Az Egyesült Államok és Japán két igen eltérő kapitalizmus-modellel írható le. E különbségek feltérképezhetek – az üzemek szintjétől a vállalati szervezet kialakításán keresztül a minisztériumok szerepéig – a gazdaság, a politika és a kultúra dimenzióiban egyaránt. A két modell versenyben áll egymással, a verseny hosszú távú kimene­telét azonban e pillana

Bocsássák meg nekem a talán szenzációhajhásznak tűnő cí­met. Mentségemül legyen mondva, hogy így tömören meg tudtam fogalmazni két – alighanem ellentmondásos – állítá­somat, és a belőlük fakadó kérdést. Első állításom, hogy a japán kapitalizmus lényegesen különbözik a világ uralkodó kapitalista formájától – az amerikaitól -, olyannyira, hogy akár különböző típusú kapitalizmusokról beszélhetünk. Má­sodik állításom, hogy a világgazdaság integrációja, a piacok nemzetközivé válása olyan ütemben halad, hogy az eleddig különböző nemzetgazdasági intézmények hasonulása hosszú távon kikerülhetetlen. A kérdés az, hogy a japán vagy az amerikai típusú intézmények befolyásolják-e majd jobban a jövő világmodelljét?

A kapitalizmus az kapitalizmus?

Különböző típusú kapitalizmusok? A marxista és a neo­klasszikus közgazdászok egyaránt tagadnák. A marxisták ugyan elismerik, hogy a kapitalizmus különböző fejlődési sza­kaszokon megy keresztül – ipari kapitalizmus, finánckapita­lizmus és a többi -, még azt is belátják, hogy a különböző fejlődési fokot elért országok nagyon is mások lehetnek, ám attól már nem tágítanak, hogy maga a fejlődés univerzális törvények szerint megy végbe. A neoklasszikus közgazdá­szoknak is megvannak a maguk egyetemes törvényei: sze­rintük minden, az erőforrások meghatározott körével rendel­kező gazdaság megpróbálja maximalizálni hatékonyságát, s ezzel elérni a csak rá jellemző egyensúlyi állapotot. A haté­konyság fokozásának legfőbb feltétele a racionális gondolko­dás és a piaci verseny. A neoklasszikus közgazdászok az általuk vizsgált konkrét gazdaságok különbözőségeit így az­után egyetlen szempont szerint mérik, nevezetesen, hogy mennyire közelítik meg ezt az elméleti ideált.

A földön járó, a valódi világ valódi problémáival foglalkozó emberek azonban az utóbbi években különböző típusú kapi­talizmusokról kezdtek beszélni. Volt rá okuk: a szélsebes ja­pán fejlődés és Amerika világpiaci részesedésének csökke­nése. Olyan fogalmak, mint „nemzeti versenyképesség", „nemzetgazdasági teljesítmény", melyeket néhány évtizeddel ezelőtt még csak elvétve lehetett hallani, mára kiszorították a politikai vitákból a „teljes foglalkoztatás" vagy a „kereslet fokozása" közhasználatú frázisait. Mindez riadalmat okozott

Japánban; a fogalomváltásban ugyanis azok az úgynevezett „revizionisták" viszik a prímet, akik erősen támadják Japán – kedvelt szójárásuk szerint – „krizantémvirágos" szemléletét. E szemlélet szerint a Csendes-óceán fölött kezet nyújtanak egymásnak a liberális testvérdemokráciák, a közös érdek és a barátság felbonthatatlan kötelékével összefűzött Japán és Egyesült Államok, létrehozván „a világ legjelentősebb kettős szövetségét, mely mindazonáltal mások előtt is nyitva áll".¹ A revizionisták azzal érvelnek – hol nyíltan, hol burkoltan -, hogy a japán társadalom az amerikaitól eltérő értékek szerint szerveződik, tisztességes verseny közöttük semmiképpen sem lehetséges, és Amerika éppen ezért joggal vezetne be protekcionista intézkedéseket Japánnal szemben.

Az efféle nézetek eluralkodása és a japánok ijedelme ma­gyarázza, hogy nincs, aki a japán neoklasszikus közgazdá­szoknál álhatatosabban hangoztatná: a kapitalizmus egy és oszthatatlan.

Európában azonban a sokarcú kapitalizmus elmélete egé­szen máshová bocsátja gyökereit. A közgazdászok már rég­óta kísérleteznek az európai gazdasági struktúrák különbö­zőségeinek empirikus feltérképezésével; Shonfield Modern Capitalism (sokatmondó egyes szám) címen 1965-ben meg­jelent tanulmánya e téren határkőnek tekinthető.² A Shonfieldhez hasonló kutatók a nemzeti különbségeket mind a mai napig csaknem kivétel nélkül a „terv kontra piac" összefüg­géseiben értelmezik. A nemzetgazdaságok másságait szokás szerint az „igazi", értsd: piaci kapitalizmus és a nem kapita­lizmus fogalmi keretében térképezik fel.

Az elmúlt öt évben azonban mind erősebbé vált a meg­győződés, hogy a különbségek okai máshol keresendők. E nézet terjedését részint Európa integrációs gondja, részint pedig a Strukturális Korlátozásokra irányuló Kezdeménye­zéssel (Structural Impediments Initative) kapcsolatos erőfe­szítések segítették elő. A Kezdeményezés volt a vámsorompó mellett és ellen szóló érveket már töviről hegyire átgondolt amerikai kereskedelmi tárgyalófelek utolsó kétségbeesett kí­sérlete arra, hogy bebizonyítsák (ezúttal a gazdasági szer­kezet és magatartás sarkalatos különbségeire hivatkozva), hogy Japán tisztességtelen vagy legalábbis nem egészen tiszta eszközökkel jutott kereskedelmi előnyéhez. Fontos szerep jutott annak a gondolatnak, melyet Zysman fejtett ki az 1980-as évek elején, nevezetesen hogy óriási jelentősé­gűek az ipar finanszírozásában tapasztalható eltérések.³

Néhány évvel ezelőtt Michael Albert, valamikori francia ter­vező, mára az egyik legnagyobb francia biztosítótársaság el­nöke, újból megpezsdítette a vitát. Szembeállítja az angol­szász kapitalizmust – ezt legtisztább formájában az Egyesült Államok képviseli – az úgynevezett „rajnai kapitalizmussal", a kettő konfliktusát tételezve. Az utóbbit leginkább a német­országi „szociális piaci" berendezkedés képviseli, mely nem annyira a régi Poroszországhoz, mint inkább a rajnai váro­sokhoz: Bonnhoz és Bad Godesberghez – itt fogadta el a német SPD a tőkés rendszert működési keretéül – kapcso­lódik. Albert helyenként „alpesi kommunizmusról" beszél, el­szórt utalásokkal azonban Japánt is idesorolja, úgyhogy az angolszász kapitalizmus alternatíváját bízvást átkeresztelhet­jük „német-japán kapitalizmusra".

