[A cikk az Eszmélet 126. (2020. nyár) számában jelent meg]

A radikális baloldal helyzete és perspektívái itthon és a világban II.

Szerkesztőségünk körkérdéssel fordult a hazai és nemzetközi társadalomtudomány tőkerendszer-kritikus képviselőihez: fejtsék ki véleményüket a radikális baloldal magyarországi, európai és globális helyzetéről, kibontakozásának lehetőségeiről és az általuk helyesnek tartott cselekvés irányairól, módszereiről. A beérkezett válaszokból hatot előző, 125. számunkban adtunk közre, a 126-os számban további két hozzászólást közlünk.

A vagyonkoncentráció az egekbe tör, s eközben emberek milliói éheznek vagy halnak meg háborúkban, fajok tűntek el vagy fognak hamarosan eltűnni, és egy élhető bolygó lehetősége lassan szertefoszlik. A problémák ilyen összetett halmazának köszönhetőn a szocialista célok újra teret hódítanak, még az Egyesült Államokban is. A szociális elégedetlenség azonban nem igazán kérdőjelezi meg a kapitalista világgazdaságot: túlnyomó részben arra irányul, hogy kikövetelje a vagyon szerény mértékű újraelosztását, és talán az eddiginél némileg nagyobb ökológiai érzékenységet. Azok a célok, amik lényegi fenyegetést jelentenek a kapitalizmus létezésére, mint a dekolonizáció, kommunák létesítése, vagy a forradalmi interkommunalizmus (lásd pl. Newton 1974, Öcalan 2017), perifériára szorulnak. Ezeket a célokat nagyrészt olyanok tűzik zászlajukra, akik a rasszizmus és a telepes gyarmatosítás ellen harcolnak; őket gyakran női aktivisták képviselik, és az ökológiailag fenntartható életformák és a politikai önrendelkezés védelmében folytatott harcuk sokféle formát ölthet.

A radikális baloldali mozgalmak számos komoly kihívással néznek szembe.[1] Ezek a mozgalmak töredezettek és megosztottak, és képtelenek elég közös pontot találni ahhoz, hogy egy koordinált politikai stratégia égisze alatt egyesüljenek.[2] A radikális baloldali mozgalmak történelmi előzményekhez visszanyúlva (ilyen pl. a nemek és a rasszok egyenlőségéért és az ökológiai fenntarthatóságért vívott harc) próbálnak globálisan együttműködni; azok az ökológiai és társadalmi katasztrófák, amiket pár évtizede még senki sem ismert be, progresszív módon formálták át ezeknek a mozgalmaknak a tartalmát. Azonban ahhoz, hogy a jelenlegi ökoszociális kihívásokra választ adjanak, szükség van még egy sor kiigazításra a radikális baloldali mozgalmakon belül.

Az ökológiai kihívások között szerepel a klímaválság kibontakozó kataklizmája, a fajok tömeges kihalása, és egyéb, ezekkel összefüggő romboló hatások, amikre kevesebb figyelem irányul, mint pl. a radioaktív hulladékok, a mocsarak visszaszorulása, vagy az organikus toxinok és nehézfémek általi folyamatos szennyezés. Ezek egymással összefüggenek, összeadódnak, és sokszor beláthatatlan következményekkel járnak. Hatásaik olyan közösségek életét befolyásolják, akiknek az ökológiai és politikai érdekérvényesítő képességük elenyésző, mivel a társadalom minden szintjén dominanciára épülő viszonyok uralkodnak. A környezet tönkretétele miatti hosszútávú egészségkárosodást pedig azok szenvedik el leginkább, akikre a gondoskodó munkát és a társadalmi reprodukciót bízzák – akik nagyrészt még mindig nők (Salleh 2010). A nemzeti szintű politikai erők alárendelése elszámoltathatatlan intézményeknek (EU, IMF, NATO stb.) az egész világra kiterjedő trend. Az államok egyre inkább a tőkefelhalmozást katonailag biztosító szervekké válnak, ahogyan ez már régóta világos azokban a régiókban, ahol gyarmati körülmények uralkodnak. A bérmunkák egyre inkább egyetlen rendszerbe rendeződnek, mindent áthatnak, felgyorsultak, bizonytalanok és alulfizetettek a teljesítményhez képest (Harvey 2005), és a robotizáció számos szektorban a munkaerő folyamatos feleslegessé válásához vezet. Ez a helyzet nem állhat elő több szintű és formájú társadalmi (partiarchális, rasszista, heteronormatív) elnyomás és ökológiai pusztítás nélkül, amik biztosítják, hogy az emberi élet újratermelése egy szűk réteg profittermelését és privilégiumait (vagyis a végtelen tőkefelhalmozást) szolgálja (Bennholdt-Thomsen – Mies 1999; Federici 2012). A társadalmi újratermeléshez kapcsolódó munka nem csak nincs elismerve továbbra sem, de ezzel párhuzamosan összeütközésbe kerül a minden eddiginél fontosabbá váló tőkefelhalmozással, mivel széles tömegek számára romlanak a foglalkoztatás feltételei. A gyermekszüléshez és gyermekneveléshez kapcsolódó (nagyrészt fizetetlen) munka nélkül nem léteznének bérmunkások, akik eladásra szánt termékeket állítanak elő. Ugyanekkor az üzleti logika az emberi élet kollektív reprodukciós lehetőségeit ássa alá, mivel ahhoz, hogy profit („gazdasági növekedés”) jöhessen létre, az összes kiadásnak (pl. szociális célokra, az egészségügyre és az oktatásra fordítandó adók) kisebbnek kell lennie, mint a teljes bevétel (pl. GDP). Az egyes vállalatok jönnek és mennek, de mind hozzájárulnak és végsősoron fenntartanak egy pusztító, életellenes tendenciát (O’Connor 1988).

