Vázlat egy holland, angol, német és magyar nyelven megjelent könyvről, amelyet a szerző a közkeletűen globalizációnak nevezett jelenségről írt.

Robert Went a holland állami számvevőszék közgazdásza, és emellett az Amszterdami Egyetem közgazdasági intézetének kutatója. Könyvét, amely idén tavasszal jelenik meg magyarul a Perfekt Rt. kiadásában A globalizáció jelene és jövője címmel, az Eszmélet 51. számában ismertettük (az angol kiadás alapján). Azóta a szerző kiadott egy újabb kötetet is a globalizációról, amely a decemberben megvédett doktori értekezésének alapjául szolgált. Mark Blaug, a közgazdasági elmélettörténet idős professzora a védés során úgy fogalmazott, hogy sok disszertációt látott már az Amszterdami Egyetemen, de ez volt az első, amelynek olvasását kifejezetten élvezte is. A könyv hamarosan megjelenik a londoni Routledge kiadónál. Az Eszmélet kérdéseire Robert Went a disszertáció megvédése után válaszolt.

 

Jan Aart Scholte, egy nemrég megjelent, hasonló témájú könyv (Globalization: a critical introduction) szerzője írja, hogy a globa­lizáció gyakran más, korábban használt fogalmakat helyettesít. Azaz különböző kontextusokban gond nélkül helyettesíthető olyan szavakkal, mint internacionalizáció, liberalizáció, univerzalizáció vagy westernizáció. Nem lehetséges-e, hogy valójában nincs is szükségünk a globalizáció szóra ahhoz, hogy leírjuk a mai világgazdaságot és világtársadalmat? Nem kerülhetnénk-e el így azt a fogalmi zűrzavart, amely a globalizáció szó körül kialakult?

 

Nem rajongok a szemantikai vitákért, és különösen nem szeretném, ha ki akarnánk szorítani a használatból olyan fogalmakat, amelyeket mindenki használ, de mi nem tartjuk szükségesnek őket, vagy nem találjuk a legmegfelelőbbeknek. Természetesen lehet a mai világgazdaságot a globalizáció szó használata nélkül leírni és elemezni, de amennyiben a szó létezik és széles körben használják, szerencsésebb elfogadni és a tartalomra összpontosítani. Mivel a szót nagyon gyakran használják, fontos feladat a demisztifikáció, hiszen rengeteg mítosz és túlzás él a köztudatban a globalizációról. Továbbá az is fontos, hogy az emberek ösztönösen milyen tartalmat társítanak egy fogalomhoz. Emiatt is meg kell próbálnunk elszakadni azoktól a hurráoptimista jelentésektől, amelyeket gyakran ruháznak a globalizáció kifejezésre a politikusok, a közgazdászok és a sajtó.

 

Könyveiben amellett érvel, hogy a globalizációval a kapitalizmus fejlődése új szakaszhoz ért. Kérem, foglalja össze ennek az új szakasznak a fő jellemzőit!

 

A közgazdászok elemzései és vitái a globalizáció témakörében nagyon gyakran a különböző történelmi korszakokból származó, a kereskedelemre és a pénzáramlásra vonatkozó adatok összehasonlításából indulnak ki. Számomra sohasem volt kielégítő ez a mennyiségi összehasonlítás. Ezért megpróbáltam megtalálni annak a módját, hogy a jelenkori globalizáció minőségi értelemben összehasonlítható legyen a korábbi történelmi korszakokkal. Így a disszertációmban mint a kapitalizmus új szakaszáról írtam róla, felhasználva három dinamikus heterodox elméletet. Mivel ezt a korábbi könyvben – amely most Magyarországon megjelenik – nem dolgoztam ki eléggé, érdekes lehet az olvasók számára, ha röviden összefoglaljuk.

