Sokunknak elállt a lélegzete a Közép- és Kelet-Európában 1985 óta zajló viharos fejlődési folyamat láttán, amely a közelmúltban tetőzött a Német Demokratikus Köztársaság és a Német Szö­vetségi Köztársaság alkotmányos egyesítésével. Az emberek hangulata a forradalmi eseményekéhez hasonló gyorsasággal változott meg. Közép- és Kelet-Európa sok területén, de Nyugat-Európa bizonyos részein is, félelem és szkepszis váltotta fel a kezdeti lelkesedést. Ez idő szerint fiatalok ezrei tiltakoznak Ber­linben az egész Németországot sújtó lakáshiány és különösen az ellen, hogy a bonni kormány eltörölte a tanácsi lakbérrend­szer korlátozásait. A tiltakozást fiatal szocialisták szervezik. Ahogy a multinacionális vállalatok és nacionalista élcsapatuk Nyugatról Keletre teszi át székhelyét, úgy települnek át a szocia­listák és eszméik, akcióik és mozgalmaik Keletről Nyugatra. A végeredmény valószínűleg egy nagyon vegyes gazdasági és po­litikai rendszer lesz.

*

Manapság időnként kedvünk támad eltűnődni azon, hogy 1945-ben a „jobb" fasisztáknak miért nem jutott az eszükbe az ember­arcú fasizmus létrehozásának gondolata. Alfréd Speernek és Rudolf Hessnek eszébe juthatott volna, és a Goerdeler-kormány vagy Patton tábornok segédkezhetett volna az ötlet megvalósítá­sában. Egy olyan légkörben, amelyet jól érzékeltet ez a szónoki kérdés, nincs mit csodálkozni azon, hogy a nyugati lapok az utóbbi években milyen sokat írtak a szocializmusból való kiáb­rándultságról, a szocialista eszme kudarcáról, sőt arról is, hogy a nyugat-európai és német értelmiségiek végre-valahára felfog­ták a múltat. Sokak meggyőződésének tűnik, hogy a történelmi utópiák, teológiák és filozófiák szükségszerűen torkollnak az em­bernek ember fölötti brutális uralmába, és hogy ez történt a tör­ténelmi materializmussal is. Függetlenül attól, hogy miként véle­kedünk a történelmi filozófiákról vagy teológiákról, hogy mit gon­dolunk a világtörténelemnek és az üdvözülésnek a viszonyáról, el kell tűnődnünk néhány nagyon húsbavágó kérdésen a jelenle­gi világtörténelmi konstelláció kapcsán: miben rejlik a Közép- és Kelet-Európában végbemenő változások történelmi és vallási je­lentősége? Milyen következményeket von maga után a közép-és kelet-európai államszocializmus csődje a Marx párizsi kézira­taiban vagy a Kommunista Kiáltványban gyökerező politikai mozgalmakra és eszmékre nézve, azokra a reményekre nézve, amelyeket ezek a dokumentumok ébresztettek egykoron a világ szegény osztályaiban; a legkülönbözőbb formákat öltő nyugati és keleti marxizmus elméleti örökségére nézve, például ami Gorbacsov leninista örökségét illeti, ami nélkül nem lenne pe­resztrojka vagy glasznoszty, nem lenne lehetséges a leszerelés vagy Németország, Jemen vagy Korea újraegyesítése stb.?

Az „utolérési forradalomnak" az a rendeltetése, hogy le­hetővé tegye a visszatérést a demokratikus alkotmányos állam­hoz és a csatlakozást a fejlett tőkés rendszerű Nyugathoz. Ezenközben azonban olyan minták felé tájékozódik, amelyeket az ortodox marxista-leninista olvasat szerint már túlhaladott az 1917-es, győzedelmeskedő októberi forradalom. Ez lehet a „pe­resztrojka-forradalom" egyik figyelemreméltó vonásának a ma­gyarázata: nevezetesen annak, hogy nélkülözi az innovatív, jövő-orientált eszméket.

Az antisztálinista szocialista baloldalnak akár Nyugaton, akár Keleten manapság nincs oka rá, hogy bánkódjék a Közép- és Kelet-Európában végbement változásokon, és nincs mit meg­bánnia sem; legalábbis abban az értelemben nem, hogy mindig kritikus álláspontra helyezkedett az álságos államszocializmus­sal szemben. Még megkönnyebbülést is érezhet, hiszen meg­szabadult a sztálinizmus és brezsnyevizmus terheitől, s ilyenfor­mán hatásosabban érvelhet egy igaz szocializmus mellett. Az a mód, ahogyan egyesek a múltban a tekintélyelvű, totalitárius és dogmatikus szocializmust védték Keleten, nagyon hasonlított a tekintélyelvű, totalitárius és dogmatikus nyugati kereszténység védelméhez. Ez a védelem mindkét esetben a felismerhetetlen­ségig megváltoztatta azt, amit védeni kellett. Természetesen a nyugati és keleti kritikai szocialista baloldal sem viselkedhetik úgy, mintha semmi nem történt volna a peresztrojka öt évvel ezelőtti beindítása óta. A szocialista baloldalnak nem kell hagy­nia, hogy bűnrészességgel vádolják egy olyan államszocializ­mus csődjében, melyet mindig bírált. Ne tűrje el ezt se a liberáli­sok, se a neokonzervatívok vagy a dekonstrukcionisták részéről.