Albert két szempont szerint tesz különbséget: a pénzpiac működésének és az ipar finanszírozásának, valamint a pénz­ügyi és ipari érdekeknek a gazdaságban játszott – és az előbbiek által meghatározott – szerepe oldaláról. A második szempont kapcsán azt vizsgálja, hogy a gazdasági intézmé­nyek mennyiben engednek teret, vagy esetleg mennyiben bá­torítják az egyéneknek a profit maximalizálására irányuló tö­rekvéseit, illetve hogy ezek az intézmények mennyiben mér­séklik a profithajszát a javaknak a rátermettek és a kevésbé rátermettek, a szerencsések és a szerencsétlenek közötti egyenlőbb elosztása érdekében.

Másfajta kapitalizmus ?

A japán kapitalizmus másságáról szóló kijelentéseket hallgat­va a japánok hajlamosak folyvást az Egyesült Államokhoz mérni magukat, mintha bizony az egész világ Amerikában testesülne meg.⁴ „Más" – ez számukra annyit jelent: „más, mint a világ többi része". Semmi esetre sincs így. Mondhat­nánk azt is, hogy nemzetközi szempontból inkább az angol­szászok számítanak magányos oroszlánnak. Ha kijelentjük, hogy a nemzetközi mérce az amerikai mércével egyenlő, ez­zel csupán azt fejezzük ki, hogy a világnak az angolszász gazdaságok diktálnak – ha nem is annyira vásárlóerejük, mint inkább ideológiájuk révén.

Lássuk tehát, miben is áll ez a lényeges különbség a japán kapitalizmus és az Anglia és az Egyesült Államok által kép­viselt angolszász gazdasági berendezkedés között.

Ha az emberiség kihalása után egy agyafúrt marslakó ér­kezne a földre, és megtalálná törvénykönyveinket, kétség­telenül arra a megállapításra jutna, hogy a Japán és az Egye­sült Államok közti különbségek elhanyagolhatók. A tulajdon és a szerződések joga, a vállalati jog, a csődrendelkezések, a munkajog – mind egy kaptafára készültek. Ám: egy kapta­fára – de mégsem pontosan ugyanúgy. Már magukban a tör­vényekben is apró különbségek fedezhetők fel. A trösztelle­nes rendelkezések vagy például az alkalmazottak és a más hitelezők elsőbbségi jogai a csődeljárásokban: mind-mind egy kicsit másként nyernek megfogalmazást. Ennél is jelen­tősebb különbségek mutatkoznak abban, amit a jog nem ír elő: hogy miként járjanak el az emberek a szerződéskötéskor – azaz, mik az üzletkötés társadalmi előfeltételei -: hogy mit foglaljanak bele a szerződésbe és mit ne; hogy mennyiben vegyék igénybe a jogot a szerződés érvényesítésére. Vagy hogy egy másik területre lépjünk: Japánban és az angolszász országokban eltérő a tulajdoni jogok megoszlása, mások és mások az igazgatóság és a tulajdonosok viszonylagos hatal­mát meghatározó társadalmi konvenciók, mások a pénzügyi források; továbbá különböző a munka és a tőke gyakorlati megoszlása – azaz eltérően aránylanak egymáshoz a mun­kabérek, a tőkések részesedései és osztalékai, valamint a vállalati beruházásokba fektetett összegek. A különbségeket öt csoportba osztottam.

I. Az alkalmaztatás elvei

Az alkalmaztatás elveit a vállalati szakember szavaival élve: „a munkaerőpiac jellemzői"-nek vagy – a legfrissebb közgaz­dász tolvajnyelvből kölcsönözve – „a hallgatólagos munka­szerződés (implicit labour contract) természeté"-nek nevezik. A japán berendezkedés általános vonásait e területen sokfé­leképpen jellemezhetjük: Nem piac-, hanem szervezetorien­tált; a szolgálati viszony olyan elemeit is szabályozza, amire csak a legkiváltságosabb angol vagy amerikai vállalatveze­tők esetében találunk példát; olyan személyzeti elveket alkal­maz, amilyenek más országokban csak az állami szolgálat­ban, a rendőrségnél és a hadseregben érvényesülnek, és ott is csak az elöljárók tekintetében. Mit jelent ez a gyakorlat­ban?

1. Életre szóló alkalmaztatás

Minden cég arra törekszik – a nagyobbak ezt meg is való­sítják -, hogy dolgozóinak többségét (kivált a munkaerő 30%-át kitevő egyetemi végzettségű alkalmazottakat) már pálya­futása elején lekösse, és a nyugdíjaztatásig szolgálatában tartsa. Az embereket nem az egy meghatározott munkakör elvégzésére alkalmassá tevő szakképzetségük, hanem álta­lános rátermettségük szerint választják ki; azt nézik, hogy a jelölt vajon képes lesz-e élete során többféle feladat elvég­zését is megtanulni.

2. Képességorientált oktatási rendszer

Annak következtében, hogy a munkaadók „általános képes­ségeik" szerint választják ki a dolgozókat, és a személyzeti vezetők elvárják, hogy ennek az általános képességnek in­tellektuális vonatkozásai pontosan tükröződjenek az iskolai teljesítményben, kialakult egy olyan kifinomult képesség-be­soroló oktatási rendszer, melynek a világon sehol másutt nincs párja. Az iskolák nem egyszerűen elit-nem elit intéz­ményekre oszlanak, mint Nagy-Britanniában. Az egyetemi fa­kultások felvételi vizsgájuk nehézsége szerint rangsorolód­nak, az értékelést pedig egy közös fokozati rendszer szerint végzik, melyet a gyakorlatra összpontosító teszt forgalmazói dolgoztak ki. A szisztéma összhangban van az életre szóló alkalmazással, és meg is erősíti azt. A rendszerből fakadóan a legjobb vállalatok biztosak lehetnek benne, hogy a legjobb embereket kapják. Egy negyedosztályú egyetemen végzett diplomás pedig minden bizonnyal egy negyedosztályú cég kötelékeiben marad, mivel állásváltoztatással nem tud előbb­re jutni; ha saját minősítésével cégét nem tudja pályafutásá­nak kezdetén ő maga harmadosztályúvá előléptetni, akkor később erre már vajmi kevés lehetősége lesz.

