A kirobbant pénzügyi-gazdasági válság mögött a kapitalizmus tényleges strukturális rendszerválsága sejlik föl: a Föld természetes erőforrásaihoz való hozzájutás lehetőségei egyre inkább beszűkülnek, előtérbe állítva és kiélezve Észak és Dél konfliktusát. Ez a történelemben első alkalommal valódi fenyegetést jelent az emberiség és a bolygó jövőjére. A cikk megnevezi a lehetséges kiút: a kapitalizmusból a szocializmusba való hosszú átmenet elindulásához szükséges fontosabb intézkedéseket is.

A pénzügyi válság elkerülhetetlen volt.

Nem lepődtünk meg e válság brutális kitörésén, melyet én egyébként néhány hónappal ezelőtt már megjósoltam, miközben a konvencionális közgazdászok, főleg Európában, azon voltak, hogy alábecsüljék a követ­kezményeit. Ahhoz, hogy megérthessük keletkezését, meg kell szaba­dulnunk a kapitalizmus ma érvényes definíciójától, amelyet napjainkban a „globalizált neoliberális" jelzővel illetnek. Ez a minősítés azonban félrevezető és elfedi a lényeget. A jelenlegi kapitalista rendszert ugyanis egy maroknyi oligopólium uralja, amely a kezében tartja a világgazdaság legfontosabb döntéseinek meghozatalát.

Ezek nemcsak pénzügyi oligopóliumok, amelyeket bankok vagy biz­tosítótársaságok alkotnak, hanem egyúttal olyan csoportok, melyeknek érdekeltségeik vannak az ipari termelésben, a szolgáltatóiparban, a szállításban stb. Legfőbb jellegzetességük a finanszírozottságuk. Ezalatt azt kell érteni, hogy a gazdasági döntéshozatal a produktív szektorok nyereséges termelése felől a pénzügyi befektetésekből származó termékek által keltett profltok újraelosztása felé tolódott el. Ezt a stra­tégiát nagyon határozottan nem is a bankok, hanem a „finanszírozott" csoportok követték. Ezek az oligopóliumok amúgy nem is állítanak elő profltot, egyszerűen csak a pénzügyi befektetések révén jutnak hitel­monopóliumhoz.

Ez a rendszer a tőke meghatározó szegmensei számára elképesztően nyereséges. Itt tehát szó sincs piacgazdaságról, ahogy pedig mondani szokták, sokkal inkább a finanszírozott oligopóliumok kapitalizmusáról. Eközben a pénzügyi befektetések terén az előremenekülés nem tarthatott örökké, hiszen a termelői bázis csak kisebb mértékben növekedett. Ez pedig nem volt fenntartható. Ebből származott az úgynevezett „pénz­ügyi buborék", amely jól kifejezi a pénzügyi befektetések rendszerének logikáját. A pénzügyi tranzakciók összege nagyságrendileg kétezer-trillió dollár, miközben a termelői bázis, a világ GDP-je csak 44 trillió dollár. Gigantikus a különbség. Harminc évvel ezelőtt a pénzügyi tranzakciók relatív összege még nem volt ilyen hatalmas. Ezeknek a tranzakcióknak legnagyobbrészt az volt a céljuk, hogy elfedjék a termelés, a nemzetközi és a belkereskedelem által megkövetelt közvetlen műveleteket. Eme finanszírozott oligopóliumok rendszerének pénzügyi dimenziója volt, mint már említettem, az Achilles-sarka a kapitalizmus egészének. A válságot tehát szükségképpen pénzügyi összeomlásnak kellett elindítania.

A pénzügyi válság hátterében az elavuló kapitalizmus rendszerválsága húzódik meg

Csakhogy nem elég felhívni a figyelmet a pénzügyi összeomlásra. Mögötte ugyanis kirajzolódik a reálgazdasági krízis, hiszen maga a pénzügyi zavar fogja majd vissza a produktív bázis növekedését; a pénz­ügyi válság megoldására tett lépések csak a reálgazdasági válsághoz vezethetnek. Vagyis a termelés relatív stagnálásával kell számolni meg mindennel, ami ezzel jár: a munkavállalók jövedelmeinek csökkenésével, a munkanélküliség növekedésével, egyre nagyobb bizonytalansággal és a szegénység súlyosbodásával a déli államokban. Már nem recesszióról, hanem hanyatlásról kell beszélni.

E válság mögött pedig felsejlik a kapitalizmus tényleges strukturális rendszerválsága. Az általunk megismert reálgazdasági növekedés és a vele együtt járó fogyasztás modelljének továbbélése a történelemben első alkalommal valódi fenyegetést jelent az emberiség és bolygónk jövőjére.

E rendszerválság legfontosabb dimenziója a Föld természetes erő­forrásaihoz való hozzájutást érinti, amelyek az utóbbi fél évszázadban jelentősen összeszűkültek. Az Észak-Dél konfliktus emiatt a jövő hábo­rúinak és konfliktusainak fő tengelyét fogja alkotni.

