányzása alatt.

A kínai ellenőrzés alatt álló területeken keresztülvitték a teljes földre­formot. Eltörölték a rabszolgaságot és a jobbágyságot. A lámákat és a nemességet kisajátították, a földet pedig szétosztották a parasztok között. A parasztságot felfegyverezték, és besorozták a közművek építéséhez. Iskolák és kórházak nyíltak a korábbi templomokban és a lámák egykori lakóhelyein, valamint közút épült Kína és Lhásza között, amelyet végül elvezettek egészen az indiai, nepáli és pakisztáni határig.

Ezek az intézkedések, a szóban forgó területek tervgazdaságba való betagozódásával együtt, valódi haladást és előrelépést jelentettek a pa­rasztság és a tibeti szegények számára. A tibeti parasztság, legalábbis a kezdeti szakaszban, támogatta a kínai maoistákat, mivel a forradalom számukra valódi jótéteményeket hozott.

Mao hithű sztálinistaként (és saját „új demokrácia"-elméletének szelle­mében) valójában megegyezésre, „egységfrontra" törekedett Lhászával és a lámákkal. A lámák fennhatósága alatt maradt területeken a hagyo­mányos kormányzat és az arisztokrácia a helyén maradt, sőt Peking anyagi támogatásában részesült. Miközben a kínai fennhatóság alatt álló tibeti területeken végbement a földreform, Mao a következőt írta a dalai láma által ellenőrzött területekről:

„Ami Tibetet illeti, sem a földbérleti díjak csökkentését, sem agrár­reformot nem szabad kezdeményezni legalább két vagy három évig. Míg Hszincsiangban² több százezer han nemzetiségű ember él, addig Tibetben elenyésző a számuk, vagyis hadseregünk itt teljesen eltérő, kisebbségi pozícióban találja magát. Teljes mértékben két politikai feltéte­len múlik, hogy sikerül-e megnyernünk a tömegeket, és megingathatatlan helyzetbe hozni magunkat. Az egyik a szigorú gazdálkodás, amely a hadsereg saját szükségletre történő termelésével párosul – így befolyást gyakorolhatunk a tömegekre -, ez a legfontosabb…"

„Mindent meg kell tennünk annak érdekében, hogy megnyerjük a dalait és a legfelső vezető réteg nagyobbik részét, és elszigeteljük a csekély számú rossz elemeket. Ennek révén elérhetjük a tibeti gazdasági és politikai rendszer fokozatos, vértelen átalakulását néhány év alatt; más­felől fel kell készülnünk arra az eshetőségre is, hogy a rossz elemek belerántják egy felkelésbe a tibeti csapatokat, és megtámadnak minket – hadseregünknek erre az esetre is készen kell állnia. Minden a szigorú gazdálkodáson és a hadsereg saját szükségletére folytatott termelésen múlik. Csak akkor érhetjük el céljainkat, ha ezt a politikát tesszük meg munkánk sarokkövévé. A másik fontos vezérfonal, amelyet lehetséges és szükséges is követnünk, kereskedelmi kapcsolatok létesítése Indiával és országunk belsejével annak érdekében, hogy biztosítsuk a Tibetből és Tibetbe áramló ellátmányok általános egyensúlyát, hogy a tibeti nép életszínvonala semmi esetre se csökkenjen hadseregünk ottani jelenléte miatt, inkább emelkedjen erőfeszítéseinknek köszönhetően. Ha nem tudjuk a termelés és kereskedelem kettős problémáját megoldani, elve­szítjük tibeti jelenlétünk anyagi bázisát. Ezt a rossz elemek kihasználják, szünet nélkül ellenünk fogják bujtogatni a nép elmaradott elemeit és a tibeti csapatokat, és a sokak egyesítésére és a kevesek elszigetelésére irányuló politikánk hatástalan marad és kudarcot vall."

„Egyébiránt két lehetőség van. Az egyik, hogy a felső rétegek irányá­ban folytatott egységfront-politikánk, a sokak egyesítésére és a kevesek elszigetelésére irányuló politikánk megteszi hatását, és a tibeti nép fo­kozatosan közeledik felénk, így a rossz elemek és a tibeti csapatok nem mernek fellázadni ellenünk. A másik lehetőség, hogy a rossz elemek gyengének és megfélemlíthetőnek látnak minket, felkelésbe rántják a tibeti csapatokat; ez esetben hadseregünk ellentámadásban védi meg magát, jól célzott csapásokat mérve rájuk." (Tibeti munkánk politikájáról. A Kínai Kommunista Párt Központi Bizottságának direktívája. – Kieme­lések – R. L.)