3. Alkalmazotti vezetés

Az igazgatótanács a bürokratikus hierarchia első számú tag­jaiból áll. Az igazgatótanácsi kinevezés a fokozatosan előbb­re jutó, ambiciózus vezető pályafutásának csúcsa. Csak meg­határozott és fölöttébb szűk életkori határok között kapható, úgy 50 és 55 között. Az igazgatótanácsba csak ritkán kerül­nek be külső emberek; tagjai nem annyira a részvényesek­nek, mint inkább a vállalat első számú bankpartnerének, leg­főbb szállítójának vagy forgalmazójának, valamint fontosabb üzletfeleinek érdekeit képviselik.

4. Belátható kinevezési rendszer

Mint említettük, az igazgatói kinevezés, a vállalati hierarchia élé­re jutás (éppúgy, mint a kétkezi munkásoknak a felügyelői rang elérése) életkorhoz kötött. Aki a legjobban dolgozik, az tör előre a leggyorsabban, de az előléptetést a rangidősség korlátozza. Tipikus esetben például a 22 és 24 év között felvett dolgozók közül a legrátermettebb 10% válik majd csoportvezetővé 33 éves koráig. A következő szinten alkalmasint már csak 5 % várhatja, hogy 44. életévének betöltéséig részlegvezetővé lép elő, s mindössze csak egy kap 7-8 év múlva igazgatói kineve­zést, ha ugyan ezt valaki egyáltalán kiérdemli.

Aki az angol köztisztviselők előléptetési rendszerét ismeri, az nem fog a fentieken meglepődni. A szisztéma nagy elő­nye, hogy a minimumra szorítja vissza a személyek közötti versengést. Az előbbre jutás egyedüli biztosítéka a kemény munka és a kollégákkal való együttműködés a vállalat érde­keinek szolgálatában. Fúrásnak és intrikának nincs helye.

5. Személyközpontú bérezés

A nem piac-, hanem szervezetorientált vállalatok melletti életre szóló elkötelezettség következtében az emberek csak ritkán ke­rülnek ki a munkaerőpiacra. Nem hasonlítják össze őket, mint bizonyos állások megpályázóit a piacról érkező más jelöltekkel. A bért éppen ezért nem a kínálat és a kereslet erői határozzák meg, a különböző szaktudásoknak nincs kialakult piaci áruk. Az embereket nem „munkájuk árfolyama" szerint fizetik, bérük a belső előléptetési rendszerben elfoglalt helyük függvénye. Hogy melyik előléptetési rendszerben haladnak előre, azt végzettsé­gük, munkabeosztásuk határozza meg, s a kapott fizetés a hi­erarchiában elfoglalt pozíciójuk, életkoruk és teljesítményük megítélése szerint alakul.

6. Vállalati szakszervezetek

Az angolszász berendezkedésű tőkés országokban a szakszer­vezetek szándékaik szerint az egy mesterséghez vagy szak­mához tartozó dolgozókat tömörítik, és azokat az embereket képviselik, akik egyforma szaktudást visznek a piacra, s közös érdekük e szaktudás árának magasan tartása. Japánban ezzel szemben a szakszervezetek nem piacorientáltak. Azokat a mun­kavállalókat egyesítik, akik jövőjüket ugyanahhoz a vállalathoz kötik, és akiknek az a fontos, hogy e vállalat miként bánik dol­gozóival, és miként osztja meg bevételeit a kifizetett bérek, a beruházások s a többi kiadások között.

7. A képzés

Az amerikai, piacorientált rendszerben a képzés az egyéneknek a piacon eladandó képességeit műveli ki. Logikus tehát, hogy a költségek nagy részét a szaktudását áruba bocsátó egyén vagy az egyéneket támogató állam viselje. Japánban, a szer­vezetorientált gazdasági berendezkedésben, ahol a bérbesoro­lás nem a munkafeladathoz, illetve a szaktudáshoz kötődik, ma­ga a vállalat fektet pénzt életre szólóan alkalmazott dolgozóinak képzésébe.

8. Szociálpolitika

A vállalat iránti életre szóló elkötelezettség a szociális biztonság megteremtésében, a lakásellátásban és a szabadidős tevékeny­ségek megszervezésében is különbségeket eredményez. Ja­pánban az állam és a helyi önkormányzatok helyett a cégek vállalnak többet, szemben az amerikai modellel (habár a kü­lönbség itt nem olyan szembeszökő, mint Angliával, az angol­szász modell másik legfőbb képviselőjével összehasonlítva; az állam Amerikában feladatainak jó részét magánbiztosító társa­ságokra ruházta).

9. Önmeghatározás és társadalmi státusz

A piacorientált társadalmak tagjai elsősorban állásukkal, szak­májukkal azonosulnak. Ezzel szemben a szervezetorientált rendszerekben az emberek aszerint alakítják ki identitásukat, hogy melyik szervezethez tartoznak. A japán átlagpolgár nem arra hivatkozik, hogy ő vízvezetékszerelő, építész, koreográfus vagy rendőr, hanem arra, hogy a Mitsubishinél dolgozik. Ez a fajta identitástudat viszont tovább erősíti a szisztéma más jel­legzetességeit – az életre szóló elkötelezettséget, a vállalati szakszervezeti struktúrát, s mindazt, amiről eddig szó esett.

10. A belső rétegződés enyhítése

Az előbbi jellemzők többé-kevésbé az angolszász elit cégek vezető dolgozóiról is elmondhatók – az IBM például nagyon is „japán" ebből a szempontból, akárcsak az Unileverhez meg a BP-hez hasonló angol elitvállalatok. Japánban azonban ez min­denkire vonatkozik, aki egy cég „rendes" vagy. „állandó" alkal­mazottja, a kékgallérosokat is beleértve. Az emberek csupán bérbeosztásuk szerint rangsorolódnak, és a rendszer ennek is igyekszik élét venni azzal, hogy száműzi a más jellegű státusz-szimnbólumokat – nem tesz különbséget az éves szabadság hosszában, a munkaidőben és a szociális ellátásokban, az ét­keztetés és a többi juttatás terén. Mindez megerősíti azt a tu­datot, hogy a vállalat emberek közössége.

II. A vállalat társadalmi megítélése

Miért nincsenek Japánban nagy bekebelezések, miért nem járnak kézről kézre a vállalatok, amikor ugyanúgy lehetséges részvényeket venni a tőzsdén, és az érdekeltség nagy ré­szének megszerzése után kiebrudalni az előző vezetést, mint más országokban? A válasz nem az efféle cselekedetek jogi, hanem társadalmi korlátaiban keresendő. „Átvenni egy cég irányítását pusztán a pénz hatalmánál fogva – írja az egyik japán szerző -, a japán fül számára túlságosan is "szára­zon" hangzik."

