A telekommunikációs rendszerek nagymérvű fejlődése, az in­formációs iparágak hódítása, s a gazdasági globalizáció gyors üteme arra késztette a politikai elemzőket, hogy a városok központi területeinek alkonyát jósolják. A városok központi te­rületei, mint ki szokták fejteni, gazdasági tényezőként immár idejétmúlt képződmények. A hivatalok és gyárak jelentős mér­tékben kiköltöznek a kevésbé sűrű területekre, ahol a költsé­gek a központ kondícióihoz képest alacsonyabbak. Számító­gépre alapozott munkahelyet bárhol ki lehet alakítani, a Ba­hamákon egy tisztviselőket alkalmazó gyárban éppúgy, mint egy tetszőleges külvárosi otthonban.

E felfogásnak megfelelően a városok központi területei im­már csak a négy fő „társadalmi probléma" gyűjtőhelyét adják, amennyiben a szegények, a betegek és kábítószeresek, a haj­léktalanok és a bűnözők ide összpontosulnak. Ha e felfogást továbbvisszük, úgy az következik belőle, hogy a főbb város­politikai elképzeléseknek humanitárius és szociálpolitikai pre­ferenciákat kell követniük.

Amellett szeretnék érvelni, hogy ez a felfogás – tehát hogy a városok központi területei gazdasági egységként idejétmúlt­tá váltak, s hogy ez különösképp a fejlett gazdaság vezető szektorait illetően volna így – olyan részleges magyarázat, amely erőteljesen torzítja az összefüggéseket. Mégpedig olyan értelemben részleges, hogy jelentős elméleti és politikai következményeket von maga után: az úgynevezett lokalizáció nélküli információs gazdaság túlértékeléséhez vezet, s egy­idejűleg a nem-információs szektorok – különösen is a gyári termelés és az ipari szolgáltatások – leértékelését eredmé­nyezi. Abban az értelemben is részleges ez a magyarázat, hogy figyelmen kívül hagyja: az információs gazdaság kulcs­fontosságú összetevői milyen nagy mértékig ágyazódnak a nagyvárosokban koncentrálódó erőforrások sokféleségébe. A torzítások e két csoportjának következményeként az elemzők először is hajlanak arra, hogy társadalmi problémákként fog­ják fel azokat a sokirányú jelenségeket, amelyek legalábbis részben a gazdasági globalizáció társadalmi költségeit és kül­ső következményeit jelentik. A nagyvárosok és a bennük kon­centrálódó népességcsoportok (emigránsok, afrikai amerikai­ak, háztartást vezető asszonyok) aránytalanul nagy mérték­ben kénytelenek magukra vállalni ezeket a költségeket.

A globalizáció, az információs gazdaság és a telekommu­nikációs rendszerek ilyen torzító értelmezésmódjai azt sugall­ják, hogy a lokalizáció immár nem számít, s hogy az egyetlen munkafajta, amely még jelentős szerepet játszik, a magasan képzett értelmiségiek munkamódja. Ez a szemléletmód eleve előnyben részesíti a globális átviteli folyamatok képességét azzal az anyagi infrastruktúrával szemben, amely lehetővé te­szi ezeket az átviteli folyamatokat. Preferálja az információ ki­bocsátást azokkal a munkásokkal szemben – a szakem­berektől a titkárnőkig -, akik létrehozzák ezeket az informá­ciókat. Elfogult az új transznacionális vállalati kultúra iránt, szemben az egyes munkakultúrák sokféleségével – beleértve az emigráns munkakörnyezeteket -, ahol is a globális infor­mációs gazdaság számos „kiegészítő" munkaköre található. Röviden szólva tehát a meghatározó narratíva a tőkemozgá­sok legmagasabb szintjével foglalkozik, nem pedig az alacso­nyabb szinten végbemenő mozgásokkal, s különösen is kitün­tetett figyelmet szentel a tőke hipermobilitásának, ahelyett, hogy törődne a helyhez kötött tőkével is.

Az alábbiakban a globalizáció és az információs iparágak korszakát szem előtt tartva a városok szerepének alternatív elemzésmódjából adok ízelítőt. Bár elemzésem főleg az ame­rikai nagyvárosokra koncentrál, egyre nagyobb mértékben al­kalmazható – amint erre gyakran utalok – a nyugat-európai nagyvárosokra is.