A jelenlegi termelési és a fogyasztási/pazarlási struktúra lehetetlenné teszi a bolygólakók többsége, a déli országok lakossága számára a ter­mészetes földi erőforrásokhoz való hozzáférést. Korábban egy fejlődő ország elvehette ezekből az erőforrásokból a maga részét anélkül, hogy megkérdőjelezte volna a gazdag országok előjogait. Manapság azonban más a helyzet. A dúsgazdag országok lakossága – a Föld teljes lakos­ságának 15%-a – saját fogyasztása és pazarlása érdekében kisajátítja a földi erőforrások 85%-át, továbbá nem engedheti meg, hogy újonnan jövők hozzájuthassanak ezekhez az erőforrásokhoz, hiszen ezzel súlyos ínséget idéznének elő, ami fenyegetné a gazdagok életszínvonalát.

Az Egyesült Államok azért akarja katonailag ellenőrzése alá hajtani az egész világot, mert tudja, hogy e nélkül a kontroll nélkül nem biztosíthatja a maga számára az ezen erőforrásokhoz való kizárólagos hozzájutást. Mint tudjuk, Kínának, Indiának és általában a déli féltekének is szüksége van ezekre az erőforrásokra fejlődésükhöz. Az Egyesült Államok számára viszont arról van szó, hogy feltétlenül korlátoznia kell a hozzájutást, és ennek végső soron egyetlen eszköze a háború.

Másrészt az energiahordozókkal, főleg a fosszilis eredetűekkel való takarékoskodás érdekében az Egyesült Államok, Európa és mások nagyszabású bioüzemanyag-előállítási terveket dolgoznak ki az élelmi­szertermelés kárára, amivel még tovább növelik az árakat.

A hatalmon lévők illuzórikus válaszai

A pénzügyi oligopóliumok szolgálatában álló, hatalmon lévő kormá­nyoknak nincs más ötletük, mint ugyanennek a rendszernek az újbóli nyeregbe ültetése. Az állami beavatkozások egyébként ugyancsak ennek az oligarchiának az utasítására történnek. Mindamellett ennek az újbóli nyeregbe ültetésnek a sikere egyáltalán nem lehetetlen, ha a pénzügyi eszközök elég nagyok, az áldozatok – az alsóbb néprétegek és a déli nemzetek – reakciói pedig korlátozottak lesznek. Ebben az esetben azonban a rendszer csak azért visszakozik, hogy később minél jobban érvényesülhessen, hiszen a monetáris és pénzpiaci irányítás számára kilátásba helyezett kiigazítások nagyon is elégtelenek, mert nem kérdő­jelezik meg az oligopóliumok hatalmát.

Egyébiránt a pénzügyi válságra a pénzpiacok biztonságának helyre­állítása érdekében a kolosszális állami pénzeszközök befecskendezése révén adott válaszok felettébb nevetségesek: miközben a profltokat priva­tizálják, abban a pillanatban, ahogy a pénzátutalások veszélybe kerülnek, államosítják a veszteségeket! Fej: én nyerek, írás: te vesztesz…

A kihívásokra adott valóban pozitív válasz feltételei

Nem elég kijelenteni, hogy az állami beavatkozások megváltoztathatják a játékszabályokat és enyhíthetik a válságot. Ezenkívül meg kell határozni ennek logikáját és meg kell világítani társadalmi következményeit is. Persze elméletben vissza lehetne térni a köz- és magánszféra társu­lásának, a vegyes gazdaságnak a formulájához, amely Európában a dicsőséges harminc év idején, Ázsiában és Afrikában pedig a bandungi korszakban volt érvényben, amikor az államkapitalizmus uralkodott min­denen, erőteljes szociálpolitikával karöltve. Csakhogy ez a fajta állami beavatkozás most nincs napirenden. S vajon a haladó társadalmi erők vannak-e olyan helyzetben, hogy e tekintetben változást érhessenek el? Szerény véleményem szerint még nincsenek.

Az igazi alternatíva az oligopóliumok kizárólagos hatalmának meg­döntése, amely végleges államosításuk nélkül elképzelhetetlen. A folya­matnak illeszkednie kell a haladó, demokratikus társadalmi tulajdonba vételhez. Ez talán a kapitalizmus végét jelentené? Nem gondolnám. Ezzel szemben, azt hiszem, hogy olyan új társadalmi viszonyok igenis lehetségesek, amelyek a dolgozó osztályok és a nép igényeinek meg­felelően szabályozzák a tőkét. Feltéve, hogy az egyelőre megosztott és összességében defenzív szociális küzdelmek eljutnak egy koherens alternatív politika kikristályosításáig. Egy ilyen perspektívában lehetsé­gessé válik a kapitalizmusból a szocializmusba való hosszú átmenet. Nyilvánvaló, hogy az ebbe az irányba történő előrehaladás sebessége országonként és fejlődési szakaszonként különböző lesz.