Mao tehát ahelyett, hogy a tibeti népet igyekezett volna egyesíteni an­nak érdekében, hogy elsöpörje elnyomóit (a lámákat és a földesurakat), inkább a dalai lámával és e legfelsőbb uralkodó réteggel próbált egység­frontot létesíteni – innen jön az ötlet, hogy a bérleti díjak csökkentése és az agrárreform még évekig nem jöhet szóba. Mao a nemeseket és a lámákat igyekezett megbékíteni. Ez nem kommunista politika.

A KKP Kínában is hasonlóval próbálkozott. E próbálkozás szükség­képpen kudarcra volt ítélve. A történelem során soha egyetlen uralkodó osztály se egyezett ki egy olyan forradalommal, amely arra készült, hogy elvegye tulajdonát és hatalmát. Nem a lámák klikkjén belüli „csekély szá­mú rossz elem" akart szembeszállni a KKP-val, hanem az egész uralkodó osztály. Továbbá ez a politika keveset tett azért, hogy megnyerje a tibeti tömegeket, akik felháborodva nézték, ahogy a kommunisták egyesülnek az ő elnyomóikkal.

A feladat ebben a helyzetben egy valódi, az összes elnyomottat magában foglaló egységfront szervezése lett volna, a tibeti parasztok, munkások és az egyéb elnyomott nemzetiségek egyesítése a kínai elnyo­mottakkal annak érdekében, hogy elsöpörjék és kisajátítsák az uralkodó osztályokat. Mao a legfelső körökben keresett támogatást a tömegek elnyeréséhez, amikor a valódi feladat az lett volna, hogy a tömegek támogatását elnyerjék e felső rétegek megdöntéséhez.

Az ellenforradalom és a nemzeti kérdés

Amint az sejthető volt, a lámák és a nemesség, miután a KKP által uralt területeken elvesztette minden tulajdonát és földjét, felkelést indított a CIA támogatásával. A felkelés – amelyet az arisztokraták és a kolostorok irányítottak, s amely bizonyos fokú támogatottságot nyert még a tibeti parasztok között is – Lhászára és más tibeti területekre is kiterjedt. Azzal, hogy Mao a lámák kezén hagyta Lhászát, időt és eszközöket adott az ellenforradalomnak ahhoz, hogy finanszírozza és megindítsa a lázadást.

Egy valódi marxista politika Tibetben vagy általában véve Kínában radikálisan különbözött volna Mao vagy a kínai kommunista párt által követett politikától. Tibetben a feladat a gazdaság óvatos fejlesztése lett volna a demokratikusan tervezett gazdaság bázisán – a tibeti nép önrendelkezési jogának teljes tiszteletben tartása mellett. Az oktatás és az erőteljesen támogatott állami és közületi szerveződés révén a parasztság meggyőződhetett volna a szocialista módszer felsőbbren­dűségéről.

Ugyanez áll a vallásra. A vallás, bármely más eszméhez hasonlóan, nem győzhető le fegyverekkel és börtöncellákkal. Az, hogy valaki hisz valamilyen istenben vagy istenekben, nem jelenti azt, hogy az illető nem támogathat egyidejűleg marxista politikát.

A kisajátítások és az ipari fejlesztések, illetőleg a javuló szociális helyzet mellett a KKP súlyos elnyomást is hozott a tibetieknek. A vörös hadsereg és a KKP kíméletlenül viselkedett Tibetben, megtámadta a vallást és a kolostorokat, történelmi és kulturális emlékeket pusztított el, betiltotta a vallási szertartásokat. Ez nem volt kimondottan alkalmas mód­szer a tibeti nép megnyerésére. Meggyőzés helyett a KKP megpróbálta beleverni Tibet népébe az engedelmességet, valamint a KKP eszméinek, mindenekelőtt pedig Maónak a tiszteletét. Ezrével pusztították el a kolos­torokat és az egyéb kegyhelyeket. Ahogy szélesedett az ellenforradalmi lázadás, úgy vált kíméletlenebbé az elnyomás is a KKP részéről. Ez pe­dig csak arra volt jó, hogy felszítsa a nacionalista érzelmeket, és táplálja az ellenforradalom iránti rokonszenvet.

