1990. március 30-án James Baker külügyminiszter a texasi Dallasban ülésező Nemzetközi Ügyek Tanácsához intézett beszédében a nyilvá­nosság előtt kevéssé ismert, ám annál fontosabb politikai nyilatkozatot tett. Kijelölte azt az új utat, amit az amerikai külpolitikának a szovjet fe­nyegetés összeomlásával és a hidegháború befejeződésével követnie kell. Baker – abban a meggyőződésben tetszelegve, hogy az amerikai, más néven nyugati stílusú értékek győzedelmeskedtek Kelet-Európá­ban, és útját állták a világban a szovjet terjeszkedésnek – kijelentette, hogy az Egyesült Államok még „nem teljesítette küldetését", s még nem jött el az ideje annak, hogy „bezárkózzunk gondjainkkal". „Túl kell lép­nünk az elszigetelési politikán" – nyilatkozta -, Amerika új hivatása, hogy „támogassa és megszilárdítsa a demokráciát."¹ Amerika a föld népeinek „világítótornya" lehet, ha követni kívánják ezen az úton.

Alig öt hónappal később az Egyesült Államok olyan kalandba kezdett a Perzsa-öbölben, amelynek semmi köze sem volt a demokráciához. Bush elnök augusztusban maga is kimondta, hogy csapatait az „ameri­kai életmód" védelmében küldi az Öbölbe, ami egyet jelent azzal, hogy az ország életszínvonalának megőrzése érdekében a kormányzat min­den áron biztosítja az olaj eljutását a világpiacra. Amikor néhány hónap múltán kongresszusi felülvizsgálatot folytattak az Öbölben indult katonai akció ügyében, Baker még kevésbé takargatta kártyáit, és nyíltan kije­lentette: azért volt szükség a támadásra, mert „amerikai munkahelyek" forogtak kockán. Szó sem esett demokráciáról, amikor az Egyesült Álla­mok vissza akarta helyezni hatalmába a kuvaiti emírt, és támogatni kezdte Fahd szaúdi királyt meg a konzervatív Öböl-államok sejkjeit. Bush elnök megpróbálta a jó és a rossz küzdelmeként beállítani a konf­liktust, új Hitlernek titulálva Szaddam Huszeint, akit nem tűrhet meg a nemzetközi közösség.

Most, hogy a világ népeinek java része megválik az idejét múlt jobb­os baloldali rendszerektől, s szélesebb beleszólási jogot szerez magá­nak az állami és társadalmi ügyekbe, az Egyesült Államok válaszút elé kerül – s ez az amerikai külpolitikai nagy tragédiája -: vagy támogatja, ígéretéhez híven, a demokráciát, vagy saját gazdasági szükségleteinek és érdekeinek engedelmeskedik. Az amerikai vezetők azt bizonygatják, hogy nincs ellentmondás a kettő között, hogy a demokrácia és a szabadversenyes kapitalizmus békében megfér egymás mellett, sőt kéz a kézben járnak. Ez az érvelés azonban túlságosan is leegyszerűsít, és elfedi, hogy milyen összetett és mennyi nehézséggel járó feladat a kül­honi demokratikus intézmények gyámolítása.

Hogy teljes mélységében megérthessük az amerikai demokrácia tra­gédiáját, először azokat az intézményeket és politikai irányelveket kell áttekintenünk, amelyeket a demokrácia nevében a Reagan- és a Bush-kormányzat alakított ki. Ezután térhetünk rá az így formálódott intézmé­nyek és elvek külpolitikai hatásaira, mindenekelőtt a latin-amerikai és ke­let-európai változásokat illető befolyására. Végül magát az amerikai de­mokrácia-fogalmat és annak külpolitikai következményeit vesszük szem­ügyre, nem tartózkodván a bírálattól sem.

A Reagan-kormányzat demokratikus forradalma

A közhiedelemmel ellentétben a Reagan-országlás igenis sokat tett az amerikai demokrácia-fogalom továbbfejlesztéséért, és valójában három irányból is nekilátott, hogy visszaszerezze a „demokrácia" régi helyét az ország külpolitikájában.²

Amikor Ronald Reagan hivatalba lépett, úgy tűnt, hogy az Egyesült Államok még a korábbi elnökök által elismert, meglehetősen korlátozott demokratikus elvek közül is sutba vág néhányat. Már egészen a korai időktől fogva ferde szemmel nézték az emberi jogok védelmét és a Carter-vezetés diktatúraellenes politikáját, irreálisnak és a kommunizmussal szemben engedékenynek bélyegezve ezeket a törekvéseket. Meggyő­ződésük volt, hogy a perzsa sah bukása, majd a rákövetkező iráni forra­dalom, Somoza megdöntése és a sandinista mozgalom győzelme vagy a salvadori gerillaharcok végül is egyaránt a Carter-kormányzat azon döntésének köszönhetők, hogy az emberi jogok nevében aláássa a régi rendszerek hatalmát.

Jeanne Kirkpatrick „A diktatúrák két útja" című, széles körben ismert­té vált cikke a Reagan-vezetés első időszakára jellemző gondolkodást tükrözi.³ Kirkpatrick kifejtette, hogy alapvető különbség van egyfelől az Amerika-barát tekintélyelvű kormányok, másfelől a totalitárius, kommu­nista rendszerek között. Mert míg – szerinte – az előbbiek magukban hordozzák a demokratikus irányú változás és fejlődés lehetőségét, az utóbbiak hatalomra kerülésük után olyan intézményeket hoznak létre, amelyek a totális elnyomás eszközével mindenféle ellenzéki vagy de­mokratikus mozgalom kialakulásának elejét veszik. A fenti okfejtéssel összhangban Haig külügyminiszter bejelentette, hogy az Egyesült Álla­mok „halk diplomáciába" kezd a világ tekintélyelvű kormányainál. Esze­rint Közép-Amerikában, a Fülöp-szigeteken, Dél-Afrikában, Koreában és más országokban az Egyesült Államok nem lépne fel nyíltan az alapvető demokratikus jogok megsértése ellen, hanem a színfalak mögött látna dolognak, és titkos tárgyalásokon igyekezne a megtévedt vezetőket jobb belátásra bírni.

Habár a Reagan-garnitúra hivatalosan sohasem lépett vissza ettől a politikától, a nemzetközi realitások rákényszerítették arra, hogy más tak­tikához folyamodjék. Az 1980-as évek közepére az Amerikához hű dik­tatúrák szerte a világon ostrom alá kerültek. Amikor George Schultz vál­totta fel Haiget a külügyminiszteri székben, Amerika kapva kapott az al­kalmon, és abban a reményben, hogy így elébe vághat a radikális forra­dalmi mozgalmaknak, útilaput kötött a talpára jó néhány önkényuralmi re­zsimnek. Nem lehetnek kétségeink afelől, hogy a Fülöp-szigeteken Mar-cos, Chilében Pinochet, Haitin Duvalier, Paraguayban pedig Strössner menesztésében az amerikai akciók és diplomáciai manőverek fontos, sőt alighanem döntő szerepet játszottak.

Ezzel egyidejűleg, a Reagan-doktrínaként ismertté vált irányvonal kö­vetkeztében, az Egyesült Államok újból érdekének tekintette, hogy a de­mokrácia lobogója alatt hajózzon. A Regan-vezetés nem kívánta elfo­gadni a harmadik világban kialakult status quo-t, ahol az 1970-es évek­ben tizennégy forradalmi rendszer került hatalomra, és azon volt, hogy fegyveres ellenzéki mozgalmak támogatásával szorítsa vissza vagy döntse meg a marxista, illetve forradalmi kormányokat. Angola, Afga­nisztán és Nicaragua az első számú példái ennek az új politikának.

Az Egyesült Államok, legitimálandó a pártfogásába vett fegyveres mozgalmakat, kijelentette, hogy azok nem a régi rendszerek visszaállítá­sáért, hanem egy új, demokratikus vezetés megteremtésért küzdenek. A kommunistaellenes gerillákat „szabadságharcosoknak" nevezték, és az amerikai alapító atyákhoz hasonlították. Az Angolához, Mozambikhoz és Afganisztánhoz hasonló országok esetében a világ nagy része már csak azért sem dőlt be ezeknek a demokratikus szólamoknak, mert látta, hogy a támogatott ellenforradalmi mozgalmak sokkal inkább a régi hier­archikus törzsi rend restaurálására, semmint a demokrácia kiépítésére törekednek.

