I

A kapitalizmus globális expanziója által kiváltott polari­zálódás képezi egy nemzetközi baloldali gyakorlat leg­főbb akadályát mind Európában, mind másutt. A kapita­lizmus mint világrendszer nem redukálható a tőkés termelési módra. Ez utóbbi ugyanis egy három dimenzióban integrált piacot (áru-, tőke-, és munkaerőpiacot) előfeltételez, amely meghatározza működésének bázisát. Ez az integráció azon­ban, amely a centrum polgári nemzetállamainak történelme során valóban megvalósult, soha nem terjedt ki a világkapi­talizmus egészére. A világkapitalizmus a maga expanziójá­ban kizárólag kétdimenziós: lépésről lépésre integrálja a ter­mékcserét és a tőkeáramlást, de ez a folyamat nem terjed ki a munkaerőre; annak piaca zárt marad. Már egyedül ez a tény elkerülhetetlenné teszi a polarizálódást.

A szocialista kapitalizmusbírálat lényegében a munka tőke általi kizsákmányolásának kritikájaként jött létre. Ez az alap­vető eredmény vitán felül áll. Ám eközben a szocialista kritika – a történelmi marxizmussal együtt – viszonylag fejletlen ma­radt a kapitalizmus másik dimenzióját illetően, vagyis világ­rendszerként való kibontakozásának kérdésében.

Marx szerint a tőkefelhalmozás két, egymást kiegészítő ha­tással jár: egyrészt az „aktív sereg" (a szervezett ipari mun­kásosztály) társadalmi erejének növekedésével, másrészt a passzív tartaléksereg (munkanélküliek, peremcsoportok, a termelés alacsony termelékenységű, prekapitalista jellegű te­rületein dolgozók stb.) pauperizálódásával. De mivel a törté­nelmi marxizmus nem látta a világméretű polarizálódás je­lentőségét (globális polarizálódáson értve az „aktív sereg", illetve a passzív tartaléksereg lokalizálódását politikailag el­különült földrajzi területeken: a centrumban és a periférián), azt feltételezte, hogy az ugyanazon proletarizált egyének szakadatlan mozgása a két tábor között biztosítani fogja az antikapitalista front egységét, és így e front globális akciójá­nak gyors sikerét. Marx túlbecsülte a burzsoázia történelmi szerepét. Mivel több bátorságot tulajdonított neki, mint ame­lyet az később ténylegesen felmutatott, azt képzelte, hogy ez az osztály majd valóban le meri bontani a határokat, ezzel az egész földön egységes feltételeket teremtve egy világmé­retű osztályharc számára. Csakhogy a polgárság ezt a tör­ténelmi szerepet éppen a szükséges bátorság hiányában ha­marabb feladta, és megelégedett azzal, hogy saját fejlődését hozzáigazítsa a globális polarizálódáshoz, amely saját rend­szerének logikáján belül legyőzhetetlen. A polarizálódás ma­gyarázza meg, hogy az említett egység helyett éppen ellen­kezőleg, két egymással ellentétes stratégia alakult ki: a cent­rumországok munkásosztályainak szociáldemokrata stratégi­ája, illetve – a periféria népeinek (vagyis a világméretű passzív seregnek) esetében – a leninista (később maoista) forradalom.

Miután a globális polarizálódás hatásait alábecsülték, a tör­ténelmi szocializmus által nemcsak Európában, hanem világ­szerte ajánlott proletár internacionalizmus semmilyen komoly hatást nem gyakorolt a valóságra. Ez a munkásosztályokat és a néptömegeket arra késztette, hogy akcióikban átvegyék a helyi burzsoázia stratégiáit. Európa országaiban ez az im­perialista álláspontra való áttérést jelenti.

Ráadásul a szocialista mozgalom – miközben alábecsülte a polarizálódást – ragaszkodott a szocializmusba való átme­net kétszeresen hibás felfogásához: (a) Európában egy lép­csőzetes koncepcióhoz, amely, az imént említett hatással kombinálva, végső soron a kapitalizmus egyfajta szociálisan haladó igazgatásához vezetett; (b) a periféria országaiban a „szocializmus felépítésének" koncepciójához, amely zsákut­cába jutott, és amelynek kudarca (erre még visszatérünk) Eu­rópában és világszerte tragikus következményekkel járt a baloldalra nézve.

II

A kapitalizmus háború utáni fellendülése (1945-1990) az európai baloldal többségi áramlatai számára egy olyan expanziós mezőt nyitott, amely megerősítette őket szoci­áldemokrata stratégiájukban. A második világháború utáni ciklus a tőkés konjunktúra hosszú szakaszát hozta létre, amely három, részben egymásnak ellentmondó, de másfelől egymást kiegészítő pilléren nyugodott, (a) Elsőként a fordi modellen alapuló tőkefelhalmozás nemzeti keynesiánus poli­tikák általi szociáldemokrata szabályozásán. Ezek a gazda­ságpolitikák ugyan nyitottak voltak, ám a tőke expanziója, illetve a munka és tőke történelmi kompromisszuma közötti összhangot – amelyet a hidegháború hadikiadásai szilárdí­tottak meg – a nemzetállam keretei között biztosították, (b) A második pillér a modernizáció és az iparosítás előrehala­dása a periféria újra függetlenné váló országaiban, aminek alapjául, ahogyan korábban neveztem, az ún. „Bandungi kí­sérlet" (1955-1975) szolgált: az ellenőrzött interdependenciában való utolérés egy nemzeti-polgári programja, (c) A har­madik tartópillér a „szovjetizmus" vállalkozásának folytatása. Ennek lényege az utolérés, méghozzá egy olyan felhalmo­zási modell alapján, amely hasonlított a történelmi kapitaliz­muséra, mindemellett azonban tökéletesen független volt a világrendszer kényszereitől. A rendszert a nemzetállam vagy többnemzetiségű állam szintjén az állami tulajdonon, vala­mint a gazdasági és politikai hatalom központosításán ke­resztül irányították. A hatalom a keletkező új burzsoázia, va­lamint a kommunista pártok nómenklatúrája kezében össz­pontosult.

A katonai blokkok létrejötte tette tökéletessé a modell ar­chitektúráját. Ez képezte a „tetőt" a három tartóoszlopán nyugvó épület fölött, és óvta azt az időjárás viszontagsága­itól. Ez a hárompólusú rendszer biztosította az alapját a má­sodik világháború utáni világ mindhárom regionális kompo­nensére kiterjedő, általánosan erőteljes gazdasági növeke­désnek. A katonai blokkok kialakulása így a centripetális erő­ket támogatta, amennyiben a társadalmi cselekvők viselke­désének összhangját még konfliktusaikban is garantálta, és kijelölte ezen konfliktusok határait.

A fenti kísérletek kibontakozása és sikerei ideológiai illúzi­óknak adtak tápot, melyek erős hatást gyakoroltak a minden­kori közvéleményre. Nyugaton azt hitték, hogy a szakadatlan növekedés immáron végérvényes vívmány. A harmadik világ­ban azt gondolták, hogy a nemzeti építés programja végül megoldja az alulfejlettség problémáit. Keleten a „szocializ­musban" hittek.

Az Egyesült Államok kihasználta a második világháború­ban az ölébe hullott lehetőséget a 30-as évek nagy válságá­ból való kilábalásra, termelési rendszerének modernizálásá­ra a 20-as években indult fordi modell általánossá tételével, és egy minden területre kiterjedő vezető pozíció megszerzé­sére. Mindez 1945 augusztusában, az atomfegyver-monopóliumnak Hirosima és Nagaszaki bombázásában való kihasz­nálásával nyerte el sötét szimbólumát. Eközben Európa és Japán elmaradottsága (melyet a fordi modell csekély mértékű elterjedtsége jelez), amely már az első világháború után meg­mutatkozott, és amelyet az 1919-es forradalmak győztesei és vesztesei között zajló felőrlő küzdelem, valamint a Nagy Válság csak fokozott, a masszív háborús pusztítás következ­tében drámai külsőt öltött. Európa és Japán társadalmi struk­túrája azonban olyan szilárd maradt, hogy az 1919-es ese­mények (a forradalmi radikalizálódás) nem ismétlődtek meg. Sokkal inkább egy amerikai-fordi modellre alapozott gyorsí­tott fejlődés indult meg, Európában 1947/48-tól (a Marshall-tervvel), Japánban pedig 1951-től (a San Franciscó-i szerző­dést követően). Annak ellenére, hogy a munkásosztályok XIX. század vége óta tartó masszív közeledése imperialista burzsoáziáikhoz e kiegyezést ideológiailag előkészítette, 1919-ben a tőke és munka történelmi kompromisszumának (az új modell jövendő alapjának) még megvoltak a maga de­fektjei. 1945-ben viszont már minden feltétel adott volt gyors megvalósulásához. Ez a gyors „modernizáció amerikai mód­ra" az USA feltétel nélkül elismert egyeduralmának keretében zajlott (1949, NATO-alapítás).

