Azt szoktam mondani, hogy egy teljes sebességgel száguldó rakétán ülünk, amely elvesztette a pilótáját. Úgy tűnik nekem, ez a gép arra van ítélve, hogy szétzúzódjék egy akadályon, vagy hogy őrült száguldásának egyik vagy másik pillanatában eltűnjön a világűr mélyén.

Ez a helyzet nem pusztán a technikának vagy a szűkebb értelemben vett technikai civilizációnak köszönhető, ezért sze­retném a kifejtésre javasolt témát mind az okok, mind a kö­vetkezmények tekintetében kibővíteni: az okok vonatkozásá­ban a technikától eljutva a technikai-társadalmi-gazdasági megagépezetig, a következményekkel kapcsolatban pedig nemcsak a nemzeti kultúrákra, hanem a politikumra, vagyis végső soron a társadalmi kapcsolatrendszerre gyakorolt rom­boló hatásokat is vizsgálni fogom.

A pokoli megagépezet

Lewis Mumford és még inkább Cornelius Castoriadis már rá­ébresztett minket arra, hogy az ember által kitalált legkülönö­sebb gépezet nem más, mint maga a társadalmi szervezet. A társadalomról beszélve, az organizmus metaforája „után most a gépezet szó az, amit minduntalan ismételgetünk. Va­lójában ez még a kartéziánus ember-gép vízió a társada­lomnak ugyanarra a mechanisztikus felfogására vezethető vissza.

A racionalizálási törekvések a technika vagy a gazdaság rendszerét célozva végső soron mindig a Cité, a Város meg­szervezésére irányultak. Frank Tinland teljes joggal jegyzi meg a technikai tudományok kapcsán, hogy azokat vizsgálva mindig egy technika-tudomány-gazdaság háromszöget kell szem előtt tartanunk.¹ Bolygónk technikai-gazdasági dinami­kája egy decentralizált mikrorendszert hozott létre, mely meg­lehetősen különbözik a centralizált megagépezettől (a Lewis Mumford által leírt fáraó-államtól vagy a makedón falanxtól), de amelyet én mégis pokolinak nevezek. Érdemes ezt egy kicsit részletesebben is kifejteni. Egyfelől arról van szó, hogy leírjuk ezt a gépezetet, meghatározzuk a jellemzőit, másfelől pedig megindokoljuk, hogy miért is nevezzük pokolinak.

A jelenkori világ működésének mechanikus volta megmu­tatkozik mind a technikai társadalom és a technikai rendszer fejlődésében, mind abban a tényben, hogy az emberek maguk is ennek a gigantikus gépezetnek a csavarjaivá válnak. Egyre több joggal beszélhetünk valamiféle társadalmi kibernetiká­ról.² Mindez az első időkben a technika és a gazdaság eman­cipációjában fejeződik ki, majd a következő lépésben a tech­nika és a gazdaság abszorbeálja a társadalom szövedékét.

A technika és a gazdaság emancipációja és elszabadulása

A technika mint olyan – absztrakt lényegét tekintve – jelen­téktelen tényező, az emberiséggel egyidős dolog, ám az olyan társadalom megjelenése, amelyben a technika immár nem a közösségi célok elérésének egyszerű eszköze, hanem önma­gában vett cél, a rendszer meghaladhatatlan horizontja, nos, az ilyen társadalom megjelenése a hagyományos társadalmi rendezőelvek „emancipációjának" idejére, vagyis a modernitás korára tehető. A technika fejlődése csak az után bontakozik ki igazán, amikor a piacnak és a társadalmi térnek a nemzet keretein belül megvalósuló kompromisszuma felbomlik, ami­kor a nemzeti rendezőelveknek, az egyetemesebb (együttmű­ködés eme ideiglenes helyettesítőinek ideje lejár.