Az átlagos japán üzletember ugyanis vállalatát elsősorban a benne dolgozó emberek közösségének tekinti, és nem a tulajdon tárgyának, mellyel birtoklói azt tehetnek, amit akar­nak. Mi az, ami ezt a megítélést érvényben tartja? Két ma­gyarázat jöhet szóba. Az egyik a már leírt alkalmaztatás/' rendszer. Ha valaki „állandó" munkát kap egy japán cégnél, akkor ezzel egy közösséghez csatlakozik, s nem valamiféle időleges szerződéses viszonyba lép. A másik magyarázat a japán vállalatok finanszírozási rendszeréhez kapcsolódik. A japán cégek jórészt kölcsönökből tartják fenn magukat. Ezek a pénzcsatornák pedig akkor nyílnak meg, ha a vállalatveze­tők jó viszonyban vannak – nem a névtelen rész­vénytulajdonosokkal, hanem – a bankigazgatókkal, akik ugyanolyan emberek, mint ők maguk. Ugyanez áll a törzs­részvényekre is. A vállalatok részvényeinek nagy része más vállalatoknál van lekötve – üzleti partnereknél, melyeknek vi­szont ők a részvényesei. Ezek a „tartós és kölcsönös keresztlekötéses érdekeltségek" sohasem kerülnek eladásra a piacon anélkül, hogy meg ne tárgyalnák a részvényt kibo­csátó és eladó vállalattal. Minthogy a cégek részvényeinek mintegy háromnegyed része ilyen tulajdonban van, a válla­latvezetők viszonylag közömbösek aziránt, hogy mi történik maradék „úszó részvényeikkel" a tőzsdén.

III. A vállalatok közötti ügyletek

Az amerikai közgazdászok jó része úgy ír, mintha a munka­erőpiac egy lapon lenne említhető, teszem azt, a cukorpiac­cal, ahol az ember annyit vásárolhat és akkor, amennyire és amikor szüksége van a kínálat és a kereslet szabta árakon. A japán munkaerőpiac azonban oly messze van ettől az el­képzeléstől, amennyire csak lehet.

Az üzleti kapcsolatokban – a szállítók és a vevők közötti viszonyokban – ugyanilyen különbségek fedezhetők fel. Egy japán autó-összeszerelő cég például egészen másként vásá­rolja a szélvédőket, ajtókilincseket és karburátorokat, mint ahogyan az a sikeres üzlet nagy könyvében meg van írva: „vázold föl a szerződési feltételeket, rendezz versenytárgya­lást, válaszd a legjobbat". Az üzleti kapcsolatok hosszú távúak és szilárdak; az áralkut gyakran műszaki, sőt tudo­mányos együttműködések sora előzi meg. A japán üzleti világ tagjai az embereket általában két csoportra osztják: keres­kedelmi partnerekre, akikkel kölcsönös bizalmi kapcsolatban állnak, és idegenekre, akikkel mindig megtartják a két lépés távolságot. Amikor egy japán vállalat egy nem japántól vá­sárol, a megközelítéshez sok idő szükségeltetik.

IV. A versenytársak közötti együttműködés

Az amerikai közönség előtt beszélő japán közgazdászok haj­lamosak úgy bemutatni Japánt, mint ahol a cégek heves gaz­dasági versenyben öldöklik egymást; mint ahol az eredmé­nyesség a cégvezetők vállalkozókedvének és egészséges profitéhségének köszönhető – ám nincs még egy állítás, mely ennyire valótlan lenne.

Persze létezik versenyszellem, és van verseny is. A na­gyobb elektronikai vállalatok az idegösszeomlásig dolgoztat­ják mérnökeiket, csak hogy néhány héttel versenytársuk előtt állhassanak elő valami új, minden eddiginél trükkösebb vi­deomagnóval, két-három százalékkal növelve így piaci része­sedésüket.

Az ádáz versengésről alkotott kép azonban némi pontosí­tásra szorul. Először: a japán cégek nagyon is tisztán látnak; megegyezésre törekednek, és többnyire tartják is magukat a kötött megegyezésekhez – tudják, hogy jól felfogott érdekük azt diktálja: teremtsenek egyensúlyt a verseny és az együtt­működés között. Másodszor: ebben az Egyesült Államokhoz hasonlóan trösztellenes gazdaságban a megállapodások zö­me verseny- és társadalomellenes összejátszásnak minősül­ne. Harmadszor: az együttműködési megállapodások általá­ban a hierarchia elfogadásán alapulnak. Mivel a gazdaságot az 1960-as években a háború utáni keretek közé szorították, a kis vállalatok ritkán ácsingóznak a nagyok babérjaira, és viszonyt: a nagyok ritkán akarják kiszorítani kisebb verseny­társaikat.

Vajon Japán „kulturális rátermettsége" nagyobb, mint a töb­bi tőkés országé? Vajon a japánok tényleg jobban hajlanak a baráti együttműködésre, mint az ellenséges rivalizálásra? Vajon valóban racionálisabban gondolkodnak, és az alterna­tív cselekvési lehetőségek következményeit hosszabb távra mérik fel? És e képességeiket csakugyan a nem is olyan régen letűnt, kifinomult céhszervezetek alakították ki, melyek még 120 évvel ezelőtt is döntő szerepet játszottak a Tokugava-gazdaságban?

Lehet, hogy így van. De bármi legyen is az ok, az ered­mény nyilvánvaló. A bővülő piacokon, kivált a fogyasztói ja­vak piacán alkalmasint heves versengés folyik. A pangó avagy a szerződéses piacokon, mindenekelőtt a termelői ja­vak piacán azonban kerülik a „túlzott versenyt". Az árak kö­zös befagyasztása olykor nyilvánvalóan törvénytelen, és egyértelműen megkárosítja a fogyasztókat; a Szabadkeres­kedelmi Bizottság gyakran vizsgál ki ilyen eseteket, és ró ki büntetést. Mégis többször fordul elő, hogy az efféle össze­játszást a „közérdekre" hivatkozva szentesítik, és az Ipari és Kereskedelmi Minisztérium egy hivatalos, „szabályozott kartellmegállapodás" keretében adja rá áldását. Jó példát szol­gáltatnak erre a feldolgozó üzemek beruházásokat össze­hangoló kartelljei, valamint az átmeneti termeléscsökkentő egyezmények és az állandó jellegű teljesítményvisszaszorító megállapodások. Amikor az olajfinomító ipar a túltermelés, a gazdasági növekedés lassulása és a hatékony energiataka­rékosság miatt nehézségekkel küszködött, az árszerkezet egyensúlyát a benzinbehozatal informális tilalmával őrizték meg – a kerozin árát lejjebb szorították, a benzinét feljebb srófolták, mint amilyen a piacon egyébként lett volna, termé­szetesen a „köz érdekében".