Először: a tőkés rendszer újjászervezése, amely az ún. háború utáni “aranykor” végén megkezdődött, példátlan mértékű nemzetköziesedéshez vezetett. Ez a tendencia vonatkozik arra, amit Marx az áru-, a pénz- és a termelő tőke hármas körforgásának nevezett. Ez a fejlődés néha a világpiac szentháromságaként jelenik meg: a globális piac, a globális műhely (vagy futószalag) és a globális kaszinó. Ez a kombináció példátlan. Az egyetlen időszak, amely ehhez hasonlítható, az 1870 és 1914 közötti, ám akkor csak a kereskedelem és a pénzügy nemzetköziesedett. A folyamatban kialakult a pénztőke dominanciája, ami látható abból is, hogy milyen nagy jelentőséget tulajdonítanak ma szerte a világon a “részvényes értéknek”.

Hogy teljes egészében fel tudjuk mérni a változásokat, egy második dimenziót is tekintetbe kell vennünk. Hiszen nemcsak arról van szó, hogy a tőke kiterjeszti a tőkés társadalmi viszonyokat egyre több és több emberre és az emberek életének egyre több és több rétegére. Ez a folyamat azt is jelenti, hogy a termelés léptéke megnő az egyes tőkék növekedésén (a tőkekoncentráción) keresztül, és egyidejűleg egyre szélesebb tőkés struktúrák jönnek létre a létező tőkék agglomerációján keresztül, azaz egyesülések és felvásárlások (a tőke centralizációja) útján. A legutóbbi World Investment Report kiadványban a tekintélyes UNCTAD egy becslést közöl, miszerint ma mintegy 600 ezer multinacionális vállalat működik 800 ezer külföldi leányvállalattal.

Harmadszor: fontos látni, hogy a tőkének ezt a páratlan nemzetköziesedését intézményi változások támogatják, annak érdekében, hogy lehetővé váljon a kereskedelem, a pénzügy és a termelés nemzetközi terjeszkedése. Ugyanakkor semmiféle komolyan vehető kísérlet nem történik arra, hogy globalizálják a szociális és demokratikus jogokat, valamint a környezetvédelmi normákat és előírásokat. Valójában éppen hogy a minőségrontás versenye folyik, miközben a multinacionális vállalatok az “oszd meg és uralkodj” politikáját gyakorolják. A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (az ILO) például, amely semmiféle radikális követelést nem vall magáénak, és csak a hagyományos alapjogokat próbálja védeni, hogy például “mindenkinek a világon tisztességes munkája legyen”, nos, ez a szervezet igen csekély befolyással bír az IMF-hez vagy a WTO-hoz képest, amelyek a tőke nemzetköziesedését szolgálják.

Le kell tehát szögeznünk, hogy a kapitalizmusnak ez az új szakasza – szemben azzal, amit a nemzetközi szervezetek sora állít – semmi olyan képességgel nem bír, ami egy újabb hosszútávú fellendülést alapozna meg a világgazdaság számára. A jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenségek növekedése, amely a háborút követő fellendülés vége (a hetvenes évek) óta jellemzővé vált, az országok közötti és országokon belüli társadalmi különbségek növekedésével, szükségszerű következménye a világgazdaság jelenkori mechanizmusainak. Ezek a mechanizmusok egyre több luxusfogyasztást tesznek lehetővé a vagyonos rétegeknek, a pénzügyi szektort pedig rövid távú gondolkodásra kényszerítik.

A konkrét példákról sok cikk és könyv jelent meg. William Greider például nemrégiben kiváló írásban mutatott rá arra, milyen következményekkel jár a NAFTA Mexikó számára, és hogy már megkezdődött a munkahelyek áttelepítése Mexikóból Kínába. Közben pedig a munkások nagy részének bérei olyan alacsonyak, hogy az általuk termelt javak egy része megvásárolhatatlanná válik.

 

Első könyvének sok pontján megmutatkozik Ernest Mandel hatása. Hogyan látja ma Mandel örökségét, különös tekintettel a “késő kapitalizmus” elméletére?