Tagadhatatlan azonban, hogy a Reagan által kezdeményezett ideo­lógiai kampánynak mindazonáltal sikerült a világ rokonszenvét némileg megnyernie, és valamivel szalonképesebbé tennie az ellenforradalmi mozgalmakat az emberek szemében. Thatcher Angliája, Kohl Németor­szága, a Pápaság és más prominens nemzetközi vezetők a demokrácia nevében jelképesen, sót esetenként anyagilag is támogatták Reagan külpolitikáját. Egyes harmadik világbeli országokban ennek az ideoló­giai hadjáratnak még a nép „szívét és lelkét" is sikerült meghódítania. Nicaraguában például ezrével álltak át a parasztok az ellenforradalmi erők soraiba, mert tényleg elhitték, hogy a sandinista kormány diktatóri­kus, istentelen és demokráciaellenes volt. A reagani propaganda persze eltorzította a valóságot, de a lényeg az, hogy a demokrácia színeiben tetszelegve az amerikai vezetés, mint oly sokszor, most is el tudta hitetni az emberekkel, hogy a totalitarizmus ellen, a demokráciáért száll síkra.

A „Nemzeti Alapítvány a Demokráciáért" létrehozása

Az amerikai kormány, a Reagan ellenforradalmi politikájával szemben felmerülő kételyek elaltatására, egy új külpolitikai szervezetet is létreho­zott. A Nemzeti Alapítvány a Demokráciáért [National Endowment for Democracy] célja hivatalosan az volt, hogy demokratikus intézményeket létesítsen külföldön. 1982-ben, az angol parlamenthez intézett beszédé­ben Reagan új „kereszteshadjáratot" hirdetett a „demokrácia védelmé­ben". A rákövetkező években jelentós pénzügyi eszközöket mozgósítot­tak egy olyan pártközi intézmény terveinek kidolgozására, amelynek az Amerika-barát demokratikus szervezetek támogatása lenne a célja. A tervek kivitelezése érdekében élénk lobbizás kezdődött.

Korábban, a hidegháború éveiben, a CIA – mind a demokratikus, mind a republikánus érákban – gyakran avatkozott be a választásokba és a politikai életbe határain kívül, támogatandó az amerikai érdekek­nek megfelelő politikai erőket és pártokat. Mindamellett, az 1970-es évekre az orgyilkosságok, puccsok és a CIA más titkos tevékenységei vizsgálatok és a kongresszusi meghallgatások egész sorát indították el, ami végül a CIA külhoni tevékenységét legalább formálisan korlátozó törvényhozáshoz vezetett.⁴

A Reagan-kormány, amely a Szovjetunió és a radikális forradalmi mozgalmak megnyerésére törekedett, a CIA-nak szabott törvényi korlá­tokat feszegetve, kapcsolatba hozott az Alapítvánnyal néhány olyan po­litikai ügynököt és értelmiségit, akik már csaknem egy évtizede szorgal­mazták egy, a külpolitikai tevékenységeket nyíltan finanszírozó új állami intézmény létrehozását. A Nemzeti Alapítvány a Demokráciáért szellemi vezérei a neokonzervatívok lettek, soraikban nem egy olyan emberrel, aki szocialista vagy akár marxista múlttal rendelkezett. Tapasztalataikat és körülményeiket tekintve a neokonzervatívok ideális helyzetben voltak ahhoz, hogy elvégezzék azt a szervezeti munkát, amelyet a kommuniz­mus elleni nemzetközi harcnak a demokráciához idomítása megkíván. Az Alapítvány első elnöke, Allen Weinstein és az 1984-ben őt követő Carl Gerschman, aki azóta is a szervezet élén áll, egyaránt vezető neokonzervatív; a kommunizmus elleni küzdelemben szerzett sok éves ta­pasztalataikat elsősorban a szakszervezetekben és értelmiségi körök­ben gazdagították.⁵

Az Alapítvány létrehozása zseniális ötletnek bizonyult a Reagan-kor­mány részéről. Hatékony pártközi támogatást mozgósított egy nagyon is pártos külpolitikához, amelyet heves antikommunizmusáért és tartalékos katonai erők külföldi bevetéséért gyakran illettek bírálattal az ellenzék­ben levő demokraták. Az Irán-kontra-botrány és az ezt követő kong­resszusi kihallgatások jelentik a külpolitikai pártcsatározások tetőpontját. Az Alapítvány, habár a többiekhez hasonlóan ádáz kommunizmuselle­nes célokat tűzött maga elé, azzal, hogy neves demokratákat (mint pél­dául Walter Mondale-t vagy Edmund Muskie-t) tudhatott soraiban, és pénzügyi tevékenységét külpolitikai és polgári szervezetekre korlátozta, sikerrel határolta el magát ezektől a politikai támadásoktól. Az alapítvá­nyi pénzeket négy befolyásos intézmény osztotta el: a Szabad Szak­szervezeti Intézet [Free Trade Union Institute – az AFL-CIO-hoz tartozó szervezet]; a Nemzetközi Magánvállalkozások Központja [Center tor In­ternational Private Enterprise – az Amerikai Kereskedelmi Kamarához tartozó intézmény]; a Nemzeti Demokratikus Társaság [National Democratic Institute – Demokrata Párt]; a Nemzetközi Ügyekkel Foglalkozó Országos Republikánus Intézet [National Republican Institute for Inter­national Affairs – Republikánus Párt].⁶

Az Alapítvány első évei fölöttébb eseménytelenül teltek, mindössze csekély pénzügyi támogatást nyújtott ázsiai, latin-amerikai, afrikai és ke­let-európai politikai szervezeteknek. Az első jelentős „hadműveletre" Chilében került sor, amikor a Kongresszus egymillió dollárt biztosított a diktátor, Augusto Pinochet hatalmon maradásáról döntő, 1988-ban tar­tott népszavazás támogatására. A Reagan-kormány, amely az 1986 de­rekán fellángolt sorozatos politikai felkelések és sztrájkok után egy újabb Nicaraguától tartott, mindenáron meg akart szabadulni Pinochettől, mi­előtt felülkerekednek a baloldali politikai erők. A pénz zömét a diktátorral szembenálló mértéktartó szervezetek, elsősorban a keresztény demok­raták kapták (akik eredetileg Pinochet mellett álltak a választott szocia­lista elnök, Salvador Allende ellen elkövetett puccs utáni kezdeti időszakban). Amikor az 1988 októberében megrendezett népszavazá­son Pinochet vereséget szenvedett, a hatékony demokratikus intéz­ménynek mutatkozó Alapítvány tekintélye jócskán megnövekedett, mind a demokraták, mind a republikánusok körében.⁷

Bush demokratikus előrenyomulása

Amikor Bush hivatalba lépett, olyan külpolitikát kapott örökül, amelynek sikerült a demokrácia fogalmával összekapcsolni a kommunizmus ellen világszerte folytatott hadjáratát. A legkellemetlenebb diktátorok egy ré­sze letűnt a színről, az afrikai, ázsiai és latin-amerikai fegyveres ellenfor­radalmi mozgalmak meghiúsították a marxista és forradalmi kormányok zömének hatalmi konszolidációra irányuló erőfeszítéseit, s végül, de nem utolsósorban, a Nemzeti Alapítvány a Demokráciáért elősegítette, hogy Reagan külpolitikai törekvései közül jó néhány széles körű pártközi támogatást kapjon.

Mindamellett két kényes, feszültségterhes terület is maradt a Reagan-országlás után: a sandinisták elleni kontra-háború és a panamai diktátor, Manuel Noriega kikezdésére irányuló kampány. Reagan kudar­cai után, de az ő „demokratikus" örökségére támaszkodva, Bushnak mindkét esetben sikerült győzelmet aratnia. Panamában nem csak az Alapítványt használta fel, hanem az 1989 májusában tartott választáso­kon titkos pénzügyi segítséget is nyújtott Noriega hazai ellenzékének. A chilei népszavazás mintájára seregnyi pártközi megfigyelő – köztük olya­nok, mint a demokrata exelnök, Jimmy Carter – indult útnak Panamába, a választások ellenőrzésére. Amikor Noriega a választási szabálytalan­ságok és a – nemegyszer az ellenzék által kiprovokált – politikai zavar­gások miatt érvénytelenítette az eredményeket, az amerikai szakértők egyhangúan Noriegára hárították a felelősséget a sikertelen választáso­kért.⁸

A Noriega elleni pártközi konszenzust és az amerikai közvélemény mesterségesen szított, általános ellenszenvét tekintve nem okozott gon­dot Bushnak, hogy két hónappal később amerikai haderőt vessen be a panamai diktátor megdöntésére, jóllehet ilyen közvetlen katonai fellé­pésre az észak-amerikai kontinensen 1930 óta nem volt példa. A közvé­lemény kutatások szerint a korábban gyenge elnök hírében álló Bush népszerűsége az invázió után hallatlanul megnövekedett. Az, hogy sike­res akciót indított egy diktátor ellen, gyakorlatilag véget vetett a „Viet­nam-szindrómának" – ahogy azt a konzervatívok nevezték -, és le­hetővé tette az elnök számára, hogy hét hónappal később amerikai csa­patokat küldjön a Perzsa-öbölbe.