A kívánatos és lehetséges alternatíva dimenziói sokrétűek és érintik a gazdasági, társadalmi, politikai élet minden aspektusát. Felhívnám a figyelmet e szükséges válasz fő vonalaira:

1. a meglévő kizsákmányolási formákhoz (munkanélküliség, létbizony­talanság, informalitás) kötődő széttagolódáson túlmutató egységek létrehozását lehetővé tevő adekvát munkásszervezetek újrafelfede­zése;
2. a társadalmi haladással és a népek szuverenitásának tiszteletben tartásával együtt járó, nem pedig tőlük elkülönülő demokráciaelmélet és -gyakorlat újjáélesztése;
3. meg kell szabadulni az immár történelmi témává vált, egyénmítoszra alapuló liberális vírustól. A kapitalizmushoz kötődő életmódok (egyre gyakoribb elidegenedés, patriarchátus, az erőforrások tékozlása, bolygónk pusztítása) sokszori elutasítása jelzi ennek az emancipá­ciónak lehetséges mivoltát;
4. meg kell szabadulni a mindezzel együtt járó atlantizmustól és milita-rizmustól, amelyek azt célozzák, hogy elfogadtassák a világméretű apartheid alapjain szerveződő bolygó perspektíváját.

Az északi országokban a kihívás annak elkerülése, hogy a közvé­lemény olyan konszenzust fogadjon el, amely fenntartja a déli népek számára elfogadhatatlan előjogaikat. A szükséges internacionalizmus az antiimperializmuson, nem pedig az emberbarátiságon keresztül valósul meg.

A déli országokban a világméretű oligopóliumok stratégiája a válság terheinek kiterjesztését jelenti az emberekre (a valutatartalékok elérték­telenedése, az exportált nyersanyagok árának csökkenése, az import drágulása). A válság alkalmat teremt a középpontban álló nemzeti, népi és demokratikus fejlődés megújítására, alávetve az északi kapcsolatokat a saját igényeinek, más szóval a szétválásnak. Ez magában foglalja:

1. a monetáris és pénzpiacok nemzeti ellenőrzését;
2. az immáron elérhető modern technológiák ellenőrzését;
3. a természeti erőforrások felhasználásának lehetővé tételét;
4. az oligopóliumok által uralt globalizált irányításnak (WTO) és a Föld Egyesült Államok és szövetségesei általi katonai ellenőrzésének a megszüntetését;
5. a rendszeren belüli autonóm nemzeti kapitalizmus illúziójától és a múltdicsérő mítoszoktól való megszabadulást.
6. A harmadik világ országaiban valójában az előttünk álló opciók középpontjában az agrárkérdés áll. Egy olyan fejlődés, amely méltó erre a névre, megkövetel egy olyan agrárfejlesztési stratégiát, amely azon nyugszik, hogy minden paraszt (az emberiség fele) számára garantálja a földhöz jutást. Ehhez képest a domináns hatalmak által buzgón javasolt formulák – a művelésre alkalmas területek privati­zációjának felgyorsítása és a megművelt föld árucikké alakítása – a jól ismert tömeges vidéki exodust vonják maguk után. Az érintett országok ipara képtelen felszívni ezt a töménytelen munkaerőt, akik utóbb vagy a bádogvárosokba zsúfolódnak vagy, tragikus kaland­ként, lélekvesztőkön menekülnek az Atlanti-óceánon át. Közvetlen a kapcsolat a földhöz való hozzáférés garanciájának megszüntetése és a migrációs nyomás felerősödése között.
7. Az új fejlődési pólusok felemelkedésének kedvező regionális integ­ráció létrehozhat-e ellenálló és alternatív formákat? A regionalizáció szükséges, talán nem az óriások, Kína és India, esetleg Brazília számára, de bizonyosan az számos más térség számára Délkelet­Ázsiában, Afrikában vagy Latin-Amerikában. Ez utóbbi földrész ezen a téren egy kissé előrébb tart. Venezuela a kellő pillanatban, még a válság előtt kezdeményezte az ALBA (Bolivari Alternatíva Amerika Népei Számára) és a BancoSur (Déli Bank) létrehozását. Igen ám, de az ALBA – a gazdasági és politikai integráció terve – eleddig még nem nyerte el Brazília és Argentína támogatását. Ezzel szemben a BancoSur, mely más típusú fejlődést mozdítana elő, ezt a két országot is magában foglalja, igaz, nekik a bank szerepéről vallott felfogásuk konvencionális.

A cikk eredeti címe: Samir Amin: Débácle financiére, crise systémique: réponses illusoires et réponses nécessaires. Forrás: Utopie Critique, http://www.utopie-critique.fr