Az osztály, a nem és az etnikum (az angolszász világban az utób­bi szinonimájaként előszeretettel használják a faj kifejezést) nem önmagukban álló jelenségek. Különböző tudományágak vizsgál­ják bonyolult belső összefüggéseiket, kölcsönös kapcsolódása­ikat. E kutatások lassan-lassan Magyarországon is előtérbe ke­rülnek, mindenekelőtt a nem (gender) és az etnikum probléma­köre vált ki bizonyos intellektuális érdeklődést nálunk is. Ennek két oka van. Az egyik az, hogy ma a nem és az etnikum körüli konfliktusok élesebbek, mint korábban, és a mai világban egyre inkább háttérbe szorítják a „színtiszta" osztálykérdéseket. Az et­nikum a társadalmi konfliktusokban és a politikában mindenütt a világon egyre fontosabb szerephez jut. A nemek kérdésének élénk hangoztatása a politika és a tudomány berkeiben a való­ságban nemritkán éppenséggel csupán a probléma megkerülé­sét jelzi. A kérdés erőteljesebb felvetése inkább az ún. fejlett or­szágokban végbemenő társadalmi változásokban gyökerezik, még akkor is, ha az olcsó női munkaerő világszerte egyre na­gyobb szerepet játszik – például úgy, hogy a turizmus üzletágá­nak profitját növelve a nyugat-európai férfi szakmunkások és vállalkozók egyre növekvő mértékben a délkelet-ázsiai és ke­let-európai nőket prostituálják. A nem és az etnikum előtérbe kerülésének másik megjelenése az, hogy a nemzetközi, azaz a domináns tudományos és publicisztikai diskurzusban_a. szociá­lis és a gazdasági egyenlőtlenségekről folyó régi, „unalmas", „földhözragadt" vitát – közvetlenül politikai érdekektől vezettet­ve – felcserélik a divatba jött etnoszról szóló magasröptű elmél­kedésekkel.

Mindennek ellenére bizonyos értelemben a tudomány ma még­is kifelé tart a régi módszertani zsákutcákból. A vulgármarxista gondolkodás tipikus tévedése volt az a probléma-megoldási mód, amely a három jelenség közül az osztálymeghatározottságot mechanikusan a másik kettő fölé emelte; elfeledve vagy háttér­be szorítva azt a momentumot, hogy mindegyik jelenségnek megvan a maga önálló világa és világtörténete. És ezzel együtt figyelmen kívül maradt, hogy mindhárom jelenségcsoport ma­gának a kapitalista viszonyrendszernek a megjelenése nemzetileg, regionálisan és egyetemesen is. Másfelől – a hivatalos le­gitimációs ideológia tükrében – az a benyomás keletkezett, mint­ha az államszocialista rendszerek már túlléptek volna e problé­mákon, s csak a „régi rendszer" maradványairól lett volna szó.

Függetlenül attól, hogy elismerjük-e vagy sem az osztálykom­ponens elsődlegességét, a vulgáris osztályszemlélet e tekintet­ben történelmileg meghatározott funkciót töltött be: nevezetesen azt, hogy leértékelje a nemzeti-nemzetiségi-etnikai kérdésnek és a nemek kérdésének jelentőségét, s e problémakörök meg­oldását a (soha el nem ért) jövőbe utalja. A gender-kérdés e mindenkori „jövőbe utaltságának" háttere az, hogy a nemzetkö­zi munkásmozgalom minden kétséget kizáróan a férfi munkás­ság és a férfi értelmiség dominanciája mellett fejlődött, mert az ehhez fűződő közvetlen és mindennapi, kulturális, szervezeti és „magán" jellegű érdekek voltak a meghatározók. Miközben cél­ként mindig megfogalmazták, hogy a nőknek majd utol kell érni­ük a férfiakat, a mindenkori gyakorlatban éppen ezt akadályoz­ták meg. Elsőbbséget élvezett a férfiasan „megkomponált" világ a politikában és otthon, a pártban és a szakszervezetben, a gyár­ban és a felsőoktatásban.