A radikális baloldal fő feladatai közé tartozik egyrészt annak tudatosítása, hogy az emberiségnek lehetősége van választani a kapitalizmus és a lehető legtöbb élet megőrzése között, másrészt egy világméretű átalakulás elősegítése az osztályok nélküli társadalom és az ökológiai fenntarthatóság felé (Kovel 2007).

Az ezekre a kihívásokra adott radikális baloldali válaszok általában három fő politikai megközelítéshez sorolhatók: az államközpontú, az intersticiális („beszivárgó”, a társadalmi felelősségvállalást lehetővé tévő kezdeményezések fokozatos és stratégiai térnyerésére építő – a ford.) és a prefiguratív irányzathoz.[3] Az első megközelítés úgy tekint az államra, mint a kapitalista viszonyok legyőzésének fő, ha nem egyenesen az egyetlen hatásos intézményrendszerére (Satgar 2018; Tanuro 2011). A fókusz itt az állam átalakításán van (az intézmények demokratizálása, választási politika révén) annak érdekében, hogy az az egyenlőség és az ökológiai fenntarthatóság irányába változzon. Kevesen vallják már azt a klasszikus elméletet, amely az állam meghódításán keresztül akar változást elérni. Az állam feletti kontroll átvételének stratégiájától való általános elfordulás a negatív történelmi tapasztalatokon túl annak is betudható, hogy ezek a stratégiák az állam egyre kifinomultabb és egyre növekvő befolyással bíró megfigyelő rendszerei és megelőzési lehetőségei miatt nemigen valósíthatóak meg.

Az intersticiális perspektívák (pl. a szolidaritás alapú gazdaság) kulcsszerepet szánnak az államnak, sőt a piaci intézményeknek is a változás előmozdításában; ezek tennék lehetővé a teljes átalakulást egy posztkapitalista egalitárius berendezkedés felé.[4] A cél itt nem az, hogy átvegyék a kontrollt az intézmények felett, hanem hogy ezek keretei között hozzanak létre hosszantartó, ellenálló alternatív intézményeket. Ennek példái a munkások szervezetei, a föld alapú érdekszövetkezetek, a legalizált földfoglalás és a progresszív szakszervezetek; ezek elősegíthetik egy nem-kapitalista életmód elterjesztését.

Végül léteznek prefiguratív perspektívák, amik egy osztályok nélküli, alulról építkező és lehetőleg a kapitalista intézményektől független jövő építését helyezik középpontba. Jó példái ennek a Via Campesina, az MST (Brazília föld nélküli munkásainak mozgalma), a (neo)zapatista (nagyrészt maja) közösségek Chiapas államban (Mexikó), és a kurdok által vezetett rojavai forradalom Észak-Szíriában. Ezek a kezdeményezések, hasonlóan a nemrég megrendezett Első Ökoszocialista Internacionáléhoz[5] (és számos, amerikai őslakos közösségben létező intézményhez[6]), szövetségi rendszerben hoznak döntéseket, illetve kidolgoznak, és – ha lehetséges – a gyakorlatba is átültetnek környezetileg fenntartható technológiákat, és megteremtik a helyi önellátás formáit, miközben a mozgalom középpontjába az elnyomás minden formája elleni harcot állítják. A visszavett és közösségileg igazgatott gyárak és városi telepek (Engel-Di Mauro – Cattaneo 2014) szintén jó példái egy szélesebb perspektívának, de általában hiányzik belőlük a kölcsönös koordináció, illetve az előbbi esetben az ökológiai és a szélesebb társadalmi hatások kérdésesek maradnak (Azzellini – Kraft 2018). Akárcsak a többi megközelítés esetében, ezeknek az alternatíváknak az ökológiai fenntarthatósága sosem garantált, és további belső vitákat és küzdelmeket kíván (Leigh – Turner 2020; Clark 2019; Löwy 2011).