Az új modell egész egyszerűen azt tűzte ki célul, hogy a reáljövedelem növekedését a termelékenységhez kapcsolják. Ez a modell kiegyenlítette a korábban (hétéves átlagban je­lentkező) igen markáns ciklusokat – amennyiben bevezette a beruházástervezés elemeit -, nem küzdötte le azonban a rendszerben rejlő tendenciát a túltermelésre. Itt térünk vissza az amerikai hadikiadások döntő jelentőségére a háború utáni prosperitás szempontjából. A kapitalizmus 1940-től mindmá­ig, tehát egy fél évszázadon keresztül nem volt képes más­hogy orvosolni a stagnálásra való hajlamát, mint a hadikia­dások felduzzasztásával (amelyek közvetve vagy közvetlenül az amerikai GDP egyharmadát emésztik föl, egy akkora há­nyadot, amelyet a Szovjetunió később, a Brezsnyev-korszakban tudott csak „felmutatni", és amely aztán a szovjet gaz­daság kifulladásához vezetett). A háború utáni modellnek fontosabb tényezője volt a hadikiadások felduzzasztása, mint a tőke és a munka közötti társadalmi szerződés. Ezért aztán erősen kétlem, hogy a rendszer képes volna átállni ezen ki­adások drasztikus csökkentésére; ez az USA-t egy giganti­kus méretű válságba döntené.

Mindezeken túl az egyre inkább tömegessé váló munkafo­lyamatnak és a tömegtermelés térhódításának is döntő tár­sadalmi és ideológiai kihatásai voltak. A társadalmi kiegyezés magában foglalta a munkásosztály alapvető beállítottságának megváltozását. A munkásosztály lemondott szocialista terveiről, és ehelyett a tömegfogyasztás új ideológiájának követője lett. Nem volt többé, ahogyan Marx várta, a társa­dalom felszabadítója a gazdasági elidegenedés alól. A polgári ideológia most először lett a társadalmat valóban totálisan uraló ideológiává. Alapja a politikának és a gazdaságnak egyfajta elválasztása, mely szerint a politika a polgári de­mokrácia hatáskörébe tartozna, a gazdaságot pedig a ma­gántulajdon, a konkurencia és a „piac törvényeinek" bázisán működő (antidemokratikus) menedzsmentre kellene bízni. Az új modell bevégezte a demokrácia erózióját. A kettős kon­szenzus, amelyen nyugodott (a politikai demokrácia és a pi­aci törvények vonatkozásában), csökkentette a régi bal-jobb ellentét horderejét, amely a konzervatív és a mozgalmi gon­dolkodás, illetve a birtokos osztályok és a néptömegek szem­benállásában gyökerezett. A modell lehetőségeket nyitott egyúttal a középosztályok számára, és biztosította vezető szerepüket a társadalom ideológiai „megdolgozásában". E fo­lyamat alapját a fogyasztási mintákat és a társadalmi törek­véseket alakító „átlagos mintapolgár" képe jelentette.

Ez a modell szigorúan nemzeti maradt. Mivel nemzeti ter­melési rendszerekre épült, amelyek a világpiac jelentőségére utaló interdependencia ellenére még messzemenőleg függet­lenek voltak egymástól, csak addig működött, amíg a nem­zetállam ténylegesen rendelkezett nemcsak a nemzetgazda­ság irányításához, de az ország külgazdasági kapcsolatainak ellenőrzéséhez szükséges eszközök felett is.

III

Az európai baloldal többségi áramlatai ezért a háború utáni fellendülés során mindvégig a tőke domináns cso­portjai által követett imperialista és szovjetellenes stra­tégiák foglyai maradtak. 1945 óta az USA kidolgozta gaz­dasági, politikai és katonai világuralmának egy, az egész vi­lágot átfogó programját. Mint az egyetlen hatalom, katonai vezetési rendszerét világméretekben szervezte meg. A Szov­jetuniónak sohasem voltak ilyen törekvései, csupán védeke­ző ellentervei, kiegészítve az országhatárokon áttolt csápok­kal. Az USA politikai (és gazdasági) stratégiája következés­képpen az egész hidegháborús időszakban arra irányult, hogy megakadályozza az esetleges blokk-képződést Európa és a Szovjetunió között. Európa sikeres újjáépítése, melynek következtében a régió ismét valódi konkurenciát jelentett a világpiacon, a 60-as és 70-es években bizonyos közeledést váltott ki Nyugat- és Kelet-Európa, ill. a Szovjetunió között. Közeledést, amely azt mutatta ugyan, hogy a Nyugat valójá­ban nem félt az ottani médiában hivatalosan veszélyként áb­rázolt „kommunista terjeszkedéstől", ám alighanem gyanakvó és állandóan óvatos maradt. Egyedül De Gaulle-ról tűnt úgy, hogy meg van győződve a továbblépés lehetőségéről. Annak idején aztán Gorbacsov nyúlt vissza a „közös európai ház­nak" e tervéhez. Ennek a szövetségnek az esetleges létre­jötte természetesen egy olyan, gazdag természeti erőforrá­sokra épülő ipari, pénzügyi és katonai együttes felbukkanását jelentette volna, amely az Egyesült Államok hegemóniájának további érvényesülését lehetetlenné teszi. Ez a rémálom gyö­törte egész Washingtont.

Az Öböl-háború melletti döntést Washington tudatosan azért hozta, hogy ezzel megakadályozza ezt az „európai blokkot": Európa gyengítésével (megszerezve az immár kizá­rólagos ellenőrzést a kőolaj fölött), a politikai Európa-konst­rukció törékenységének leleplezésével (kihasználva a nyilvá­nosságra kerülő véleménykülönbségeket), Moszkva semlege­sítésével, és az agyonhasznált „kommunista veszély" helyett az új mumus kijelölésével, ezúttal a „déli veszély" képében.

A világrendszer szintjén a centrumbeli szabályozás magá­ban foglalta a centrum és periféria közötti egyenlőtlen vi­szony újratermelését. A háború befejezésekor a periféria tár­sadalmai még messzemenőleg gyarmati uralom alatt álltak. Centrum és periféria polarizálódása 1800 után az iparosodott és nem iparosodott országok közti különbség formáját öltötte, ami a gyarmatosításra jellemző. Ázsia és Afrika népeinek lá­zadása, amelyet az új nacionalizmus jegyében zajló politikai és ideológiai újraformálódás félszázada készített elő, 1945-tel kezdődően tört ki, és a következő 15 évben kikényszerítette előbb az ázsiai, majd az afrikai nemzetek politikai független­ségének visszanyerését. Minden készen volt a bandungi ideológiához (1955), az új fejlődésközpontú gondolkodás e kifejeződéséhez: függetlenség, modernizáció, iparosodás. E mozgalom és a Szovjetunió között megjelentek egy stratégiai szövetség kezdeményei, ami a Szovjetuniót kiemelte izoláci­ójából. Mindez a világrendszernek egy két szuperhatalom konfliktusa által irányított bipolaritás látszatát kölcsönözte. De ez valóban csak látszat volt. A fegyverkezési verseny, melyet Washington kényszerített rá, egyre inkább kimerítette a Szov­jetuniót. A világszíntéren való szovjet fellépés azon stratégiai célkitűzése, hogy szétrobbantsa az atlanti szövetséget, nem irányult sem „Európa meghódítására", sem a „szocializmus" exportjára, hanem csupán az amerikai világuralom megszüntetésére, és egy többközpontú világban való békés egymás mellett éléssel való felváltására. Ez a stratégia végül zátony­ra futott.