Nicaraguában a Bush-kormánynak már jóval óvatosabban kellett el­járnia, az amerikai közvélemény jelentős része ugyanis sohasem ked­velte a „szabadságharcosoknak" kikiáltott kontrákat, és a sandinistákat sem tekintette olyan keménykezű vezetőknek, akik ellen közvetlen kato­nai erővel kéne fellépni. Bush azonban, agyafúrt módon, a reagani kül­politikai apparátus legmakulátlanabb szervezetéhez, az Alapítványhoz fordult. Amikor a közép-amerikai békefolyamat részeként a sandinisták bejelentették, hogy novembertől 1990 februárjáig általános választáso­kat tartanak Nicaraguában, a Kongresszus, a Bush-kormány rábeszélésére, 9 millió dollárt ajánlott fel az Alapítványnak a sandinistákkal szem­benálló ellenzék támogatására.

Nem lehetnek kétségeink afelől, hogy az Alapítvány döntő szerepet játszott a sandinista elnök, Daniel Ortega ezt követő megbuktatásában. Az Egyesült Nicaraguai Ellenzék [United Nicaraguan Opposition – UNO] jelöltjeként fellépő Violeta Chamorro támogatására szervezett koalíció 13 pártját – a kommunistáktól a konzervatívokig terjedő vegyescsapatot – a managuai amerikai nagykövetség verbuválta össze, s a szövetséget jórészt alapítványi pénzekből tartották egybe. A pénz a nicaraguai lakos­ságra is nagy hatást tett.⁹ Gondoljunk csak arra, hogy ha a 9 millió dol­lárt az USA lakosságszámával megfelelő arányban felszoroznánk, há­romnegyed milliárd dollárt kapnánk, s tekintve, hogy Nicaraguában jóval alacsonyabb az egy főre jutó nemzeti jövedelem, mint Amerikában, az összeg még jelentősebbnek tűnik. Így aztán nem csoda, hogy a koalíció zsebért dagasztó dollárok láttán sok nicaraguai úgy hitte, Chamorro győzelme nemcsak a kontrákkal vívott hosszú és keserves háborúnak vet majd véget, hanem az amerikaiak nagylelkűségére is garanciát je­lent.

A közép-amerikai kettős győzelem és az 1989-es kelet-európai válto­zások következtében az Egyesült Államok és a Bush-kormány már-már verhetetlennek tűnt. A kommunista rendszerek leköszöntek, vagy leg­alább is komoly bajban voltak, és Kuba kivételével az egész nyugati fél­teken demokratikus, képviseleti kormányok kerültek hatalomra; a hideg­háború lezárult, és úgy tűnik, az Egyesült Államok a helyzet egyedüli ura a világpolitika porondján. Megváltozott a széljárás a politika vizein, és nem csodálkozhatunk, ha Bush elnök és Baker külügyminiszter szerte­len örömében a nyugati demokráciák elsöprő diadaláról zengedezik.

De valóban diadalmaskodott-e az amerikai demokratikus minta? Lét­rejöttek-e új, szilárd, igazi demokratikus intézmények a régi diktatórikus és totalitárius társadalmakban? Ha közelebbről megnézzük, mit hoztak ezek az, úgymond, „demokratikus forradalmak" a világ nagy része szá­mára, felmerülhet az aggály, hogy a Reagan- és Bush-vezetés jószeré­vel csak pürrhoszi győzelmet aratott a demokráciáért meghirdetett har­cában.

A demokrácia ingoványában – Latin-Amerika

Latin-Amerikában és a Karib-térségben egy évtizednyi gazdasági ha­nyatlás után a régió demokratikus intézményei ma ugyanolyan gyenge lábakon állnak, és meglehetősen forró alattuk a politikai talaj. Az egy főre eső növekedési ráta a régió 27 országából mindössze négyben – Chilében, Paraguayban, a Dominikai Köztársaságban és Kolumbiában -emelkededett.¹⁰ Kolumbia fejlődése zömmel a virágzó kábítószer-keres­kedelemnek köszönhető, amelynek valuta behozatalából a helyi beruhá­zások is részesedtek, Chilében és Paraguayban viszont az évtized so­rán olyan diktátorok voltak hatalmon, akik a stabilitást és a gazdasági gyarapodást csupán a szűk uralkodó rétegeknek biztosították. Sem La­tin-Amerikában, sem a Karib-térségben nem találunk olyan demokratiku­san választott kormánnyal rendelkező országot, ahol bármiféle „gazda­sági csoda" ment volna végbe, vagy amely méltán szolgálhatna modellül a többi állam számára.

A 80-as évek egyedüli tanulsága az Egyesült Államok számára, hogy a sokat magasztalt neoliberális gazdaságpolitika egyáltalán nem szilárdította meg a déli országok demokratikus intézményeit. A Nemzetközi Valutaalap az amerikai és más nyugati vezetők irányításával már az 1980-as évek elején megnyitotta Latin-Amerikával szembeni ta­karékossági intézkedéseinek sorát. A nyugati pénzintézeteknek az 1870-es években folyósított nagy összegű hitelei és a harmadik-világ­beli országokban előállított nyersanyagtermékek világpiaci árának esése következtében Latin-Amerika az 1980-as évek elején arra ébredt, hogy képtelen tovább fizetni nemzetközi adósságait. A Nemzetközi Valutaalap nem egy esetben támogatta a különböző országokat adósságaik átren­dezésében, de csak azzal a feltétellel, hogy neoliberális gazdaságprog­ramot vezetnek be. A többi már ebből következett: a szociális kiadáso­kat szigorúan megnyirbálták, az állami vállalatok jórészét kiárusí­tották, a protekcionista intézkedéseket pedig visszavonták, abban a reményben, hogy a helyi piacokra áramló idegen tőke majd meg­szabadítja őket a „gazdaságtalan iparágaktól."¹¹

Bármilyen szépen szónokoltak is a Valutaalap emberei meg az ame­rikai vezetők, politikájuk kudarcot vallott. Latin-Amerika nem indult meg a gazdasági fejlődés útján, csupán a szenvedés és a nyomor fokozódott. A számos országot megrázó társadalmi és politikai földren­gés is jórészt a neoliberalizmusnak köszönhető. A Nemzetközi Valuta­alap programjaira Argentína, Brazília, Venezuela és a Dominikai Köztár­saság lakossága az elmúlt két és fél évben erőszakos felkelések sorával válaszolt. A térség egyik régi, s távolról sem radikális megfigyelője, Anthony P. Maingot megállapította, hogy a neoliberális politika működés­képtelennek bizonyult, és a karibi országok ma a robbanás szélén áll­nak. Maingot szerint: „Megvan a veszélye annak, hogy a »neoliberális« pragmatizmus csak egy újabb ideológiai trükknek mutatkozik, amely semmivel sem hajt majd több hasznot, mint az 1960-as és 1970-es évek szocialista retorikája. Nem biztos, hogy a karibi országok előnyére válik a privatizáció és a piac túlhangsúlyozása."¹²

A neoliberális irányvonal mellett az egyes konkrét amerikai politikai akciók sem sokat, vagy éppen semmit sem tettek a nyugati félgömb de­mokratikus intézményeinek megszilárdításáért. Panama lerohanása, amely állítólag a „demokrácia visszaállítása" érdekében történt, egyálta­lán nem stabilizálta az országot. Guillermo Endara kormányának nem si­került megkedveltetnie magát a nagyközönséggel: egy évvel az invázió után az az általános vélemény alakult ki, hogy egy esetleges népszava­zás vagy választás esetén Endara súlyos vereséget szenvedne. A legfőbb gond az, hogy az elnököt mindenki az amerikaiak bábjának tart­ja, és senki sem bízik abban, hogy javítani tud az ország népének sor­sán.¹³ Endara, aki Panama lerohanásának éjszakáján az amerikai fegy­verek védelmében tette le esküjét, hiába próbált belpolitikai szövetsége­sekre lelni. Az átalakított állambiztonsági erők rosszul szervezett lázadá­sát csak a csatorna-térségből átvezényelt harci egységek beavatkozásá­val sikerült elfojtani. Endarát egyedül a folyamatos katonai jelenlét tartja hatalmon, miközben nőttön nő a népi elégedetlenség.

Nicaragua helyzetének tanulmányozása újabb példával szolgál arra, hogy az amerikaiaknak a demokrácia nevében történő beavatkozása (az új, demokratikus intézmények kiépítése helyett) miként vezet a társadal­mi és politikai széthulláshoz. Nem sokkal Violeta Chamorro 1990 febru­árjában aratott választási győzelme után, a mögötte álló, amerikai diplo­maták által összetoborzott koalíció a győzelmi koncon marakodó frakci­ókra esett szét. Vigilio Godoy alelnök már Chamorro beiktatásának pilla­natától támadásba lendült. Létrehozta saját paramilitáris egységeit, de a sors iróniájaként éppen a régi sandinista hadsereg akadályozta meg ab­ban, hogy komolyabb katonai lépéseket tehessen Chamorro kormánya ellen.