A kínai sztálinisták ezenkívül olyan helyzetben találták magukat, amely bizonyos hasonlóságot mutatott a bolsevikok helyzetéhez a hadikommu­nizmus idején. Miután nem számíthattak a nyugati munkások segítsé­gére, a bolsevikok kemény intézkedések megtételére kényszerültek a gazdaság működőképességének megtartása érdekében. Lenin idejében a bolsevik vezetés ezeket az intézkedéseket ideiglenesnek tekintette. Az élelmiszerek kényszerbeszolgáltatási rendszere, az iparcikkek magas ára, a polgárháború és az éhínség kimerítette a parasztságot, és egy sor parasztfelkeléshez vezetett a szovjet állam ellen a 20-as évek elején.

A tibeti gerillaháború ellen a KKP bevezette a kényszerbeszolgáltatást, hogy élelmezhesse a vörös hadsereget – mivel az nem vált önellátóvá. Majd pedig a Nagy Ugrás részeként szigorították a beszolgáltatást, to­vább hergelve a parasztságot, egy részüket a KKP ellen fordítva.

A földbirtokosok és a lámák 1956-ban kezdték meg a gerillaháborút az USA támogatásával. A felkelés pontos kiterjedése és jellege vita tárgya, és a források minősége miatt rendkívül nehéz pontosan meghatározni a tényeket. A felkelés minden bizonnyal rokonszenvre talált a parasztság legalább egy részénél, miközben a KKP tettei csak tovább táplálták az ilyen érzelmeket.

A gerillaháború Lhászában 1959. március 10-én tömegdemonstrációvá és felkeléssé fejlődött. A főváros kb. negyvenezer fős lakosságának közel fele szerzetesekből állt – ez sokat elmond a felkelés társadalmi jellegéről. A felkelést kíméletlenül elnyomták, és a dalai láma kénytelen volt ame­rikai segítséggel Indiába menekülni, míg a gerillasereg zöme Nepálba távozott. A fegyveres ellenállás kisebb fészkei maradtak Tibetben és Kínában, amerikai segítséggel.

Nem lehetnek illúzióink: a dalai láma, függetlenül attól, hogy hányszor nyilvánította ki azonosulását a buddhizmus pacifista tanításával, az im­perializmus eszköze volt, akit Washington a KKP-rezsim destabilizálását és megdöntését célzó hadjáratához használt fel. A láma évtizedeken keresztül masszív anyagi támogatásban részesült, hogy fenntarthassa magát, illetve a gerilla-hadműveleteket. Ám e támogatást 1972-ben, amikor Nixon állami látogatást tett Kínába, hirtelen visszavonták. A Kí­nával való üzletelés nyilvánvalóan csábítóbbnak bizonyult, mint a tibetiek támogatása!

Itt egy ismerős sémát látunk. Az imperialistákat nem érdekelte a tibeti nép és annak érdekei. Ők csupán eszközök voltak a KKP megtámadá­sára, destabilizálására és végső soron megdöntésére, a kapitalizmus visszaállítására irányuló amerikai tervekben. Ahogy az Egyesült Államok egy másik stratégiára tért át – kapcsolatfelvétel Kínával a Szovjetunió elszigetelése érdekében -, sorsára hagyták a tibeti ellenállást.

Ám a KKP sem viselkedett különbül. Tibet csupán a kínai külpolitika eszköze volt, és a KKP könyörtelenül uralkodott – a tervgazdaságra való áttérés volt az egyetlen tényező, amely ténylegesen pozitív változásokat hozott a tibetiek számára.

A felkelés szétzúzását követően a lámákat és a földesurakat kisajátí­tották, egyszersmind fokozódott a tibeti nép általános elnyomása. Mao, hasonlóan Sztálin második világháborút követő eljárásához, olyan leckét akart adni a tibeti népnek, amit az soha nem felejt el. Brutális elnyomás következett egészen az 1962-ben bekövetkezett rövid olvadásig. Ám az olvadásnak a kulturális forradalommal vége szakadt. A Vörös Gárda egész Kínában dúló frakciós belharcai Tibetben különösen véresek vol­tak, és szélsőséges vandalizmus, kolostorok lerombolása, a tibeti nép elleni támadások és gazdasági összeomlás kísérte őket. Napirenden voltak a tömeges letartóztatások, a kegyetlen büntetések, a kivégzések és az éhínség. Ebben az időben írta a pancsen láma egy feljegyzésében, hogy ezek a jelenségek „elcsüggesztik a tibeti nép 90 százalékát". (A pancsen láma Tibet második számú spirituális vezetője, aki többé-kevés­bé lojális volt Pekinghez – e dokumentummal Maót igyekezett rábeszélni, hogy váltson taktikát.)