A kapitalista Nyugat – beleértve a baloldal többségi erőit – ezalatt és még ezután is mindvégig határozottan az Egyesült Államok mögött állt. Az amerikai politikai elit tökélete­sen megértette, hogy az Észak-Dél konfliktusban Európa és Japán egyértelműen a fő szövetségesek. Az az ameri­kai stratégiai választás, amely a divatos publicisztikával el­lentétben, „a vállalkozói szabadságot elősegítő politikai klí­ma" megőrzésére és erősítésére helyezte a hangsúlyt az egész harmadik világban, mutatja annak a világos tudatát, hogy a harmadik világ semmi esetre sem jelentőség nélküli. Általa sikerült az Egyesült Államoknak viszonylagos gazda­sági hanyatlását ideiglenesen ellensúlyoznia – és ez még hosszabb ideig eltarthat, mint ahogy azt Európában sokan hinni szeretnék. Ebből a szempontból több mint tanulságos akár csak felszínesen is tanulmányozni az Európai Közös­ségnek és (akár bal-, akár jobboldali) kormányainak Afrikával, illetve az arab világgal szembeni politikáját. Kitűnik ugyanis, hogy Európa az ottani baloldallal egyetemben valójában nem vált meg imperialista koncepcióitól.

A szubszaharai Afrikában a közös piaci társulás hozzájárult ahhoz, hogy a régió megrekedjen egy mezőgazdaságra és bányászatra való „specializcáióban", mely ugyan megfelel a centrum és a periféria közötti polarizáció egykori (az ipari forradalomtól a második világháborúig tartó) módjának, de már eltér a polarizáció új, a periféria iparosodásán alapuló típusától. Ezért a loméi egyezményeket is jelentős felelősség terheli a kontinens egy nagy részének visszafejlődéséért (a „negyedik világba" való lecsúszásáért).

Ugyanúgy jelentőségteljesnek találom azt, hogy az Európai Közösség tagállamaiban sem a jobb-, sem a baloldal domi­náns politikai és ideológiai erői nem tarthatnak kívánatosnak egy arab egységet. Európa nem vetkőzte le hagyományosan imperialista beállítottságát. Ez a beállítottság a „mást", külö­nösképpen pedig a más kultúrájút, ellenségnek tekinti, ame­lyet megosztással kell gyengíteni. Ezen az alapon nyugszik a létező kapitalizmus világrendje. A Közel-Keleten ennek a vad világrendnek egy fél évszázada egy és csakis egy stratégiai célja van: annak fenntartása, amit szégyenlősen a kőolajhoz való hozzáférésnek szokás nevezni, magyarán tehát a nyugati hatalmak uralmáé e kincs fölött. A kőolajat eszerint csakis a Nyugat gazdasági expanziójának követelményei szerint kell kiaknázni (ez egyébként még nem zárja ki a konfliktust az OECD tagállamai között a kőolaj fölötti ellenőrzés gyakorlá­sáért, még ha az tompított formában jelentkezik is). E cél ér­dekében két, egymást kiegészítő eszközt alkalmaznak: (a) az arab világ további megosztását, valamint túlélési garanciákat az öbölmenti archaikus rezsimek (Szaúd-Arábia, Kuvait, az Emirátusok) számára, hogy ezzel megsemmisítsenek minden lehetőséget a kőolajkincsnek az arab népek javát szolgáló hasznosítására; (b) Izrael abszolút katonai fölényének bizto­sítását és segítséget nukleáris felfegyverzéséhez, annak ér­dekében, hogy az bármikor beavatkozhasson. Az Öböl-háború megmutatta, hogy Európa az arab világhoz fűződő kapcsola­tait illetően nem rendelkezett saját, az Egyesült Államoktól különböző elképzeléssel. Az állandó izraeli nyomás, mely az egész Nyugatot arra kényszeríti, hogy támogassa a zsidó ál­lamot a „Kelet barbárai" elleni küzdelemben, ezen körülmé­nyek között eredményes; és csak annyiban lehet eredményes, amennyiben Európa nem bír önálló szemlélettel a Délhez fű­ződő viszonyának, és ezen belül az arab Délnek az ügyében.

A fordista modellt a fejlett tőkés országokon belülről szem­lélve illethetjük ugyan a rokonszenves „szociáldemokrata" jel­zővel, ám az egész világot tekintve (egy olyan világot, ame­lyet háromnegyedrészt a periféria népei alkotnak) talán in­kább a kevésbé kellemes „szociálimperialista" megjelölést ér­demli.

Az európai baloldal többségi irányzatainak szovjetellenes állásfoglalása persze megbocsátható a szovjetizmus mélyen antidemokratikus jellege miatt. Csakhogy az ő szovjetizmus kritikájuk jobboldali kritika maradt, amely a rendszer fejlődé­sét a nyílt kapitalista restauráció irányába akarta gyorsítani, mivel úgy gondolták, ez a demokratizálás útja. Ebben egyet­értettek a rendszer belső kritikusaival, Hruscsovtól kezdve egészen Gorbacsovig. Az európai baloldal többségi erői ezért mindig is kimondottan rokonszenveztek a szovjet jobboldali reformerekkel. Ezzel szemben a szovjetizmus összeomlása az én többször kifejtett értelmezésemben a „tőkések nélküli kapitalizmus" ezen utópikus vállalkozásának elemzésével kezdődik. E logika alapján az összeomlást nem is „antiszo­cialista ellenforradalomként" vagy „demokratikus forrada­lomként" értelmeztem, hanem a rendszer saját lényegi ten­denciáinak felgyorsulásaként – az évtizedek óta kialakult bur­zsoáziának azon törekvéseként, hogy végre „rendes burzso­áziává" válhasson, ugyanolyanná, mint a többi.

Ezzel egyidejűleg az európai baloldal kisebbségi csoport­jai, a kommunista pártok, a szovjetista vállalkozáshoz való feltétlen hűségükben előbb a sztálini képleteket, majd meg azok jobboldali kritikáját vették át. Csak a baloldaliak egy sovány kisebbsége (amelyet emiatt igazságtalanul a „szélső­bal" megjelöléssel illettek) foglalta el Európában és egyebütt a szovjetizmus egy baloldali kritikájának álláspontját.

Így az európai baloldal a szocializmus és az imperializmus két nagy kérdésében három áramlatra látszik szakadni: (a) egy jobbról szovjetellenes és az imperializmust támogató többségi irányzatra; (b) egy szovjetbarát és antiimperialista kisebbségi irányzatra, és (c) egy antiimperialista és a Szov­jetuniót balról bíráló peremáramlatra.

IV

A tőkés globalizáció elmélyülése egy új ellentmondást hozott létre, amely a tőkefelhalmozás törvényeinek immár az egész világra kiterjedő hatóköre, illetve a politikai és társadalmi rendszer irányításának nemzetállami kere­tekben való megrekedése közötti szakadékban nyilvánul meg. Ez az ellentmondás láthatólag az európai egyesülési folyamat komoly akadályává fog válni, ami az európai balol­dalt készületlenül találja.

Közvetlenül a második világháború után a valóságosan vi­lágrendszerként létező kapitalizmus még a maga történelmi kialakulásának idejétmúlt alapstruktúráiban jelent meg: mint polgári nemzetállamok rendszere. E nemzetállamok történel­mi képződmények voltak, biztosították az egymással ag­resszívan vetélkedő tőkés nemzetgazdaságok (messzemenő-leg a nemzeti tőke által ellenőrzött és irányított nemzeti ter­melési rendszerek) kormányzásának politikai és társadalmi kereteit, és együttesen a világrendszer centrumát képezték. E nemzeti alapokon a társadalmi szövetségek és szemben­állások alakzatai mindig az adott helyzet függvényei voltak – a nemzeti piacokat ez nem hagyta érintetlenül, mivel ezek ugyan egy saját, tisztán gazdasági racionalitás alapján mű­ködtek, ám azokat a társadalmi viszonyokat fejezték ki, me­lyeken a burzsoázia uralma nyugodott. A globalizáció máso­dik világháború utáni elmélyülésével ezek a struktúrák szét­esnek: a termelési folyamat egyes szakaszainak kitelepíté­sével a termelési rendszerek átlépik a nemzeti határokat. A nemzetközi gazdaságtól, melyben a nemzeti termelési rend­szereknek igazodniuk kellett egymáshoz, lassacskán eljutunk a valódi világgazdasághoz, mint az egész világot felölelő ter­melési rendszer kifejeződéséhez. Ezzel magában a centrum­ban is megkérdőjeleződik a nemzeti politikák hatékonysága. A helyi társadalmi alakzatoknak máris a világméretű társa­dalmi szövetségek és ellentétek logikájába kell illeszkedniük. Ez azonban nem lehetséges, mivel a tőke globalizációja egy olyan világban következik be, amelyet továbbra is az államközi rendszer kapcsolatai irányítanak, és mert még csak a politikai tudat szintjén sincsenek meg egy világ­kormányzás csírái.