A gyakorlatban a radikális baloldali mozgalmak gyakran olyan stratégiákkal kénytelenek operálni, amelyek részben fedik egyik vagy másik perspektívát, mint történt ez pl. a Cooperation Jackson (Mississippi, USA; Akuno – Nangwaye 2017) vagy Venezuela nemzeti szinten szervezett községei (comunas) esetében (Azellini 2017). Mindegyik megközelítésnek vannak hátulütői. Az államközpontú és az intersticiális stratégiák magukban hordozzák annak kockázatát, hogy a kapitalista intézményrendszer beemeli, illetve magába olvasztja őket. Az esetek többségében az állam eszközein keresztül véghez vitt változtatási kísérletek inkább a nagy léptékű társadalmi változás állami intézményeken kívüli tömegtámogatásától függtek, semmint magának az állami intézményrendszernek a lehetőségeitől. Az államközpontú megközelítésnek ez az egyik lényegi problémája – amellett, hogy a választási politikához megfelelő anyagi forrásokat kell találni (és ezeket egyensúlyba kell hozni más tevékenységekkel). Az intersticiális perspektívák viszont összetéveszthetik a kedvező fogadtatást a hosszantartó változás lehetőségével, hogy aztán később jogi változtatásokkal, katonai elnyomással, vagy egyszerű megvásárlással – magasabb bérekért vagy civil szervezeteknél befutott karrierért – kihúzzák a lábuk alól a talajt. Amikor a szociális gazdaságért küzdő mozgalmak tagjaiból megválasztott hivatalnokok lesznek, vagy az állami szervek kezdik foglalkoztatni őket, nincs rá garancia, hogy az intézményrendszer hibáit fel lehet majd használni nem-kapitalista célok elérésére, hacsak nincs egy szigorú elszámoltathatósági rendszer. Erről sokat elárul a Barcelona en Comú (Barcelona) és a Syriza (Görögország) fiaskója (Calvário – Velegrakis – Kaika 2017; Lapavistas –Kouvelakis 2019).

Még tanulságosabb, hogy általában mi történik akkor, ha a radikális baloldali mozgalmak képessé válnak átvenni az irányítást az állam felett. A liberális demokráciák hatalmas nyomást gyakorolnak bármelyik államra, amelyik kilóg a sorból (ideértve a merényleteket és a katonai megszállást), de bevetnek a mindennapi életet hátráltató módszereket is, mint pl. az élelmiszerellátás és -elosztás akadályozása. A legtöbb ország különösen érzékeny erre a fajta szabotázsra, mivel gazdaságilag függenek a kapitalista magállamoktól (Amin 2006; Flounders 2019). Az intersticiális megközelítés tudtommal nem ad útmutatást arra vonatkozóan, hogy ezeket a szabotázsakciókat és az egész katonai-ipari komplexumot hogyan lehet kezelni vagy legyőzni. Másrészről egyes prefiguratív jellegű kezdeményezések, mint pl. a rojavai forradalom, az állam meggyengült állapotának, illetve a nemzeti szabadságharcok monopolizálásának (pl. kurd autonómia) köszönhetik a létüket, amit az azonos etnikumhoz tartozó, külföldi csoportok szervezett támogatása erősít. Kérdéses, hogy életképes marad-e a rojavai forradalom, hiszen minden oldalról komoly katonai csapások fenyegetik, és a nemzetközi helyzet igen kedvezőtlen. Ha valami hasonló történne Chiapasban, a zapatista mozgalom sorsa is bizonytalan volna.