1969-ben egy második felkelés tört ki Tibetben, a kulturális forradalom őrületének közvetlen következményeképpen. A lázadás elfojtásának a részletei nagyrészt ismeretlenek – habár néhány történész szerint az erőszak „mindmáig felfoghatatlan" méreteket öltött, és sok tibeti leírása szerint „mintha leszakadt volna az ég".

A nemzeti kérdés újra napirendre kerül

A Négyek Bandájának veresége és a kulturális forradalom lezárulta után a Teng Hsziao-ping vezette klikk került hatalomra Kínában. Nekifogtak, hogy helyreállítsák a kulturális forradalom által okozott gazdasági károkat. 1980-ban Hu Jao-pang, a párt főtitkára élesen kikelt a tibeti pártvezetés ellen, kijelentve, hogy Tibet rosszabb állapotban van, mint a forradalom előtt, és hogy a pártnak bocsánatot kellene kérnie a tibeti néptől.

A gazdasági helyzet javulni kezdett, és a kínaiak bátorították a tibeti turizmust. Tárgyalások kezdődtek a dalai lámával is. Ezek azonban seho­va se vezettek. A dalai láma, mint Washington eszköze, a Capitol Hillről hirdette meg egyik tervezetét (az Ötpontos Béketervet), ezzel is nyilván­valóvá téve Washington befolyását és érdekeltségét Tibet ügyében.³

Habár szó se esett a tényleges szabadságjogok helyreállításáról vagy a problémák bármelyikének valódi, mélyreható megoldásáról, a 70-es és 80-as évek gazdasági növekedése segített enyhíteni a nemzeti kér­dést – egy darabig. Ám később a gazdasági növekedés visszaütött – a kapitalizmus társadalmilag és területileg egyenlőtlen fejlődése miatt, amely még a bürokratikus tervgazdaságra sem jellemző – és kifejezetten kiélezte a nemzeti problémát.

Ez a 80-as évek végére vált nyilvánvalóvá. 1987 végétől 1989 elejéig egy sor tömegdemonstrációra került sor Tibetben. Ebben láthatólag szerepet játszottak a szerzetesek és apácák függetlenséget és a dalai láma hazatérését követelő felhívásai. Ám ezek önmagukban nem ma­gyarázzák meg az elégedetlenséget.

1989-ben Kína-szerte diákmozgalmak és tüntetések robbantak ki, ame­lyek a Tienanmen téri masszív demonstrációban érték el csúcspontjukat. A kapitalizmus bevezetése felpörgő inflációt, munkahelyek elvesztését, jelentős bércsökkentéseket és a szociális vívmányok elleni támadáso­kat hozott. A forradalom vívmányai erodálódtak. A tüntetések nagyrészt ezekre a változásokra reagáltak.

Ugyanez áll Tibetre is. 1989 márciusában Hu Csin-tao tibeti párttitkár utasítására a hadsereg és a rendőrség szétvert egy tömegtüntetést, tüzet nyitva a fegyvertelen tüntetőkre. Jelentések szerint több mint százan haltak meg. A következmény zendülés lett, amelynek során a tüntetők megtámadták a katonákat és a rendőröket, de kínai nemzetiségűek elleni támadásokról és kínai tulajdon rongálásáról is érkeztek jelentések. Hu Csin-tao hadiállapotot vezetett be, és Lhászát gyakorlatilag megszállás alá helyezték.

A tibeti események megelőlegezték a pár hónappal későbbi Tienanmen téri tömegtüntetéseket és a rá következő elnyomást. A tüntetéseket kö­vető elnyomás különösen kíméletlen volt Tibetben.

Pontosan ez az, amitől a bürokrácia most a legjobban fél. Attól tar­tanak, hogy Tibet lesz az a szikra, amely Kína-szerte tömegdemonst­rációkat robbant ki. Pár nappal azután, hogy Tibetben megkezdődtek a mostani zavargások, magából Pekingből is hírek érkeztek szerény méretű tüntetésekről – amelyeket keményen elfojtottak, épp az említett okok miatt.

Tovább élezi Tibetben a nemzeti kérdést az a tény, hogy Tibet messze elmarad a kínai átlagtól az egészségügyi helyzet és a képzettségi szint vonatkozásában. A gyermekhalandóság Tibet egyes részein négyszer akkora, mint a kínai átlag. 2002. évi hivatalos statisztika szerint az isko­láskorú gyerekeknek csupán 39%-a jár középiskolába, és csak 16%-uk tölt két további évet a felsőoktatásban.