Napjaink „újpolgári világában" Nyugaton és Keleten a társa­dalomtudományok a nem és az etnicitás kérdését sokszor kifor­gatják a gazdasági összefüggésekből, vagy nem hozzák rend­szeres összefüggésbe őket a gazdasági folyamatokkal. Így pél­dául az etnikai konfliktusokat gyakran a gazdasági háttértől és összefüggésrendszertől függetlenül vizsgálják, a nők jogi egyen­lőségét pedig abszolutizálják. Vagyis figyelmen kívül hagyják e jogok gazdasági és szociális realizálhatóságának egész prob­lémakörét, vagy ha érzékelik is a problémát, nem festenek reá­lis képet az egyenjogúság gazdasági alapjainak megteremthetőségéről a kapitalista világban. A mostani neoliberális gazda­sági kurzusra például semmiképpen nem lehet olyan szociálpo­litikát építeni, amely Nyugat-Európában a jóléti állam fejlődésé­nek csúcspontján lehetséges volt. Egy ilyen szociálpolitikai ja­vaslat nem tud mit kezdeni például azzal a problémával, hogy a világon a nőknek csak igen kis százaléka képes a jogi egyenlő­séget anyagi egyenlősséggé transzformálni, nem tud mit kez­deni a rosszul fizetett nők és az egyedül álló anyák növekvő tö­megével.

Mindennek fényében ma a baloldal számára az osztály-etni­kum-nem problémával kapcsolatban az a legfontosabb kérdés, hogy a termelési és újratermelési folyamatok, a gazdasági és társadalmi különbségek és ellentétek mennyiben „etnicizálódnak" és „feminizálódnak" világméretekben, függetlenül attól, hogy mi­ként Ítélkezünk az osztály kérdésének elsőbbségéről. A tárgyalt problémák összefonódása és nem hierarchikus egymásra épü­lése kifejeződik abban a tényben, hogy például egy német szak­munkás életnívójában nagy valószínűséggel közelebb áll egy orosz menedzserhez vagy egy burmai kisvállalkozóhoz, mint egy ózdi munkanélküli acélöntőhöz. Miképpen a budapesti értelmi­ségiek jelentékeny része kultúrájában, értékrendjében és anya­gi viszonyaiban közelebb áll egy New York-i értelmiségihez, mint a magyar paraszthoz vagy agrárbérmunkáshoz. Ez a „zavaros" helyzet fejeződik ki abban is, hogy a magyar társadalom legal­ján lévő etnikum, a cigányság és a zömében felsőbb rétegek­hez tartozó zsidóság egyidejűleg áll az előítéletek, a rasszizmus kereszttüzében. A nemben is kifejeződik ez a bonyolult ellent­mondás. Például lehetséges, hogy egy osztrák szakmunkás ház­tartásbeli feleségének jobban megy a sora, mint egy a maga ide­jén jól kereső tanár özvegyének. Ugyanakkor mindkét nő hely­zete legalább annyira determinált a nembeli, mint az osztálybeli hovatartozás által. A munkásfeleség a férj fizetésétől függ, a ta­nár özvegyének viszont a családi munkával töltött évtizedei mi­att nem jár önálló nyugdíj, csak az özvegyi. Vannak ellenkező jellegű példák, amikor az osztályhoz tartozásból következő mo­mentumok lesznek a meghatározók. A baloldali gondolkodás és praxis számára fontos feladat, hogy ezeket a szempontokat és tényezőket ne engedje egymás ellen kijátszani.