Igen pontosan meg lehet határozni ennek az ugrásnak az időpontját, a mennyiségből a minőségbe való átmenet pilla­natát, amit úgy szoktak nevezni: a harmadik ipari forradalom. Ettől fogva transznacionálissá válnak a technika költségei, po­zitív vagy negatív hatásai (gondoljunk csak Csernobilra!), ezek dinamikája. Ha a világ engedelmeskedik a technikai rendszer törvényeinek – úgy, ahogy azt Jacques Ellul kimutatta -, ez esetben a törvényhozók lehetőségei meglehetősen behatárol­tak. Ez azt jelenti, hogy a tudomány és a technika jelentős mértékben csorbítja a szuverenitás letéteményeseinek, a nép­nek vagy képviselőinek hatalmát. A tudomány és a technika törvényei az államok törvényeinél súlyosabban esnek latba. A kelet-európai totalitarizmusok, melyek szembehelyezkedtek a modern világban uralkodó tudományos és technikai törvé­nyekkel, nagyobb részt éppen emiatt omlottak össze.

A technika hatalomra jutásának következményei között meg kell említenünk a távolságok megszűnését, a Paul Virilio-féle télécité világméretű kialakulását, a világ-falu megjelenését, melynek azonnali hatásaként megszűnt a politikai tér. „Attól a pillanattól fogva – jelenti ki Paul Virilio -, hogy a világnak mint cselekvési térnek a térbeli és időbeli kiterjedése nullára redukálódott, vagyis azóta, hogy a semmi lehet a világ, én itt, a saját kis elefántcsonttornyomban, a saját gettómban, a la­kásomban magam lehetek a világ; másképpen szólva: a világ mindenütt van, és nincs sehol. Ez az, amit a feudalizmus, majd a monarchia, s végül a Forradalom összetört."³

Ennek az önmagunkban való bezárkózásnak egyik fontos következménye a magánháborúk újbóli megjelenése. A földes­úr és a kizárólagos birtoklás elválaszthatatlan fogalmak. A mo­narchia, majd a nemzetállam, aztán a Forradalom kellett ah­hoz, hogy túlléphessünk a magánkonfliktus fogalmán. Ez az, ami újjáéledt tegnap Libanonban, ma Jugoszláviában és Uk­rajnában. A távolságok megszűnése, mely a világméretű té­lécité kialakulását eredményezte, egyidejűleg eltüntette a nemzeti tereket is, és újraélesztette a káoszt, mely lerombolja a nemzetállam alapjait, és elindítja azokat a bomlási folyama­tokat, melyekről naphosszat tudósítanak a médiumok.

A technika emancipációjának elengedhetetlen feltétele a gaz­daság transznacionálissá válása. Megint csak egy régi dologról van szó, amely most új formában tűnik fel. Kezdetben a piac transznacionális, mondhatni világpiacként működött. Több év­századon át tartott a piac és a nemzetállam együttélése. Egy helyi – és már részben transznacionális – központból kiindulva (Hanza-szövetség, Genova és Észak-Európa pénzügyi együtt­működése már a XII-XIII. században) a gazdaság fokozatosan alakította ki a nemzeti piacot. A piac fejlődésének színtere ekkor a nemzeti terület volt. Ám amikor a nemzeti terület meghódítása befejeződött, a piac továbblépett. A hetvenes évek végétől fogva a piac egyre inkább transznacionálissá vált. Transznacionális vállalatok persze mindig is voltak a kapitalizmus történetében (a Fuggerek, Jacques Coeur, a Medicik). Újdonság viszont, hogy immár nem pusztán a finanszírozás vagy a kereskedelem, hanem maga a termelés lett transznacionálissá. A Renault au­tógyár motorjait Spanyolországban készítik. Az IBM-számítógépeket Indonéziában gyártják, Saint Omer-ban szerelik össze, az USA-ban adják el stb. A munkamegosztás tehát nemzetkö­zivé vált, a vállalatok pedig abszolút transznacionálisakká lettek.