A nemzeti kérdés Tibetben némileg hasonló az egykori Jugoszlávia problémáihoz. A Nagy Ugrás és a kulturális forradalom okozta pusztítás ellenére a kínai tervgazdaság látványos gazdasági és társadalmi fejlődést és haladást eredményezett. A szociális helyzet javulása, az állásteremtés és a fejlettebb mezőgazdasági technika és felszerelés enyhíthette volna Tibetben a nemzetiségi szembenállást. Egy rövid időre a nemzeti kérdés a háttérbe szorult – de korántsem oldódott meg.

A marxisták általánosságban védelmezik a nemzetek és nemzetiségek önrendelkezési jogát, beleértve a különválás jogát is, a népek önkéntes egyesülése, nem pedig erőszakos alávetésük mellett vannak.

A kínai kapitalizmus szociálisan és területileg egyenlőtlen fejlődése lobbantotta lángra a nemzeti feszültségeket, és ez a jövőben csak rom­lani fog.

A hivatalos kínai statisztika szerinti „átlagbér" meglehetősen magas Tibetben – csak a pekingi szinttől marad el. Ám a kapitalizmus körülmé­nyei között a tibeti nép nem sok hasznát látja a gazdasági fejlődésnek. A magas átlagbér ellenére Tibet egyike Kína legszegényebb régióinak, és a jövedelmi különbségek mértéke kínai viszonylatban a legnagyobbak közé tartozik – ráadásul épp a tibetiek azok, akik a jövedelmi létra legaljára kerültek. A jó állások túlnyomórészt a kínai nemzetiségűeknek jutnak mind az állami, mind pedig a magánszektorban. A gazdasági fejlődést és az új iparágakat a han nemzetiségűek és a kis létszámú tibeti elit ellen­őrzi. A tibetiek többsége, miután képzettségi szintjüket és képességeiket alacsonyabb rendűnek tekintik, nem tudnak versenyre kelni a beáramló kínai kereskedőkkel és kisvállalkozókkal. Mindez azt jelenti, hogy a ti­beti nép a szörnyűséges szegénység és nyomorúság áldozata maradt, a legveszélyesebb és legrosszabbul fizetett állásokat kapja meg, vagy pedig kénytelen csatlakozni a szegény migráns munkások seregéhez. Ez az, ami a tibeti elégedetlenséget táplálja – vagyis végső soron a Kínai Kommunista Párt prokapitalista politikája.

Az olimpia és a világgazdaság

A tüntetések és az erőszak meglehetősen gyorsan szétterjedt szerte Tibetben és a jelentős tibeti népességgel rendelkező szomszédos tartományokban. A rendszer gyorsan és keményen reagált. Több ezer fős katonaság és rohamrendőrség érkezett Tibetbe és a „problémás" területekre, hogy helyreállítsa a rendet. Az erőszak halálos áldozatainak a száma vitatott, és talán soha nem tudjuk meg a valóságot. Peking szá­molatlanul tartóztatta le az embereket, kinyilvánítva, hogy „határozottan szétzúzza" a tüntetéseket és helyreállítja a rendet.

Peking állításaitól függetlenül a dalai lámának semmi köze a tünteté­sekhez és az erőszak elszabadulásához. Valójában a láma a Pekinggel való kiegyezés híve, nyíltan az autonómiát támogatja a függetlenség helyett. Nyilvánvalóan kihasználta a kialakult helyzetet arra, hogy nyo­mást fejtsen ki Pekingre, ám az egész ügy valójában feltárta a tibeti mozgalmon belül szakadásokat és megosztottságot.

A dalai láma nyíltan kinyilvánította, hogy nem kívánja Tibet függetlensé­gét, csupán valamilyen fajta autonómiát szeretne Tibetnek, Hongkonghoz hasonlóan. A dalai láma az egykori tibeti elit egyik szegmensét képviseli, amely alkalmazkodni próbál a kínai kapitalizmushoz – elvégre Kína most nagy lehetőségeket kínál. Ez a remény azonban irreális. Hongkong ha­talmas gazdasági ereje és a világgazdaságban betöltött fontos szerepe miatt nyert speciális státuszt a népköztársaságon belül. Tibet nem rendel­kezik hasonló ütőerővel, és bármiféle tibeti autonómiára vonatkozó kínai engedmény csupán arra lenne jó, hogy bátorítsa a további engedmények kicsikarására irányuló küzdelmeket.