A radikális baloldali irányzatok kilátásait a politikai sikerre és az egyesülésre legalább kétféle ellenséges és önmagát gyengítő politika, illetve a dekolonizáció kihívása rontja. A mindenféle radikális baloldali gondolattal szemben ellenséges politikai irányzatok erősen összefonódnak. A liberális illetve szociáldemokráciák nagyrészt máshol létező autoriter rendszereken alapulnak, ezeket használják fel a gazdasági források megszerzéséhez – ideértve a munkaerőt –, illetve a működésük következményeképpen létrejövő ökológiai illetve egészségügyi károk kiszervezéséhez, történjék ez akár országokon belül, országok között, vagy egy háztartáson belül. A liberális demokratikus politika lehet konzervatív vagy progresszív, de a lényeg ugyanaz marad abban az értelemben, hogy a kapitalista célokat védenie kell, és akadályoznia kell vagy egyenesen meg kell semmisítenie minden próbálkozást, ami ezeknek az általános céloknak az elérését nehezíti. Ennek a politikának a jelenlegi neoliberális köntösében – főleg a liberális demokráciákban – a hosszútávú profitráta csökkenése ellen olyan intézkedéseket hoztak, amik – Minqi Li szavaival élve – „aláásták a globális munkásosztály alkupozícióját, és egy fordított újraelosztást céloztak, a bérmunkásoktól a tőkések, a déli országokból az északiak felé” (Li 2005, 423). Ezek a kísérletek a világgazdaság pozíciójának függvényében sokfélék, az erős állami részvétellel zajlóktól a neoliberális, illetve, a világ legnagyobb részén, újgyarmatosító próbálkozásokig.[7] Hasonlóan fontos, hogy ez a sokféleség magában foglalja a formális különbségekkel szembeni toleranciát (pl. absztrakt személyiségi jogok fenntartása), de a nyíltan a privilégiumok újratermelését célzó tradíciókat (pl. exkluzív nacionalizmus) is. A szociáldemokraták, ha egyáltalán különböznek ettől a gyakorlattól, talán igyekeznek kielégíteni az alapvető igényeket, de a rendszert magát nem változtatják meg. A direkt módon autoriter rezsimek (pl. fasiszta államok és katonai diktatúrák) támogatást nyújtanak a tőkéseknek– vagy legalábbis a kevesebb hatalommal bíróknak –, hogy átvészeljék a nehéz időszakokat, pl. amikor a gazdasági intézkedésekből következő tömeges nélkülözés miatt a nép fellázad, mint a jelenlegi helyzetben is.

Ennek mindig van egy ökológiai eleme. Ahogyan André Gorz korábban hangsúlyozta, a kapitalista intézmények erősíteni fogják a társadalom feletti kontrollt és kemény korlátozásokat fognak bevezetni még a legalapvetőbb erőforrások használatával kapcsolatban is, hacsak nem tartja őket kordában a politikai küzdelem (Gorz 1974) – és itt jutnak fontos szerephez a radikális baloldali mozgalmak és az őslakosok törekvései. Ettől függetlenül a vezetők lehetnek saját bevallásuk szerint egyszerre zöldek és autoriterek (pl. Magyarország vagy Kína esetében), miközben a zöld pártok választási sikerei erősíthetnek jobboldali (pl. Ausztriában) vagy imperialista hatalmakat (pl. Németország esetében, a volt Jugoszláviában vívott háború kapcsán). Ám a létező és lehetséges katasztrófa ennél jóval nagyobb horderejű. Ahogyan ezt sokan felismerték a környezetvédelmi igazságszolgáltatást követelő mozgalmakban, a környezetkárosítás hatásai a leggyengébb politikai érdekérvényesítő képességgel bíró közösségeket sújtják (Pulido 2016; Ulloa 2017). Bizonyos értelemben ennek volt a történelmi előzménye az amerikai kontinensen zajló korai kapitalista genocídium (Koch et al. 2019). A több száz őslakos közösség demográfiai összeomlása és megsemmisítése a könyörtelen háborúval ötvözött erőforrás-kisajátítás és a behurcolt betegségek által lehetővé tette a világkapitalizmus túlélését. A népirtással kombinált hódítás és a rabszolgaság történelmi alapot és évszázadok által felhalmozott környezeti hasznot biztosított a tőkéseknek és a privilegizált helyzetű bérmunkásoknak. A radikális baloldali mozgalmaknak figyelembe kéne venniük annak lehetőségét, hogy a tőkés óriásvállalatok – a katonailag legerősebb államokon keresztül – a feleslegesnek ítélt közösségek megsemmisítésére törnek, közvetlenül háborúban vagy katonai eszközökkel kikényszerített korlátozások által (pl. kilakoltatás a gazdálkodási, halászati területről, erdőből), vagy közvetetetten, szándékos elhanyagolás révén (pl. hagynak tömegeket meghalni éhínségek vagy a szélsőséges időjárás miatt). Ez nem valami jövőbeli disztópia. Több száz millió ember alultáplált, nem jut nekik ivóvíz, elektromosság vagy egészségügyi ellátás, és sokkal sebezhetőbbek a katasztrófákkal (földrengések, járványok stb.) szemben. A klímaváltozással és az erőforrások kihasználásával kapcsolatos jelenlegi politika, illetve azok az irányelvek, amik a vagyon rossz értelemben vett újraelosztását szorgalmazzák, azt vetítik előre, hogy ez a borzalom az emberiség nagy részét utoléri majd. A profitszerzés válságának elkerülése érdekében azonban meg kell teremteni illetve fenn kell tartani a privilegizált helyzetben lévő bérmunkások rétegét (mivel bérmunkások nélkül nem lehet profit). Ezért a társadalmi reprodukció terén egy ellentétes törekvés érhető tetten, amely szerint egyes nemzetekhez vagy kulturális csoportokhoz tartozó nőknél erőltetni kell a gyermekvállalást és -gondozást (munkások újratermelése), míg a többiek esetében korlátozó intézkedéseket kell bevezetni a populáció megfékezésére, ideértve a túléléshez szükséges alapvető feltételek megtagadását. Többek között ez az oka, hogy az ökológiai igazságosságért való küzdelmet, a dekolonizációt, a társadalmi nemek és a szexuális kisebbségek felszabadítását, és a bevándorlók küzdelmeit egyesíteni kell, és ez egyben megmagyarázza, hogy ezek miért kulcsfontosságúak a tőkés viszonyok népirtó tendenciáinak megállításában illetve legyőzésében.