A szocialista baloldalnak azonban el kell tűnődnie azon, hogy egy eszme meddig dacolhat a valósággal. A szocializmus nem egyszerűen egy eszme, amely absztrakt ellentétben áll a valósággal, nem arra való, hogy a valósághoz viszonyítva a puszta „kellés" tehetetlenségét bizonyítsa, ha az semmibe veszi a hús-vér emberi lények életét. A szocializmus fogalmához kap­csolódik az emberek kényszertől és erőszaktól mentes együtt­élésének normatív intuíciója is. Ez a normatív intuíció a zsidó­-keresztény hitvilágból eredeztethető. Az eredetileg vallási nor­matív intuíció az erőszakmentes együttélésre irányul, ami le­hetővé teszi, hogy az egyén autonómiáját ne kelljen feláldozni, hogy az egyén autonómiája a szolidaritás szerves része legyen.

A szocialista tradícióban azonban ezt az eredetileg vallási normatív intuíciót nem lehetett pusztán egy normatív elmélet el­len intézett közvetlen elméleti támadással magyarázni, és nem lehetett eszményként szembeállítani egy minden érzékenységet és belátást nélkülöző valósággal. Ez a normatív intuíció ehelyett egy olyan perspektíva kialakítását szolgálta, amelyből a valósá­got kritikusan lehetett vizsgálni, elemezni és változtatni. Azt vár­ták tőle, hogy az elemzés és a cselekvés folyamán bontakozzék ki és igazítsa ki magát. A normatív intuíciónak tehát magától kel­lett, legalábbis közvetve, bizonyítania valóságleleplező képessé­gét, elméleti leírásának empirikus tartalmát, stratégiáinak, takti­káinak és lépéseinek hatásosságát. Ez a normatív intuíció kap­csolja össze a vallást és a szocializmust, így hát az a vallás, amely a saját normatív intuíciója ellen fordul, mely őt ugyanakkor a szocialista tradícióhoz is köti, önmaga ellen fordul: önmagával kerül ellentmondásba. Hosszú távon nem tarthatja fenn magát az az entitás, amely önmagának mond ellent.

Gondolataink a múltban háromféle jövő körül forogtak: 1. jövő: a teljesen irányított társadalom; 2. jövő: ABC-fegyverekkel vívott háborúk; és 3. jövő: a szabad és megbékélt társadalom. Nyilvánvalónak tűnik, hogy a XXI. század kihívásai olyan típusú és szintű válaszokat követelnek majd a nyugati és keleti társa­dalmaktól, amilyeneket az érdekeket egyetemesítő radikális és demokratikus vélemény- és akaratképzés nélkül nem lehet kidol­gozni és alkalmazni. A kritikai szocialista baloldal meg tudja ta­lálni a helyét és politikai szerepét ebben a dimenzióban. Olyan politikai kommunikáció kialakulásának a katalizátora lehet, amely megóvja a demokratikus alkotmányos államot a belső ki­száradástól. Nagyon valószínű, hogy a közép- és kelet-európai szocialista baloldalnak alkalmazkodnia kell majd egy olyan hely­zethez, amilyenben a nyugat-európai és amerikai baloldal már évtizedek óta leledzik. A nyugati és keleti kritikai szocialista bal­oldalnak át kell majd alakítania a szocialista eszméket egy kései kapitalista társadalom radikális-reformista önbírálatává, amely társadalom egy alkotmányos jóléti állam keretein belül egyszerre segíti és gátolja a tömegek demokráciájának kibontakozását. Az államszocializmus csődje után ez az önbírálat – hogy bibliai ha­sonlattal éljünk – „a tű foka", melyen mindenkinek át kell jutnia. És hogy megint a Bibliát hívjuk segítségül: lehetséges, hogy a multinacionális vállalatok tulajdonosai nem tudnak majd átjutni „a tű fokán": azon a kis ajtón a jeruzsálemi falban, amelyen egyetlen teve sem tudja átpréselni magát, bármennyi ideig kop­lalt is.

Ez a szocializmus, mint a kései kapitalista társadalom radi­kális-reformista önbírálata, csak tárgya negatív aspektusainak megszűntével fog megszűnni létezni. Ez bekövetkezhet egy nap, amikor a bírált kapitalista társadalom olyannyira megváltoztatta már azonosságát, hogy mindent a maga, árakban kifejezhetet­len jelentőségében tud érzékelni és komolyan venni. Az állam­szocializmus összeomlásával nem hagyott alább a reményke­dés abban, hogy egyszer sikerül majd minden embert kiszabadí­tani az emberek által előidézett gyermekdedségből és a leala­csonyító életkörülmények szorításából. Ezt a reményt azonban megtisztítja az esendő tudat és a történelmi tapasztalat, hogy már eddig is sokat elértünk volna, ha tűrhetően jó körülményeket teremtünk ott, ahol az emberek nem élnek túl jól, mindenekelőtt Afrika, a Közel-Kelet és Latin-Amerika sokat szenvedett konti­nensein.

A hívő emberek választhatnak: vagy részt vesznek a kései kapitalizmus radikális-reformista önbírálatát megtestesítő szo­cializmusban, és osztoznak annak az egyetemes emancipáció­hoz fűzött reményében, vagy elfordulnak tőle, és inkább a naci­onalizmusnak mint a multinacionális vállalatok gazdasági, politi­kai, katonai és ideológiai eszközének a restaurálásában működ­nek közre. Bárhogy döntsenek is a hívők, választásuk nagyban és erőteljesen érinti majd nemcsak a vallás, de az egész embe­riség jövőjét is.

(Ford.: Szentmiklósi Tamás)

Az írás az Eszmélet által rendezett 1991. áprilisi budapesti nemzetközi konferen­ciára (I. Eszmélet, 11-12.) készült tézisek részleteit tartalmazza.