Alternatív szemléletmód: elhelyezkedés, termelés és központ

A gazdasági tevékenységek térbeli szóródásának tömeges tendenciái városi, nemzeti és globális szinten egyaránt jelent­keznek, a folyamatoknak és eseményeknek azonban mintegy csak az egyik irányvételét képviselik. A gazdasági tevékeny­ségek térbeli szóródásának jól dokumentált tendenciája mel­lett megjelentek a legfelső szintű vezetés és az ellenőrzés területi koncentrációjának új formái is. A nemzeti és globális piacok, valamint a globálisan integrált műveletek olyan köz­ponti helyeket előfeltételeznek, ahol mintegy végzik a globa­lizáció munkáját. Az információs iparágak továbbá olyan ha­talmas fizikai infrastruktúrát igényelnek, amelyek stratégiai csomópontokat tartalmaznak a szervezeti és technikai kom­petenciák hiperkoncentrációjával. Végezetül pedig még a leg­fejlettebb információs iparágak is termelési folyamaton alapul­nak.

Amint tekintettel vagyunk a termelés folyamataira, számos további szakma és foglalkozás is bekerül horizontunkba, így például a titkárnők vagy azok a takarítónők, akik a szakem­berek munkahelyét tisztán tartják. Olyan gazdasági színtér bontakozik így ki számunkra, amely lényegesen eltér attól a látásmódtól, amit az információs gazdaság kifejezés su­gall. Visszakerülnek így a belátott dolgok körébe az anya­gi életfeltételek, a termelési helyek, s az a fajta helyhez­kötöttség, amely szintén része a globalizációnak és az in­formációs gazdaságnak. A globalizációban szerephez jutó és a városokban koncentrálódó tevékenységeknek, cégeknek, piacoknak és fizikai infrastruktúrának a részletes szemügyre vétele lehetővé teszi számunkra, hogy tekintettel legyünk azokra a tényleges szerepkörökre, amelyet a városok játsza­nak a globalizáció folyamatában.¹

Amikor a nyolcvanas évek során a telekommunikációs rend­szereket valamennyi fejlett iparágban, jelentős nagyságrend­ben bevezették, azt láttuk, hogy a vezető városokban és a világ vezető nemzetközi üzleti központjaiban – New York, Los Angeles, London, Tokyo, Frankfurt, Sao Paulo, Hong Kong és Sydney városaira gondolok egyebek mellett – vették igénybe korábban sohasem tapasztalt sűrűséggel a központi üzleti ke­rületeket. A nagyobb városok belvárosában elhelyezkedő cé­gek számának ugrásszerű megnövekedése mintegy ellent­mond annak, ami a területi eloszlás lehetőségét hangsúlyozó modellekből következik. Ez utóbbi mellett szól az is, hogy a központokban fizetendő költségek sokkal magasabbak.

A városokat elemző szakirodalom jelentős része a város­rendszerek társadalmi, gazdasági és politikai oldalainak belső aspektusával foglalkozik. A városokat gyakran tekintik egy or­szág belföldi városrendszere részének. A nemzetközi aspek­tusokat pedig tipikusan a nemzetállamok kölcsönviszonyainak tartják fenn, s a városokra kevésbé vannak tekintettel. A nem­zetközi gazdasági tevékenységekkel foglalkozó irodalom más­felől hagyományosan a multinacionális vállalatok és bankok tevékenységével foglalkozik és a multinacionális cégek hatal­mát kulcsfontosságúnak tartja a globalizáció szempontjából. A szolgáltatásokkal, s különösképp szakszolgáltatásokkal és az információs iparágakkal foglalkozó tudományos elemzés a szakértelemre és az információ kibocsátásra, nem pedig a szó­ban forgó termelési folyamatra koncentrál. Ezáltal a termelés elhelyezkedésével, infrastruktúrájával és a munkamódokkal foglalkozó kérdések kikerülnek az elemzés horizontjából.

Egy olyan alternatív elemzési keretet, amely az elhelyezke­désre, termelésre és az új központok kialakulására koncentrál, röviden a következőkben fogalmazhatnánk meg:

1. A gazdasági tevékenységek területi szóródása, amelyek között a globalizáció mindössze egyetlen forma, előmozdítja a központosított funkciók és műveletek növekedését. Az agg­lomerációk új logikájával szembesülünk itt, s azokkal a kulcs­fontosságú feltételekkel, amelyek a fejlett gazdaságokban újó­lag megerősítik a városok megújuló központi jelentőségét. Az információs technológiák, amelyekről gyakorta érvénye­sül az a vélekedés, hogy a szó geográfiai értelmében neutralizáló hatást gyakorolnak, valójában a térbeli koncent­rációt is előmozdítják. Tehát számos tevékenység esetében lehetővé teszik a földrajzi szétterjedést és az egyidejű integ­rációt. Azok a konkrét föltételek azonban, amelyek mellett az ilyen lehetőségek elérhetők, előmozdították a centralizáció fo­lyamatait is a legfejlettebb technikát alkalmazó felhasználók és a legfejlettebb telekommunikációs központok körében. Ez­zel párhuzamos fejlődések figyelhetők meg olyan városokban is, amelyek területi csomópontokként szolgálnak, vagyis a glo­bális városokhoz képest csekélyebb földrajzi léptekben és a komplexitás alacsonyabb szintjén.