Ezen feltételek között nem a globalizáció jövendőbeli struk­túrái fogják az USA, Japán és az alakulóban levő Európa közötti verseny kiinduló (a technológiai kényszerek és ezek gazdasági kifejeződései által meghatározott) keretfeltételeit alkotni. Sokkal inkább arról van szó, hogy e verseny alaku­lása lesz meghatározó a globalizáció struktúrái, vagy adott esetben ennek a globalizációnak regionális csoportok képző­dése és/vagy a periféria régióinak leszakadása általi részle­ges felfüggesztése számára.

Európában a háború utáni fellendülés egybeesett az Euró­pai Gazdasági Közösség létrehozásával. Az EGK a tagálla­mok nemzeti növekedésének könnyen célt tudott mutatni: be kellett hozni az USA mögötti lemaradást. A társadalmi harcok szigorúan gazdaságiak (a növekedés gyümölcseinek elosz­tására irányulok) maradtak, és nem lépték át az országban érvényes társadalmi kompromisszum kereteit.

Ennek az Európa-koncepciónak az a szűklátókörű ökonomizmus a baja, amely szerint a politika és a társadalom spon­tán módon igazodni fog a piacmegnyitás követelményeihez. Az új ellentmondás, amely a gazdaságirányítás területét (mint globalizált keretekben működő európait) leválasztja a politikai és társadalmi irányításról, ma egyenesen az európai ügy ha­ladását veszélyezteti. A történelmileg így kialakult nemzet­gazdaságok egymásmellettisége az európai múlt terhes örök­sége. Az EGK nem egy nemzetek fölötti állam, és a közös politikák még az 1993-as teljes piacmegnyitás után sem azok, amire a konstrukciónak szüksége lenne. Közös politika különben is csak a (sokat vitatott) mezőgazdasági szubven­ciók területén létezik; a közös devizapolitika (a „valutakígyó") kezdeményeit kikezdik az eltérő konjunktúrapolitikák, nem is beszélve arról, hogy nincsenek elképzelések a közös szoci­álpolitikáról. Nagy a felelőssége az európai baloldal többségi erőinek, akik magukévá tették a „Közös Piac" polgári prog­ramját, és elmulasztották azon kötelességüket, hogy létre­hozzanak egy egyesült európai baloldalt, valamint előmozdít­sák a politikai, társadalmi és gazdasági integráció egy alter­natív programját. A Közös Piac ezideig és a belátható jövő­ben az és csak az marad, amit a neve jelent: egy piac. Csak­hogy az egyedül a piac által létrehozott integráció inkább kiélezi, mintsem feloldja az ellentmondásokat. Azzal fe­nyeget tehát, hogy Európa mint olyan megrendül, mert egye­sek megerősödnek, mások meggyengülnek, maga az épít­mény azonban az erősek (elsősorban Németország) megtar­tott nemzeti struktúráinak és a gyengék széthulló struktúrái­nak keverékévé válik, anélkül hogy kialakulna egy önálló, kö­zös és átfogó európai struktúra.

Ezt a kevéssé optimista jövőképet annál is inkább valószí­nűvé teszi, hogy az EGK-ban továbbra is különböző, sőt egy­mással ellentétes nemzeti játszmák folynak. Nagy-Britannia elfogadja ugyan a nemzeti hatalomnak a globalizáció következtében való felmorzsolódását, de nem egy európai integ­ráció javára. Egyrészt megnyitja kapuit a határok nélküli világ előtt, arra az idejétmúlt előnyre számítva, amelyet óriási pénzügyi központja jelent. Másfelől mindig is elfogadta azt a lehetőséget, hogy az USA esetleg bekebelezi: a közös nyelv és a közös kultúra itt ismét jelentősnek bizonyul. Németor­szág egészen új helyzetbe került. Az újraegyesítés után hall­gatólagosan külön utakat járhat, anélkül, hogy az EGK-t for­málisan megkérdőjelezné, és ügyelhet arra, hogy az európai integráció folyamata ne menjen túl azon a határon, amit a puszta közös piacszerkezet megkövetel. Mint erős tagállam, kétségkívül képes e piac szabályait elfogadni és emellett sa­ját erős nemzeti struktúráját megőrizni, míg a partnerekéi eközben széthullanának. Németország még erősítheti is saját nemzeti berendezkedését – az alárendelt pozícióba került Kelet-Európa felé való terjeszkedéssel. A brit és a német megoldás között már alig marad hely másfajta politikák szá­mára. Franciaország, Olaszország és mások aktivizálni akar­ják az európai egységet, hogy gazdasági gyengeségüket a politikai adu kijátszásával ellensúlyozzák. Nagy-Britannia el­lenzi ezt, Németország pedig nem különösebben érdekelt a dologban. Lehet-e hát többről szó, mint jámbor óhajról?

Európa tehát „kollektív politikai törpe" marad, ahogyan azt Németországról mondták az újraegyesítést megelőzően. Amerikai nukleáris védnökség alatt állva (melynek az „elret­tentés idejének vége" óta már semmi haszna), mintegy szét­szakítva tagállamainak külpolitikai nézeteltéréseitől, Európa még nem mert másként, mint szólamokban elhatárolódni az Egyesült Államoktól. Mivel saját gyengesége megakadályoz­za részvételét a nagy Észak-Dél konfliktusok (pl. a palesztin kérdés) esetleges megoldásában, Európa végül de facto min­dig magáévá teszi Washington álláspontját (ahogyan azt az Öböl-háborúban is láttuk).

Az, hogy az európai uralkodó osztályok stratégiái és a gaz­dasági engedményei révén marginalizált baloldal visszahú­zódása tragikus következményekhez vezet, máris megmutat­kozik a kontinensen – jelesül a jugoszláv drámában.

E drámának biztosan megvannak a belső okai. A födera­lizmus megnövelte a regionális köztársaságok egyenlőtlen fejlődésének reális veszélyét. A központi ellenőrzés lazítása és az alig uralt nyitás a külföld felé felerősítették ezeket a negatív fejleményeket. Ilyen körülmények között a világvál­ság teljes erejével sújtotta Jugoszláviát, erősítve a belső kon-kurenciát, és szétszakítva az uralkodóosztályt. Az elit szlo­vén-horvát frakciói azt vetették az államszövetség szemére, hogy az ország déli részének támogatására kényszerítette őket, míg a szerb frakció népének Jugoszlávia létrehozásá­ban és az antifasiszta harcban játszott döntő szerepére em­lékeztetett. Éppen ekkor fedezték fel az EK-országok, min­denekelőtt Németország, hogy ez az egész rendszer beke­belezhető, hiszen uralkodó osztályai a végét járják. Mindent a „nacionalizmusok" kártyájára tettek fel tehát, olajat öntve a tűzre. A szlovéneknek és a horvátoknak megígérték a gyors EK-felvételt. A föderáció újratárgyalását durván a „népek ön­rendelkezési jogára" való hivatkozással ellenezték; ráadásul mindezt, engedményeket nem téve, olyan személyiségek te­hették, akiknek soha nem jutott eszükbe ugyenezt a kérdést ugyanebben a formában pl. Írország vagy a Baszkföld ese­tében felvetni. A szakadár köztársaságok azonnali „elismeré­sével" megteremtették a borzalmas polgárháború feltételeit. A háború igenis előrelátható, bizonyos európai vezetők szá­mára talán még kívánatos is volt. Az európai baloldaltól el­várható lett volna, hogy nem sétál bele ebbe a csapdába, hogy a küzdelmet áttereli más területre – a jugoszláv föde­ráció megújulása érdekében. Szerencsétlenségünkre az eu­rópai baloldal hagyta magát bevonni a meghatározó tőkés érdekcsoportok bűnös stratégiájába.

Attól tartok, ugyanez fog történni a volt Szovjetunió eseté­ben is. A germán-európai uralkodó osztályok célja, a volt Szovjetunió latin-amerikanizálása, találkozik ebben az eset­ben az Egyesült Államok azon elképzeléseivel, hogy Orosz­országot maximálisan meggyengítse. Ezáltal ugyanis vissza­térhet az 1945-ös helyzet, amikor Washington kezében volt a tömegpusztító fegyverek monopóliuma, melynek segítségé­vel a világra kényszerítette egyeduralmát. Nem az-e a valódi stratégiai célja, hogy a volt Szovjetunió széthullása után Oroszországot is feldarabolja?