Az együttműködésben rejlő lehetőségeket bizonyítja a szé­les körű műszaki és piaci szolgáltatásokat nyújtó, elsősorban adatgyűjtést végző üzemi társulások befolyása is.

Ami a hierarchiát illeti, a piacból való részesedés figyelem­re méltó állandósággal oszlik meg a különböző vállalatok kö­zött. Az előttünk álló cég nyomába érni, egy, esetleg két százalékkal növelni a piacból való részesedésünket – ezért folyik a versengés. A dominanciáért vívott ádáz küzdelmek – mint amilyen a Suzuki és a Yamaha, az egy városból való két motorkerékpárgyártó között dúló „háború" volt az 1970-es években – meglehetősen ritkák, és az átlag japán üzletember csak viszolygással tud beszélni róluk. Az efféle viszályok mindkét félre nézve romboló hatásúak.

V. Az állam tevékeny döntőbírói szerepe

A neoklasszikus közgazdászok szerint az állam úgy bizto­síthatja legjobban a növekedést, ha maga nem vesz részt tevékenyen a gazdaságban, ha nem vállalkozik. E felfogás szerint az államnak nincs más dolga, mint hogy fenntartsa a tulajdon biztonságához és a szerződések érvényesíthető­ségéhez szükséges jogi keretet, és gondoskodjék bizonyos közszolgáltatásokról. A „Japán Rt." képe azonban azt sejteti, hogy az ázsiai szigetországban az állam sokkal nagyobb sze­repet vállal. Stratégiák felől dönt, beruházásokat irányít, fel­adatokat oszt szét vállalatok között, itt együttműködésre int, ott versenyre szólít.

Az igazságot valahol félúton találjuk. Vegyük például a már említett kartellmegállapodást az olajfinomító iparban. Az ál­lam – közelebbről a termelő vállalatok zöme fölött hatáskört gyakorló szerv, az Ipari és Külkereskedelmi Minisztérium döntőbíróként irányította az egyes üzemek közötti kartellmegállapodásokat, és bizonyos „nemzeti érdekekre" hivatkozva ítélkezett a termelői és a fogyasztói érdekek közötti vitában. Valljuk be, a „nemzeti érdek" megfogalmazásakor a minisz­térium mindenekelőtt a japán gazdaság világpiaci versenyké­pességét tartotta szem előtt (ami viszont egyáltalán nem állt összhangban a termelői érdekekkel). Az állam tehát sokszor tevékeny szerepet vállal. Gyakran maga kezdeményezi az efféle kartellmegállapodásokat. Széles körű vitát indít a gaz­dasági szerkezet átalakításában követendő stratégiai irány­vonalról, és révbe juttatja e kérdésben a nemzeti konszen­zust. Nemegyszer az adó- és hitelpolitika eszközével tereli a fejlődést a kívánt irányba. A „prekotnpetitív" ipari kutatás­fejlesztés számos területét támogatja pénzzel, az intézményi háttér kiépítésével és a vállalkozókedv erősítésével.

Összefüggések

Az a tézisünk, miszerint Japánban, illetve az angolszász vi­lágban tényleg más-más típusú kapitalizmusról van szó, nyil­ván akkor válhat meggyőzővé, ha ki tudjuk mutatni, hogy az egyes konkrét jelenségek összefüggnek egymással, s leve­zethetők valamiféle lényegi különbségből, a magasabbrendű mozgatóelvek eltéréséből. Számos kísérlet történt már a különbségek egyetlen kép­létben való összefoglalására; az egyik ilyen kísérlet képvise­lői a Kommunista Kiáltvány Carlyle-tól kölcsönzött szavához fordulnak, ós a Marx-Engels szerzőpáros nyomán azt állítják: mindennek oka a „kézpénzfizetésben" keresendő. Azok, akik nem felejtették el az angol próza e lebilincselő alkotását, em­lékeznek még a feudalizmus pusztulásáról szóló sorokra, ar­ra, hogy miként vetik szót az új erők a letűnőben lévő kor régi kötelékeit. A XIX. század delelőjén felvirágzó új kapita­lista társadalomban egyetlen dolog teremt kapcsolatot ember és ember között – a pénz: mindent a meztelen érdektől ve­zérelt, személytelen üzleti viszonyok hálóznak be. Tehát a két berendezkedés – írják a szerzők – abban különbözik egy­mástól, hogy Japánban a gazdasági ügyletek jóval kisebb része tisztán pénzjellegű, nagyobb részük a bizalmon és a kölcsönös kötelezettségvállaláson alapuló társadalmi viszo­nyokba ágyazódik.

Ne feledkezzünk meg róla, hogy itt nem a Polányi által leírt tradicionális típusú „beágyazódásról" van szó – nem az „örök­lött" társadalmi kötelékekbe való beépülésről. A szóban forgó társadalmi viszonyokat az ismétlődő gazdasági cserék hoz­zák létre, és a felek csak azután lépnek kötelékeikbe, hogy felmérték partnerük kompetenciáját. Ezek a társadalmi viszo­nyok tehát nem az „öröklött", hanem a „kivívott" státuszok körül kristályosodnak ki.

Egy másik lehetséges és jóval érdekesebb magyarázat szerint a különbségek abban foglalhatók össze, hogy az an­golszász gazdaságokban az emberek mindig választási sza­badságuk megőrzésére törekednek – erre ösztönzi őket az uralkodó értékrend és az intézmények szerkezete. Ezzel szemben a japán gazdaságban az emberek sokkal inkább hajlandók hosszú távra elkötelezni magukat. „Ma A-nál dol­gozom, de ha B jobb állást kínál, már veszem is a kalapom. A szerkentyű-bizgettyű-gyártást alvállalkozásba adtam X barátomnak, de ha Y olcsóbb és jobb szerkentyű-bizgettyűt állít elő, akkor ő lép be barátaim sorába. Ma C vállalat rész­vényese vagyok, de ha csak a leghalványabb lehetősége is felmerül annak, hogy C-vel gondok lesznek, részvényeit pi­acra dobom – erre jogom van -, és inkább D-ben szerzek érdekeltséget." Japánban mindezen lépések egyike sem ma­gától értetődő.

Az ortodox közgazdaságtan szerint a versenyképesség és a hatékonyság biztosítéka a rendszer mobilitása. Emlékez­zünk csak vissza, mi mindent mondtak a „stagfláció" és az „euroclerosis" kapcsán az 1980-as években. Minél rugalma­sabb és mozgékonyabb a piac, annál valószínűbb, hogy fo­kozni fogja a hatékonyságot és a termelést, következésképp: a jólétet. Az angolszász gazdaságok tehát várhatóan na­gyobb növekedési rátát fognak felmutatni, mint a japán. De valóban így van-e?