 

Ernest Mandel munkái nagyon fontosak voltak számomra ahhoz, hogy megérthessem a gazdaság jelenségeit és folyamatait, s abban a kiváltságban volt részem, hogy sok előadását hallhattam. Amit leginkább szerettem benne – a gyógyíthatatlan optimizmusán túl –, az az volt, hogy a dolgokat dogmatizmus nélkül szemlélte. Ebből következően értékelni és integrálni tudta a különböző iskolákhoz tartozó közgazdászok munkáit, és mindig a való világot igyekezett szemlélni. A “késő kapitalizmusról” írott könyvében mindez látható, ezért tekinthető ez a könyv még ma is a háború utáni tőkés rendszer egyik legjobb értelmezésének. Ebben a könyvben fejtette ki a hosszú hullámok elméletét – később ennek a témának egy külön kötetet is szentelt. Ez utóbbi igen hasznos, ha a globalizációt a kapitalizmus új szakaszaként akarjuk értelmezni, nem pedig a technológiai fejlemények automatikus – vagy elkerülhetetlen – következményeként.

 

2001. szeptember 11-e, az új recesszió és az afgán háború után a világ sokat változott rövid idő alatt. Sokan azt mondják, hogy emiatt az ún. anti-globalizációs mozgalmaknak is meg kell változniuk. Egyetért Ön ezzel?

Ahogy a kérdésben is szerepelt, itt egy “úgynevezett” anti-globalizációs mozgalomról van szó, és ez nagyon fontos kitétel. Még a Financial Times is észrevette, amikor ezt a mozgalmat bemutatta, hogy az abban résztvevő emberek nem a globalizáció ellen vannak, hanem egy másfajta globalizációt akarnak, amely tiszteletben tartja a szociális és demokratikus jogokat, valamint a környezetvédelmi normákat. Szeptember 11-e után talán még a korábbiaknál is fontosabb hangsúlyozni ezt, szemben a neoliberális globalizációra adható nacionalista és autista válaszokkal. Hogy mennyiben fog megváltozni ezeknek a mozgalmaknak a tevékenysége, még korai lenne találgatni. Szeptember óta már olvastam jó néhány nekrológot, ezek persze csak egyes kommentátorok vágyait tükrözik. A mozgalmak és kampányok által korábban felkarolt ügyek ugyanannyira relevánsak, mint azelőtt voltak. Ezért inkább azt gondolom, hogy egyre több ember fog bekapcsolódni, egyre több országban. Mégpedig attól a felismeréstől vezetve, hogy a szegénység és a társadalmi marginalizálódás a világgazdaság jelenlegi működési módját fenntarthatatlanná teszi. Néhány év múlva tisztábban fogunk látni.

 

Mi a jelentősége az olyan gesztusoknak, mint például a belga kormányfő barátságos hangú levele a globalizáció ellen tiltakozó mozgalmakhoz? Kibontakozhat-e egyfajta gazdasági reformmozgalom a liberális multilateralizmus talaján?

 

A nagy 1999-es megmozdulás óta – amely a WTO seattle-i konferenciáját kísérte – a politikusok és az üzleti sajtó egyre több beszédet és cikket szenteltek annak a kérdésnek, hogy milyen “ellenállás” létezhet a globalizációval szemben. Seattle után néhány héttel a Business Week közvélemény-kutatás eredményét tette közzé, amely azt mutatta, hogy az Egyesült Államok lakosságának többsége megérti a tiltakozókat, és sok országban megjelenik a neoliberális globalizációtól való növekvő félelem az általános hangulatban. Természetesen ez komoly problémát jelent a jelenkori globalizáció protagonistái számára. Azt mutatja, hogy a kapitalizmus új szakaszának legnagyobb problémája a legitimáció növekvő hiánya, amely a lehetőségek és a valóság közötti egyre mélyebb szakadékból származik. A legitimációs problémát súlyosbítja, hogy a globalizátorok által hirdetett eredmények sohasem jelentkeznek ott, ahol receptjeiket alkalmazzák. Erre a problémára a leggyakoribb válasz az, hogy a kormányoknak jobban el kell magyarázniuk az embereknek, hogy mi a globalizáció, és hogy miért jó. Ez azonban nem túl egyszerű, ha megnézzük a tényeket. Emiatt tapasztalhatjuk, hogy új párbeszéd bontakozott ki különböző szinteken a kormányok, a társadalmi mozgalmak és kritikus értelmiségiek között. Ez már önmagában is a problémák létezésének elismerését jelenti, és nagyobb nyilvánosságot teremt az alternatív javaslatok számára. A politikusok részéről ez egy kockázatos stratégia, hiszen a párbeszéd megnyitásával nagy várakozásokat keltenek, és ha a valódi változások lehetőségét eleve kizárják, úgy a társadalmi mozgalmak tárgyalási hajlandósága szükségképpen alább hagy.