Ahogy Kína egyre harsányabban szórja vádjait a dalai lámára, úgy a láma is egyre keményebb nyelvet használ. A dalai lámát ugyanis szintén riasztja a tibeti és kínai szegények és elnyomottak egyesült mozgalmának a lehetősége – ebben érdekei azonosak Pekingével.

Nyilvánvaló, hogy a Nyugat a tibeti elégedetlenségben lehetőséget lát arra, hogy gyengítse Kínát, és a dalai láma személyében szócsőhöz jusson Kína területén. Ezért Gordon Brown brit miniszterelnök kijelentette, hogy találkozni szeretne a dalai lámával, és Nancy Pelosi, az amerikai kép­viselőház szóvivője már találkozott is vele, és megvitatták a helyzetet.

De a helyzet rendkívül kényes, és az imperialisták jól tudják, hogy Kínával kapcsolatban nem könnyelműsködhetnek. Ha valamely más ország lenne hasonló helyzetben – Kirgizisztán vagy akár Ukrajna -, az amerikaiak talán ismét megpróbálkoznának legújabb taktikájukkal: az úgynevezett („tetszőleges színű") forradalommal. De Kínában ezt nem lehet megcsinálni.

Kína számára most az a legfontosabb, hogy ne maradjon szégyenben, és elkerülje a küszöbön álló olimpiai játékok megzavarását. Ez világos abból, ahogyan a rezsim megvádolta a „dalai klikket" azzal, hogy Kína megszégyenítésére játszik, és tönkre akarja tenni az olimpiát.

A médiában felerősödtek az olimpia bojkottját követelő hangok. Az Egyesült Államok kongresszusának szóvivője, Nancy Pelosi is eljátszott az ötlettel, de később visszavonta idevágó kijelentéseit, azt állítva, hogy a bojkott csupán a sportolóknak ártana. Valószínűleg a Bush-adminiszt-ráció fogta be a száját.

A burzsoá média és számos vezető politikus krokodilkönnyeket ejtett Tibet miatt, de a valóságban az imperialistákat sose érdekelték különö­sebben az elnyomott népek érdekei – csak az, hogy miként használhat­nák fel e népeket saját céljaikra. Ráadásul az Egyesült Államoknak nincs erkölcsi alapja ahhoz, hogy az emberi jogok megsértéséről szónokoljon. Sarkozy álszent módon „mértékletességről" fecseg, miközben a franciaor­szági zavargások idején ő intézett felhívást a „söpredék Franciaországból való kitakarításáról", és ő volt a héja a kormányon belül – amit akkor ő képviselt, az minden volt, csak nem „mértékletesség". Mindez persze nem menti a kínai rezsim által az emberi jogok ellen valóban naponta elkövetett bűntetteket.

A tibeti zavargások nem olyan kiterjedtek, mint az elmúlt néhány évben Kínában előfordult masszív sztrájkok és parasztzendülések né­melyike. Ám az utóbbiakat a média és az imperialisták figyelmen kívül hagyják. Ennek az az oka, hogy az imperialisták hatalmas összegeket fektettek a kínai iparba, és a profitok a kínai munkásosztály folytatódó szuperkizsákmányolásától függenek. A munkásnyúzó munkahelyi körül­ményeket, a tűrhetetlenül alacsony béreket és rossz munkafeltételeket, amelyek leginkább az 1840-es évekbeli angol munkásosztály helyzetére emlékeztetnek, vaskezű rendőri módszerekkel tartják fenn. Az imperialis­ták nem támadhatják túl hangosan a hadsereg és a rohamrendőrség be­vetését, mivel ezek alapvetően szükségesek az ő érdekeik védelméhez Kína többi részén. Amikor és amennyiben a kínai munkásosztály masszív általános sztrájkja vagy mozgalma végigsöpörne Kínán, akkor szó se esne többé az emberi jogokról – valójában az imperialisták, csendben vagy épp nyíltan, a mozgalom azonnali szétzúzását sürgetnék.

Még ha az imperialisták őszintén aggódnának is a tibeti nép sorsa miatt, az olimpia bojkottja legjobb esetben is félintézkedés lenne csak. Az EU-ban páran a nyitóceremónia bojkottját fontolgatják, amely a félintézkedés félintézkedése lenne. A bojkott kérdése megosztotta az imperialista tábort. Az EU külügyminiszterei elutasították a bojkott ötletét, habár Merkel német kancellár kijelentette, hogy ő nem vesz részt a nyi­tóünnepségen. Nicholas Sarkozy francia miniszterelnök szintén eljátszik az ötlettel. Az ausztrál kormány is fontolgatja a bojkottot.

