Hozzászólás a Kádár Jánosról szóló könyvek kritikáihoz

Szerzőnk Mink András és Szegvári Tamás korábban megjelent recenzióihoz fűz megjegyzéseket.

A Kádárról írt könyvekről a közelmúltban két folyóirat is közölt kritikai megjegyzéseket. Mink András A történelmi Kádár címen jelentette meg írását,1 Szegvári Tamás pedig Gondolatok az elmúlt évi Kádár életrajzok kapcsán írt cikket e lap hasábjain2

E kritikai írásokhoz kívánok néhány megjegyzést fűzni.

 

I. Mink András három szerző munkája alapján furcsa, ellentmondásos képet rajzol Kádár Jánosról.3

Az 1956 előtti Kádárról Varga Lászlótól idézi: "Kádár hatalomvágyó, sunyin helyezkedő, céltudatos hízelkedő, alkalmanként, mindenekelőtt a saját perében, gyáva személyiségnek tűnik. Rendre kiderül, hogy hazug természetű, őszintétlen ember volt, akit alig foglalkoztatott más, mint Rákosi és a szűkebb kör utasításának hű és szolgai képviselete, és önnön sérelmeinek orvoslása". (19.o.)

Mint kiderül, ezt a véleményt Varga döntően a Rajk-perben Kádárra kiosztott borzalmas szerepre és a saját perében tanúsított viselkedésére alapozza. Nem sokkal később ugyanezen koncepciós ügyek valóságtartalmáról ezt állapítja meg – teljes ellentmondásban a föntiekkel:

"A koncepciós perben tevékenykedő vizsgáló tiszt… sajátos viszonyban áll azzal a valósággal, amelyet leír. A koncepciós eljárás többszörösen torzult valóságot tükröz".

De ha így van, akkor vajon min alapszik a korábban adott megsemmisítő jellemzés? Hiszen egy olyan senki ember, mint amilyent Varga László állít elénk, hogyan lett volna képes annak a szinte emberfeletti feladatnak az elvégzésére, amelyről Kopátsy könyvében ez áll:

"Kádár politikai művészetét dicséri, hogy a kevesek által támogatott szovjet helytartóból az európai csatlós országok vitathatatlanul a tömegek által leginkább elfogadott vezetője lett".

Megerősödik az olvasóban az a gyanú, hogy Varga Lászlót valamely aktuális politikai cél vezeti. Ezt Mink András is alátámasztja: "Érezhető a szándék, hogy az 1956 után kialakuló és ma is élő Kádár-mítoszra éppen Kádár 1956 előtti mivoltának bemutatásával mérjen döntő csapást".

Mi az, ami Varga Lászlót oly mértékben zavarja? Íme:

"Nem volt a magyar történelemben senki más, aki olyan alacsonyról indulva olyan magasra jutott volna, mint Kádár János. Néhány uralkodót leszámítva, nem volt olyan politikus sem, aki hozzá hasonlóan több mint három évtizedet töltött volna a csúcson, s csak keveseknek adatott meg, hogy – már életükben – egy egész korszak névadói legyenek. Végül: kevés politikusunknak sikerült a kortársainkban olyan hamis képet kialakítania saját magáról, mint Kádár Jánosnak".

Logikusan gondolkodva, a minősítésben szereplő első három megállapítás erősen kétségbe vonja a konklúziót. Vagy valami egész rendkívüli esetre kell gondolnunk, valamiféle mágikus erőre, amely a nép nagy részét és számos nyugati politikust, történészt (mint pl. Henri Kissingert4 ) képes volt becsapni, vagy ahogy Varga írja: önmagáról "hamis képet" beléjük szuggerálni.

Kopátsy Sándor is a "félrevezetettek" közé tartozik. Mint a parasztpárt álláspontján álló népi értelmiségi, teljes szívével a forradalom mellett állt. De amikor tudatosan átgondolja a helyzetet, és mint közgazdász számítást végez, ad néhány érvet Varga Lászlónak is megfontolásra:

"1. Boldogok lettünk volna 56 nyarán, ha annyi szabadságot élvezhettünk volna, amennyit a nyolcvanas években elértünk.

2. Az oroszok katonai jelenléte nem jelentett gyarmati alárendeltséget. Ráadásul már nem a Szovjetunió zsákmányolta ki a magyar gazdaságot… Évente mintegy 3 milliárd dollárt kerestünk a köztünk folyó kereskedelemben".

Ír még Kopátsy a lakosság szegényebb felének létbiztonságáról, a jobb közbiztonságról, de természetesen leszögezi: "Mindez nem jelenti azt, hogy az jobb világ volt, mint a jelenlegi. Az a jövő felé sokkal kevesebbet ígérhetett". (86-89.o.)

