Mint sok más baloldali értelmiségit, engem is gyakran megkérdeznek manapság, hogyan élem meg a marxizmus trónfosztását és a kommu­nizmus kimúlását Kelet-Európában. Másokhoz hasonlóan azt szoktam válaszolni: ez nem egy álom vége, hanem egy rémálomé.

Véleményem szerint a jelenlegi kelet-európai események aligha fordíthatják vissza azt a folyamatot, hogy egyetemeinken a hatvanas évek végétől szembetűnően növekszik a baloldali érzelmű oktatók száma, és az értelmiségi pályakezdők egyre nagyobb hányada viszonyul kritikusan az amerikai kapitalizmushoz.

Mi tagadás, Kelet-Európa ma divatos jelszavainak forrása nem a Kommunista Kiáltvány, de hát nem is A nemzetek gazdasága; inkább az Emberi jogok nyilatkozata meg a Tom Paine-féle Józan ész szavaira em­lékeztetnek. A prágai és moszkvai tömegmegmozdulások képei nem 1917 Szentpétervárát idézik fel; nekem sokkal inkább az 1964-es Berkeleyt vagy 1968 Párizsát juttatják eszembe.

Paradox módon, miközben a jobboldal „a gonosz birodalmának” bukását ünnepli, a baloldal is többé-kevésbé ugyanezt teszi, hozzátéve, hogy a hidegháború vége csak megerősíti a pártosodás szükségességét. A jobboldal viszont komoly másnapos fejfájással lesz kénytelen ráéb­redni, hogy ezek után nélkülöznie kell az „istentelen marxizmus” és a sztálinizmus rémképeit, amelyek hosszú ideig arra voltak hivatva, hogy megkérdőjelezzék az Egyesült Államok szocialistáinak erkölcsiségét, lojalitását, sőt, egyáltalán a demokrácia iránti elkötelezettségüket. Per­sze a baloldalnak is újra kell gondolnia egyet, s mást ám ez a kihívás még meg is szilárdíthatja a helyzetét az amerikai egyetemeken.

Tévedés lenne túlértékelni a kommunista világeseményeinek kiha­tását az USA baloldali tudományos értelmiségének pozícióira. Képvise­lőinek többsége nálunk nem a szocializmusra, hanem elsősorban a ka­pitalizmusra gondolt, amikor Marx követőjének vallotta magát. Márpe­dig az USA kapitalizmusa nagyon is tartotta magát Marx prognózisá­hoz: az utóbbi évtizedben egyre mélyült a szakadék a gazdagok és a szegények között, a bérek képtelenek voltak felvenni a versenyt az inflá­cióval, a fenyegető ökológiai válság meg a fokozódó pénzügyi spekulá­ció pedig világossá tette, hogy mennyire ésszerűtlen ez a gazdaság, amely kizárólag a dollár csáberejére támaszkodik. Mi több, a gazdasági hatékonyság növekedése csigalassúságúra csökkent, a pénzeszsákok pedig egyre nyíltabb politikai befolyásra tettek szert.

Van egy másik oka is, hogy a kelet-európai felfordulás miért okoz a vártnál kisebb problémát az amerikai marxisták számára. Kelet-Európa egyáltalán nem olyan útra lépett, amely valamiféle USA-típusú szabad-vállalkozásos kapitalizmushoz vezethetne. Persze tagadhatatlan, hogy hátat fordítván a bürokratikus tervezésnek, újabban nyitottabbá váltak a külföldi beruházások előtt, és egyre nagyobb mértékben hagyatkoznak a piaci mechanizmusokra – ez azonban önmagában még aligha vezet kapitalizmushoz. (A lenini Szovjetunió a húszas években ugyancsak je­lentős mértékű külföldi beruházást vonzott, és piaci jellegű reformokat vezetett be.)

Kelet-Európa ugyanakkor egy reagani gazdaságra sem vágyik. Egy, a New York Times-ban tavaly megjelent közvélemény-kutatás adatai szerint Csehszlovákiában a megkérdezettek 47%-a meghagyná a gaz­daság állami irányítását, 44%-uk vegyes gazdaságot szeretne, és csak 3% választaná modellül a kapitalizmust. Ugyanilyen meglepő ered­ményt hozott egy Szovjetunióbeli felmérés, ahol az derült ki, hogy bár a meglévő gazdálkodással való elégedetlenség a tetőfokára hágott, az em­berek többsége a központi irányításra való visszatérést preferálta, nem pedig a „szabad piacot”.