2. A gazdasági műveletek földrajzilag szórt konglomerátu­maiban a központosuló ellenőrzés és irányítás nem válik szük­ségképp részévé egy „világrendszernek". Igen specializálódott szolgáltatások hatalmas mennyiségének előállítását is előfel­tételezi, továbbá telekommunikációs infrastruktúrát és ipari szolgáltatásokat. A nagyobb városok a nemzetközi kereske­delem, beruházási tevékenység és vállalatvezetési műveletek kiszolgálásának és pénzügyi hátterének is központjai. Ebben az értelemben stratégiai termelési területei napjaink vezető gazdasági szektorainak. Ez a feladatcsoport abban is érzé­kelhető, ahogy ezek a tevékenységek teret nyernek az érintett gazdaságokban. Másutt rámutattam már arra („Global City", ötödik fejezet), hogy a szolgáltatások térnyerése szempontjá­ból nem pusztán az e szférában felkínált munkakörök bővü­lése a jellegzetes, hanem valamennyi iparágban a vállalatok szervezésének fokozódó szolgáltatás-intenzitása. Globális és regionális szinten egyaránt a városok rendszerint a legkedve­zőbb és legjobb keretet kínálják a szakszolgáltatások biztosí­tásához. Az ilyen szolgáltatások gyors bővülése és aránytalan összpontosulása a városokban mintegy azt mutatja, hogy a városok visszanyerték alapvető szerepüket a termelés elhe­lyezkedése szempontjából, azt az időszakot követően, amikor a tömegtermelés a gazdaság meghatározó szektora volt.

3. Manapság immár – eltérően a közelmúlt tényeitől – nincs egyszerű és egyenes összefüggés a központosulás, illetve a földrajzi egységek között, mint a városközpontok vagy a cent­rális üzleti negyedek. A központ térbeli megfelelője számos földrajzi formában jelentkezhet. Lehet a központi üzleti terület, ahogyan jórészt még ma is van New York Cityben, vagy ki­terjedhet a szélesebb városkörnyezetbe az erőteljes üzleti te­vékenység csomópontjainak hálózataként, ahogyan Los An­gelesben is van. Másutt kifejtettem már (az előbb idézett könyvemben), hogy egyidejűleg tanúi lehetünk egy transz­territoriális „központ" kialakulásának, amely digitális „országutak" és erőteljes gazdasági tranzakciók révén va­lósul meg. Ott amellett érveltem, hogy New York, London és Tokyo felfogható a központosulás ilyen transzterritoriális terü­letének, különösképp bizonyos iparágak és tevékenységi kö­rök vonatkozásában. A fejlődések határán pedig a közpon­tosulás testet nem öltő területeit érzékelhetjük, amelyeknek territoriálisán semmi sem felel meg, s ez az elektronikusan generált tér az, amelyet cyberspace-nek, kibernetikai térnek nevezünk.²

A gazdasági globalizáció és az információs iparágak itt kö­vetett elemzése három fontos szemponttal egészíti ki a" gaz­dasági globalizáció tanulmányozását. Először is, a nemzetál­lamot számos összetevőre tagolja, amelyek jelentősnek bi­zonyulhatnak a nemzetközi gazdasági tevékenységek megér­tésénél. Másodszor, az elemzés így immár nem arra koncent­rál, hogy a nagyvállalatok hatalma milyen értelemben érvé­nyesül a kormányzatokkal és nemzetgazdaságokkal szemben, hanem továbblép azoknak a tevékenységeknek és szervezeti megoldásoknak a spektrumára, amelyek a termelőüzemek, szolgáltatási teljesítmények és piacok globális hálózatának ki­alakításához és fenntartásához szükségesek. E folyamatokat a transznacionális vállalatok és bankok tevékenységei csak részben fogják át. Harmadszor, a figyelmet a gazdasági tevé­kenységek lokális meghatározottságára irányítja, illetve azok­ra a városszociológiai és politikai szerkezetekre, amelyek ezekhez a tevékenységekhez kapcsolódnak.