Ilyen tényekről Mink András semmit nem idéz Kopátsytól, s elsősorban a forradalomhoz és Kádárhoz való pszichológiai hozzáállását elemzi.

Rendkívül érdekes ellentmondás rejlik abban a fejezetben is, melynek címe: "Kádár árulása". E cím alatt mintha egy Kádár iránt elfogult író rejtőzne. Ezeket olvashatjuk ugyanis az árulás tényeiként:

"Kádár nem gyilkos szándékkal érkezett haza Moszkvából… Szolnokra érkezve azonnal bezúzatta az Andics Erzsébeték által kiadott felújított Szabad Népet…, némi huzavona után elérte, hogy Szerov deportálásait leállítsák. Abban bízott, hogy terror nélkül (kiemelés tőlem – S. Gy.) is képes helyreállítani a rendet. Megértő partnereket remélt a munkástanácsokban, bízott az ellenzéki pártok vezetőinek támogatásában s abban is, hogy az értelmiség, belátva a forradalom kilátástalanságát, elfogadja az általa kínált és képviselt kompromisszumot. Remélte, hogy még Nagy Imrével is meg tud egyezni, s hogy az ország megérti: ebben a helyzetben nincs más választás. Nincs forrás, vagy adat, amely arra utalna, hogy Kádár békítő ígéreteit, a büntetlenséget, a Kossuth-címer visszaállítását, március 15-e ünnepnappá tételét eleve porhintésnek szánta volna".

Mi ebben az árulás? – kérdi a naiv olvasó. Mi az, ami Kádár árulási szándékára utalna? Az ugyanis ma már nem magyarázat, hogy sok egyetemet végzett, művelt ember nem értette meg azt a szituációt, amibe kerültünk. "A Szovjetunió nem adhatta fel Magyarországot anélkül, hogy fel ne adta volna önmagát is, a Nyugat pedig nem segíthetett anélkül, hogy ne sodorta volna végzetes veszélybe önmagát is".

Ezután kezdődött el a kétségbeejtő terror, amelyet jórészt az első időkben intézkedő szovjet megbízottak indítottak el. Mink András úgy véli, ezt a periódust nem lett volna szabad vállalnia Kádárnak. Le kellett volna mondania. Tényleges hatalom sajnos nem volt Nagy Imre kormánya kezében. Ezt bizonyította a Köztársaság téri tömeghisztéria, a krétával megjelölt lakások lakóinak letartóztatása, a falvakban elindult személyi elégtételvétel. És ebben a helyzetben kellett volna Kádárnak lemondania? Mibe került volna mindez életben, morális kárban, ha a tisztogatást, vagy mondjuk egyenesen, a terrort Rákosi, vagy közvetlenül Szerov irányította volna? Kádárnak vállalnia kellett szerepét. Ez hazai és nemzetközi kötelezettsége volt. Nem térhetett ki előle.

Kádár egyik kemény bírálója, Fejtő Ferenc5 A népi demokráciák története című könyvében megállapítja: "Kádár – ügyes politikával, honfitársainak meghiúsított reményein, realitásérzékükre hivatkozva – egy olyan rendszert épített fel, amely az óvatos és fokozatos liberalizálás eredményeként jóval kevésbé elnyomó, mint amilyen Rákosi és Gerő rendszere volt, és amelyet még hosszú éveken át csak nehezen tudnak elviselni Magyarország csehszlovák és román szomszédai".

De a diktatúra megszűnése után, 1989-ben kialakult elkeseredett harc, hogy ki képviseli az igazi 56-ot, nem arra utal, hogy az emberi jogokat tiszteletben tartó parlamentáris demokrácia valósult volna meg. Ezzel egyszer szembe kell majd néznünk. Természetesen abban az esetben, ha a történelmi igazságot nem egy párt, vagy egy réteg igazságának tekintjük.

Úgy vélem, nincs értelme "mágikus" egybeesésekkel zárni egy ilyen mérleget. Tudniillik, hogy Kádár akkor halt meg, amikor Nagy Imrét eltemették, nyilván a véletlen műve. Helyesebbnek vélem a század egyik valóban pártatlan, kiemelkedő gondolkodójának számvetését idézni (amely ugyancsak szerepel Kopátsy Sándor könyvében):