 

Támogatja-e az úgynevezett Tobin-adóért folytatott nemzetközi kampányt?

 

Igen, teljes szívből. A pénzügyi szektor kétségtelenül a leginkább globalizált, és ez nagyon sok negatív társadalmi hatással jár. Egy finn közgazdász, Heiki Patomäki nemrégiben könyvet írt a Tobin-adóról. Ebben az IMF adataira támaszkodva kimutatja, hogy a komplex deviza- és bankválságok az érintett országoknak átlagosan 15 százalékos GDP-veszteséget okoztak (reálértelemben). Nem állíthatjuk, hogy a Tobin-adó a pénzügyi piacok minden problémáját megoldja – nyilván nem fogja megoldani az összeset. Viszont egyike lehet azoknak az eszközöknek, amelyek csökkentik a spekulációs aktivitást, csökkentik a valuta-árfolyamok ingadozását, és valamivel nagyobb mozgásteret teremtenek a választott kormányoknak politikájuk végrehajtásához. Ráadásul még egy nagyon kicsi Tobin-adóval is sok pénzt lehetne összegyűjteni, mivel átlagosan 1200 milliárd dollárt adnak-vesznek egy nap alatt a világ pénzpiacain. Ezt a pénzt szociálpolitikai célokra lehetne felhasználni, például a szegénység csökkentésére. Persze látni kell, hogy a rendelkezésre álló összeg annál kisebb, minél sikeresebben szorítja vissza az adó a spekulációt. A pénzügyi szektor tényleges átalakításához más intézkedések is szükségesek. Az ATTAC tett néhány jó javaslatot a közeljövőben – a brazil Porto Alegrében – megrendezésre kerülő második Szociális Világfórum számára. A Tobin-adó lehetne a kezdet szimbolikus értelemben is, mivel bevezetése – akár csak néhány országban – a pénzügyi piacok nagyobb fokú deregulációját és globalizációját célzó domináns trend ellen hatna.

 

Szabályozhatják-e egyes országok külön-külön a tőkeáramlást és a tőke működését, miközben más országok laissez-faire politikát folytatnak? Vannak-e ezen a téren tanulmányozásra érdemes példák?

 

Az egyik jellemző túlzás, amelyet a globalizációval kapcsolatban gyakran hallunk, hogy az egyes országoknak semmiféle lehetőségük nincs a maguk útját járni. Chile és Malajzia megmutatta, hogy van mód a rövid távú (tehát a leginkább spekulatív hajlamú) tőke ki- és beáramlásának mérséklésére. Még az IMF is elismerte, hogy azok a negatív következmények, amelyeket ezekkel az egyoldalú intézkedésekkel kapcsolatban egyesek – bizonyos közgazdászok és az üzleti sajtó – megjósoltak, nem következtek be. Épp ellenkezőleg: nagyon is hatékonynak bizonyultak. Ha viszonylag kis országok meg tudják tenni, elképzelhetjük a hatást, amikor nagyobb országok vagy országcsoportok vezetnek be ilyen intézkedéseket a határokat átszelő pénzáramlások szabályozására.

 

Andor László