Melyik hatékonyabb?

Ha csak egy pillantást vetünk is a növekedési mutatókra, kitűnik, hogy a japán gazdaság dinamikusabban fejlődik, mint az amerikai. Figyeljük meg, hogy Japánnak a nemzetközi ke­reskedelemből való részesedése folyamatosan nő, hogy a jen 80 %-os leértékelése a japán export bővülésében csak pillanatnyi fennakadást okozott. Gondoljuk végig, mit jelent, hogy Japán az éves bruttó nemzeti össztermékének 30 %-át fordítja beruházásokra, míg Amerika mindössze 20 %-át. Vagy hogy 1970-ben az Egyesült Államokban kibocsátott szabadalmak 4 %-át kapták a japánok, 1988-ban viszont már 21 %-át.

A japán gazdaság nagyobb hatékonyságának közkeletű magyarázata, hogy a japán gazdaság az egyének és a vál­lalatok versenyszellemének köszönheti erejét; hogy a japá­nok képesek keményen dolgozni, takarékosak és köteles­ségtudók. Ez teszi – mondják – a japán gazdaságot haté­konnyá, annak ellenére, hogy merev és irracionális rendszere akadályozza a piacnak saját természete szerinti működését. A merevség és az irracionalitás a feudalizmus öröksége, és idővel fokozatosan eltűnik majd.

Alig tagadható, hogy a japán gazdaság hasznát látja a ja­pán emberek munkatempójának és takarékosságának, ám az már fölöttébb kétséges, hogy a munka és a takarékosság keretéül szolgáló intézmények inkább akadályozzák, semmint támogatják a japán polgárok jó szokásait. A japán gazdasági szervezet fönt leírt jellegzetességei ma már egyre ismertebbé válnak; a „Tanuljunk Japántól" jellegű könyvek áradata már az üzleti iskolákat is elérte. Különbséget tesznek például a Profitmaximalizáló Vállalat és a sokkal hatékonyabb és ver­senyképesebb Fontolva Terjeszkedő Vállalat között – az előbbin az amerikai, az utóbbin a japán típusú cégeket ért­ve.⁵

Elméletileg az angolszász gazdaságoknak kellene hatéko­nyabbnak lenniük, elvégre, mint a fentiekből is kiderül, ők tesznek leginkább eleget a közgazdászok által megállapított feltételeknek. De a valóságban a piaci mobilitás csupán az allokatív hatékonyságot segíti elő – az erőforrások gyors és minél nyereségesebb felhasználását. A közgazdászok több­nyire csak erről a fajta hatékonyságról beszélnek, mivel egyedül ez vethető alá kvantitatív elemzésnek.

Azonban másféle hatékonyság is létezik, ami ugyanilyen, ha nem még fontosabb – a termelési vagy műszaki haté­konyság, a gyorsan, eredményesen és másokkal együttmű­ködve végzett munka. És a japán rendszer itt élvez előnyt. Intézményeinek említett jellegzetességei közül kettő játszik itt kiemelten fontos szerepet: a hosszú távú elkötelezettségek előnyben részesítése és az alkalmazottak ebből fakadó belső beállítódása. Mindkettő szorosan összefügg azzal, hogy a munkavállalók nyugdíjaztatásig egy cégnél maradhatnak, sőt ezt el is várják tőlük; továbbá azzal a sajátossággal, hogy a vállalat nem mint a részvényesek tulajdona, hanem mint az emberek autonóm közössége jelenik meg. Ehhez termé­szetesen a finanszírozási rendszer teremti meg a szükséges előfeltételeket.

Melyik jobb?

A japán berendezkedés arra kényszeríti a fogyasztókat, hogy a nemzeti jövedelemnek mindössze 57 %-át költsék el. Az amerikaiak ennél mintegy 10 %-kal többet élhetnek föl. Más­felől, a japán fogyasztó – helyesebben a bérből és fizetésből élő japán fogyasztó – vásárlóereje 1970 óta több mint meg­kétszereződött. Ugyanebben az időszakban az amerikai re­álbérek fokozatosan csökkentek. Ezenfelül Japánban a jöve­delmek elosztása sokkal kevésbé egyenlőtlen, mint az Egyesült Államokban. Hozzá kell persze fűzni, hogy ez a ja­pán fejlődés sokkal alacsonyabb színvonalról indult.

Mégis, azokat az amerikaiakat – ügyvédeket, kereskedelmi igazgatókat, orvosokat és brókereket – kivéve, akik esélyei­ket félmillió dolláros évi fizetésben mérik (amit Japánban szinte senki sem tehet meg), senki másnak nincsen reális oka arra, hogy az amerikai típusú gazdaságot részesítse e­lőnyben. A döntő kérdés a szabadság és az elkötelezettség, a teljes függetlenség és az összetartozás. Ha az ember meg akarja őrizni választási szabadságát, és kedve szerint – szá­mottevő fizetés- és státuszcsökkenés nélkül – kíván állást változtatni; ha a munkában a maga feje után akar menni, és nem kíván az üzemvezető kedvéért túlórázni; ha jobb üzletet szagolva gondolkodás nélkül dobni szeretné régi szállítóját; ha üzleti tanulmányait úgy akarja kamatoztatni, hogy halmoz­za a cégeknek tett árajánlatokat, és gondosan alulértékeli vállalata mérleghiányát – más szóval, ha az ember a lehető legjobban ki akarja tágítani az egyéni profitmaximalizálás és önkifejezés lehetőségeit, akkor Amerika az ő helye, főleg, ha képességei, szaktudása és szemtelensége átlagon felüli. Ám ha valaki a biztonságra vágyik, és arra a tudatra, hogy meg­bíznak benne; ha valaki képes megemészteni, hogy huszon­évesen tett döntése végigkíséri egész életét; ha nem bánja, hogy pénzéről és idejéről csak a közösség szabta korlátok közt határozhat – akkor sokkal jobban fogja szeretni Japánt.

Melyik életképesebb?

Kérdésem abból a körülményből indul ki, hogy a világgazda­ság egyre inkább integrálódik; az országhatárok egyre ke­vésbé állják útját a gazdasági aktoroknak, s ennek hiába pró­bálják elejét venni a protekcionista kereskedelmi tömbök, me­lyek a rendszerek közötti háborút tényleg képesek államok közötti háborúvá változtatni. A fokozódó integráció a kapcso­latok és a verseny kiterjedését hozza magával, egységesítve a rendszer elemeit. Valószínűtlen, hogy 2050-ben vagy akár­csak 2030-ban maradna még hely a világban kétfajta kapi­talizmusnak. Mire fog hasonlítani az akkori világrendszer centruma? Amerikára vagy Japánra?