Egy sor egyéb politikai korlát következik jelenlegi és történetileg adott konfliktusokból. Ezek a korlátok a radikális baloldali csoportokon belüli ellentétekből fakadnak, és annak a következményei, hogy ezek a mozgalmak a szűk értelemben vett társadalmi kérdéseken túl nem tudtak közvetlen kapcsolatot kialakítani tudósokkal és technikai szakértőkkel. Ez bizonyos mértékig a centralista és az alulról szerveződő megközelítés ősrégi szembenállásában gyökerezik. Ám ez a politikai módszerről szóló legitim vita sokszor egyfajta maximalista politikát takar, ami önizolációhoz vezet; ez annak a felismerésére való képtelenség, hogy a radikális baloldali mozgalmak közötti különbségek jóval kisebbek lehetnek azoknál, amik a radikális baloldaliak összessége és a fentebb leírt reakciós politikai tábor között feszülnek. A dolog persze nem olyan egyszerű, mint ahogy itt leírtam. A gyakorlatban vannak átfedések – ha nem is ideológiai szempontból – egyes radikális baloldali csoportok és reakciós formációk között. Ilyen átfedés lehet, amikor a dekolonizáció, egyes csoportok rasszosítása (racialization) és a maszkulinizmus kérdését figyelmen kívül hagyják vagy az osztálykülönbségekhez képest másodlagos jelentőségűnek állítják be, ahelyett, hogy ezeket az osztályharccal alapvetően összefüggőnek, az osztályharc elmaradhatatlan alkotóelemének, egyetlen egység részeinek tekintenék. A környezetkárosítás újabb komplex helyzeteket teremt, amik a radikális baloldali alternatívák számára még nagyobb problémát jelentenek. A jelenlegi irányváltás az ökológiai szemlélet felé a legtöbb radikális baloldali csoportban ebből a szempontból nyer különös hangsúlyt. A radikális baloldali mozgalmakban uralkodó, a természettudományos megközelítést érő kritika (illetve bizonyos esetekben elutasítás) és az alternatívák felmutatásának szinte teljes csődje csak elősegíti, hogy ezeket a tudományokat a kapitalizmus bekebelezze.[8] Ez a téves hozzáállás annak eredménye, hogy nem sikerült tudósokat és technikai szakembereket a radikális célok mellé állítani, illetve nem sikerült direkt módon bekapcsolódni ezeknek a tudományos ismereteknek az előállításába.