A Nemzeti Alapítvány a Demokráciáért, miután a sandinisták veresé­gével elérte célját, töredékére csökkentette a Nicaraguának nyújtott anyagi támogatást. Az új kormány kapott ugyan az amerikai vezetéstől egy 300 millió dolláros rendkívüli segélyt, ezzel az összeggel azonban nem sikerült az ország gazdasági és politikai helyzetét megszilárdítani. Nicaragua politikailag valójában teljesen szétzilálódott, az országban nincs egyetlen olyan csoport vagy párt sem, amely képes lenne kezébe venni sorsát. Volt kontrák utakat és városokat foglalnak, így próbálván kikényszeríteni azt a pénzügyi segítséget, amelyre a szélnek eresztésük-kor ígéretet kaptak. A sandinista szakszervezetek törvényes sztrájkot folytatnak, hogy a fizetések lépést tartsanak a havonta kétjegyű szám­mal növekvő inflációval, a vidéken pedig új földeket foglalnak a parasz­tok, miközben a régi tulajdonosok visszaszivárognak, hogy birtokukba vegyék tíz évvel ezelőtt államosított vagyonukat. Miként az ország ügye­inek egyik avatott szakértője megállapította: „Nicaragua irányíthatatlan. Senki sem uralja a terepet, csupán kicsiny, helyi hatalmi gócok léteznek."¹⁴

Kétarcú demokrácia

Mexikó még Közép-Amerikánál is szemléletesebben példázza, hogy az amerikai vezetők, hazájuk szűk gazdasági és politikai érdekeit követve, miként bonyolódnak álszent és kétszínű machinációkba. Közép-Amerika esetében talán még el lehetett mondani, hogy a kommunizmus kísértete és a kábítószer-kereskedelem kényszerítette bele az Egyesült Államokat egy kétes értékű politikába. Ám Mexikóban a kommunizmus nem jelen­tett igazi veszélyt, és nemzetbiztonsági szempontok sem jöhettek számí­tásba, csupán némely gazdasági és politikai erő mutatkozott olykor ba­rátságtalannak Amerika irányában.

Az 1980-as évek elején és derekán a Reagan-adminisztráció a neokonzervatívokkal karöltve megkezdte támadását a hatalmon lévő Intéz­ményes Forradalmi Párt (PRI) ellen, kétségbe vonván annak demokrati­kus szándékait. Kormányképviselők – akiket aggasztott Mexikó függet­len fellépése a közép-amerikai konfliktusban és az ország protekcionista tradíciója, nem utolsósorban olajkincse védelmében, rágalomhadjáratot indítottak a Forradalmi Párt ellen, és azt állították, hogy a korrupt és te­kintélyelvű mexikói vezetés hatalmon maradása érdekében az 1930-as évek óta manipulálja a választásokat.¹⁵ A mexikói üzleti körök által is tá­mogatott konzervatív ellenzék, a Nemzeti Cselekvés Pártja (PAN) lett egyszeriben az amerikai politika „szíve választottja". A Nemzeti Alapít­vány a Demokráciáért az 1980-as évek derekáig a PAN-nal rokonszen­vező egyéneket és szervezeteket segítette.

Az 1988-as mexikói elnökválasztás azonban pálfordulásra késztette az amerikai politikát. Az Egyesült Államok először nyomást gyakorolt a PRI-re, hogy tisztességes, szabad választásokat tartson. Ám ekkor poli­tikai földrengés rázta meg a mexikói pártpolitikát: Cuauhtemoc Carde-nas, az 1930-as évek népszerű elnökének fia, kivárt a PRI soraiból, és megalakította a Forradalmi Demokrata Pártot (PRD). A PRD nacionalista és demokratikus populista platformot hirdetett. Nem tisztázott, hogy a PAN-, PRI- és PRD-jelöttek ezt követő elnökválasztási küzdelméből Cardenas vagy a PRI színeiben induló Carlos Salinas Gotari került-e ki győztesen. Azt azonban mindenki elismeri, hogy a PRI súlyos választási visszaélést követett el, és Salinas Gotari semmiképp sem nyerte el a szavazatok 51 %-át, ahogy azt az állami ellenőrzés alatt álló választási bizottság állította.

Az elnökválasztás körüli felzúdulásban az amerikai politikusok csend­ben a háttérbe húzódtak. Nem érkeztek választási szakértők, akik elítél­ték volna a csalást, az amerikai kormányban nem hangoztak el közön­ségnek szánt nyilatkozatok a választások tisztaságáról. Az igazság az, hogy a nacionalista, baloldali irányultságú Cardenas indulása után az Egyesült Államok szívesebben látta Salinas Gotari győzelmét, és meg­szilárdítandó az új vezetés hatalmát, a Bush-kormány egy milliárd dollá­ros rendkívüli hitellel sietett a segítségére (ellenőrzött adatok). Azóta mind a központi, mind a helyi választásokon folytatódnak a visszaélé­sek; kivárt Dél-Mexikóban fajult el a helyzet, ahol a legerősebb a PRD. Salinas tábora egyedül a Baja California tartományban tartott kormány­választásokon ismerte el az ellenzék által szerzett többséget, itt ugyanis az amerikai üzleti körök által támogatott konzervatív PAN párt tört az él­re. Ennél is fontosabb azonban, hogy Mexikóban mindinkább fokozódik az erőszak és az elnyomás, és nem egy PRD-barát illetve -jelölt esett már orgyilkosság áldozatául.¹⁶ Mindamellett a Bush-vezetés továbbra is makacsul hallgat, és semmi jelét nem mutatja, hogy elítélné a demokra­tikus szabadságjogok megsértését Mexikóban.

Főszerepben a gazdasági kezdeményezés

Az olajellátást biztosító Öböl-háború mellett, a hidegháború óta a Kezde­ményezés az Amerikai Országokért [Initiative for the Americas] elneve­zésű indítvány volt a gazdasági érdekeket szolgáló amerikai külpolitika legelfogadhatóbb lépése a közvélemény szemében. Kezdeményezésé­ben, amelyet 1990 decemberében a fontosabb dél-amerikai országok­ban szervezeti körutazása során tett, az elnök azt javasolta, hogy sza­bad kereskedelmi övezetet alakítsanak ki a kontinensen, Alaszkától a Magellán-szorosig. A kezdeményezés stratégiai célja – különös tekintet­tel arra, hogy csaknem vele egyidejűleg kudarcot vallottak a szabad ke­reskedelem kiterjesztésére irányuló GATT-tárgyalások – az, hogy olyan amerikai vezetésű gazdasági tömböt hozzon létre a nyugati félgömbön, amely felveheti a versenyt az egyesült európai gazdasági rendszerrel, és az Ázsiában, valamint a csendes óceáni térségben erősödő japán befolyással. Ha Bush álma valóra válik, valóban félelmetes erejű gazda­sági hatalom születik majd az amerikai kontinensen, amelynek összla­kossága több mint 600 millió.

A földrész demokratikus intézményei azonban nem sok jót várhatnak egy ilyen szabadkereskedelmi övezettől. Munkás- és polgári csoportok, – az amerikai AFL-CIO-t is beleértve – szerte a kontinensen nyíltan szembeszálltak a javaslattal. Azzal érvelnek, hogy a korlátlanul beáram­ló amerikai tőke a legolcsóbb munkaerőpiacokra törekszik majd, aláássa az egyébként is gyenge szakszervezeteket, és megtizedeli a fejlettebb országokban működő iparágakat. A Kezdeményezés hívei ellenben azt bizonygatják, hogy a „szabad kereskedelem" mindenkinek hasznára vá­lik: a Kanadához és az Egyesült Államokhoz hasonló országok ipara modernizálni fogja a térséget, és a fejlett technikájú üzletágakba áramol­tatja majd a tőkét, miáltal a latin-amerikai államokban több millió ember jut jól fizető munkahelyekhez, és így a nagyobb gazdasági biztonság megteremtésével a demokratikus intézményeket is megszilárdítja.

A tények azonban nem támasztják alá a Kezdeményezés szószólói­nak érveit. A szabadkereskedelmi övezet csak még tovább koncentrálja majd a gazdasági hatalmat a kontinensen, fokozza a munkások kizsák­mányolását, és bármilyen demokratikus intézmények létezzenek is, in­kább megingatni, semmint megszilárdítani fogja őket. Az embernek elég egy pillantást vetnie Mexikó gazdasági fejlődésére az elmúlt tíz évben, hogy képet kapjon arról, hová vezetnek az ilyen változások.

Az Egyesült Államok valójában már évek óta kialakította a maga sza­badkereskedelmi övezeteit Mexikóban azokon a területeken, ahova sza­badon beáramolhat az idegen tőke, és olyan iparágakat telepített, ame­lyek elsősorban az amerikai piacra dolgoznak. Amikor 1982-ben adós­ságválság rázta meg Mexikót, és összeomlott a peso, a reálbérek több mint 50%-os csökkenése következtében nagyarányú amerikai tőkebevi­tel kezdődött. A külföldi üzemek által foglalkoztatott munkások száma öt éven belül több mint kétszeresére növekedett, úgyhogy 1988-ra a mexi­kói iparban dolgozó munkaerőnek már mintegy 10%-a állt idegen vállal­kozók, úgynevezett „maquiladorék" alkalmazásában.