"Bibó István írta Életút című művében: Örülnünk kell tehát, hogy az államhatalomnak olyan épelméjű és mértéktartó birtokosaival állunk szemben, akik hála Istennek, nem őrült zsarnokok és nagyzási mániások, nem akarják, hogy az egész ország rettegjen tőlük, sőt nem óhajtják saját képüket száz számra látni, vagy magukat ütemesen tapsoltatni sem. Pedig mindenki tudja, hogy ilyen is lehetséges, és ugrásra készen áll, hogy újból eljöjjön. Erénye ennek a rendszernek az is, amit konszolidáció címen szoktak összefoglalni: Egyrészt pozitív eredményként a jog és vagyonbiztonság megnövekedése, a fogyasztási cikkek mind szélesebb körben elérhető választéka, a munkahely változtatás viszonylagos szabadsága, a külföldi utazásoknak, bár egyéni engedélyhez kötött és a hatóság engedélyétől függő, de széles körben megnyitott lehetősége, másrészt a nem tevés oldalán a lakosság életét megterhelő mindennapi zaklató cselekedetek abbahagyása, az önkénytől való általános félelem megszűnése, az államhatalmi szervek körében időnként fellépő összeesküvési hisztéria visszaszorulása, a szellemi életben az ideológiai sémák minden áron való erőltetésének és az ostoba tömjénezés kötelező előírásának az elhagyása. Különösen feltűnővé teszi ezt a fordulatot, hogy ez a rendszer drámai politikai helyzetben, 1956 után jött létre, amikor is a proletárdiktatúra helyreállítása egy igen súlyos megtorlási szakasz során történt, ami után szinte átmenet nélkül jelent meg a konszolidáció". (569.o.)

Egy ilyen állapot a valamirevaló parlamentáris demokráciában még minimális programnak is kevés. Viszont az adott történelmi körülmények között sok ember életét megkönnyítő körülményeket jelentett.

Úgy tűnik, igaza van Benedetto Crocénak, aki így vélekedett a történelemről: "Amit történelemnek mondunk, nem önmagában való, hanem mindig a jelen szemüvegén át, problémáinak tükrében látott múlt". No, de ennyire?

 

II. Szegvári Tamás látható törekvése, hogy teljes képet adjon olvasmányairól. Szerényen "gondolatokat" ígér a szerző. Érezhető a jó szándék, ez azonban olykor kevésnek tűnik. Kevés idő múlt el Kádár halála óta, még élnek, akik hozzátartozóik elítélése miatt gazembernek tartják, és élnek, akikkel jót tett, akiket a szerény lehetőségekből lakáshoz, autóhoz, hétvégi kerthez, de mindenekelőtt munkához juttatott, azok becsülik. Ez nagyban megnehezíti egy "objektív" kép megközelítését.

Nem véletlen, hogy egy igazi monográfia megírásához idő kell. Példaként említem azt a különbséget, amit az ember a Horthyról eddig írt könyvek között és az amerikai történész, Thomas Sakmayster Admirális fehér lovon című (az USA-ban 1994-ben, Magyarországon 2001-ben kiadott) könyve között érez. Ebben a műben sok ezer dokumentum elemzése, 15 év munkája fekszik, és ez az, ami különlegességét adja.

Nagyon szurkolok Huszár Tibornak, hogy tiszteletre méltó vállalkozása sikerüljön, és megszülessen a nagy monográfia. De nagyon nehéz lesz. Biztató, hogy mindkét kritikában Huszár megállapításai állnak a legbiztosabb lábon. Ezen érződik az elmélyült munka.

Egy kritikai beszámolótól is elvárja az olvasó, hogy a szerző a lényegest elválassza a kevésbé lényegestől. Én teljesen egyetértek Kopátsy Sándorral: "Kádár János igazi története 1956 november 1-jén kezdődik". Ami azelőtt történt, hazai ügy. Ami ezután, az az európai történelem része. 1956. november 1-jén határozta el a Szovjetunió kommunista pártjának elnöksége a magyarországi helytartó kinevezését. A héják – Molotov és társai – Münnich Ferencet kívánták kinevezni. Hruscsov, Mikoján és Tito tanácsára Kádár Jánost helyezi előtérbe. Sokan ma is úgy gondolják, hogy még a XX. században olyan kis országok, mint a miénk, függetlenül a nagyhatalmaktól, maguk dönthettek sorsuk alakításáról.

A szabadságharcot 1849-ben megtorló Ferenc Józsefet ültettük 1867-ben a magyar trónra. Horthyt Clerk antant megbízott választotta ki, és helyezte az ország élére, alapos előzetes információk alapján. Sztálin nemcsak a főtitkári posztra javasolta Rákosit, de a politikai bizottság tagjait is alaposan megvizsgáltatta, és folyamatosan figyelemmel kísértette és lehallgattatta. Azt feltételezni tehát, hogy Rákosin múlott volna, hogy nem maradt élete végéig diktátor, egyszerűen naivság. Sorsáról Moszkvában döntöttek, ugyanúgy, ahogy Kádáréról is. Az is naiv megállapításnak tekinthető, hogy "Mikoján szándékai felől nem lehetünk biztosak", miért jött Budapestre. A Huszár által közölt 1956. júliusi Mikoján-látogatás célja a káderválogatás volt. Megkérdezte a politikai bizottság tagjait, hogy kit állítanának Rákosi helyére, de a legfontosabb megbeszélést Kádárral folytatta. ő ajánlotta Kádárt Hruscsov figyelmébe, aki Titóval is (akkor békült ki vele) ellenőriztette Mikoján javaslatát. Az, hogy Münnich vagy Kádár kerül a legmagasabb posztra, az SZKP vezetésében folyó politikai küzdelem függvénye volt. Münnich-hez azért ragaszkodtak Molotov és társai, mert magas rangú szovjet tiszt volt még, a spanyol polgárháborúban szerzett érdemeiért bíztak benne. Kádár számukra ismeretlen volt. Hruscsov viszont azért állt Kádár mellett, mert tudta, hogy a magyarországi munkásmozgalom mögötte áll, és fontosnak tartotta, hogy a magyar nacionalizmust ezzel is csendesítse.