Az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság egyértelműen a bojkott ellen van, és valószínűleg „szövetségeseiket" is az ötlet elvetésére fog­ják biztatni. A kínai rezsimtől az Egyesült Államokon keresztül az EU-ig mindenki tisztában van a világgazdaság törékeny helyzetével. Bármifajta komoly válság, lett légyen akármilyen természetű, súlyos problémákat okozhat a világpiacnak, és az egész építmény összedőlhet. Minél gyor­sabban és minél nagyobb csendben oldja meg Kína a tibeti problémát, annál boldogabb lesz mindenki.

Az olimpia bojkottját a kínaiak provokációnak tekintenék. Ez pedig olyasmi, amit az USA egyértelműen el akar kerülni – legalábbis pillanat­nyilag. Akármit is gondoljanak az imperialisták a jelenlegi világhelyzetről, szükségük van Kínára. Ha az amerikai fogyasztási kereslet növekedése a világgazdaság motorja, akkor Kína annak kenőolaja. Kína áll a világ­kereskedelem növekedésének jelentős része mögött, immár a világgaz­daság egyik fő importőrévé és exportőrévé vált.

Ha az Egyesült Államok és az EU, illetve szövetségeseik bojkottálnák az olimpiát, Kína feldühödne és talán visszavágna. Az Egyesült Államok­nak pillanatnyilag szüksége van Kína együttműködésére nem csupán kereskedelmi és gazdasági téren, hanem az Észak-Koreával kapcsolatos diplomáciai manőverekben is stb. Mindkét fél tudja, hogy Kína egyebek mellett gazdasági jellegű válaszlépéseket is tehet – ezt pedig senki sem akarja. Mindenki tudja, hogy a felek függenek egymástól, és egy gaz­dasági jellegű megtorló intézkedés csak gyengítené a világgazdaságot, így Kína saját érdekeit is sértené. Senki se szeretné, hogy a dolgok idáig fajuljanak, senki se akar erre az útra lépni.

Természetesen az imperializmus érdekelt Kína meggyengítésében. A nemrég lezajlott tibeti eseményeket lehetőségnek tekintik a Kína elleni manőverezésre, de nem nyílt konfliktusban és semmiképpen sem olyan konfliktus formájában, amely árt a törékeny világgazdaságnak. Ehe­lyett egy puhább, kifinomultabb megközelítést választottak. Híradások szerint a Bush-kormányzat nyomást gyakorol Kínára, hogy „csendben", „a színfalak mögött" enyhítsen Tibet-politikáján, és gyorsan zárja le az ügyet. Bush a dalai lámával való tárgyalások felvételére sürgette Kínát, és valamiféle megegyezést szorgalmaz a két fél között. Kína aligha fog ezzel egyetérteni. Ám ha sikerülne, az sikert jelentene az USA számára – a dalai láma személyében saját szócsőhöz jutna Kínában, még ha a tibetiek számára mindez csupán illuzórikus győzelem lenne is.

A függetlenség kérdése

Az újabb tibeti fejlemények nyomán ismét felerősödtek a „szabad Tibet"-et követelő hangok. Teljes mértékben támogatjuk a tibeti nép jogát az önrendelkezésre, beleértve a különválás jogát is – a jelentékeny kínai kisebbség jogainak teljes tiszteletben tartása mellett. Az önrendelkezési jog azonban, amint azt Lenin is kifejtette, nem abszolút jog, alá kell rendelni a munkásosztály érdekeinek. A legfontosabb a munkások egy­ségének a megőrzése.

Egy szabad és független Tibet a kapitalizmus bázisán a legjobb eset­ben puszta ábránd, a legrosszabb esetben pedig reakciós kalandorság. Egy független Tibet a múlthoz hasonlóan egy vagy több imperialista hatalom befolyási övezetébe kerülne. Akár a dalai láma kormányzása, akár valamilyen „demokratikus" rezsim égisze alatt Tibet szabad prédává válna az imperialista hatalom és kizsákmányolás számára. A szociális vívmányok utolsó szerény maradványait is azonnal felszámolnák. Az imperialista uralom nem oldaná meg a nyomor és a demokrácia égető problémáját, csupán tovább élezné azokat.