Ugyanakkor az egyének és a társadalmi csoportok szociális, etnikai és nemek szerinti hierarchiája is vizsgálható, amely sok évszázados társadalmi és kulturális folyamatok eredményeként szilárdult meg. Tudománytörténeti konszenzus van a tekintetben, hogy e hierarchikus viszonyok éppen úgy megnyilatkoznak a ter­melés és munkavégzés struktúrájában, mint a világrendszer egyes régiói közötti nemzetközi munkamegosztásban. E rend­szer differentia specifica-ja, hogy állandóan újratermeli azokat az egyenlőtlenségeket, amelyek – változó korokban változó mó­don – egyes társadalmi csoportok esetében hátrányként, má­sok esetében előnyként halmozódnak fel.

A kapitalista világrendszer fejlődési sajátosságának látszik, hogy a felfelé ívelő társadalmi mobilitást mindig nagyobb ará­nyú lesüllyedés kíséri. A legutóbbi hanyatlás a mi régiónkban is alátámasztja, hogy a hátrányos helyzet sajátosan halmozódik. A szociális, az etnikai és a nemi differenciálódás új előnyöket és új hátrányokat hozott létre. Magyarországon például a szub-proletár lét kiterjedése leginkább a más összefüggésben már említett cigány etnikumot sújtja, míg az Egyesült Államokban leg­erősebben a fekete nők esetében halmozódnak fel a hátrányok. Különleges problémája a világrendszernek, hogy a leginkább hát­rányos helyzetű százmilliók képesek a legkevésbé érdekeiket megvédeni vagy akár csak kifejezni.

A fentebb vázolt bonyolult problémakör a kelet-európai rend­szerváltás folyamatában – új formában – ismét előtérbe került. A régió számára a régi, a preszocialista valamint az államszo­cialista korszakból örökölt egyenlőtlenségek és hierarchiák mel­lett megjelentek a pénz- és általában a szabad tőkeviszonyokra jellemző „új" egyenlőtlenségek, illetve uralmi viszonyok is. A prob­lémák egyidejű kiéleződése elválaszthatatlan a háború utáni jó­léti államok szerkezeti „dekonstrukciójától", „demontázsától", ami­nek az elméletre és ideológiára gyakorolt közvetlen hatása könnyen kimutatható. A jóléti állam, a szociális piacgazdaság, a szociáldemokrácia korszaka mint a tőke és munka közötti osz­tálykompromisszum fogalmazódott meg a polgári ideológiában is. A politikai szociológia irányadó személyiségei (Seymour Martin Lipset, Stein Rokkan stb.) ugyanolyan természetességgel, bár nem feltétlenül ugyanabban az értelemben használták az osz­tály kifejezést, mint a marxista elemzők. A hetvenes évek végén bekövetkezett neokonzervatív fordulat – amely az új nemzetkö­zi munkamegosztás kialakulásával, a munkásosztály hagyomá­nyos struktúráinak felbomlásával, szervezeteinek meggyengü­lésével összefüggésben jelentkezett – ezt az osztálykompro­misszumot felborította. A kilencvenes évekre a társadalomkuta­tók napirendjéről levették az osztályelemzés feladatát. A politi­kai diskurzusnak a nemek és a fajok viszonya felé való terelése (utóbbi jellegzetes esete Huntington tevékenysége) az új status quo szentesítésének programjába is illeszkedik, ami csak tovább bonyolítja a progresszív politika útkeresését.

A szociális és gazdasági javak csökkenése új elosztási mó­dozatokat involvál a neoliberális világrendben, melyben tör­vénnyé emelkedett: több munkáért kevesebb bért. Különöskép­pen a kelet-európai munkaerő ára értékelődött le a rendszervál­tás folyamatában. Ha csökken a javak piaci és állami újraelosz­tása, akkor a rendszer a társadalmi ranglétra alsó csoportjait hozza hátrányos helyzetbe, amelyek – mint jeleztük – kevésbé tudják érdekeiket artikulálni. Ebben az összefüggésben is egyi­dejűleg merül föl az „osztály, etnikum, nem" problematika. Ele­mezni kell tehát, hogy a növekvő arányú meg nem fizetett mun­ka kinek a rovására nyert teret, és a fogyasztás csökkentése ki­ket sújt.