A centrumok és perifériák új térszerkezete

Az információs iparágak térnyerése s a globális gazdaság nö­vekedése – e két szervesen összetartozó folyamat – hozzájá­rult a központosulás és marginalizálódás új térstruktúrájának létrejöttéhez. Ez az új térszerkezet részben létező egyenlőt­lenségeket termel újra, ugyanakkor a gazdasági növekedés és dinamizmus jelenlegi formáinak sajátos következménye is. Számos formában jelentkezik, sok területen hat, a telekom­munikációs lehetőségek elosztásától kezdve a gazdaság és a foglalkoztatás struktúrájáig. A globális városok a rendkívül erő­teljes hatalomkoncentráció szférái, a globális gazdaság irányí­tási központjai, az egykori gyáripari termelés központjaiban vi­szont rendkívüli hanyatlás érvényesül. A belvárosok és a kijebb eső üzleti központok jelentős beruházásokat kapnak ingat­lanszerzés és telekommunikációs hálózatépítés terén, az ala­csony jövedelmű városrészek viszont elemi forrásokat nélkü­löznek. A magasan kvalifikált dolgozók jövedelme szokatlanul magas szinteket ér el, az alacsony vagy közepes végzettségű emberek jövedelme viszont csökken. A pénzügyi szolgáltatá­sokból szuperprofitok nyerhetők, az ipari szolgáltatások viszont fennmaradási nehézségekkel küszködnek. Ezek a trendek nyil­vánvalóak – még ha eltérő intenzitással jelentkeznek is – a fejlett világ egyre több nagyvárosában.

A központosulás ilyen térstruktúrájának leghatalmasabb vá­rosközi hálózata a jelentős nemzetközi pénzügyi és üzleti köz­pontokat kapcsolja össze: New York, London, Tokyo, Párizs, Frankfurt, Zürich, Amsterdam, Los Angeles, Sydney, Hong Kong érintettek mindenekelőtt benne. E geográfiai képződ­mény immár magában foglalja az olyan városokat is, mint Sao Paulo vagy Mexico City. E városok között a tranzakciók in­tenzitása – különösképp ami a pénzügyi piacokat illeti -, a szolgáltatási szféra és a beruházási tevékenység tranzakciói erőteljesen bővültek, s éppígy növekedtek az itt mozgó nagy­ságrendek. Ugyanakkor élesedő egyenlőtlenség figyelhető meg a stratégiai források és tevékenységek koncentrálódásában e városok között és egyazon országon belül egyaránt.³ Párizs például ma több vezető gazdasági szektort és nagyobb mennyiségű vagyont koncentrál Franciaországban, mint húsz esztendővel ezelőtt, Marseille viszont – ez az egykor jelentős gazdasági központ – elveszítette részesedését, és súlyos ha­nyatlásnak indult.

A városok ilyen új globális és regionális hierarchiáinak ki­alakulása mellett hatalmas területek tettek szert perifériális szerepre, egyre inkább kiszorulva azokból a főbb gazdasági folyamatokból, amelyek mozgatják a gazdasági növekedést az új globális gazdaságban. A korábban fontos gyáripari köz­pontok és kikötővárosok közül számos hely elveszítette fel­adatát és hanyatlásnak indult, nem pusztán a kevésbé fejlett országokban, hanem a leghaladottabb gazdaságokban is. Ez akár a gazdasági globalizálódás további jelentése is lehet. E fejlődésmenet értelmezhető úgy, hogy a központosulás új térstruktúrái jönnek létre, amelyek oldják a szegény és gazdag országok korábbi megosztottságát, s egyidejűleg a periféri­kusság olyan új térstruktúrái alakulnak ki, amelyek nemcsak a kevésbé fejlett világban, hanem a magasan fejlett országok­ban is nyilvánvalók.

A gazdasági tevékenység transznacionális jellegének kiala­kulása fokozta a városok közötti tranzakciók intenzitását és nagyságrendjét. Ezekben a városokban a hangsúlyos orien­tálódás a világpiacok felé azzal kapcsolatos kérdéseket vet fel, hogy az ilyen városokban miként artikulálódik a nemzet­állami jelenlét, a regionális illeszkedés, miként találkoznak a nagyobb társadalmi és gazdasági struktúrák. A városok rend­szerint mélyen regionális környezetük gazdaságába ágyazód­nak, s gyakorta mindmáig tükrözik ezen utóbbi jellegzetessé­geit. A globális gazdaság stratégiai területein található városok azonban részben hajlanak arra, hogy leváljanak közvetlen régiójukról. Ez ellentmond annak a hagyományos felfogásnak, hogy a városrendszerek előmozdítják a regionális és nemzeti gazdaságok területi integrálódását.