Az emberek Kelet-Európában azért vonulnak ki az utcára, mert demokráciát kívánnak, és véget akarnak vetni a gazdasági pangásnak. Az Egyesült Államok a maga elidegenedett választási rendszerével és lanyhuló gazdasági teljesítményével aligha szolgálhat mintául egy ilyen vállalkozáshoz; akkor már elfogadhatóbb modellnek látszanak Európa szociáldemokráciái: Svédország, Norvégia, Ausztria.

A kommunista világ eseményei végül azért sem ássák alá az ameri­kai baloldal programját, mert nem mondhatni, hogy ami elképzelése­inkben ez a világ a minta szerepét játszotta volna. Az Egyesült Államok baloldali értelmiségének gyökerei a hatvanas évek emberi jogi, háború­ellenes és feminista mozgalmaiban találhatók. A címkéknek sohasem tulajdonítottunk túlzott jelentőséget. Kutatásban és oktatásban sokan használtunk Marx műveiből származó eszméket, mint például hogy a társadalom osztályokra tagozódik, és hogy az ismeretek és nézetek mé­lyen összefüggnek a társadalmi körülményekkel és a gazdasági érdekekkel. Néhányunk marxistának nevezte magát, mások szocialistának, is­mét mások tartózkodtak mindkét megjelöléstől. Mindazonáltal többé-kevésbé mindannyian egyetértünk a tőkés társadalom bírálatában, és abban, hogy egy olyan valóban demokratikus hatalomgyakorlásra lenne szükség, amely nem a felhalmozott vagyon igényeire, hanem az egyszerű emberek szükségleteire van tekintettel. A gazdaságban, ha­sonlóképpen, egy demokratikusabb rend hívei vagyunk, amely bizto­sítja a nyereség igazságosabb elosztását, a munkahelyek demokratikus igazgatását, a beruházások demokratikus ellenőrzését, és amely felszá­molja a faji és nemi diszkriminációból eredő egyenlőtlenséget.

Sem a köztulajdon^* megteremtése, sem a piac felszámolása soha nem volt cél az amerikai szocialisták számára. Számba jöhető eszközök voltak egy korrekt berendezkedés és a demokrácia elérésére. Többek között azért neveztük magunkat új baloldalnak, hogy világossá tegyük: számunkra sem a tőke köztulajdona, sem a központi tervezés nem je­lenti a bölcsek kövét.

Amikor bírálóink a központosított bürokrácia híveinek minősítettek bennünket, egyszerűen nem fogták fel, amit hallottak vagy olvastak tőlünk. A baloldali értelmiség történelmileg azt a mélyen gyökerező, de­mokratikus amerikai hagyományt nyilvánította meg, amely Tom Paine-től az agrárpopulizmusig ível; a gazdálkodásban általában decentrali­zált gazdasági demokráciát szorgalmazott; a politikatudományban pe­dig támadta a tőkés rendszerű államot, mert az szemben áll a népi rész­vétélés a demokratikus elszámoltatás eszméjével.

Ám bármennyire igazságtalan volt is a vád, hogy a bürokratikus centralizmust képviseljük, időnként mégis sikerült ránk ragasztani ezt a címkét. Ennek két oka is van, és mindkettő megérdemelné, hogy a balol­dal komoly megfontolás tárgyává tegye.

Először is, a baloldal ritkán fejtette ki világosan, hogy pontosan ho­gyan is képzeli el a demokratikus társadalmat. Természetesen bárhogy képzeltük is, aligha voltunk olyan helyzetben, hogy megvalósítsuk; de mégis: az, hogy nem nyilatkoztunk ebben a kérdésben, hozzájárult, hogy a szocializmus fogalmát – alaptalanul – a köztulajdonnal és a köz­ponti tervezéssel asszociálják. Másodszor: Kelet-Európát és a Szovjet­uniót ritkán bíráltuk akárcsak megközelítőleg is azzal az energiával, amellyel a kapitalizmust támadtuk – részben azért, mert abban a fagyos ideológiai légkörben, amely a mcchartizmustól a reaganizmusig körül­vett bennünket, nem volt kedvünk részt venni a vörösök csépelésében, egy független kritika kifejtésének pedig nemigen láttuk lehetőségét. Össze sem tudom számolni, hányszor küldtek „vissza Oroszországba”, gyakran olyan gazdasági javaslataimért, amelyek Svédországban vagy. akár csak Kanadában is konzervatívnak számítottak volna.