Akkoriban, amikor gazdasági tanulmányaimat kezdtem, két­féle gazdaságot különböztettek meg: beszéltek autocentrikus, illetve nyitott gazdaságról. A fejlett országok olyan nemzeti gazdaságok voltak, melyek valamiféle „telített" input-output kapcsolótáblával rendelkeztek, vagyis a nemzetgazdasági ágazatok egymástól kölcsönös függőségben álltak (a francia vegyipar francia nyersanyagokból dolgozott stb.). Azt mond­ták, hogy ezen gazdaságok ipari szövete erős és koherens. A harmadik világ gazdaságainak kapcsolótáblái ellenben üre­sek voltak, vagyis importálták azt, amit fogyasztottak, és ex­portálták, amit termeltek. Azt mondták, hogy ezek a nyitott gazdaságok, a nyugatiak pedig az autocentrikus gazdaságok.

Aztán minden megváltozott. Az autocentrikus gazdaságok belső dinamikája szükségessé tette a nyitást. Amit megterme­lünk (mezőgazdasági termékek, fegyverek stb.), exportáljuk. Amit fogyasztunk (például: háztartási gépek), azt nagy mér­tékben importáljuk. Gazdaságaink statisztikailag most éppen olyan nyitottak, mint a harmadik világbeliek.

Maastricht egyik tétje nem pusztán csak az, hogy ezt a transznacionalizációt európai szinten továbbfejlesszük, hanem az is, hogy lehetővé tegyük a japán, az amerikai és egyéb vállalatoknak az európai térség gyarmatosítását, hogy tovább szélesítsük a gazdasági kapcsolatokat, vagyis hogy engedel­meskedjünk a gazdaság törvényeinek. A GATT-nak és az uruguay-i tárgyalásoknak is az az elsődleges céljuk, hogy a me­zőgazdaságban és a szolgáltatói szektorban is kiteljesítsük a kereskedelem szabadságát.

A tudományhoz és a technikához hasonlóan a gazdaság törvényei is korlátozzák az állampolgárok és a nemzetállam szuverenitását, hiszen kényszerítő erőkként jelennek meg, melyeket legfeljebb kezelni lehet, de amelyekkel semmikép­pen sem lehet szembehelyezkedni. Ha a kényszerekkel szem­ben ennél semmi többet nem tudunk tenni, ez azt jelenti, hogy az emberi kormányzat helyére a dolgok általi irányítás lép; a polgár létének értelme szűnik meg ezáltal. Helyettesíthetjük őt egy szavazógéppel, vagyis egy mindig igent mondó géppel – az eredmény ugyanaz lesz.

A társadalom elgépiesedése

A technika és a gazdaság emancipációja nem jelenti azt, hogy a társadalmi szféra kívül marad ezeken a mechanizmusokon, hogy az megőrizné autonómiáját, hogy különösen a politika képes lenne sajátos céljai szolgálatába állítani ezeket a gé­pezeteket. Éppen ellenkezőleg, amint arra már céloztunk, a technika és a gazdaság autonomizációja, a társadalomról való leválásuk minden tartalomtól megfosztja azt. A fenti autonomizáció csak a társadalom elgépiesítésével, abszorbeálásával mehet végbe, mely végső soron annak teljes összeomlásához vezet. Az emberek, akaratuk, vágyaik a rendszer logikájának foglyai. Az állampolgárok egyszerű felhasználókká válnak. E megagépezet néhány aspektusa már jól ismert, régóta vizs­gálják már. Különösképpen Marx tanulmányozta alaposan a modern világot, s azt olyan rendszemek írta le, melynek mag­ja, a kapitalista termelési mód egy valódi gépezet. Még egy dupla forgókerékről is beszél, amely újratermeli a proletárt mint mindörökre arra ítélt munkaerőt, hogy a tőke szétzúzza őt, s ugyanakkor ugyanez a kapitalista gépezet újra is termeli őt, hiszen mindig egyre több és több munkaerőre van szük­sége. Adam Smith, a maga „láthatatlan kéz" elméletével a modern masinéria nagy prófétája, hiszen a piac csodálatos automatizmusainak feltárását ő kezdte meg. A Felvilágosodás korának gondolkodói, akiket elbűvöltek a korabeli automaták, azt szerették volna, ha a társadalom ugyanilyen mechanikus módon lenne szabályozva. Az elgépiesítés eszméje a modernitás, a társadalom teljes racionalizálásának részét képezte. Messze reményeinken túlmenően sikerült megvalósítani mind­ezt.