A maquiladorék gyáraiban alacsonyak a bérek és szörnyűek a mun­kakörülmények. 1988-ban a Business Week a következőket írta „Az amerikai vállalkozók már a kezdetektől fogva a legkiszolgáltatottabb – és legolcsóbb – munkaerőhöz, a fiatal lányokhoz és nőkhöz fordultak. A maquiladorék által alkalmazott munkások kétharmada nő, nagyrészük serdülőkorú. Ez a foglalkoztatott réteg még mexikói viszonylatban is nyomorúságosan alulfizetett. Egy olyan országban, hol a munkaképes lakosság fele munkanélküli vagy „alulfoglalkoztatott", a munkaerő-fluktu­áció egyes üzemekben eléri az 50, sőt 100%-ot."¹⁷

A Dominikai Köztársaság – Latin-Amerika és a Karib-térség egyetlen, demokratikusan választott kormánnyal rendelkező és az utóbbi években valóban fejlődő országa – szintén megérezte a maquiladorék ténykedé­sét. A Karib-öböl Kezdeményezés [Caribbean Basin Initiative] kereté­ben, amely megnyitotta az amerikai piacokat a térség gazdaságai előtt, a Dominikai Köztársaság hét, összesen 70 000 embert foglalkoztató és évente 200 millió dolláros exportforgalmat lebonyolító szabadkereske­delmi övezetet alakított ki.¹⁸ A munkakörülmények itt is borzalmasak, a maquiladorék egyáltalán nem segítették elő az ország gazdasági fejlő­dését. A krónikus áruhiány és a gazdasági összeomlás miatt a Domini­kai Köztársaság ma a Karib-térség egyik legfeszültebb helyzetű állama. Egy ENSZ-tisztségviselő a köztársaságban tett látogatása után megálla­pította: „Az emberek nyomorúságos életviszonyok között élnek. A sza­badkereskedelmi övezetek csak tovább súlyosbították azokat a körülmé­nyeket, amelyekkel a dominikaiaknak, kivált a nőknek, nap mint nap meg kell birkózniuk."¹⁹

Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a tőkehiány, a munkanélküli­ség és a gazdasági fejlődés szükségessége miatt a szabad kereskede­lem és a szabad tőkeáramlás tényleg jótékony hatású lehetne az ameri­kai országokra. Ám tekintve, hogy a Kezdeményezés gyeplőjét az Egye­sült Államok üzleti körei tartanák a kezükben, valószínű, hogy a konti­nentális piac hasznát nem a tömegek, hanem egy szűk réteg zsebelné be. Bush látogatása alkalmával az egyik brazil képviselő találóan jegyezte meg, hogy bár a szabadkereskedelmi indítvány elnevezése „Kezde­ményezés az Amerikai Országokért", az távolról sem az „Amerikai Or­szágok Kezdeményezése". A javaslatot Washingtonban az amerikai gazdasági érdekek szem előtt tartásával dolgozták ki, mégpedig koránt­sem azzal a szándékkal, hogy a földrész országaiban előmozdítsák a demokratikus intézmények kiépülését, és útját állják a növekvő szegény­ségnek.

Demokratikus próbatétel Kelet-Európában

Kelet-Európa Latin-Amerikánál is alkalmasabb terep arra, hogy lemérjük, az Egyesült Államok valóban képes-e kiállni a demokrácia mellett hatá­rain kívül. Ebben a régióban az Egyesült Államok nem rendelkezik olyan komoly gazdasági és kereskedelmi érdekeltségekkel, mint Latin-Ameri­kában és a Közel-Keleten, s így semmi sem akadályozza abban, hogy síkra szálljon a demokrácia megteremtéséért. Kelet-Európa szűzföld a demokrácia számára, népei megdöntötték a „kommunista totalitariz­must" és gazdasági, politikai rendszerük újjáépítéséhez a nyugati orszá­goktól kérnek segítséget. „89 forradalmai", amelyek megbuktatták Len­gyelország, Kelet-Németország, Csehszlovákia, Magyarország, Bulgária és Románia kormányait, reményt és csodálatot keltettek szerte a vilá­gon. Az 1848-as forradalmak vagy akár az 1789-es francia forradalom óta nem látott még Európa ilyen demokratikus nekibuzdulást.

Egy évvel a politikai földrengés után azonban azt kell látnunk, hogy Kelet-Európa lelkesedését és vágyait jócskán lehűtötték. Az 1989-es események nem okoztak olyan mélyreható társadalmi és politikai átala­kulást, mint a huszadik század többi nagy forradalma (például Oroszor­szágban, Kínában és Kubában), amikor reneszánszát élte a kultúra és a művészet, felpezsdült az oktatás, a politika és az egész társadalom.

1989 után Kelet-Európában nyugati típusú, mérsékelt politikai rendsze­reket építettek ki, a régi és az új pártvezetők pedig ahelyett, hogy a tár­sadalom megújítása érdekében bátorítani próbálták volna a feltörő politi­kai és társadalmi energiákat, marakodni kezdtek maguk között a zsák­mányon.²⁰ Ha manapság az ember beszédbe elegyedik valakivel, mondjuk, Magyarországon vagy Bulgáriában és Csehszlovákiában, azt látja, hogy a lakosság cinikus és kiábrándult.²¹ A politikai derűlátás hiá­nya a romló gazdasági körülményekkel együtt érthetővé teszi a kelet-eu­rópaiak eleddig példátlan mértékű külföldre vándorlását. Nem hisznek hazájuk jövőjében, egyetlen vágyuk, hogy mielőbb kijussanak az ország­ból és nyugat-európai testvéreikhez hasonlóan nekilássanak az áru- és vagyonfelhalmozásnak.

Az ember azt hinné, hogy e szűkös politikai terepen végre megfelelő alkalom nyílik az Egyesült Államok számára, hogy a demokráciaterem­tés visszafogott, megegyezésre törekvő módszereit hirdesse. Az ameri­kai vezetők csaknem mindig visszatetszéssel szemlélték Európa és a harmadik világ radikális forradalmi mozgalmait, amelyek erőszakos és véres vállalkozások voltak, és nemegyszer a tulajdon intézményét is cél­ba vették.²² Ám a Bush-kormány ennek ellenére sem sokat tesz azért, hogy Kelet-Európában demokratikus intézmények épüljenek, vagy hogy a meglevők megerősödjenek. Az USA általában a régió legkonzervatí­vabb politikai erőit pártfogolja, s gyakran éppen azokat az erőfeszítései­ket, amelyekkel egy ellentmondásos, viszálykeltő politikát akarnak az or­szágra kényszeríteni.

Amerikának az elmúlt évben Bulgáriában folytatott tevékenységét ta­nulmányozva például megláthatjuk, milyen módszerekkel is dolgozik az Egyesült Államok, s hogy nem ritkán éppenséggel gáncsolja, semmint elősegíti a demokratikus fejlődést. Bulgáriának szoros történelmi kap­csolatai alakultak ki a Szovjetunióval, mivel kétszer is az orosz hadsereg szabadította fel az országot, először a XIX. században, az ottomán törö­kök, majd 1945-ben a nácik megszállása alól. A háború utáni, bolgár an­tifasiszta ellenállókból kikerült kommunista kormány sokkal nagyobb né­pi támogatást élvezett, mint általában kelet-európai társaik. Ennek elle­nére Zsivkov kormánya az 1980-as évek végére ostromzár alá került, el­szigetelődött, s végül őt is elsöpörte a Kelet-Európát megrázó népi moz­galom.

Az első szabad választásokon a Bolgár Szocialista Pártra átkeresz­telt megreformált kommunista párt nagy ellenálló képességről tett tanú­ságot, amikor elnyerte a szavazatok több mint 52%-át: szűk többséget az új parlamentben. A Nemzeti Alapítvány a Demokráciáért az ellenzéki Egyesült Demokrata Fronttal rokonszenvező szervezeteket támogatta, ám annak ellenére, hogy a Front a szavatoknak csak 36%-át szerezte meg, az amerikai választási megfigyelők elismerték a választások tiszta­ságát, és nem kérdőjelezték meg a Szocialista Párt jogát a kormányala­kításra.

Az Alapítvány és a hozzá tartozó intézmények azonban továbbra is az ellenzék mellett álltak, és hozzájárultak az új kormány destabilizálásához. Az egyik alapítványi képviselő Washingtonban kijelentette: „Sem­mi közünk a Bolgár Szocialista Párthoz, mert az nem demokratikus."²³ Az Alapítvánnyal együttműködő két legfontosabb szervezet az AFL-CIO és az Amerikai Kereskedelmi Kamara is olyan tevékenységet folytatott, amellyel aláásta az új kormány helyzetét.