Az új városi gazdaság számos vonatkozásban igen proble­matikus. Ez különösen talán a globális városok és regionális megfelelőik esetében nyilvánvaló. A központok és a perifé­rikus területek új térszerkezete bontakozott ki, amely nem­csak a létező egyenlőtlenségek további erősödését idézi elő, hanem az egyenlőtlenségek új dinamikájának számos új összetevőjét is létrehozza. Az új növekedési szektorok -a szakosodott szolgáltatási és pénzügyi ágazatok – a profit­teremtés olyan lehetőségeit kínálják, amelyek messze meg­haladják a hagyományos gazdasági szektorok profitlehetősé­geit. Ez utóbbinak alapvető jelentősége van a városi gazda­ság működésében és lakói napi szükségletének teljesítésé­ben, túlélésük azonban nem garantált abban a helyzetben, amikor a pénzügyek és szakszolgáltatások szférájában szu­perprofitok születnek.

Ez az éles polarizáltság a gazdaság különböző szekto­rainak profitteremtő képességében mindenkor létezett. A mai fejlődések azonban egészen más nagyságrendet képviselnek, s azzal fenyegetnek, hogy a lakásügyektől kezdve a munkapiacig súlyos torzulásokat idéznek elő. Gondoljunk például arra, hogy mennyire magas a tudományos fokozattal rendelkező kezdő munkatársak vagy épp a jogá­szok fizetése, s milyen hirtelen esett vissza az alacsony kép­zettségű munkások és irodalmi alkalmazottak bére. Ezek a hatások érvényesülnek abban is, hogy számos ingat­lanszakértő lépett ki az alacsony és közepes jövedelmekhez illeszkedő lakáspiacról, és tért át a nagy jövedelműeket ki­szolgáló szegmensbe, annak nyomán, hogy megjelent a pia­con a magasan fizetett szakemberek kereslete, és hogy így a lehetséges közvetítői jövedelmek is magasabbak.

A nemzetközi ingatlanpiac gyors fejlődése csak még rosszabbá tette ezeket a diszkrepanciákat. Felszámolódtak így a transznacionális beruházások korlátai, az árak pedig a fejlett világ nagyobb üzleti központjaiban közeledtek egymás­hoz. New York City üzleti központjának árai szorosabban kap­csolódnak a londoni vagy frankfurti ingatlanárakhoz, mintsem a város egyéb részeinek ingatlanáraihoz. A központi elhelyez­kedésű terek iránti fokozódó igény előidézte az árak emelke­dését. Hogyan is kelhetne versenyre egy kisebb kereskedelmi cég a nagyobb beruházókkal és az általuk kínált árakkal?

A növekedési szektorok magas profitteremtő képessége rész­ben spekulációs tevékenységen alapul. A spekulációtól való füg­gőség nagyságrendjét érzékelhetjük a kilencvenes évek válsá­gán is, amely a pénzügyi és ingatlan profitok igen magas – nyolcvanas évekbeli – szintjét követte. Az ingatlan- és pénzügyi válság azonban mintha érintetlenül hagyta volna a szektor alap­vető dinamikáját. A válságot akár úgy is felfoghatjuk, hogy a profitoknak egy indokoltabb (kevésbé spekulációs alapú) szintje alakul ki. A profitszintek polarizálódásának általános dinamikája a városi gazdaságban továbbra is érvényesül, mint ahogy szá­mos piacon belül érvényesülnek ilyen torzulások.

„Idegenek" a globális városban

Vajon milyen hatást gyakorol a gazdasági növekedés ilyen típusa e városok szélesebb társadalmi és gazdasági rendjére? A magasan fejlett országokban, mint ahogy számos kevésbé fejlett régióban is, a dinamikus és erőteljesen bővülő gyáripari szektor – amint ez a vonatkozó tudományos irodalomból ki­derül – hozzájárul a bérek növekedéséhez, az egyenlőtlensé­gek csökkenéséhez és a középosztály kialakulásához. A szol­gáltatási szektornak, s különösen is a gyorsan teret nyerő speciális szolgáltatások szektorának az ilyen hatásaival a szakirodalom sokkal szerényebb mértékben foglalkozik.

Általános tendenciák egyébként megfigyelhetők a városfej­lődés és a városközi fejlődés szintjén egyaránt. Mint a közel­múlt kutatásai is mutatják, a fejlett világ nagyvárosain belül élesen növekednek a társadalmi-gazdasági és egyúttal tér­beli ellentmondások. Ez a felismerés akár oly módon is értel­mezhető, hogy mindössze az egyenlőtlenség mennyiségi nö­vekedéséről van szó. Ugyanakkor felfogható oly módon is, hogy ezek a jelenségek társadalmi és gazdasági újrastruktúrálódást jeleznek, s hogy a magasan fejlett országok nagy­városaiban új társadalmi formák és új osztályszövetségek alakulnak ki. Az olyan változásokra gondolunk, mint az infor­mális gazdaság bővülése, a magas jövedelműek fogyasztás-beli és életmódbeli „dzsentrizálódása" s a hajléktalanok szá­mának ugrásszerű megnövekedése.