Ezekhez a régi gépezetekhez és automatizmusokhoz aztán újabb szerkezetek kapcsolódtak, s ezek tovább növelték gé­pezetet.

A reklám által kondicionált fogyasztók megfelelnek a terme­lési rendszer elvárásainak, mint ahogy a termelők is megfe­lelően reagálnak a piac jeleire és kényszereire. A mérnökök, miközben munkájukat a lehető legjobban végzik, észre sem veszik, hogy voltaképpen a technika korlátlan növekedését, fejlődését szolgálják. És ezek az új technikák mindig újabb és kifinomultabb módszerekkel fosztják meg a polgárokat attól a lehetőségtől, hogy irányíthassák saját életüket. E technikák növelik tovább az Észak és Dél közötti egyenlőtlenséget, s újabb és újabb lökést adnak a fegyverkezési versenynek. A felelős politikusok maguk is a gépezet csavarjaiként működ­nek. Olyan kényszercselekvések végrehajtóivá válnak, melye­ket természetesen képtelenek befolyásolni. A politikusok szint­jén zajló politika médiatizációja karikatúraszerű hatásokkal hangsúlyozza ezt a jelenséget. A politikai játék jelenlegi lé­nyegi dimenziója immár nem a tudom-hogyan-kell-csinálni, hanem a tudom-hogyan-kell-közölni/eladni. A politika egyre in­kább piaccá válik (lásd a politikai marketing fejlődését). Ez relatíve új dolog, és a gépezet immár transznacionális mű­ködésének egyik sajátosságává lett. A gépezet világméretűvé válása és abszolút elgépiesedése új, még csak most kitelje­sülő folyamatnak tekinthető. Az új technológiák felgyorsítják a piac XII. század óta tartó absztrakttá válásával kezdődő de-territorializációs folyamatot. A telekommunikációs műholdak, az adatbankok, a tőzsdei és a különböző ügynökségi számí­tógépek egymásba kapcsolhatósága egy csapásra megterem­ti az újabb transznacionális szférákat. A kommunikációs esz­közök gyorsasága már most is egyre inkább elavulttá teszi a nemzeti szintű szabályozást, megköveteli a rendszer világmé­retű megszervezését. Az európai légtér megosztottsága pél­dául igen nagy fejtörést okoz a közlekedés felelőseinek, és persze óriási anyagi pazarlást jelent.

A technikai-társadalmi megagépezet általánossá váló ano­nimitása szétzülleszti az emberi közösségek társadalmi és politikai kapcsolatait. A politikusokra, a mérnökökre, a gyár­tókra és a fogyasztókra egyaránt ható kényszerek oda vezet­nek, hogy le kell mondanunk bármiféle etikai megfontolások­ról. A gépezetben keringők csak egyetlen közös értéket fo­gadnak el: a hatékonyságot. Az öncéllá lett hatékonyság azonban romboló erő, és a gépezetet pokoli gépezetté teszi.

A megagépezet pokoli jellege

Egy gépezetet akkor nevezhetünk pokolinak, amikor kiszaba­dul alkotóinak kontrollja alól. Márpedig pontosan ez történt azzal a társadalmi gépezettel, amelyről beszélünk. Anonim és felelőtlen, gyakorlatilag irányíthatatlanná vált.

A gépezet ezen lázadása három különböző, de egymást kiegészítő jelenségben mutatkozik meg: 1. ellene szegül bár­miféle szabályozásnak; 2. zsákutcába visz; 3. mélységesen igazságtalan.