Az AFL-CIO a Podkrepát [a. m. Segély], a kis létszámú, félig-med­dig monarchista bolgár szakszervezetet pártfogolta, és szemben állt a legnagyobb szakszervezettel, a Független Bolgár Szakszervezetek Szö­vetségével (FBSZSZ), amely szakított a szocialista párttal, és a politikai élet független szereplőjévé várt. Az amerikai nagykövetség azzal indo­kolta az AFL-CIO állásfoglalását, hogy az FBSZSZ politikai programot hirdetett, és így nem maradt meg a szakszervezetek .zsíroskenyér-poli­tikája" mellett.²⁴ Amikor 1990 végén az FBSZSZ új vezetője az Egyesült Államokba látogatott, ugyancsak hűvös fogadtatásra talárt. Kérését, hogy AFL-CIO-vezetőkkel találkozhasson, rövid úton elutasították. A Nemzeti Alapítvány a Demokráciáért Washington DC-ben székelő képvi­selői hallani sem akartak Petkovról, jóllehet az nyíltan szóvá tette a szo­cialista kormány ballépéseit.²⁵

Ezenközben az Amerikai Kereskedelmi Kamara, amely az Alapít­vánnyal való együttműködésével már előkészítette a terepet egy ilyen munkához, úgy döntött, hogy tanulmányt készít a bolgár gazdaságról. A feladat elvégzésére amerikai közgazdászokból álló delegációt küldött az országba. Ezek a szakemberek gyakorlatilag teljesen járatlanok voltak a bulgáriai viszonyokban, ám ez nem akadályozta meg őket abban, hogy az amerikai nagykövetség támogatásával, alig egy hónapos tevékeny­ség után 600 oldalas gazdasági tervezetet készítsenek, a piacgazdaság mielőbbi megteremtését és a magántulajdon intézményesítését sürget­ve.²⁶ A kormány, kissé meghökkenve a jelentés hosszúságán és elbiza­kodottságán, közzétett egy 50 oldalas bírálatot, amelyben néhány javas­latot elfogadott, másokat viszont irreálisnak minősített. Az ellenzéki Bol­gár Demokrata Unió részben a Jelentés alapján támadta az új vezetés gazdasági stabilizációs programját, de jól jöttek az amerikai közgazdá­szok megállapításai a kormány ellen folytatott széles körű politikai had­járatban is.

A minden oldalról ostromlott Bolgár Szocialista Párt képtelen volt ha­tékonyan irányítani az országot. 1990 végén a kabinet megbukott, koalí­ciós kormány alakult, egyenlő számú ellenzéki és szocialista párti képvi­selővel.

Az amerikaiak szektás politikája és az Alapítvánnyal együttműködő szervezetek tevékenysége egyáltalán nem korlátozódik Bulgáriára. A ta­pasztalatok azt mutatják, hogy az Egyesült Államok egész Kelet-Európá­ban a valóban demokratikus intézmények gyámolítása helyett sokkal na­gyobb lelkesedéssel – és korántsem demokratikusan – az amerikai né­zetekkel rokonszenvező, neoliberális gazdaságpolitikát hirdető politiku­sok szekerét tolja. Így van ez Csehszlovákiában is, ahol az amerikai nagykövetség Vaclav Klaust, a neoliberális elvű, privatizációt szorgalma­zó pénzügyminisztert fogadta kegyeibe. Habár – e tanulmány írása ide­jén – formálisan a népszerű drámaíró, Vaclav Havel vezette, voltakép­pen erősen szociáldemokrata beállítottságú Polgári Fórum van hatal­mon, az ország gazdaságpolitikáját elsősorban Klaus diktálja. Drasztiku­san megnyirbálták a szociális kiadásokat, tömegével árusítják ki az álla­mi vállalatokat, és a szabad piac uralkodik mindenek fölött.²⁷ Az Egye­sült Államok, a Nemzetközi Valuta Alappal karöltve, nyíltan Klaus állás­pontja mellett teszi le a voksát, és az új vezetőknek határozottan értésé­re adta, hogy a folyamatos gazdasági támogatásnak feltétele, hogy Csehszlovákia a Klaus által kijelölt utat kövesse.²⁸

„Üzleti" testületek a latin-amerikanizáció szolgálatában

1990 májusában, amikor még nem csitult el az amerikai vezetőknek a kelet-európai változások láttán érzett örömmámora, Bush elnök bejelen­tette a „demokratikus intézmények és piacorientált gazdaságok kiépíté­sét" segítő Polgári Demokrata Testület [Citizens Democracy Corps] megalakulását.²⁹ Az új szervezet azt tűzte ki céljául, hogy előmozdítsa az Amerikában működő önkéntes (magán-)segélyezési programok tevé­kenységét, és kapcsolatba hozza ezeket a kezdeményezéseket a támo­gatásra szoruló kelet-európai intézményekkel. A Nemzeti Alapítvány a Demokráciáért egymillió dolláros indulótőkét ajánlott fel, és a Nemzetkö­zi Fejlődés Szervezete ehhez további 300.000 dollárral járult hozzá.

Kezdettől fogva nyilvánvaló volt, hogy a Polgári Demokrata Testület­nek sem a polgársághoz, sem a demokráciához nincsen köze, ám annál szorosabb érdekei fűződnek a magánvállalkozások létrehozásához. Úgy gondolták, hogy a „vállalkozói know-how" és a „gazdasági infrastruktúra" olyan alapfeltételek, amelyek megteremtése nélkül Kelet-Európa nem képes „a nyugati tőke és segítség fogadására".³⁰ A Polgári Demokrata Testület közvetlenül az amerikai üzleti körökhöz kötődik. Kinevezett el­nöke a Union Pacific Corporation élén álló Drew Lewis, a Reagan-kor­mány egykori magas rangú tisztségviselője. A Testület egyik állandó tagja azt nyilatkozta, hogy „szükségünk van az üzleti világ támogatásá­ra, és Drew megszerzi ezt nekünk".³¹

A Béke-hadtest önkéntesei, akik Latin-Amerikában működnek a leg­nagyobb számmal, szintén megjelentek Kelet-Európában. Céljuk nekik sem a közösségfejlesztés vagy a szociális infrastruktúra kialakításának előmozdítása (mint Latin-Amerikában, tevékenységük hajnalán), hanem a régió integrálásának előkészítése a nyugati gazdaságba. Az első húsz önkéntest Csehszlovákiába küldték angolt tanítani, minthogy „ez a nyelv – jelentette ki az egyik amerikai diplomata Prágában – elengedhetetlen a nyugati világgal való kapcsolatteremtéshez". A Béke-hadtest más tag­jai az üzleti mesterség oktatásán buzgólkodnak szerte Kelet-Európában.

Így aztán, akár az egyes országok politikáját, akár az újonnan létre­jött intézményeket tanulmányozzuk, azt látjuk, hogy az amerikai kor­mány Európa ezen vidékén sem tekinti igazi feladatának a demokratikus intézmények kiépítését. Sokkal inkább az a célja, hogy kialakítsa „a sza­bad piacot és a magánvállalkozások rendszerét", ami az amerikai politi­kusok szerint a demokrácia előfeltétele. Ugyanaz történik, mint Latin-Amerikában: a neoliberális gazdasági doktrína játssza a prímet, s ezen az elvi alapon állva a Nemzetközi Valutaalap meg a többi nyugati intéz­mény atyai iránymutatásai mellett csökkentik a szociális kiadásokat, el­adják az állami vállalatokat, és hagyják, hogy szabadon uralkodjék a ke­reslet-kínálat törvénye.

Kelet-Európa „latin-amerikanizálódik". A takarékossági intézke­dések folyományaként növekszik a munkanélküliség, csökken a termelés, polarizálódik a társadalom, akárcsak Latin-Amerikában az 1980-as évek óta. A fokozódó gazdasági kilátástalanság és politikai ci­nizmus sem a legmegfelelőbb talaj a demokrácia megszilárdításához. Minthogy nincs olyan igazi ideológiai erő, mely Kelet-Európa országait összetarthatná, nem csoda, ha szerte a térségben újjáélednek a régi nemzetiségi és etnikai viszályok, tovább rontva a régió gazdasági hely­zetét.

Régi és új tragédiákról

1959-ben William Appleman Williams közzétette nagyhatású művét: Az amerikai diplomácia tragédiáját.³² Ebben a munkájában kifejtette, hogy külügyei vitelében az USA 1890 óta a „nyitott kapu" politikáját folytatja, más szóval minden áron biztosítani kívánja bejutását a világ piacaira. Williams szerint az állami vezetőknek szent meggyőződésük, hogy az amerikai demokrácia csak akkor maradhat fenn, ha külföldi piacokat ta­lálnak gyümölcsöző gazdaságának többletterméke számára. A tragédia az, hogy az Egyesült Államok a kapuk nyitva tartása és demokráciájá­nak megőrzése érdekében az egész XX. században háborút hábo­rú után vívott, és szembeszállt a saját országuk politikai és gazdasági felemelkedéséért harcoló, külföldön indult népi, nemzeti és forradalmi mozgalmakkal.