A növekvő verseny a rendszer elemeinek egységesítését egy darwini evolúciós küzdelem során éri el. A szociáldarwinizmus kétféleképp értelmezhető: az egyik értelmezés Theodore Roosevelt és Margaret Thatcher nevéhez kapcso­lódik, és úgy szól, hogy az erőseknek és az okosaknak ké­peseknek kell lenniük arra, hogy a gyengébbeket falhoz szo­rítva hatalomhoz és vagyonhoz jussanak – ezt kívánja a ver­seny szelleme. A másik értelmezés egy szót sem ejt arról, hogy minek „kellene" lennie, csupán azt állítja, hogy az in­tézményi formák fejlődése rokon az élőlények kialakulásával, eltekintve attól, hogy a természeti evolúció során az egyik faj általában kiszorítja a másikat, míg a társadalmi evolúció egyszerre megy végbe a kiszorítás és a hasonulás révén.

Mindkét gondolatmenetből az a feltételezés adódik, hogy a versenyből a rátermettebb – a hatékonyabb – rendszer kerül ki győztesen. Ezért, figyelembe véve mindazt, amit a japán rendszer hatékonyságáról mondtunk, a „melyik az életképe­sebb?" kérdésre a priori egy válaszunk lehet: a hatékonyabb japán berendezkedés.

Az elmúlt évtized eseményei alá is támasztják ezt a vá­laszt. A japán szisztéma az Egyesült Államokban a szociáldarwinizmus kettős mechanizmusa révén terjeszkedik: egye­seket kiszorít, másokat utánzásra késztet. Japán cégek tele­pednek át Amerikába; az autógyártásban a japán vállalatok saját bejelentett terveik szerint előbb-utóbb meghódítják a pi­ac 15 %-át, és akkor még nem szóltunk a másik 15 %-ról, amit a japán behozatal kanyarít ki magának. Ugyanakkor, mint az a Ford „Japán Után" programjából és a GM Szatur­nusz Tervéből kiderül, a japánokkal folytatott verseny arra készteti az amerikai gyártókat, hogy lényegesen átalakítsák üzleti módszereiket. A korszellemet követő amerikai üzletem­berek naprakész munkaszervezésről, csapatmunkáról, rugal­mas munkakörökről, alkalmazotti biztonságról, fokozott kép­zésről, a döntéshozatalban való dolgozói részvételről, hosszú távú kereskedelmi együttműködésről beszélnek. A gép, mely megváltoztatta a világot című könyv, mely a japán módszerek még gyorsabb átvételét sürgeti, mára bestsellerré vált.

Sokan viszont kételkednek abban, hogy az említett trendek ilyen egyszerűen extrapolálhatók lennének a jövőbe.

Először is, bár a japán versenyképesség titka nem csupán a hosszú munkaidőben, a kemény munkában és az elöljá­róknak való engedelmességben keresendő, ezek tagadhatat­lanul hozzájárulnak a sikerhez. És a gazdagodás (na meg az öregedés – a dolgozók átlagéletkora rohamosan növek­szik) bizonyosan „ellustítja" majd a japánokat. Elvégre hason­ló jelenségnek voltunk tanúi az 1950-es és az 1960-as évek­ben is, amikor az amerikai cégek európai hódítóútjukra in­dultak, egyes európai vállalatokat kiszorítva, másokat az amerikai termelési módszerek átvételére késztetve. Az „ame­rikai kihívás" maradandóan átalakította az európai gazdasá­got – a termelékenység minden ágazatban megnövekedett. És ezzel véget is ért a sikertörténet. Ahogy csökkent a ver­senyhév, és elapadtak a pénzforrások, az amerikai üzletem­berek kezdték kivonni tőkéjüket – a hódítók visszavonultak. Vajon nem erre a sorsra fog-e jutni Japán is?

Meglehet, de mérget nem mernék venni rá. A minden áron szorgos tanulásra ösztökélő japán iskola- és felsőoktatási rendszer (melyet a státuszokért – s nem annyira a pénzért – folyó verseny tart életben) megvédi majd a munkaerkölcsöt a gazdagság csábításával szemben. Az amerikai középosz­tály élete további kételyeket ébreszt a bőség és a munkakedv hanyatlása közti összefüggést illetően. Gondoljunk csak a Wall Street-i yuppikra, akik végigrobotolják a nap minden is­tenadta óráját, csak hogy megvehessek azt a – még egy – BMW-t, amelybe beleülni sohasem lesz idejük, és látni fog­juk, hogy a státuszfogyasztás – a státuszjavak birtoklása iránti vágy – ugyanolyan könyörtelen hajtóerő, mint a nyo­mortól való félelem.

Másodszor: akármi történt a termelési módszerek tájékán (minőségi körök, naprakész szervezés, TQC és a többi), csu­pán halvány jelek mutatnak arra – például a fel-fellángoló viták az iparpolitikáról vagy a tőkenyereség-adó kisebb vál­toztatásai a részvényforgalom visszafogása érdekében -, hogy az amerikai kapitalizmus pénz- és vezetési struktúrájá­ban bármi is megváltozott volna. Az utolsó szót még mindig a részvényforgatás művészetére nevelt pénzügyi szakem­berek mondják ki – olyan férfiak és nők, akik erkölcsi köte­lességüknek érzik, hogy megakadályozzák a hosszú távú be­ruházási terveket (nemkülönben, hogy az értéktelenedő pa­pírokon minél előbb túladjanak), ha a kincstári kötvények osz­taléka – a kockázat és a bizonytalanságok miatt – lejjebb esik a vártnál. A japán bankok Kalifornia államban a rövidtávú kereskedelmi adósságoknak alkalmasint a kétharmadát is fe­dezik, ám a hosszú lejáratú kötvények finanszírozásában és az amerikai cégek tőketámogatásában alig játszanak szere­pet.

Ez persze jelenthei azt, hogy a japán szisztéma végül in­kább az amerikai cégek kiszorítása, semmint azoknak a ma­ga képére formálása révén fog győzedelmeskedni. Előfor­dulhat, hogy az amerikai ipar finanszírozásában azért fognak a japán módszerek eluralkodni, mert a termelés zömmel ja­pán eredetű üzemekben megy majd végbe, és az amerikai vállalatok letűnésével az amerikai pénzügyi rendszer is ele­nyészik majd. Ám ezek a folyamatok még éppen csak elkez­dődtek, merész vállalkozás lenne messzemenő következte­téseket levonni belőlük.