Végezetül, a kapitalizmus legyezősét lehetővé tevő dekolonizáció attól függ, hogy a radikális baloldali mozgalmak össze tudnak-e fogni az őslakos mozgalmakkal. Bár vannak átfedések, az őslakos közösségek csoporton belül és azok között is nagy változatosságot mutatnak (ami a kolonizálók „oszd meg és uralkodj” stratégiájának is köszönhető), és gyakran hosszú múltra visszatekintő, megoldást követelő ellenségeskedés van közöttük (ehhez lásd Tecumseh konföderációs törekvéseit az 1810-es években). Nagyon fontos, hogy sok őslakos nép a kapitalista rendszer határain kívülre vagy annak szélére szorul, ezért nem lesznek magától értetődően rendszerellenesek. Gyakran teljesen eltérő társadalmi berendezkedéseik kölcsönhatásban vannak a kapitalista társadalmakkal. Életmódjuk sokféle társadalmi rendszert felvonultat, ami egyezhet a kívülállók vagy a gyarmatosító telepesek egyenlőségről és kommunalizmusról alkotott felfogásával, vagy különbözhet attól. Az önrendelkezésért és dekolonizációért folytatott küzdelem sokrétegű és más jellegű (pl. az önrendelkezés létrejöhet más kolonizált csoportok rovására). A radikális baloldali csoportok azon kevés tagja, akik aktívan támogatták a dekolonizációs küzdelmet, jogosan foglalt állást az ősi politikai intézmények mellett (amiket a kolonizáló telepes állam nem ismer el), de nincs rá semmi garancia, hogy a sikeres dekolonizáció olyan társadalmi változásokat hoz, amiket a radikális baloldali mozgalmak, az őslakosok vagy egyes csoportjaik (mert a nem-kapitalista társadalmak is lehetnek elnyomók) kívánatosnak tartanak. Sok tanulsággal szolgál az ezekkel a feszültségekkel való szembenézéshez pl. a The Red Nation radikális szervezet (The Red Nation 2019).

Az előttünk álló hatalmas kihívás megkívánja az erőfeszítést, hogy legalább a radikális baloldali csoportok közötti történelmi elhatárolódásokon sikerüljön felülemelkedni, és kidolgozni a koordinált tevékenység hatékonyabb módozatait. A Word Social Forum jó példa a közelmúltból; ez a kezdeményezés sajnálatos módon megfeneklett a mozgalmak közötti, gyakran el nem ismert anyagi különbségek és nagyrészt megoldatlanul maradt ellentétek miatt.[9] Ilyen ellentétek születhetnek – többek között – a szervezés és a harc formájáról (és ezzel együtt a pártok szerepéről), a forradalmi célok azonosításáról, a forradalom jelentéséről, és a módszerek és célok közötti kapcsolatról szóló elképzelések különbségeiből. A radikális baloldali csoportoknak nincsenek erőforrásaik (főleg anyagi lehetőségeik), és sokszor a technológiai és gazdasági szakértelmük is hiányzik ahhoz, hogy segítsenek koordinálni – ha nem is megszervezni (vagy egyenesen formálni) – a kapitalista rendszereken belül növekvő és globálisan terjedő, nagyon sokféle elégedetlenséget. Hasznos volna együttműködniük és a tevékenységüket úgy koordinálni, hogy lehetővé váljon a kölcsönös elszámoltathatóság és az államközpontú, az intersticiális és a prefiguratív stratégiák ötvözése az adott helyzet függvényében.

A globális kapitalista intézményekkel szembeni harc sokkal hatékonyabb – bár sokkal veszélyesebb és halálosabb – módja volna a fegyverszállítmányok megállítása (amit pl. nemrég San Franciscoban és Genovában tettek radikális szakszervezetek); a katonák körében a dezertálás népszerűsítése; a börtönök megszüntetésének támogatása biztonságos menedék nyújtása és alternatív, szociális és ökológiai szempontból konstruktív foglalkoztatás révén; az erőművek, mélytengeri kábelek (ez az internet-demokráciához elengedhetetlen), gyárak, kikötők, bányák, és a nemzetközi tőkeáramlás szempontjából nélkülözhetetlen telepek feletti kontroll átvétele és ezekben koordinált munkástanácsok létrehozása; katonai bázisok működésének akadályozása  vagy leállítása (erre kísérletet tett pl. a Swords and Ploughshares és a Veterans for Peace). Ezeknek az akcióknak bármelyike jelentősen hozzájárulna a tőkések hatalmának megnyirbálásához. Ilyen akciók lehetővé tételéhez szükség van egy előzetes kampányra a lehető legszélesebb támogatás biztosítására. Egy ilyen világméretű szervezkedésbe fogni ezen célok érdekében üdvösebb volna, mint várni az ökológiai és egészségügyi katasztrófát, és aztán reagálni rá. Az őslakos közösségek régóta mutatják az utat, nemrégiben pl. a vasút és a csővezeték blokádjával a kanadai gyarmatbirodalomban. Ám ahhoz, hogy radikális baloldali csoportok ilyen akciókat hajtsanak végre országos, regionális és globális szinten, szükség van a kölcsönös megállapodásra, egymás önzetlen segítésére, és egy egyelőre példa nélküli koordinációra – mint ahogyan precedens nélküli az a rettenetes ökológiai és társadalmi helyzet is, amivel jelenleg szembenézünk.