Sokan vitatták Williams elméletét, mondván, hogy nem fedezhető fel egyértelmű kapcsolat Amerika gazdasági érdekei és külpolitikája között. Michael H. Hunt például azt a nézetet vallja, hogy külkapcsolatai alakítá­sában Amerikát egyfajta belső ideológiai érzék, de mindenekelőtt nem­zeti nagyságába és faji felsőbbrendűségébe vetett hite és ebből fakadó küldetéstudata, valamint a forradalmaktól és társadalmi felfordulásoktól való ódzkodása befolyásolta.³³ Más, az 1970-es és 1980-as években létrejött új-jobboldali, szellemi körökhöz tartozó politikai elemzők azt bi­zonygatják, hogy az Egyesült Államok tiszteletreméltó nemzetközi külde­tést teljesít, és a demokrácia mellett az emberi jogok kiterjesztésére tö­rekszik a világban. Francis Fukuyama, külügyi tisztviselő, a „történelem végéről" szóló teóriájával logikus végkövetkeztetéséig vitte ezt a gondo­latmenetet. Kifejtette, hogy a szovjet fenyegetés összeomlásával és a demokratikus kapitalizmus győzelmével a hagyományos értelemben vett konfliktusok lezárultak, megnyitván a társadalmi béke és kiengesz­telődés új korszakát.

Ennek ellenére a Fukuyama cikke által közölt felmérés Latin-Amerika és Kelet-Európa hidegháború óta végbement fejlődéséről azt tanúsítja, hogy az általunk ismert történelem még távolról sem ért véget. A társa­dalmi és politikai küzdelmek mindenesetre csak erősödtek az utóbbi időkben, különösen a harmadik világban. Williams elmélete az amerikai külpolitikát vezérlő gazdasági érdekekről ma érvényesebb, mint valaha: mind Kelet-Európában, mind Latin-Amerikában és a Közel-Keleten azt látjuk, hogy az USA a szabad kereskedelem megteremtésén és a neoli­berális gondolat meggyökereztetésén buzgólkodik, azaz továbbra is „a kapuk nyitva tartása" az elsőrendű célja. Gazdasági érdekek irányítják a többi kapitalista nagyhatalomhoz – Japánhoz és az egyesült Európához – fűződő kapcsolatait is, miután e téren is elsősorban arra törekszik, hogy mezőgazdasági, ipari és kereskedelmi termékei elől eltávolítsa a kereskedelmi korlátokat.

Nem bizonyul igaznak Hunt azon állítása sem, hogy az ideológia önálló tényezőként hat a külhoni ügyek alakítására; sokkal inkább úgy tűnik, hogy a hidegháború lezárulása egy csomó ideológiai ballaszttól megszabadította az amerikai külpolitikát. A kommunizmusellenesség, mint mozgósító erő, a múlté. Tény azonban az, hogy a vezetők továbbra is az Egyesült Államok különleges nemzetközi küldetéséről szónokolnak (például az Új Világrend nevében), és még mindig nem szoktak le a vi­lágban bimbózó demokráciák gyámolítását hirdető jelszavakról sem. Ám az amerikai emberek jó része már nem dől be az ilyen hangzatos kije­lentéseknek. Általában – legalábbis az 1990-es években – annak látják az amerikai külpolitikát, ami: korlátlan gazdasági érdekérvényesítés­nek.

Williams könyvének megjelenése óta az amerikai diplomácia tragé­diája még súlyosabbá vált. Ma már nemcsak az USA határain kívüli kor­mányok és mozgalmak szenvednek a beszűkült, gazdaságközpontú szemlélettől – maga az amerikai demokrácia is veszélybe került. Miköz­ben a politikai vezetők az elmúlt három évtizedben mindenféle demokra­tikus küldetésről harsogtak, szisztematikusan megsértették az alkot­mányt, és megnyirbálták az amerikaiak jogart. A vietnami háború, a CIA Chilében, Kubában és Afrikában folytatott titkos tevékenysége, az Irán-kontra-botrány, Bush kijelentése, miszerint hadsereg-főparancsnokként nincsen szüksége az Öböl-háborúhoz a kongresszus „tanácsaira és be­leegyezésére" – nos, ezek a legkirívóbb példái annak, hogyan irányítják az amerikai főemberek tekintélyelvű módszereikkel a külpolitikát, semmi­be véve az alkotmányt, és gúnyt űzve a demokratikus döntéshozás el­véből.

Omladozni kezdett hát otthon is a demokrácia épülete. Rendszeré­nek vitalitását és működőképességét jelenségek egész sora fenyegeti: a mind rémisztőbb hajléktalanság, a kábítószer élvezet és kábítószer bűnö­zés terjedése, a kórházak és iskolák állagának leromlása, a börtönöknek és a feltételesen szabadlábra helyezetteknek az egész fejlett világban példátlanul magas száma, nyomasztó és mind súlyosabbá váló munka­nélküliség, a nagytőkések növekvő szerepe a politikai életben és az amerikai emberek fokozódó elidegenedése hazájuk politikai rendsze­rétől, amit a szavazók lelkesedésének a részvételi statisztikában is meg­jelenő csökkenése mutat.³⁴ Az amerikai demokrácia belső erjedése nem feltétlenül a külpolitikai túlkapásokkal áll közvetlen összefüggésben, az ok inkább az, hogy a politikai vezetők nem voltak hajlandók a hazai gon­dokkal törődni, miközben milliárdokat költöttek külső konfliktusokra és hadügyekre, ami bizonyosan hozzájárult a demokratikus rendszer ha­nyatlásához. A Reagan-országlás idején, amikor párhuzamosan a kato­nai költségvetés példátlan felduzzasztásával befagyasztották illetve megnyirbálták a hazai kiadásokat, még szembeszökőbbé vált a kapcso­lat a belpolitikai helyzet romlása és a kalandor külpolitika között.

Az egyetlen momentum, ami az amerikai demokrácia három évtize­des tragédiájában reményre adhat okot, az, hogy a közvélemény népes rétegei nem tűrték ölbe tett kézzel a demokrácia ellen elkövetett sérel­meket, és a jogtalanságokra széles körben támogatásra lelt polgári moz­galmak alapításával válaszoltak. A folyamat kezdetét a vietnami háború jelzi. A tömeges tiltakozások távozásra késztették Lyndon Johnsont, és az sem kétséges, hogy Nixont és Kissingert a közvélemény háborúellenes­sége kényszerítette az amerikai csapatok visszavonására Vietnamból.

A 1970-es években, de különösen a Carter-kormány idején, az állam­polgári külpolitikai mozgalmak sokkal összetettebbé váltak. Washingtoni emberjogi szervezetek és állampolgári lobbyk törvénymódosításokért harcoltak, és olyan új külpolitikai irányvonal kialakítását szorgalmazták, mely a kommunizmus mumusa helyett inkább az elnyomástól és a gaz­dasági deprivációtól szenvedő harmadik világ szükségleteire figyel. A Reagan-kormány katonai fejlesztése és a harmadik világ ellenforradalmi haderőinek nyújtott támogatás a lakosság körében további, széleskörű háborúellenes és antimilitarista mozgalmak megalakítására ösztönzött. A létrejött független polgári kezdeményezések egyaránt tiltakoztak az atomfegyverkezés, a Dél-Afrikában folytatott apartheid-párti politika és – Nicaragua valamint Salvador kapcsán – az idegen országok belügyeibe való beavatkozás ellen. Ügyüknek nemegyszer az egyházakat, a hely­hatóságokat és városi tanácsokat, hely: szakszervezeteket, nőmozgalmi aktivistákat, olykor a fekete és latin szervezeteket is megnyerték.³⁵ El­lenzéki hangú demokratikus viták és aktív politizálás kezdődött szerte az országban.

Felszíni demokrácia

Végkövetkeztetésként elmondhatjuk, hogy az Egyesült Államok azért nem képes kiállni a világ demokráciái mellett, mert baj van saját demok­rácia-fogalmával és politikai rendszerével is. Elmúltak a régi szép idők, az USA már nem ragyog világítótoronyként a többi nemzet előtt, demok­ratikus intézmények kialakítására és azok további tökéletesítésére buz­dítva Politikai gondolkodók az utóbbi években az amerikai liberális de­mokrácia több belső korlátjára is rámutattak. Benjamin Barber kifejtette, hogy az Egyesült Államokban csak „felszíni demokrácia" létezik, csekély igazi tartalommal.³⁶ Tartanak ugyan időszaki választásokat, de mivel a képviseleti szervezetek fokozatosan elidegenítik és marginalizálják az embereket, az állampolgárok közössége nem nagyon érdekelt a valódi részvételen alapuló, demokratikus politika kialakításában. „Tartalmas de­mokráciát" csak akkor hozhatunk létre, ha lebontjuk azokat a korlátokat, amelyek a demokrácia formális intézményeit elválasztják a lakosságtól.