A nemzeti termelési rendszerek szétesése már véget vetett a nemzeti szociáldemokrata programok illúzióinak. A gazdasági összefonódás megfosztja a nemzeti politikákat hatékonyságuktól, és kiszolgáltatja a világrendszert – és ben­ne az európai alrendszert – egy világpiaci üzletmenet kény­szereinek, amely világpiac, valódi nemzetek feletti politikai intézmények hiányában, szabályozhatatlan.

A piaci utópia rejlik a nyugati demokratikus politikai élet lezüllése mögött is. A fent említett kényszernek való egyol­dalú alávetettség kedvetlenséget szül. Az USA története, amely ebben ismét előtte jár az európainak, megmutatta, ho­gyan tölthető be ez a politikai vákuum maradandó elemek egy kombinációjával (vagy nem hasznos-e a rasszizmus, a vallási és társadalmi agyrémek sora az efféle stabilitás szá­mára?) és konjunktúrafüggő érdekegyüttesekkel (szakmai, helyi stb. érdekek képviselete „lobbikon" keresztül). Nincse­nek-e meg annak a jelei, hogy Európában is kialakulóban van valami hasonló? Nem nyilvánul-e meg ez abban a lát­szólagos „csapongásban", sőt „irracionalitásban", amely a po­litikai szereplők akcióiban és reakcióiban manapság oly mér­tékben vált uralkodóvá, ahogyan az néhány évvel ezelőtt még elképzelhetetlen lett volna? Ilyen viszonyok között ko­molyan kell vennünk a gyakorta a néptömegekből érkező „jobboldali hangokat".

A világkapitalizmus három pólusa közötti versenyben tehát nem egyenlőek a pozíciók. Az USA és Japán nem puszta földrajzi egységei a kibontakozó világgazdaságnak. Ezek nemzetgazdaságok voltak és maradnak, ahol az államnak éppen az a dolga, hogy megőrizze a nemzeti struktúrákat. Egyúttal ezek az államok húznak hasznot a világgazdaság kialakulásából, tekintve, hogy ők az erősebb fél. Utóvédharc – legyintenek majd a liberalizmus fanatikusai. Majd meglát­juk: talán utóvédharc az elkövetkezendő 200 év távlatában, de a következő 20 év alakulásában inkább elővédharc! Ki tagadhatná ezen nemzeti stratégiák jelentőségét, legyen szó akár a (katonai és civil) kutatás-fejlesztés vagy a megfelelő képzési rendszerek finanszírozásáról, a pénzügyi rendszer irányításáról, vagy a gyakorlati protekcionizmusról a mező­gazdaság, az ásványkincsek és a kőolajkészletek (stratégiai készletek politikája), sőt egyáltalán a feldolgozóipar javára? (A szubvenciókat persze „támadják", de meglátjuk, ez nem fog sokat változtatni a fennálló gyakorlaton – a GATT-tárgyalások ezen a téren tanulságosak.) Ezenkívül az USA kezében van egy olyan adu is, amelyet rövid vagy középtávon más megoldás hiányában nem lehet ütni, nevezetesen, hogy a dollár tölti be a világpénz szerepét. Mindennek tetejébe az Öböl-háború azt is megmutatta, hogyan tudja az USA kihasz­nálni katonai monopóliumát. Európa helyzete ezzel össze sem hasonlítható.

V

Az európai baloldal többségi irányzatainak a Délhez és az új Kelethez fűződő viszonyát továbbra is a piac általi globalizáció ökonomista utópiájának elfogadása határoz­za meg. így rövid távú, taktikai álláspontokat foglalnak el, ami végül ahhoz vezet, hogy a meghatározó imperialista stra­tégiák eszközévé válnak.

Mióta a centrum országai a XIX. század folyamán egymás után átélték ipari forradalmaikat, a centrum és a periféria po­larizálódása egy csaknem tökéletes ellentét formáját öltötte: a centrum iparosodott volt, a perifériát az ipar hiánya jelle­mezte. A második világháború utáni periódusban azonban, miután a periféria államai Ázsiában és Afrikában visszanyer­ték politikai függetlenségüket, megkezdődik ezen országok­ban is az iparosodás korszaka. Igaz, ez a folyamat oly mó­don egyenlőtlen, hogy a homogenitás látszata, amelyet addig az ipar általános hiánya keltett, átadja helyét a fokozódó dif­ferenciálódásnak egy félig iparosodott „harmadik világ" és egy ipar nélküli „negyedik világ" között.

Az Észak-Dél kapcsolatoknak az egész világot átfogó tő­kés felhalmozási válság miatti megkeményedése gyorsuló mértékben tünteti el a harmadik világban uralkodó fejlődési illúziókat. A radikális rendszerek sorra összeomlottak, úgy­hogy a 80-as években az ezekre az országokra erőszakolt reakciós „szerkezetkiigazítási politikák" zöld utat kaptak. Az említett összeomlás, hangsúlyozom, nem egy egészséges testre mért halálos csapás eredménye, hanem egyrészt a bandungi kísérlet saját korlátainak és a belső ellentmondások ebből származó kiéleződésének, másrészt pedig a világkon­junktúra felborulásával együttjáró külső agressziónak a közös terméke.

A bandungi eszmét („utolérés a kölcsönös függőség keretei között") utópiaként elemeztem – mint egy polgári-nemzeti el­képzelésnek a világrendszer perifériáján, a nemzetállami fej­lődés küszöbén kibontakozó reprodukcióját. Ettől eltekintve a vitatott periódus eredményei közvetlenül két kérdésre ve­zetnek:

(a) Vajon a harmadik világban folyó iparosodás a kapita­lizmus földrajzi terjeszkedésének kezdete-e, amely lassan­ként elmossa a centrum és a periféria közötti polarizálódást, vagy a polarizálódásnak új formákban kell újratermelődnie?

(b) Azoknak a harmadik világbeli régióknak a lecsúszása a negyedik világba, amelyek nem jutottak el az iparosodásig, ezen körülmények között vajon csupán megkésettség-e a vi­lágkapitalizmus homogenizáló terjeszkedésében, olyan meg-késettség, amely magyarázatát messzemenőleg az érintett társadalmak specifikus belső tényezőiben leli? Vagy pedig lényegi törvények kifejeződése ez, melyeknek következtében a polarizálódás differenciálja a periféria országait, és azokat részben marginalizálja?

Várható-e a globalizált tőkés terjeszkedésnek egy új sza­kasza, mintegy a rendszer újraformálódásának alapján, te­kintetbe véve az itt már említett minőségi átalakulásokat és néhány más tényezőt is, mint amilyen pl. a szovjet rend­szerek összeomlása és újrabetagozódásuk a világpiacba, vagy új technológiai forradalmak bekövetkezése?

Véleményem szerint az iparosodás ebben az esetben nem fog a fejlett nyugathoz hasonló társadalmi evolúciót elindítani. Ott a fordizmus csak egy hosszú előkészítő szakasz""után jelent meg, amelyben a társadalmat már átalakította a gépi nagyipar és egy tartós agrárforradalom. Hála a lehetőségnek, hogy a demográfiai robbanás nyomását Európa az Észak­os Dél-Amerikába történő kivándorlás útján levezesse, továb­bá a meghódított gyarmatokról érkező nyersanyagnak, ez a folyamat kedvező közegben zajlott le. Ehhez csatlakozott te­hát a fordizmus, megszilárdítva tőke és munka történelmi kompromisszumát, amit elősegített a tartalékseregnek a cent­rum országaiban tapasztalható zsugorodása is.

Az iparosodó harmadik világban ezzel szemben nem adott a fenti kedvező körülmények egyike sem, amelyek megaka­dályozhatnák, hogy az ottani tőkés terjeszkedés zabolátlan formákat öltsön. Meggyőződésem, hogy a periférián a tőke által kizsákmányolt munka tartalék- és aktív seregének ará­nya nem fogja megismételni centrumbeli fejlődéstörténetét. Ahhoz, hogy külön tudjuk választani az aktív és a tarta­léksereget, a tőkés globalizáció logikájának megfelelően a termelési rendszer nemzetközi szinten többé, illetve kevésbé versenyképes szektoraiban való foglalkoztatás kritériumát kell használnunk. Ha ezzel a kritériummal dolgozunk, a kö­vetkezőket mondhatjuk. A centrumban a munkaerő zöme ténylegesen az aktív seregbe tartozik, mivel a centrurnkapitalizmusok lassú, fokozatos kialakulásának történelmi folya­mata nem megismételhető kedvező feltételek között ehhez a helyzethez vezetett. Az iparosodott periféria (Latin-Amerika, a tőkés és a kommunista Kelet-Ázsia, valamint az egykori szovjet világ) országaiban a termelési rendszer bizonyos ele­mei az említett értelemben máris versenyképesek, vagy azzá válhatnak. Ezekben a régiókban létezik az aktív sereg, és lehetőség van a további növekedésre is. A vidéki és az in­formális gazdaság munkaerő tartalékait azonban soha nem lesz képes felszívni, bárhogyan értelmezzük is a „belátható jövőt": nevezetesen azért, mert a versenyképesség ma olyan termelési technikákat kíván, amelyek ezt lehetetlenné teszik, továbbá azért, mert a tömeges kivándorlás szelepe sem áll rendelkezésre.