Ma a szociális kérdés etnizálódásának vannak más, új di­menziói is. A különféle „Bokros-csomagok" és megszorító in­tézkedések következményei világszerte nemcsak a tömegmé­retű elszegényedéssel járnak együtt. Az államok az állampol­gárok számára átláthatatlan módon – részben vagy egészben – elveszítik a gazdasági folyamatok fölötti ellenőrzésüket és be­avatkozási lehetőségeiket is. Ennek részeként a nemzetgaz­daságokban a korábbi évtizedekben sehol sem tapasztalt egyenlőtlenségek és társadalmi feszültségek alakulnak ki. Az állami bürokratikus és nemzetgazdasági kollektivitás helyét így egyre inkább új „imaginárius", kulturálisan és szociálisan újra és újra megformált, ám nagyon is valóságos önvédelmi funkci­ókat betöltő közösségek foglalják el. Még sohasem éltünk egy annyira közösség nélküli világban, mint ma, és még sohasem halt meg annyi ember egy ilyen világ megteremtéséért, mint századunkban. Tovább élezi az etnikai konfliktust a nemzetközi tőke hatalmi centralizációja, aminek következtében a kis és adós országok parlamentjei gyakorlatilag elveszítették a hagyományos parlamentek számos funkcióját; a nemzetgazdasági létezés maga vált kérdésessé. Ez a folyamat maga is az etnikai ellenté­tek gerjesztőjévé vált, mivel az ellenállás a tőke uralmának ki­terjedésével szemben – a Szovjetunió és általában a kelet-eu­rópai államszocializmus összeomlása után – jórészt nemzeti-etnikai zászló alá vonult. A szociális-szocialista ellenállás periferizálódott. Minél inkább peremre szorított egy régió, annál erősebb ott a társadalmi ellenállás etnikai jellege, noha a „tör­zsi-vallási" ellentétként interpretált konfliktusoknak mind a cent­rum, mind a periféria térségeiben kimutathatók a gazdasági gyö­kerei (ír és baszk szeparatizmus, flamandok és vallonok vitája, skótok és angolok, szerbek, horvátok, bosnyákok és_…szlovének, tuszik és hutuk stb.).

Az osztályellentétek csökkentése érdekében a nyertes cso­portok, olykor saját frakciójukon belül, mindenütt megpróbálnak bűnbakokat állítani. így lesznek bűnbakok – régiónként eltérő módon – a kaukázusiak Oroszországban, a kurdok Törökország­ban és a törökök valamint az ossik (kelet-németek) Németor­szágban, a horvátok vagy a szerbek, a hutuk és a palesztinok stb. Valamely oknál fogva kevésbé kellemetlen arról beszélni, hogy az alsó osztály „néger" vagy „cigány", mint arról, hogy az alsó osztály szegény. A nacionálpopulizmus, annak magyar for­mája, a csurkizmus a „dologtalan szegények" (cigányok) és a „parazita gazdagok" (zsidók) kategóriáival az egész szociális és osztálykérdést eltorzítja, és etnikai kérdéssé transzformálja. A nacionálpopulizmus a munkaerőpiacon a konkurenciát is etni­kai (és nemi) színben tünteti fel. Nem a munkanélküliséget elő­idéző kapitalista struktúrákat és a gazdagokat preferáló magán­tulajdonos-rendszert bírálja, hanem az „idegen" munkavállalók ellen támad.