Norberto Bobbio, olasz teoretikus kiemelte, hogy a „liberalizmus" és a „demokrácia" közötti ellentmondás nagymértékben befolyásolja az Egye­sült Államok és a többi nyugati tőkés ország politikai fejlődését.³⁷ A klasszikus értelemben vett liberalizmus az egyéni jogokat védelmezi a demokratikus többség hatalmával szemben. A klasszikus liberálisok, avagy neoliberálisok az utóbbi évtizedekben a tulajdonjogokat állították figyelmük homlokterébe, és azt hirdetik, hogy a tulajdonjogok a többségi követelések számára érinthetetlenek, és nélkülük nem képzelhető el sem társadalmi stabilitás, sem gazdasági növekedés. Mondanunk sem kell, hogy ez a szemlélet a piac elsőbbségét hirdető neoliberális gazda­sághoz kötődik. A londoni Financial Times egy angol cikkírója odáig ment, hogy kijelentse: a választások jelentősége egyre inkább csökken, és tulajdonképpen már nincs is rájuk szükség, hiszen az átlagpolgár a nyugati országokban nap mint nap leadja szavazatát a piacon.

Az 1989-ben elhunyt Williams a halála előtti években a helyi mozgal­makban és a közvetlen demokráciáért folyó küzdelmekben látta azt a jelentékeny politikai erőt, mely meg tudja változtatni az amerikai társa­dalmat, és véget vethet az amerikai diplomácia tragédiájának. A politika és a neoliberális ideológia számára a legnagyobb kihívást ma a társadal­mi mozgalmak jelentik. A polgárjogi és ökológiai vagy a feminista moz­galmak, a rokkantak és otthontalanok harcai, valamint a már említett há­borúellenes és beavatkozásellenes csoportosulások mind részét képezik az Egyesült Államokban és a nyugati világ többi országában működő, általános, alulról induló demokratikus folyamatnak. És tegyük hozzá, hogy ha létezik egyáltalán valamiféle nyugatról jövő társadalmi és politi­kai „export", akkor azt éppen ezek az öntevékeny mozgalmak képviselik. Kelet-Európában például az igazi politikai megújulást azok a bimbózó társadalmi kezdeményezések segítik elő, amelyek a női egyenjogúság, a környezetvédelem, a hajléktalanok és a rokkantak ügyének védelmé­ben szerveződnek.

Ahogy végéhez közeleg a huszadik század, és a világgazdasági helyzet egyre súlyosabbá válik, a demokrácia és a demokratikus intéz­menyek körüli viták és küzdelmek csak tovább éleződnek. Az Egyesült Államokban nem az lesz a kérdés, hogy az USA tudja-e exportálni a de­mokráciát vagy sem, hanem hogy az alulról kezdeményezett társadalmi mozgalmak meg tudnak-e erősödni annyira, hogy megóvják, esetleg ki is terjesszék az amerikai társadalom demokratikus intézményeit, példát mutatva a világ népeinek. Csak ha-ez sikerül, akkor érhet véget az ame­rikai diplomácia tragédiája.

(Ford.: Náday Judit)

A tanulmányt jelentéktelen rövidítésekkel közöljük. Később megjelent "The Tragedy of American Democracy," in Low Intensity Democracy: Political Power in the New World Order, London: Pluto Press, 1993. (A szerk.)

Jegyzetek

1 James Baker amerikai külügyminiszter beszéde 1990. március 31-én a texasi Dallasban. L. State Department Bulletin.

2 Lásd Orlando Nunezzel közösen írt cikkemet a reagani külpolitika demokrácia felfogásáról: Legacy of the Reagan Decade, CENSA Strategic Perspectivees, 1990. Jan. A Reagan-kormány tisztségviselőinek demokráciafelfogásáról, lásd még: Barbara Epstein: The Reagan Doctrine and Right Wing Democracy, Socialist Review, 1/89, pp. 9-40.

3 Jeanne Kirkpatrick: Dictatorships and Double Standards, Commentary, 1979. Junius.

4 Az Egyházi Bizottságban tartott meghallgatások igen szigorúak voltak, és az­zal végződtek, hogy beszüntették a CIA legjogsértőbb akcióit.

5 A Council on Hemispheric Affairs és az Inter-Hemispheric Education Research Center, valamint a National Endowment for Democracy (NED): A Foreign Policy Branch Gone Awry, pp. 18-19.

6 L. a NED éves jelentését.

7 Állításomat a Nemzeti Demokratikus Társaság képviselőivel 1988 októberé­ben, Santiagóban folytatott személyes beszélgetésekre alapozom.

8 L. az ellenzéket és Noriegát egyaránt bíráló latin-amerikai megfigyelők tudósí­tását. Sem Noriega győzelmét, sem vereségét nem tanúsította elegendő bizonyí­ték.

9 L. Accuracy in the Media Report. Itt is nagymértékben támaszkodtam a vá­lasztások idején folytatott személyes beszélgetésekre.

10 Hivatkozás a CEPAL illetve Castaneda cikkére a World Policy-ben.

11 Arthur MacEvan: Debt and Disorder: International Economic Instability and US Imperial Decline. New York, Monthly Review Press, 1990. Kivált a 3. fejezet érde­mel figyelmet.

12 Anthony P. Maingot: The Difficult Transition in the Carribean: Hemisphere, 1989. ősz, 2. kötet, 1. sz., pp. 6-8.

13 L. a Pensaniento Proprio példányait.

14 Beszélgetés Eric Holt-Gimenezzel, egy Nicaraguába delegált amerikai mezőgazdasági szakértővel.

15 Riportok külügyi tisztségviselőkkel az 1980-as évek derekán, l. például a Craig Johnstone-nal, az Amerika-közi ügyek államtitkárával folytatott beszélgetést.

16 Hivatkozás az amnesztia-jelentésre.

17 L. Will the Maquiladores Build a Better Manana? Business Week, Internatio­nal Edition, 1988. nov. 14.

18 L. Enclave of Entente, South: Business Technology, Politics, Leisure, 1988. május.

19 Riport Lea Guidóval, az ENSZ Össz-Amerikai Egészségügyi Szervezetének képviselőjével, 1990 decemberében.

20 L. az 1990 november közepén megjelent NYT-cikksorozatot, amely bemutatja a korai problémákat és a forradalmakkal kapcsolatos kedvetlenséget.

21 1990 szeptembere és októbere között Kelet-Európában folytatott személyes beszélgetések alapján.

22 Az Egyesült Államok történelmi hagyományokkal rendelkező forradalom-elle­nes külpolitikáját kitűnően mutatja be Michael Hunt: Ideology and U. S. Foreign Policy, Yale University Press, New Haven, 1967. Kivált a 4. fejezetet ajánlom az érdeklődők figyelmébe.

23 Beszélgetés Margaret Ferryvel, a Nemzeti Alapítvány a Demokráciáért propa­ganda-megbízottjával, 1990 októberében.

24 Beszélgetés Rob Moore amerikai követségi dolgozóval, Szófiában, 1990 októ­berében.

25 Beszélgetések a Független Bolgár Szakszervezetek Szövetségének képvi­selőivel 1990 novemberében.

26 Jelentés a bolgár gazdaság fejlődéséről, átmeneti tervezettel. Készítette a Na­tional Chamber Foundation, az Amerikai Kereskedelmi Kamara szervezete. A fel­mérést irányította és a jelentést szerkesztette: Richard W. Rahn és Ronald D. Utt.

27 Részletesen tárgyalja a csehszlovákiai helyzetet és a neoliberalizmust Roger Burbach és Steve Painter: Capitalist Restoration in Czechoslovakia, 1991. márci­us.

28 Telefon beszélgetések a prágai amerikai nagykövetség tisztségviselőivel. L. még: Chetka News Agency Reports, Prague, Czechoslovakia.

29 A Közép- és Kelet-Európának nyújtott amerikai segítségről szóló időszaki je­lentés, 1990. május. Az Egyesült Államok Amerikai Külügyminisztériuma, Tájékoz­tató Iroda.

30 Uo.

31 Interjú Enud McGifferttel, a Polgári Demokrata Testület állandó tagjával, 1990 októberében.

32 William Appleman Williams: The Tragedy of American Diplomacy, Cleveland, 1959.

33 Hunt: i. m.

34 Részletesen elemzi a nyugati demokráciát Roger Burbach és Orlando Nunez: The End of Socialism or the End of Western Domination? CENSA, Strategic Pers­pectives, 1990. okt. 2.sz.

35 Roger Burbach és Orlando Nunez: Fire in the Americas, Verso Press, 1967. A háborúellenes és beavatkozás-ellenes mozgalmak szerepéről lásd a 4. fejezetet.

36 Benjamin R. Barber: Strong Democracy: Participatory Politics for a New Age, University of California Press, Berkeley and Los Angeles, 1984.

37 Norberto Bobbio: Liberalism and Democracy, London, Verso Press, 1990.