A harmadik világ iparosodása tehát nem fog véget vetni a polarizálódásnak, amely a létező kapitalizmus lényegi sajá­tossága, hanem csak más síkokra tereli annak mechanizmu­sait és formáit. A periféria új ipari kapitalizmusa elmaradott és részleges marad, egyfajta gigantikus gyártóapparátusra fog korlátozódni, miközben a centrum a monopóliumai segít­ségével (technológiai monopóliumával, a világ pénzügyi fo­lyamatai fölötti ellenőrzés monopóliumával, a Föld természeti erőforrásai, a kommunikációs és a katonai eszközök fölötti rendelkezés monopóliumával) ellenőrizni fogja a p,ejiféria ipa­rát, és az ebből szerzett nyereséget aztán a monopóliumai gyakorlásához szükséges „szolgáltatások" felduzzasztására fogja fordítani.

Még szélsőségesebb a helyzet a periféria nem iparosodott és nem versenyképes afrikai és arab világbeli országaiban. Az aktív sereg itt gyakorlatilag nem létezik, szinte a teljes nemzet a globális tartaléksereget gyarapítja. Hozzáteszem, hogy a szovjet rendszerek összeomlása először aligha­nem a perifériális kapitalizmus terjeszkedésének szférá­ját fogja megnövelni. Azok a feltételek ugyanis, amelyek között nyugati mintájú szociáldemokrata válaszok kristályo­sodhatnának ki, itt nem állnak rendelkezésre.

A konjunktúra felborulása, amely lezárja a háború utáni fel­lendülést, a periódus világrendszerének pilléreit jelentő há­rom modell kimerülésének közös terméke. Ez a változás a földgolyó minden régióját mély, tartós strukturális válságba taszítja. A rendszer szerkezeti krízisének pillanataiban mindig a centrifugális erők tolakodnak az előtérbe. Ezek a centrifu­gális erők a mindig törékenyebb periférián – Délen és Kele­ten – felbomlasztják az uralkodó osztályok egységét. Ezek, úgy tűnik, rövid idő alatt teljesen elveszítették hatalmuk legi­tim alapjait, és most a végét járják. Ez a széthullás áll a politikai válságok, az államok szétesése, a népi-közösségi nosztalgiák vagy a vallási fundamentalizmusok megerősödé­sének hátterében.

A periféria fokozatos iparosodása és Kelet-Európa orszá­gainak a rendszerbe való újra-betagozódása tehát nem azt eredményezi, hogy újraéledne a marxi modell, és újra helyreállna a „világproletariátus egysége". Az új globalizálódás továbbra is, akárcsak eddig, egy két dimenzióra (termékcse­rére és tőkeáramlásra) redukált, a harmadik dimenziót (egy az egész világra kiterjedő munkaerőpiac kialakulását) kizáró világpiac bázisán fog végbemenni. Ez elegendő ahhoz, hogy rögzítse a polarizációt; ennek a ténynek pedig továbbra is heves reakciókat kell kiváltania a periféria népeiből. Az újon­nan iparosodott periféria és a negyedik világ, Kelet és Dél országainak népei és uralkodó osztályai számára tehát ez még nem lezárt ügy. Új lázadásuk meg fogja kérdőjelezni a globalizálódást. A nemzetállam itt is elégtételt vesz majd.

Ezen új helyzet szempontjából, melyet én nem új világ­rendként jellemeztem, hanem káoszként, különösen sajnála­tos, hogy az európai baloldal meghatározó áramlatai átvették a tőke irányadó csoportjainak válságmenedzselő stratégiáit.

Politikai és társadalmi rendszereket akár lokális (nemzet­állami) keretekben, akár világméretekben egyedül a piacon keresztül kormányozni – utópia. A meghatározó erők így a hosszan tartó strukturális válság idején nem is arra törekszenek, hogy „leküzdjék a válságot", hanem csak arra, hogy igazgassák azt. Az az érvelés, amely a „valamennyien egy csónakban evezünk" elve alapján mindenki érdekét szolgáló, hosszú távú megoldásokat javasol, mint pl. a Brandt-jelentés, azért naiv, mert nem felel meg annak a logikának, amelynek alapján a létező kapitalizmus rendszere működik. A valóság­ban a meghatározó erők általában főként a válságmenedzse­lés taktikai kérdéseit tartják szem előtt. Ennek következtében a válság terheit teljes egészében a leggyengébb partnerekre hárítják, a Dél és a Kelet perifériás helyzetű országaira, an­nak érdekében, hogy ezzel a fejlett centrumországokban eny­hítsék a válság következményeit, és megakadályozzák a helyzet drámaira fordulását – még akkor is, ha egy hatékony válságellenes stratégia ennek kárát látná. Ennek a rövidtávú szándéknak az elsődlegességét tanúsítja a befolyásos ideo­lógiai apparátusok új nyelvhasználata is. Governance-ról be­szélnek, vagyis arról a képességről, hogy az ember kézben tartson egy helyzetet, amely önmagában nehezen kezelhető, mivelhogy robbanékony természetű.

Ebben a logikában célszerűvé válik a periféria államainak szétesése. Éppenséggel a lezüllött, szélsőségesen sebezhe­tő, a világpiac felé nyitott, de a saját működésük ellenőr­zésére nem képes államok teszik lehetővé a világválság ter­heinek ezt a teljes mértékű áthárítását. Ez azonban mit sem változtat azon, hogy ez a pusztító politika csupa nehezen kiküszöbölhető ellentmondásból van szőve. Az állandó káosz azt jelenti, hogy visszaesésre és erőszakra kell berendez­kedni. Ekkor pedig a „gyenge konfliktusok" (katonai) szabá­lyozásának elmélete segít a domináns hatalmaknak ezeket az ellentmondásokat felszámolni. Ezzel egyidejűleg előkerül az a gondolat, hogy az interdependencia idestova minden szinten annyira erős (és a környezetvédelmi téma persze ki­válóan illik a koncepcióba), hogy a jövőben és már jelenleg is kizárólag csak egy „világfejlődés" elképzelhető (a nemzeti fejlődés viszont puszta mítosz); ez a politikai demokrácián és piacon alapuló fejlődés pedig lehet „más" (és jobb), mint az, amelyik eleddig a kapitalista terjeszkedés történetéből is­mert. Más szavakkal, a szociáldemokrácia ugyanúgy jelent­hetné a problémák megoldását globális szinten, mint ahogy a nyugati nemzetek szintjén tette. Hihetők-e ezek a tézisek, tudnak-e mást nyújtani, mint egy új illúziót?

A demokratizálás és a különböző közösségek kollektív jo­gainak biztosítása önmagában véve pozitív követelések, és ha ezek jobban tudatosulnak, az mindig vitathatatlan előre­lépés. Mindenesetre ezt az előrelépést nem lehet kívülről „be­vinni", hanem azt mindig maguknak a szóban forgó népeknek kell kivívniuk. Sőt azt mondanám, hogy a periféria népei e küzdelmükben egyenesen szembenállnak a nyugati hatalmak céljaival, mert ezeket csak a számukra jövedelmező status quo fenntartása érdekli.

Az általuk felhasznált eszközök ezért egész egyszerűen a manipuláció kategóriájába tartoznak: manipuláció etnikai ala­pon (vagy vallási fundamentalizmusokon keresztül), a de­mokrácia manipulációja szelektív beavatkozások útján, a dol­gok aktuális állásától függően. Ez a rendszer nyilvánvalóan alapvetően két mércével mér: emitt beavatkozás egy nép ja­vára, amott elhallgatás, itt a „szabad" választások érvénye­sítése, ezzel szemben másutt egy fékevesztett diktatúra vé­delme. Úgy tűnik azonban, hogy a botrányok megúszhatok, amennyiben a készséges média szolgáltatásai révén legiti­málni lehet a beavatkozásokat, a kínos eseteket pedig agyon­hallgatni.