Azoknak a gazdasági, politikai és technikai erőknek az összekapcsolódása, amelyek hozzájárultak ahhoz, hogy a tö­megtermelés – a gazdaság korábbi mozgató szférája – ha­nyatlásnak indult, előidézte annak a szélesebb intézményes keretnek az erodálódását is, amely korábban meghatározta a foglalkoztatási viszonyokat. A nyolcvanas és kilencvenes években gazdasági húzóerőt kifejtő szolgáltatási ágazatok csoportjában a nagyobb jövedelmek, a foglalkoztatási szóró­dás, a gyenge szakszervezetek jelenségei meghatározók, s az is érvényesült, hogy a kevésbé megfizetett munkakörökön belül növekszik a kiszolgáltatott foglalkozások aránya párhu­zamosan a magas jövedelmű foglalkozások növekvő hánya­dával. Az az itt létrejövő intézményes keret, amely a foglal­koztatási viszonyokat strukturálja, jelentős mértékben külön­bözik a korábbi ilyen kerettől. Ezáltal újrastrukturálódik a tár­sadalmi reprodukció és fogyasztás szférája is, amely a maga részéről visszahat a gazdaság szervezettségére és a fizeté­sekre is. Míg a korábbi periódusban az ilyen jellegű visszahatások a középosztály megerősödéséhez és bővü­léséhez járultak hozzá, addig manapság a növekvő jöve­delmi egyenlőtlenségekhez és a munkapiac bizonytalan­ságának fokozódásához vezetnek. Általános hatásként a fokozódó gazdasági polarizálódás érvényesül.

Amikor a természeti erőforrások, a munkapiaci szervezeti feltételek, a lakáspiac és a fogyasztási struktúra vonatkozá­sában polarizálódásról beszélünk, akkor nem gondolunk fel­tétlenül arra, hogy a középosztály eltűnőben volna. Olyan tár­sadalmi folyamatot tartunk inkább szem előtt, amelynek hatá­sára a gazdasági növekedés nem a középosztályok bővü­lését eredményezi, hanem inkább az egyenlőtlenségek fo­kozódásához járul hozzá, amiként az a második világháborút követő két évtizedben az Egyesült Államokban vagy Japán­ban is volt. Az említett városok közül számos esetben a kö­zéposztály a népesség jelentős hányadát képviseli, s ennél­fogva fontos csatornája annak, ahogyan a jövedelem és az életstílus társadalmi formává kristályosodik. Röviden szólva, a középosztály olyan szegmentálódása figyelhető meg, a­melyben a felfelé és a lefelé vezető elágazás korábbi perió­dusokhoz képest élesebben rajzolódik ki. Azok a feltételek, amelyek korábban hozzájárultak térnyerésükhöz és gazdasá­gi-politikai hatalmukhoz – a tömegtermelés és a tömegfo­gyasztás középponti helyzete a gazdasági növekedésben és a profit realizációban -, a növekedés új forrásainak adták át helyüket. Ez nem pusztán mennyiségi átalakulás; új gazda­sági rend körvonalai vannak kirajzolódóban.

A foglalkoztatási és jövedelmi megoszlás terén megfigyel­hető ilyen változások nemcsak az ipari szerkezet átstrukturá­lódásának következményei, hanem a vállalatok és a munka­piacok szervezetének megváltozását is tükrözik. A szolgálta­tási szférákon alapuló városi gazdaságok elemzése azt mu­tatja, hogy számos olyan vállalat, szektor és foglalkoztatási szerepkör artikulálódik, amelynek első látásra nincs köze a pénzügyek és a szakszolgáltatások által uralt gazdasághoz, valójában azonban mégis fontos funkciókat látnak el ennek a gazdaságnak az integráns részeként. Mindez azonban éles társadalmi, jövedelmi, és gyakorta etnikai szegmentáció kö­zepette megy végbe.

A vezető ipari, pénzügyi és egyéb szakosult komplex szol­gáltatások hétköznapi működésének terén az érintett munka­körök jelentős hányada gyakran nők és emigránsok által vég­zett, alacsonyan fizetett manuális munka. Bár ezeket a mun­kásokat és munkaköröket sohasem mutatják be a globális gazdaság részeként, valójában éppúgy részét képezik a globalizációnak, mint ahogy az a nemzetközi pénzügyek eseté­ben megnyilvánul. Az átértékelődés olyan fajta dinamikája ér­zékelhető itt, amelynek nyomán élesen nőtt a gazdaság ala­csonyan és magasan értékelt, sőt túlértékelt szektorai közötti távolság. A fejlődések következtében a városok vi­lága feszültségekkel és konfliktusokkal telítődik.