Ne feledjük el, hogy a gazdaságban nemcsak a piaci, ha­nem a politikai erők befolyása is érvényesül. Elemzésemben megkülönböztettem az államok és a rendszerek közötti küz­delmet, ám ha az amerikai állam továbbra is síkra száll az amerikai érdekek, az amerikai berendezkedés védelmében -a japán államhoz hasonlóan -, akkor a kétféle küzdelem már alig-alig bogozható szét.

Az például elsősorban politikai kérdés, hogy egy állam sza­badjára engedi-e a piaci erőket vagy sem. Ha a világ a ke­reskedelmi tömbök szerveződésének irányába halad, szabad mozgást csak a határokon belül engedve, ám szigorúan kor­látozva a tömbök közötti kereskedelmet és pénzáramlást, ak­kor a kiszorítás és a hasonulás darwini mechanizmusa nem a vállalatok, hanem a hatalmi tömbök szintjén fog lezajlani.

Ha az (ugyancsak befolyásos) gazdasági erők megakadá­lyozzák is a regionális tömbpolitika érvényesülését, fenntart­ván a nyitott nemzetközi rendszert, a szervezetek életképes­ségét akkor is több dolog fogja meghatározni, mint csupán a versenyképesség. Michel Albert könyvének egyik legérdek-feszítőbb fejezetében ezt a kérdést teszi fel: „Miért van az, hogy miközben a német kapitalizmus sokkal többet tud fel­mutatni az angolszásznál – nemcsak a hatékonyság fokozá­sában, hanem a konszolidált társadalom megteremtésében is -, mégis mindenkit Amerika ragyogása kápráztat el, és az egész világ örömest belenyugszik abba, hogy a nemzetközi «harmonizáció» – például a pénzpiacoké – az amerikai, s ne a német minta jegyében menjen végbe?" Albert szerint a vá­lasz a „kulturális potenciálban" keresendő, mely éppoly nagy evolúciós előnyt biztosít, mint a gazdasági hatalom.

S ha az amerikai önbizalom (mely úgy látszik, a Millikenek és Boeskie-k több mint két nemzedékét képes volt túlélni) még az intézményeik kiválóságának teljes tudatában lévő né­meteket is megigézi, akkor hogy ne lenne így ez a japánok­kal, akik sokkal jobban hajlanak a kulturális szerénységre, s mintha mindig mentegetőznének amiatt, hogy nem fehér nyu­gatinak születtek. Ehhez járul még, hogy a japánok már mint­egy negyven éve engedelmesen alávetik magukat a nagy amerikai testvér vezetésének, s az utóbbi időkben ráadásul közgazdászaik új nemzedékét is az amerikai egyetemekre küldik agymosásra.

Természetesen elképzelhető, hogy az amerikai önbizalom majd egycsapásra omlik össze. Elképzelhető, hogy a japánok és a németek rájönnek: nemcsak azok az érdekeik esnek egybe, amelyek az 1940. évi hármas szövetség létrejöttéhez vezettek, hanem a társadalomról és az egyénről alkotott né­zeteik is hasonlóak, s ez talán kívánatossá teszi, hogy a nemzetközi tőkés rendszert szoros együttműködésben a sa­ját képükre, s ne az angolszászokéra formálják.

Azt se felejtsük el, hogy a japánok gazdasági erejét ellensú­lyozza az amerikai katonai fölény és nemzetközi politikai be­folyás meg – ami már ebből következik – az amerikaiak rendít­hetetlen magabiztossága a tárgyalóasztaloknál. Az elmúlt húsz évben az amerikaiak következetesen ki is használták ezeket az előnyeiket, hogy rábírják Japánt gazdasága jogi és intézményes kereteinek kisebb-nagyobb átalakítására. Az amerikaiak törek­vése azzal az eredménnyel járt – a „jenkiknek" nemritkán ez is volt a szándékuk -, hogy a japán kapitalizmus mindinkább ha­sonlítani kezdett az amerikaira. Az 1989 és 1990 között tartott Strukturális Korlátozásokra Irányuló Tárgyalások szintén ezt a célt szolgálták – ez volt az eddigi legelszántabb és legmódszeresebb kísérlet a japán kapitalizmus befolyásolására.

A kormányközi kapcsolatok természetéből fakadóan ezek a tárgyalások csak a jogi és az adminisztratív struktúrákra hatottak – azaz leginkább az állam tevékeny döntőbírói sze­repét alakították; nyomában megszülettek a mezőgazdaságot támogató protekcionista intézkedések, a kiskereskedőket vé­dő Átfogó Kiskereskedelmi Törvény; megváltoztak az állami felvásárlás módszerei; kartellmegállapodások jöttek létre a gyártóiparban; változott az állami beruházások mértéke s még folytathatnánk a sort. Elképzelhető, hogy az amerikai tárgyalófelek által szorgalmazott reformok némelyike egy-két japán embert arra késztet, hogy „elpártoljon" azoktól a nor­máktól, melyek az egyének magatartását szabályozzák és fenntartják a rendszert – lehet például, hogy kissé megvál­toznak majd a vállalati jegyzőkönyvek nyilvánosságra hoza­taláról vagy a cégvásárlásokról, esetleg a kölcsönös rész­vénytulajdonlásról szóló rendelkezések. Ezek azonban csak jelentéktelen átalakulások lesznek; a szabályoktól való elté­rés nem válik annyira általánossá,- hogy az gyengítse a nor­mák érvényét. Minden marad tehát a régiben, s a japán ka­pitalizmus továbbra sem elsősorban a jogi és adminisztratív struktúrák, hanem a hagyományok, mögöttes üzenetek és viselkedési szabályok tekintetében fog különbözni az angol­szásztól. Ez pedig az amerikai tárgyalófelek minden előnye, és a japánok körében kivívott széleskörű támogatása (mel­lettük állnak az olcsórizs-lobby tagjai, a nagykereskedők, a tőzsdeszakemberek) ellenére is, törvényszerűen megakadá­lyozza, hogy a kormányközi tárgyalások eredményeket ér­hessenek el.

Az olvasó alkalmasint meg van győződve arról, hogy az amerikai rendszer az életképesebb. Vagy arról, hogy a japán. Én egyikről sem.

Jegyzetek

1 L. például: Clyde Prestowitz: Trading Places, New York, Basic Books, 1988; James Fallows: More Like Us, New York, Houghton Mifflin, 1989; Chalmers Johnson: Trade, revisionism and the future of Japanese-American relations, in: K. Yamamura (ed.): Japan's economic structure: should it change?, Seattle, Society for Japanese Studies, 1989.

2 Oxford, OUP.

3 John Zysman: Governments, markets and change, Oxford, Ro-bertson, 1983.

4 Capitalisme contre capitalisme, Paris, Seuil, 1991.

5 Lester Thurow: Head to head, New York, Morrow, 1992.