Jegyzetek

[1] Mindazon megközelítéseket értem radikális baloldal alatt, amik kimondottan egy egalitárius, osztályok nélküli társadalom megteremtését tűzik ki célul. Ebbe a tág definícióba stratégiák és meggyőződések széles köre belefér, amiknek nem feltétlenül része az ökológiai tudatosság és amik nem feltétlenül kompatibilisek egymással.

[2] Ez nyilvánvaló pl. azokból a széttagolt megközelítésekből, amiket a Jai Sen által szerkesztett kétkötetes mű felvonultat (Sen 2017). Lásd még a Samir Amin felhívását egy ötödik internacionálé létrehozására (erről ír Habashi 2019), amelyben a legtöbb jelenlegi és múltbéli internacionálét figyelmen kívül hagyta, és a környezetvédelem még mindig csak mellékes gondolatként jelent meg.

[3] Sokféle címke létezik ezekre a politikai irányzatokra, amelyek szándékukat és stratégiáikat tekintve olyan sok egyezést mutatnak (pl. anarchisták, autonomisták, kommunisták, ökofeministák, ökoszocialisták, szocialista feministák stb.), hogy széttagoltságuk egy nap remélhetőleg feleslegessé válik. Lásd még. Pepper 1993.

[4] Példákat találunk Nelson – Timmerman (2011) és Wolff (2012) munkájában.

[5] Ez főként afro-amerikai és latin-amerikai paraszti közösségek laza konföderációja, amely olyan elvekre épül, mint a termelők szabad szövetkezése, a társadalomból való kivonulás, illetve az állam nélküli, ökológiailag fenntartható életmód (lásd http://ecosocialisthorizons.com/2017/12/the-first-ecosocialist-international-combined-strategy-and-plan-of-action/).

[6] Az egyszerűség kedvéért használom ezt a kifejezést (az eredetiben: Indigenous Peoples – a ford.); tudatában vagyok, hogy ezeknek a közösségeknek angolul többféle megnevezése is létezik (pl. Native, First, Aboriginal Peoples).

[7] Ezalatt azt értem, hogy a vagyon „Dél” felől „Észak” felé áramlik, a magállamok dominanciája és a katonai beavatkozások eredményeképpen.

[8] Lásd pl. Gare 1993; Schwartzman 1996.

[9] Talán nem is volna szabad ezeket megpróbálni megoldani, hanem inkább a stratégiák és erőfeszítések mindenki számára hasznos és a helyi körülményektől függő megosztása mellett kellene dönteni.

Irodalomjegyzék

Akuno, Kali – Ajamu Nangwaye 2017: Jackson Rising: The Struggle for Economic Democracy and Black Self-Determination in Jackson, Mississippi. Montréal, Daraja Press.

Amin, Samir 2006: The geopolitics of the new collective imperialism of the Triad: The Middle East, the EU, and US imperialism. In: Salvatore Engel-Di Mauro (ed.): The European’s Burden: Global Imperialism in EU Expansion. New York, Peter Lang, 74–95.

Azzellini, Dario 2017: Communes and Workers’ Control in Venezuela: Building 21^st Century Socialism from Below. Chicago, Haymarket Books.

Azzellini, Dario – Michael Kraft (szerk.) 2018: The Class Strikes Back: Self-Organised Workers’ Struggles in the Twenty-First Century. Leiden, Brilletve

Bennholdt-Thomsen, Veronika – Maria Mies 1999: The Subsistence Perspective: Beyond the Globalised Economy. London, Zed Books.

Brownhill, Leigh – Terisa E. Turner 2020: Ecofeminist ways, ecosocialist means: Life in the post-capitalist future. Capitalism Nature Socialism31 (1),1–14.

Calvário, Rita – Giorgos Velegrakis – Maria Kaika 2017: The political ecology of austerity: An analysis of socio-environmental conflict under crisis in Greece. Capitalism Nature Socialism 28 (3), 69–87.

Clark, John 2019: Between Earth and Empire: From the Necrocene to the Beloved Community. Oakland, PM Press.