Az a jelenség, hogy a nőkérdés is újra reflektorfénybe került, számos ponton más okokra vezethető vissza, mint az etnikai kérdés kiéleződése. A nők a háború utáni prosperitás évtizedei­ben Nyugaton és Keleten történelmileg példátlan intenzitással integrálódtak a piaci, illetve az államszocialista termelésbe. A politikai és az állampolgári jogok tekintetében – mint fentebb más összefüggésben hangsúlyoztuk – de facto majdnem mindenhol elérték a teljes egyenjogúságot. Emellett azonban otthon, vagy­is a magánszférában sok tekintetben megmaradtak a patriarchá­lis viszonyok, és érintetlen maradt az egyenlőtlen, hierarchikus munkamegosztás a két nem között. Az integrálódás a hivatalos vagy formális gazdaságba és nyilvánosságba az államilag sza­bályozott szociális biztonságot nyújtó körülmények között történt. A 80-as évektől az itt jelzett „jóléti hátország" fokozatosan le­épül, és így a nők történelmileg egy új szituációval néznek szem­be: a „patriarchális", családi védőhálóból sokan kiszorultak. így a szociális háló összezsugorodása korszakában, a deregulált, kemény, „szabad piaci" viszonyok között sokan a legalsóbb szfé­rákban találják magukat, és szexuális értelemben is – tömege­sebben mint valaha – áruvá válik a női test. A nők szociálisan vesztes rétegeit azért kell külön is kiemelni, mert a periferizálódás kettős vesztesei ők, amennyiben mind a termelésben, mind az otthon végzett munka tekintetében megnövekedtek a terhek. Kelet-Európában sem véletlen a jelszó: vissza a családba, a gye­rekhez, a fakanálhoz. Ez a jelszó ma kevésbé jelenti azt, hogy a nők háztartásbeliekként tényleg visszamenjenek a hagyományos családba. Inkább azt, hogy a munkaerő piaci konkurenciahar­cában perifériális helyzetbe lehessen őket kényszeríteni, és hogy a nők nagy többségének társadalmi státuszát az emlegetett jogi egyenlőség ellenére meggyengítsék.

Vannak persze az utóbbi évtizedek fejlődésének a nők között nyertesei is (főleg a jog és az oktatás terén). Például az értelmi­ségi nők egy része határozottan jobb feltételekhez jutott, mint korábban. Ugyanez igaz, főleg Nyugaton, a politikai és állami szférára nézve is.

A baloldal számára alapvető történelmi tapasztalat, hogy a nemek kérdését nem kezelheti a liberalizmus tartozékaként, mi­ként megbocsáthatatlan bűn lenne, ha az etnikai problémák kö­rét a nacionalisták kompetenciájának tekintené. Ennek tükrében az osztály kérdésköre is sokkal bonyolultabban vetődik fel, mint a hagyományos munkásmozgalom korszakában. A baloldal alap­vető politikai és elméleti feladata a fejlődés e három dimenziójá­nak összekapcsolása annak érdekében, hogy a gazdasági-anya­gi és a kulturális egyenlőtlenségeket mérsékelni lehessen a vi­lágrendszer egészében. Más szavakkal: a baloldalnak többé nem szabad a nemek és az etnikumok kérdését elválasztania a gaz­dasági és szociális egyenlőtlenségek felszámolásának célkitű­zéseitől. Minden program megfogalmazását e három alapkérdés egyidejű megoldásának kell alárendelni.

Az elméleti válaszkeresés ugyanakkor nem helyettesít­heti a gyakorlati lépéseket. Hogy a feladatok sürgetők, azt né­hány alapvető összefüggés könnyen megvilágítja. Elegendő fel­mérni, hogy a gazdasági, a társadalmi és a politikai szerveze­tekben, üzemekben, illetve általában a munkahelyeken a nők és a férfiak, a különböző etnikumok milyen arányban vannak kép­viselve; a különféle vezető csoportok nemi és etnikai összetéte­le megfelel-e a vezetettek nemi és etnikai összetételének. Van­nak-e jogi és törvényes garanciák arra, hogy minden tőkés vál­lalkozó vagy állami intézmény azonos munkáért azonos bért fi­zessen nemtől és etnikai hovatartozástól függetlenül? Vajon szót emel-e bárki is, ha a nemzetközi pénzügyi és politikai szerveze­tekhez való alkalmazkodás ezeken a területeken a kedvezőtlen tendenciákat erősíti fel?