Továbbá, Tibet Kínától való leválasztása önkényesen, régiók és nem­zetiségi közösségek valódi földrajzi határaitól függetlenül osztaná fel a népeket és a nemzeteket – és ez nagy valószínűséggel az egykori Jugoszláviához hasonló vérfürdőbe torkollna. Számtalan ilyen esetet ismerünk a történelemből – írország, India és az említett Jugoszlávia csak néhány példa a sok közül. Az ilyen felosztások mindig reakciósak és többnyire vérengzéshez vezetnek. Tibet kínai kisebbsége nagyon sebezhető helyzetben találná magát, éppúgy, ahogyan a tibeti kisebbség is a szomszédos kínai tartományokban. Ebből a szempontból felelőtlenek a Tibet függetlenségét követelő felhívások, mivel nem veszik figyelembe a tágabb összefüggéseket.

Az világos, hogy a tibeti nép soha nem lesz szabad mindaddig, amíg a pekingi rezsim fennmarad. A kínai bürokrácia és a fejlődő burzsoázia soha nem fog valódi engedményeket tenni Tibetnek, mivel fél attól, hogy ettől más régiók vérszemet kapnak. Kína nemzetiségi problémái nem korlátozódnak Tibetre – többtucatnyi más nemzetiség és etnikai csoport foglal el jelentős kínai területeket. A kínai rezsim mindennél jobban fél a központi hatalom és az „egységes" Kína elvesztésétől. A munkásosztály vagy az elnyomott nemzetiségek számára semmiféle szabadság nem terem a jelenlegi „népköztársaság" keretei között.

De ez nem csak Tibet népére vagy más nemzetiségekre igaz – ez érvényes az egész kínai munkásosztályra és parasztságra is. A bürok­rácia ugyanazokat a brutális eszközöket használja a kínai munkások és parasztok ellen Kínában, tekintet nélkül nemzeti hovatartozásukra, valahányszor azok harcba szállnak szociális vagy munkakörülményeik javításáért, sztrájkba lépnek, vagy jogaikért küzdenek.

Nem a kínai nép Tibet ellensége. A bürokratikus rezsim és a növek­vő számú tőkésosztály a valódi ellenség. Ők az összes kínai kizsák­mányoltak és elnyomottak közös ellenségei. A kínai és a tibeti munkások és parasztok ugyanazokkal a problémákkal szembesülnek – szuper­kizsákmányolás, alacsony bérek, a létszükségleti cikkek gyorsan emelke­dő árai, a szociális infrastruktúra hiánya, valamint az elnyomás a masszív állami bürokrácia és a növekvő tőkésosztály részéről.

A tibeti és kínai munkások és parasztok csak a közös ellenség, a kapitalizmus és az azt építő bürokrácia elleni egységes küzdelemben találhatják meg a szabadságot. Peking jó okkal fél a tibeti elégedetlenség terjedésétől. Ez lehet a szikra, amely felrobbantja a lőporos hordót. A til­takozások kíméletlen elfojtása csak további elégedetlenséget és haragot szül, amely további tüntetésekhez és lázongáshoz vezet.

A fő probléma egy valóban független szervezet hiánya, amely ké­pes lenne az elszigetelt küzdelmeket becsatornázni és Kína egyesült népeinek közvetlen, koncentrált cselekvésévé alakítani. Kína, Tibet és az összes kínai régió elnyomottainak egységesen kell küzdeniük a hatalmon lévő rothadt bürokratikus klikk megdöntéséért, a felemelkedő burzsoázia kisajátításáért és egy ténylegesen demokratikus és szocialista társadalom kialakításáért, amely a demokratikus tervgazdaság talaján áll, és teljes demokratikus jogokat ad az összes nemzetiségnek. Egy jól megszervezett harc Tibetben a szocializmusért folytatott küzdelem szimbólumává és kiindulópontjává válhatna Kínában, az egész himalájai régióban és az indiai szubkontinensen.

A cikk forrása: http://www.marxist.com/china-tibet-world-economy.htm, 2008. április 1.

Fordítói jegyzetek

1 A Kína lakosságának kb. 92%-át kitevő, „voltaképpeni" kínai etnikum. Az elne­vezés az ország egységesítésében nagy szerepet játszó Han-dinasztia nevéből ered.

2 Kínához tartozó, tádzsik nemzetiségűek által lakott terület.

3 Az ötpontos béketervet a dalai láma 1987 szeptemberében hirdette meg az amerikai kongresszusi tagok előtt mondott beszédében.