Engel-Di Mauro, Salvatore – Claudio Cattaneo 2014: Squats in urban ecosystems: Overcoming the social and ecological catastrophes of the capitalist city. In: Claudio Cattaneo – Miguel Martínez (szerk.), The Squatters’ Movement in Europe. Commons and Autonomy as Alternatives to Capitalism. London, Pluto Press, 166–188.

Federici, Silvia 2012: Revolution at Point Zero: Housework, Reproduction, and Feminist Struggle. Oakland, PM Press.

Flounders, Sara 2019: U.S. war on the defenseless / Sanctions harm one-third of world’s people. Workers World 3 (2019 december). https://www.workers.org/2019/12/44711/ (Letöltés: 2020. június 29.)

Garre Arran. 1993: Soviet environmentalism: The path not taken. Capitalism Nature Socialism 4 (4), 69–88.

Gorz, André 1974 : Leur Écologie et la Nôtre. Le Monde Diplomatique. https://www.monde-diplomatique.fr/2010/04/GORZ/19027 (Letöltés : 2020. június 29.)

Habashi, Mamdouh 2019: The kick off. Globalizations 16 (7), 1124–1127.

Harvey, David 2005: A Brief History of Neoliberalism. Oxford, Oxford University Press.

Koch, Alexander – Chris Brierley – Mark M. Maslin – Simon L. Lewis 2019: Earth system impacts of the European arrival and Great Dying in the Americas after 1492. Quaternary Science Reviews 207, 13–36.

Kovel, Joel 2007: The Enemy of Nature. The End of Capitalism or the End of the World? London, Zed Books.

Lapavistas, Costas – Stathis Kouvelakis 2019: The Radical Left: the time for its re-founding. https://www.versobooks.com/blogs/4373-the-radical-left-the-time-for-its-re-founding (Letöltés: 2020. június 29.)

Li, Minqi 2005: The rise of China and the demise of the capitalist world-economy: Exploring historical possibilities in the 21^st century. Science & Society 69 (3), 420–448.

Löwy, Michael 2011 : Écosocialisme. L’alternative radicale à la catastrophe écologique capitaliste. Paris, Mille et Une Nuits.

Nelson, Anitra – Frans Timmerman (eds.) 2011: Life Without Money. Building Fair and Sustainable Economies. London, Pluto Press.

Newton, Huey P. 1974: Intercommunalism. https://www.viewpointmag.com/2018/06/11/‌intercommunalism-1974/  (Letöltés : 2020. június 29.)

O’Connor, James 1988: Prospectus. “Capitalism Nature Socialism. A Journal of Socialist Ecology.” Capitalism Nature Socialism 1 (1), 1–6.

Öcalan, Abdullah 2017: The Political Thought of Abdullah Öcalan: Kurdistan, Woman’s Revolution and Democratic Confederalism. London, Pluto Press.

Pepper, David 1993: Eco-Socialism: From Deep Ecology to Social Justice. London, Routledge.

Pulido, Laura 2016 : Flint, environmental racism, and racial capitalism. Capitalism Nature Socialism27 (3),1–16.

Salleh, Ariel 2010: How the ecological footprint is sex-gendered. In: Huan Qingzhi (szerk.), Eco-Socialism as Politics. Rebuilding the Basis of Our Modern Civilisation. Dordrecht, Springer, 141–150.

Satgar, Vishwas 2018: The climate crisis and systemic alternatives. In: Vishwas Satgar (szerk.), The Climate Crisis: South African and Global Democratic Eco-Socialist Alternatives. Johannesburg, Wits University Press, 1–28.

Schwartzman, David 1996: Solar Communism. Science & Society 60 (3), 307–331.

Sen, Jai. 2017. The Movements of Movements. Oakland, PM Press.

Tanuro, Daniel 2011: Foundations for an ecosocialist strategy. http://www.‌internationalviewpoint.‌org/‌spip.php?article2269&var_recherche=tanuro (Letöltés : 2020. június 29.)

The Red Nation 2019: The Red Deal. Draft. https://therednation.org/2019/09/22/the-red-deal/ (Letöltés: 2020. június 29.)

Ulloa, Astrid 2017: Perspectives of environmental justice from Indigenous Peoples of Latin America: A relational Indigenous environmental justice. Environmental Justice 10 (6), 175-180.

Wolff, Richard 2012: Democracy at Work: A Cure for Capitalism. Chicago, Haymarket Books.

(Fordította: Lyublyanovics Kyra)