Erre a célra a politikai naivitást is mozgósítják: „humanitá­rius szervezeteket" tolnak az előtérbe, amelyek ugyanúgy hagyják, hogy a hatalmi politika eszközül használja őket, mint ahogy egykor a „misszionáriusok", gyakran a legjobb szub­jektív szándékoktól vezérelve, a gyarmati hódításokat kísér­ték. A valóság ismét azt mutatja, hogy a fejlett világ beavat­kozásai a harmadik világ ügyeibe, legyenek azok akárhogy motiváltak, egytől egyig károsak.

VI

Mi a teendő? Milyen felelősséget kell majd egy megújult eu­rópai baloldalnak felvállalnia? Hogyan egyeztethetők majd össze azok a stratégiák, amelyeket ki tud fejleszteni, a más földrészeken, más baloldali erők által kidolgozottakkal? Kiúttalan helyzetek nincsenek, mindig léteznek különböző, sőt ellentétes választási lehetőségek. A tőkés globalizáció, úgy, ahogyan azt nekünk felkínálják, elfogadhatatlan. Másfelől az önmagában való visszautasítás sem jelent választ. A visszautasítás ráadásul csak látszólagos, hiszen azok a formák, amelyekben megnyilvánul, a népi elzárkózás vagy a vallási fundamentalizmus, nem lépnek túl a zabolátlan globalizáción, sőt, annak eszközeivé válnak.

Számomra a globalizáció nem csupán a modern történelem egy ténye, amelyet autarkiába való illuzórikus bezárkózással vagy kulturalizmusokkal nem lehet megszüntetni, hanem örven­detes tény, történelmi előrelépés. De a történelemnek nincs vé­ge, és a globalizáció még messze nem fejeződött be. Itt válnak el egymástól a polgári és a szocialista ideológiák. Az előbbiek a fejlődést, ha megállítani ugyan nem akarják is, egyoldalúan csakis a tőke által fémjelzett folytatásának perspektívájában hajlandók megengedni. A szocializmus ezzel szemben lehetővé teszi annak megértését, miért nem tud kiteljesedni ez a tőkés globalizáció, miért termeli ki a globális polarizációt, és miért ter­meli azt időről időre egyre kiélezettebb formában újra. Éppen ebben rejlik a kapitalizmus valóságos történelmi korlátja: a po­larizált világ, amelyet létrehoz, egyre embertelenebb, és ezért robbanásveszélyessé válik. E nagy horderejű tény sürgetésé­ben a szocializmusnak kötelessége, hogy javaslatot tegyen a globalizáció egy új perspektívájára és ennek eszközeire, annak érdekében, hogy ez a folyamat a szó valódi értelmében kitel­jesedhessék, amennyiben humánus és valóban univerzalisztikus módon alakítják. Úgy vélem, ez a kihívás áll előttünk.

Hogy jutunk el idáig? Egy olyan stratégiával, melynek célja a világrendszer azonnali átalakítása? Vagy a nemzeti és a regionális alrendszerek átalakítására irányuló stratégiákkal? Adott esetben hogyan kell kombinálni a mindkét színtéren folyó akciókat?

Egy új világrendszer-szemlélet először is megköveteli a szocialista perspektívák új megalapozását a földrészek mind­egyikén. A szocializmus nem halott, de nem fog újraéledni, ha mereven ragaszkodunk a nemzeti szociáldemokrácia, az etatista marxizmus-leninizmus vagy ez utóbbi trópusi válfa­jainak idevágó régi jelszavaihoz. Ezek most valamennyien elavultak. Az új szocializmusnak, sokkal inkább, mint elő­deinek, nemzetközinek kell majd lennie, így tehát aktívan hozzá kell járulnia regionális együttesek újraalakulásához, amelyek a tőke rövidlátó nemzetköziségével a népek nem­zetköziségét tudják szembeállítani. Az itt említett szükségsze­rű regionalizálódás azonban más természetű, mint a Dél bi­zonyos régióinak a centrumra való rákapcsolása a neoimperialista logika alapján (mint pl. Mexikó integrálása az észak-amerikai közösségbe, afrikai országok társulása Európával, vagy egy japán dominanciájú kelet-ázsiai térség kiépítése). A globális polarizálódás korábban ábrázolt új korszakát te­kintve nagy ázsiai, afrikai és latin-amerikai konföderációk fel­építése az egyetlen válasz, amely a kihíváshoz fogható lehet. Csak ilyen konföderációk lesznek majd képesek megfosztani a centrumot a hatalmának alapját képező monopóliumoktól, és kifejleszteni saját tudományos és technikai kapacitásaikat, saját önálló pénzügyi intézményeiket, a természeti erőforrá­sok feletti saját önálló felügyeletüket, saját hatékony kommu­nikációs eszközeiket és saját szükséges katonai védelmi ap­parátusukat. Az európai baloldaliaktól azt várjuk el, hogy megértsék, a kontinensen mennyire erős a remény egy Ke­let-Európa és Oroszország bevonásával létrejövő páneurópai konföderáció melletti kiállásukban. Ez ugyanis az egyetlen lehetséges ellenlépés Kelet-Európa latin-amerikanizálásával, a tőke stratégiájával szemben.

Ez a nemzetköziség viszont megkívánja, hogy fékezzük a piac globalizálódásának túlontúl is gyorsan fejlődő ele­meit, és a folyamat kibontakozásának ütemét összehangol­juk a migráció fölszabadításának és multinacionális demok­ratikus politikai terek kiépítésének ütemével. Ezek azok a té­nyezők, melyek a haladó jellegű, közös szociálpolitikák alap­ját képezhetik.

Persze sosem szabad megfeledkeznünk a nemzetközi ver­senyképesség követelményéről, hiszen éppen ez határozza meg a hosszú távú hatékonyságot – még ha annak önma­gában nem is elégséges feltétele. A nemzetközi versenyké­pesség mindazonáltal hosszabb távú célkitűzés marad. Azon­nali követelményként kijelölni annyit tenne, mint evéssel kez­deni a főzést: az egyetlen, amit ezzel elérhetünk, hogy a célt az eredetileg lehetségesnél is lassabban érjük el. Egy bizo­nyos önközpontú, védett fejlődés még hosszú ideig elkerül­hetetlen marad. A globalizálódásnak nem kell e folyamat el­len hatnia, hanem a Föld egyenlőtlenül fejlett régiói közti cse­rekapcsolatok rugalmas, sőt azt mondanám: tervszerű szer­vezésével hozzá kell járulnia annak sikeréhez. Függetlene­désen és policentrikus világrendszeren nem mást értek, mint ezt, és ebben a megújult keretben Észak és Dél, és immár Nyugat és Kelet valódi együttműködési kapcsolatai támaszai lehetnének egy általános haladásnak, amely csak fokozatos lehet, és amely semmiféle piaci csodaszerrel nem helyette­síthető.

Menjünk még tovább? Mondjuk, hogy egy világállam fel­építése immár objektív történelmi szükségszerűséggé lett? Hogy kétségkívül emellett szól annak újrafölfedezése, hogy a Föld erőforrásai elpusztulnak a tőkés felhalmozás követ­keztében? Milyen nyomorúságosan is hat az uralkodó politi­kai és kulturális rendszer e kihívás mellett! A világrendszer szemléletnek bizonyosan nemcsak a piacok háromdimenziós integrálása mellett kellene kiállnia, hanem, e nyitást kiegé­szítendő, számolnia kellene egy világállam létrehozásával is. Ez a haladó szellemű állam biztosítaná a demokráciát a világ minden táján, és kezelné a bolygó erőforrásait. Magától ér­tetődik, hogy az uralkodó liberális ideológia ezt a tervet nem támogatja. Ellenkezőleg, ragaszkodik az államok gyengítésé­hez, ám anélkül, hogy ezeket valami mással helyettesítené, és anélkül, hogy előkészületeket tenne a szörnyűséges ka­tonai egyensúlytalanság megszüntetésére. A szocializmus­nak a maga stratégiáit kétségtelenül hozzá kell igazítania egy szocialista világ felépítésének, és, ha nem is egy világ-„állam", de legalábbis egy megfelelő világméretű politikai rend­szer létrehozásának célkitűzéseihez. Ezen túlmenően meg kell határoznia ennek a folyamatnak a szakaszait is, amelyek lehetővé teszik az ebben az irányban való előrehaladást. E tekintetben számomra megkerülhetetlennek tűnnek a nemzeti építés, a regionalizálódás, az önállósodás és végül egy po­licentrikus világ kialakításának szakaszai.