Polarizált tér

A globális városokban sokszínűség összpontosul. A városbeli tereket a vállalati kultúra külső jegyei töltik meg, ezen kívül azonban további kultúrák és identitások sokfélesége is jelen van, nem utolsósorban a bevándorlóknak köszönhetően. Nyil­vánvaló a törésvonal: a domináns kultúra csak a város bizo­nyos hányadát képes átfogni. S bár a vállalati szféra hatalma a nem-vállalati kultúrákat és identitásokat a „másság" je­gyével illeti, ezáltal mintegy leértékelve őket, ez utóbbiak valójában mindenütt jelen vannak. New York és Los Ange­les bevándorlóinak kultúrái és informális gazdaságai csak két példát kínálnak e jelenségekre.

A magasan fejlett világ nagyvárosai olyan területet jelente­nek, ahol a globalizációs folyamatok sokfélesége konkrét és lokális formát ölt. Ezek a lokalizált formák jórészt kifejezésre juttatják, hogy milyen módon is zajlik a globalizáció. A váro­sokat ekként úgy is értelmezhetjük, hogy a tőke nemzetközivé válása során jelentkező ellentmondások gyűjtőhelyei. Ha to­vábbá meggondoljuk azt, hogy a nagyvárosok az igen hátrá­nyos helyzetű népességcsoportok egyre nagyobb hányadát összpontosítják – bevándorlókat Európában és az Egyesült Államokban, afrikaiakat és latin-amerikaiakat az Egyesült Ál­lamokban -, úgy felismerhető, hogy a városok számos kon­fliktus és ellentmondás stratégiai területeivé váltak. Egyfelől a vállalati hatalom aránytalanul nagy hányadát összpontosít­ják, s mintegy alapvetően fontos helyként fejezik ki a vállalati gazdaság túlértékeltségét; másfelől az igen hátrányos helyze­tű népességcsoportok aránytalanul nagy hányadát összpon­tosítják, s e népességcsoportok alulértékeltségének alapvető­en fontos területei. Ezek a párhuzamos jelenségek olyan kör­nyezetben jelennek meg, ahol (1) a tőke nemzetközivé válása élesen növekszik, s a városok a globális tőke egyre fontosabb stratégiai területei; (2) a marginális helyzetű emberek pedig kifejezik tiltakozásukat és igényeket fogalmaznak meg a vá­rosok vezetésével szemben. A két jelenségcsoport együttes jelenlétének az is hangsúlyt kölcsönöz, hogy a két oldal kö­zötti távolság növekszik. A központ rendkívüli hatalmat össz­pontosít, a globális ellenőrzés képességének és a szuperpro­fitok termelési képességének alapján. A marginalitás szférája pedig – gyenge gazdasági és politikai hatalma ellenére – egy­re erőteljesebben hallat magáról a kultúra és identitás új po­litikája révén.

Záró gondolatok

Érdekes felfigyelni rá: a gazdasággal foglalkozó szakirodalom főárama azzal a feltételezéssel él, hogy a lokalitás adottságai immár nem számítanak, hogy a telematikus lehetőségeknek köszönhetően a vállalatok bárhol elhelyezkedhetnek, hogy a jelentős iparágak információn alapulnak, és ennek köszönhe­tően nincsenek helyhez kötve. Az ilyen gondolatmenetek le­értékelik a városokat, amelyek egyidejűleg az új kulturális po­litika stratégiai területeivé válnak. A vállalati szféra azáltal is jelentős engedményekre tehet szert a városvezetőségek ré­széről, hogy kilátásba helyezi távozását, ami számos cég ese­tében nemigen merül fel.

Amint a fentiekben kifejtettem, (1) a városok stratégiai je­lentőséggel rendelkeznek a gazdasági globalizációban, mert az irányítás központjai, globális piacok, s az információs gaz­daság termelési területei, valamint (2) a városi gazdaság szá­mos leértékelt területe tényleges kulcsfontosságú funkciót tel­jesít a rendszer számára. Ezeknek az összefüggéseknek a figyelembevételével lehetővé válik, hogy kiegyensúlyozottabban értékeljük a városoknak és azoknak a leértékelt szekto­roknak a jelentőségét, amelyek főleg a nők, illetve – különö­sen is az Egyesült Államokban – a bevándorlók, valamint af­rikaiak és dél-amerikaiak foglalkoztatásán alapulnak. Valójá­ban a gazdaság köztes szektorai (a rutinjellegű hivatali mun­ka, a világpiacokhoz nem kapcsolódó vállalati központok, a nagymértékben elővárosi életmódot folytató középosztályok által igényelt szolgáltatások), és a városi népesség köztes ré­tegei (tehát a középosztályok) azok, amelyek el tudták hagyni és el is hagyták a várost. Az a két szektor, amely benn ma­radt, nevezetesen a központ és a „mások" szférája ugyanis a városokban tevékenységmódjainak és életének létfontos­ságú hátterével rendelkezik,