Szegvári dolgozatát jó szándékú kísérletnek minősíthetjük, de mint fiatal ember, csak olvasta és nem élhette meg a történelemnek ezt a fejezetét. Most függetlenül a Szegvári- és a Mink-dolgozattól, a felelősségről szeretnék felvetni egy gondolatot. Abban mindenki egyetért, hogy a felkelést a Sztálin utasításait túlbuzgóan végrehajtó Rákosi-klikk okozta. De magyar könyvben még nem láttam olyan elemzést, amely az akkori világhelyzetbe helyezve veti fel a további főszereplők felelősségét. A forradalom a lehető legrosszabb időpontban tört ki. A két nagyhatalom közeledésre törekedett. Eisenhower csökkenteni akarta a feszültséget, a hidegháború élességét. Hruscsov mielőbb szeretett volna Amerikában tárgyalni, ezzel is jelezve, hogy igazán szakított a sztálini módszerekkel. A forradalom első hírére Eisenhower biztosította a szovjet vezetést, hogy nem avatkozik be, tiszteletben tartja a jaltai egyezményt. A Szovjetunió szabad kezet kapott, hogyan oldja meg a lengyel és a magyar válságot. Kissinger Diplomácia című könyvében hibásnak és részben – finoman szólva – felelőtlennek minősíti Dulles nevű elődjének az Eisenhowert megkerülő lépéseit. Azt a tényt, hogy az államtól független Szabad Európa Rádió, az elnök elgondolásával ellentétben, a forradalom tüzét szította. Dulles felelőssége bizonyított. A hivatalos Amerika csak október 27-én kérte a Biztonsági Tanács összehívását magyar ügyben, és azt november 4-ére tűzték ki, jelezve ezzel, hogy nem kívánnak az üggyel lényegében foglalkozni. Dulles végig Nagy Imre ellen uszította a szabadságharcosokat, és az utcára hívta a "pesti srácokat" a Berlint elfoglaló Zsukov csapataival szemben. Sajnos a forradalmat irányítók igazi, érdemi tájékoztatást nem kértek Washington szándékairól. Ha ezt megteszik, mód lett volna addig elmenni, ameddig a két nagyhatalom azt helyesli, és megmenteni sok száz ember életét. Ez csak azért jut az ember eszébe, mert látta az amerikai aktivitást és az amerikai-szovjet megbeszéléseket 1989-ben. Ha 1956-ban egy figyelmeztető amerikai telefonhívásra nem volt lehetőség, akkor 1989-ben tulajdonképpen minden lépés az MSZMP Központi Bizottságában, a szerveződő ellenzékben amerikai tanácsra történt.

Ezt a példát is csak azért vetettem fel, hogy érzékeltessem, nehéz dolguk van azoknak, akik a magyar történelemnek erről a szakaszáról objektíven akarnak beszámolni, mert idő kell ahhoz, hogy az első élményeket felváltsa a letisztult legfontosabb tényezők felismerése.

 

(A szerző 2002 decemberében kiadott önéletrajzi könyvében: Miért lettem Kádár híve, C.E.T. Belvárosi Kiadó, részletesen foglalkozik Kádár János szerepével.)

 

 

Jegyzetek

 

1 Mink András: A történelmi Kádár, BUKSZ 2002 tavaszi szám.

2 Szegvári Tamás: Gondolatok az elmúlt évi Kádár-életrajzok kapcsán. Eszmélet 54. 170-182.

3 Huszár Tibor: Kádár János politikai életrajza. Szabad Tér Kiadó-Kossuth Kiadó, Budapest, 2001., Varga László: Kádár János bírái előttEgyszer fent, egyszer lent. Osiris-Budapesti Fővárosi Levéltár 2001., Kopátsy Sándor: Kádár és kora. C.E.T. Belvárosi Kiadó, 2001.

4 Henry Kissinger: Diplomácia. Panem Kft. Budapest ,1998, 546-553.

5 Fejtő Ferenc: A népi demokráciák története. Budapest, Magvető 1991. 111.