Milyen társadalmi erők tudnak egy ilyen programot megva­lósítani? Azt állítom, hogy ezek az objektív erők – a látszattal ellentétben és az európai, illetve a nemzetközi baloldal ideo­lógiai szétziláltsága ellenére is – adottak. Véleményem sze­rint a fejlett Nyugat sincs ebből kizárva, és nincs arra kár­hoztatva, hogy most már örökre megmaradjon megmereve­dő struktúráiban és beállítottságaiban. A kapitalizmus itt arra kényszerült, hogy alkalmazkodjon a szociáldemokrácia vezette munkásosztály által elért eredményekhez. De az a „tör­ténelmi kompromisszum", amelyen ezek a vívmányok alapul­nak, korlátozott: (a) nemzetgazdasági szinten kompromisszum volt és marad munka és tőke között, ahol az utóbbi továbbra is a végső gazdasági döntések egyedüli ura; (b) világgazdasági szinten az imperialista centrumba való privi­legizált betagozódás alapján működik. Ha a Nyugat aktív ré­szese akar lenni egy kölcsönös összefüggéseken nyugvó, többközpontú világrendszernek, ennek az a feltétele, hogy felszámolja ezeket a kedvezményezett, imperialista pozíció­kat, mert különben az új világ nem vele, hanem ellene fog létrejönni. Egyidejűleg nyitva marad a kérdés, hogyan lehet­ne a fejlett centrumországok dolgozó osztályait arra késztet­ni, hogy túlmenvén a szociáldemokrata kompromisszumon, megvalósítsák ahelyett a „bérmunka világának uralmát". Ez a gazdasági döntések más alapzatát vonná maga után, mint a tőkeprofit logikája.

Ami a Kelet egykor szocialistának nevezett országait illeti, ma már nyilvánvaló, hogy a tőkés restauráció, amennyiben folytatódik, csakis periferizálódásukkal végződhet. Lehetsé­ges-e ehelyett egy demokratikus nemzeti-népi kompro­misszum kialakulása, melynek fő vonásait már megpróbáltam felvázolni? Ez szintén alkalmas formát jelentene a bérmunka világának uralma számára. Az uralkodó felfogás szerint a szocializmus történelmi kudarca következtében ezt a lehető­séget eleve el kellene vetni. Ennek az egyoldalú, a kapita­lizmust legitimáló álláspontnak természetesen az az ideoló­giai funkciója, hogy elrejtse: a kapitalista út a szóban forgó társadalmak számára szükségszerűen a periferizálódáshoz vezet. Ebben a légkörben lehetetlenné válik továbbá az ezen országokban folyó kísérletek baloldali kritikája.

Összességében: az amerikai hegemóniát csak akkor lehet megtörni, ha sikerül a volt Szovjetunió bevonásával megterem­teni az egyesült Európát. Ez azonban mindaddig ki van zárva, amíg a hatalom birtokosai Keleten és Nyugaton egyaránt a ka­pitalizmus egyoldalú logikájának foglyai. Ezzel a szemlélettel Nyugat-Európa nem jutna túl az EGK-logika határain, miközben a Kelet kénytelen volna a káoszra berendezkedni. Az Európai Gazdasági Közösség vezető köreiben titokban kísérteni látszik az a gondolat, hogy a nyugat-európaiaknak megvolna ezzel Ke­leten a maguk Latin-Amerikája, amelyre támaszkodva legyőzhet­nék az amerikai konkurenciát. Ez az elképzelés azonban irreá­lis, akárcsak az, amely szerint aztán „megoszthatnák" az uralmat az USA, az EGK és Japán között, a Hetek pedig megalakíthatnák a Világigazgatóságot, amely a Dél és a Kelet perifériális orszá­gaival szembeni felelősség e megosztását tükrözné.

Az igazságos világért folytatott harcban különösen súlyos felelősséget visel az amerikai nép. Az USA végérvényesen elvetette az izolacionizmust. Sajnos, az Egyesült Államok be­avatkozásai, akárcsak a többi tőkés centrumhataloméi 1492 óta, egyfolytában csak ártottak. Ezek a beavatkozások ugyanis mindenkor csakis a kapitalizmus globális terjeszke­désnek követelményeit szolgálták, a kapitalizmus azonban lé­nyegéből fakadóan polarizáló, és mindig csak károkat okozott az érintett népeknek. Az, hogy ennek érdekében mozgósítot­ták az amerikai nép legjobb szándékait, nem változtat a dol­gon. És e tekintetben a Clinton-adminisztráció nem lesz jobb, mint a Truman-adminisztráció, amely a hidegháborúért volt felelős, vagy a Kennedy-adminisztráció. Az Egyesült Álla­mokban létre kell jönnie egy népi erőnek, amely a republi­kánusok és demokraták egyformán imperialista hagyománya­itól független marad, és képes elvégezni a szörnyeteggé vál­tozott amerikai gazdaságnak az ország széles néptömegeit szolgáló, valódi demilitarizálását. Ez megköveteli a szűk lá­tókörű profitérdek meghaladásához való bátor ragaszkodást. Ez az a feltétel, amely lehetővé fogja tenni az USA számára, hogy nemzetközi szinten hozzájáruljon minden nép közös harcához egy valóban új világrend érdekében.

A harmadik világ országainak és régióinak nincsen nagy játéktere ebben a folyamatban. Vagy elfogadják a komprádorizálást olyannak, amilyen az ma is, vagy kidolgoznak egy lekapcsolódási stratégiát, a belső, nemzeti, népi, társadalmi összefogásra épül fejlődés szükségszerű kísérőjét, melynek legfontosabb vonásait ugyancsak igyekeztem már felvázolni. Ennek a munkának természetesen a nemzeti felszabadító mozgalom történelmi kísérletének, valamint a radikális válto­zatok populista formáinak baloldali bírálatából kell kiindulnia. Egyébként egy ilyen alapokon megújult leválás valós nyo­mást gyakorolna a Nyugatra, és arra kényszerítené, hogy leg­alábbis részben belemenjen „kölcsönös alkalmazkodásokba".

Az interdependens, többközpontú világon belüli lekapcsolódás alternatívája lehetővé teszi, hogy újradefiniáljuk a szo­cializmus univerzalisztikus célkitűzését. A kapitalizmus csak akkor győzhető le, ha a helyére egy olyan rendszer lép, amely kézben tartja a termelőerők fejlődését, és egyúttal ké­pes felszámolni a globális polarizálódás terhes maradványait. Ez azt jelenti, hogy a szocializmus csak az egész világra kiterjedő lehet, és éppen az az elképzelés, amely szerint egyenként, a kapitalizmus hatalma alól sorra felszabaduló or­szágokban is fel lehet építeni, vezetett korunk drámájához. Ám a dolgok állása szerint a világszocializmus még fölöttébb messze van; éppen ezért létfontosságú, hogy az igen hosszú „átmenetről", amely elválaszt tőle, világosabb és valódibb el­képzelésünk legyen, és hogy levonjuk a következtetéseket a „létező szocializmus" zsákutcáiból és a nemzeti felszabadító mozgalom korlátaiból egyaránt.

Az 1. számú szocializmus – a régi, az európai munkás­mozgalomból és a XIX. századi marxizmusból keletkező szo­ciáldemokrácia – 1914-ben meghalt. Lenin joggal mondta, hogy az imperializmussal való lepaktálás véget vetett radiká­lis és egyetemes elhivatottságának. A 2. számú szocializmus – a Harmadik Internacionálé kommunizmusa, amely a meg­előző csőd felismeréséből jött létre – 1989-ben abba pusztult bele, hogy nem értette meg a hosszú átmenet természetét, és ezért engedte, hogy ismét polgári érdekek bontakozzanak ki soraiban, ahogyan azt a maoista bírálat annak idején je­lezni próbálta. Ez a halál azonban nem feltámadása elődje hullájának; az átvette a szükségszerűen polarizáló, tehát a szó szoros értelmében imperialista kapitalizmus világnézetét, és máig annak mocsarában lábal. Mondjuk hát azt befeje­zésképpen; Éljen a 3. számú szocializmus, amelynek átfogó, egyetemes szemléletben ós a kapitalizmus ideológiai káprázatának elutasításában kell létrejönnie!

(Fordította: Bellon Erika)