A városok döntő fontosságú színhelyei a nemzetgazdasá­gok világgazdasági szerepvállalásának. Nagy árat fizetnek azonban ezért a főszerepért. A hajléktalanság és a szegény­ség növekedése jelentős mértékben az az ár, amelyet a glo­bális business folytatásáért le kell róni. A pénzügyi és szakosult szolgáltatások meghatározóvá válása a gazdaság vezető szektoraiként – amelyeknek profitteremtő képessége része maradt e globalizációs folyamatnak – hozzájárult a városok központi területeinek újraértékelődéséhez és számos munka­mód leértékelődéséhez. Mindennek fényében e városok szá­mos jelensége sokkal inkább a gazdaság dinamikájának kö­vetkezménye, mintsem hogy egyéni választásokon és dönté­seken alapulna.

(Fordította: Ács M. György)

Jegyzetek

¹ A globális gazdaság fogalma egyre gyakrabban használatos a vi­lággazdaság ama konkrét szakaszának a megkülönböztetéseként, amely a hetvenes években kezdett kibontakozni. Az olyan tranzakciók és intézmények igen gyors fejlődése jellemzi, amelyek kívül állnak a nemzetek közötti viszonyok régebbi keretein. A globális pénzügyi pia­cok és a multinacionális vállalatok a fő képviselői ennek az új transz­nacionális rendszernek.

² Ez is mond valamit számunkra a kibernetikai térről, amelyet gyak­ran szoktak tisztán technológiai eseményként értelmezni, s ennyiben mintegy az ártatlanság tereként felfogni. A pénzügyi területek kiberne­tikai tere olyan tereket alkot, ahol profittermelés folyik, és ezáltal ha­talom konstitúciójára kerül sor. Amennyiben ezek a technológiák erő­sítik a pénzügyi területek profitteremtő képességét és lehetővé teszik a pénztőke hipermobilitását, hatásaikkal egyidejűleg romboló követ­kezményeket idézhetnek elő más iparágakban, a népesség egyes cso­portjaiban, vagy egész gazdaságokban. A kibernetikai teret – mint bármely más teret – számos úton-módon lehet megjeleníteni, amelyek közül egyesek jótékony és „felvilágosító" hatásúak, mások pedig nem azok. (Foglalkozom ezzel a kérdéssel is „Cities in a World Economy" című könyvemben.)

³ Az olyan összetett kontinens esetében, mint például Európa, a köz­pontosulásnak valójában számos térstruktúrája érhető tetten, egy glo­bális, további kontinentális és országos térstruktúrák. Központi váro­sias hierarchia kapcsolja össze a nagyobb városokat, s ezek közül számos játszik központi szerepet a városok átfogóbb globális rend­szerében, gondoljunk például Párizs, London, Frankfurt, Amsterdam vagy Zürich helyzetére. E városok egyidejűleg részét képezik a pénz­ügyi, kulturális és szolgáltatási fővárosok európai rendjének, amelyek közül egyesek csak egy, továbbiak pedig több funkciót is visznek, ar­tikulálják az európai régiót és valamelyest kevésbé orientáltak a glo­bális gazdaságra, mint Párizs, Frankfurt vagy London. Létezik továbbá a periférikus helyzet számos további térstruktúrája: a nyugat-kelet és észak-dél megosztottság Európában, valamint további újabb megosz­tottságok. Kelet-Európában bizonyos városok és régiók – például Bu­dapest – igen vonzóak a beruházások céljából (európai és nem-eu­rópai üzletemberek körében egyaránt), más területek viszont veszíte­nek súlyukból Romániában, Jugoszláviában és Albániában. Hasonló differenciálódás figyelhető meg Európa déli részén is: Madrid, Barce­lona és Milánó nyertes helyzetben van az új európai hierarchiában, Nápoly, Róma és Marseille viszont nem.

Irodalom

Sassen, Saskia (1991), The Global City: New York, London, Tokyo. Princeton University Press.

Sassen, Saskia (1994), Cities in the World Economy. Thousand Oaks, California: Pine Forge/Sage Press.