A kelet-európai események ugyanakkor köteleznek is bennünket. Hiszen a népi mozgalmak ott azzal a gyakorlati problémával fogják szembetalálni magukat, hogy mi módon lehet megvalósítani éppen ezt az általunk mindeddig csak körvonalazott demokratikus szocialista tár­sadalmat. Kétség nem fér hozzá, hogy nemzetenként különböző pályá­kat járnak majd be, és ezek mindegyike potenciális aranybánya a balol­dali kutatások számára. Részben ezért is vizsgálják most nálunk a balol­dali elkötelezettségű kutatók a demokratikus szocialista társadalom szerkezetének alkotóelemeit, ezért igyekeznek ismét tisztázni az érdek­érvényesítés és a célul kitűzött gazdasági igazságosság viszonyát, ele­mezni a piacok, a munkahelyi demokrácia és a tervezés összefüggéseit. Eltérően a nagy gazdasági világválság [Great Depression] idején lefolyt hasonló jellegű szenvedélyes vitától, e mostaniban már képesek leszünk átfogóan felmérni nemcsak a kapitalizmus, hanem a központi tervezés negatívumait is.

A hivatalos marxizmus kimúlása nem kevésbé örvendetes, mintáz, hogy búcsút veszünk a bürokratikus szocializmustól. Az a Marx, akit ma Kelet-Európában temetnek, egy szimplifikált gazdasági determinizmus prófétája, nem pedig az a gondolkodó, aki arra tanít, hogy az egyszerű emberek küzdelmei alkotják a történelem lényegét, hogy a kapitalista társadalomban a munka egyre inkább nemcsak alulfizetett, de töredé­kes és értelmetlen is, hogy a kapitalizmus áruként kezeli az embert, ez­zel emberségében megalázza, összemberi kibontakozásában megbék­lyózza. S van Marxnak egy további tanítása is, mely ma Kelet-Európá­ban köszön vissza: az elnyomás maga hozza létre saját ellenzékét, hi­szen szolidáris közösséggé kovácsolja az elnyomottakat; ezért aztán a történelem útjának korszaknyitó felkelések a határkövei.

Ámde megtehetjük-e, hogy egyszerűen elhatárolódunk a marxiz­mus általunk oly kifogásolhatónak ítélt elemeitől? E kérdésre válaszo­landó, újra kell gondolnunk a marxi hagyomány lényegét. Mindeddig az a légkör, amely a marxizmust a terrorizmus szinonimájaként tüntette föl, visszariasztotta a baloldalt attól, hogy elfogulatlan bírálat tárgyává tegye a marxi teljesítményt és követőinek hagyományát. Állandóan ta­pasztaljuk, mennyi időnkbe és energiánkba kerül bebizonyítani, hogy Marx jelentős gondolkodó volt, akivel tanítványainknak feltétlenül meg kell ismerkedniük. Tekintettel azonban arra, hogy Marxnál vannak rész­ben vagy egészben félrevezető megfogalmazások is, például olyan té­mákban, mint a nemek, a környezet, az individuális választás stb., tág tere nyílik az újrafogalmazásoknak és kiegészítéseknek. Ez a régen ese­dékes újraértékelés már megkezdődött, tanúsítja két fontos új folyóirat is, az egyik a Rethinking Marxism [Újragondolt marxizmus], a másik a Capitalism, Socialism, Nature [Kapitalizmus, szocializmus, természet] címet viseli.

A kelet-európai bürokratikus centralizmus és a hivatalos marxiz­mus hosszú ideje kínos tehertétel volt az amerikai egyetemek baloldali értelmisége számára, nagy könnyebbség megszabadulni tőle. Nekünk is szembe kell néznünk a kelet-európai átalakulások kihívásával, de ma már szerencsére egy olyan intellektuális légkörben, amely nyitottabb, mint amilyet valaha is megértem.

(Ford.: Havas Ferenc)

The Chronicle of Higher Education, 1990. április

Samuel Bowles a közgazdaságtan professzora a massachusettsi egyetemen Amherstben. egy­idejűleg a Közgazdasági ismeretterjesztő központ [Center for Popular Economics] állandó gaz­dasági tanácsadója. Herbert Cintiss-szel együtt ő a szerzője a Democracy and Capitalism című könyvnek. (Basic Books, 1986.)

* Meg kell jegyeznünk, hogy a szerző itt és a továbbiakban a köztulajdon fogal­mát az absztrakt állami tulajdonnal ekvivalens kategóriaként kezeli. (A szerk.)