Ellenáll bármiféle politikai szabályozásnak

Amikor a gazdasági dinamika még főként a nemzeti kereteken belül hatott, elképzelhető volt, hogy a gépezetet a társadalmi és politikai erők kontrollja alatt tartsák, fennmaradjon a politikai hatalom felette gyakorolt ellenőrzésének egy bizonyos minimu­ma; vagyis a társadalom relatív befolyással bírt mind a tech­nikai fejlődés menetére, mind a nemzeti tőkefelhalmozódás se­bességére, orientációjára, modalitásaira. A gazdaság világmé­retűvé szélesedésével és a társadalmi erők egyre általánosabb transznacionalizációjával szertefoszlott a telekommunikációtól a kultúráig mindent átfogó megagépezet irányíthatóságának il­lúziója. Működésének logikája olyan szintekre helyeződött át, melyek a társadalmi szervezetek által már befolyásolhatatlanok. Ez utóbbiaknak nincs más lehetőségük, csak az engedel­meskedés vagy a lemondás – és általában ez is történik.

Francois Partant már a „Csak hadd súlyosbodjon a válság!" című könyvében megírta: „A francia gazdaság valójában nem élvez nagyobb függetlenséget, mint a breton, a korzikai vagy a languedoci gazdaság. A francia termelőgépezet elválaszt­hatatlan a környező világ termelőgépezetétől. A francia gaz­daságnak nincs saját, különálló léte."⁴

E tény egyik következménye a „politika vége", vagyis az a jelenség, hogy az állampolgári közösségek elveszítik sorsuk irányításának lehetőségét, s mindez egy technokratikus és bü­rokratikus adminisztráció elburjánzásához vezet. Ma már a legnagyobb ipari nemzetállamok politikai hatalmai is olyan helyzetben vannak, mint a hajdani provinciák prefektusai: min­den hatalommal rendelkeznek az alávetettekkel szemben az elnyomó intézkedések precíz végrehajtásához, ugyanakkor pedig a legteljesebb mértékben engedelmeskedniük kell a hierarchizált központi hatalom parancsainak, mely hatalom bár­mikor leválthatja őket. Egészen egyszerűen – és ez nem akár­mi! – a Nagy Testvér központi hatalma teljesen anonimmé és arctalanná vált.

A zsákutca

A fejlődés hajszolása, e folyamat, melynek foglyaivá váltunk, teljesen őrült dolog. A tőke korlátlan növekedése, a technika korlátlan burjánzása, a termelés magáért a termelésért, a technika a technikáért, a fejlődés a fejlődésért, ez az állandó többet akarás, mely a modern társadalmak törvényévé lett, nem folytatható a végtelenségig. Ennek a rendszer dinamikus egyensúlya által megkövetelt állandó előremenekülésnek egy­szer meg kell buknia a világ relatív végességén. A termé­szetes határokat már áthágtuk, bizonyítja ezt a természeti kör­nyezet válsága és az ökológiai aggodalmak felerősödése. Ha meggondoljuk, hogy az életszínvonal növekedésének éves üteme egy évszázada 10%-os volt, ma pedig elérté a 73%-ot, láthatjuk, hogy a rendszer tengelyét képező, a szükségletek és a javak szűkössége közötti helyes mértékű feszültség fenn­maradása is veszélybe került. Lehetünk-e továbbra is olyan vakok, hogy ne lássuk: a legjobb a jó ellensége? Tévedés ne essék: nem egy pre-technikai civilizáció utáni romantikus nosztalgiáról van szó. A jelenlegi technikák, beleértve a leg­merészebb terveket is – mint a kyborgok, a génmanipulációk, a világűr gyarmatosítása – önmagukban még nem őrült dol­gok, nem őrültebbek, mint a kerék, a tűz, a gőzgép feltalálása vagy Amerika felfedezése. Az aggodalmak abból születnek, hogy szakadék tátong a technikai fejlettség jelenlegi szintje és a társadalmi lények előállításának munkáját végző emberi gépezet színvonala között. El lehet képzelni, hogy tucatnyi protézissel ellátott, egészséges társadalmi lényeket gyártunk majd egy, a gépek által benépesített világban. Aggasztó látni, hogy a vállalatok, melyeknek egyetlen törvénye a profit, a ha­talomról álmodozó háború úszítók, a kizárólag a hatékonyságot szem előtt tartó bürokraták bármiféle kontroll nélkül használják fel a legfejlettebb technikákat egy lélektelen, koherencia és jövőkép nélküli világban.

Az igazságtalanság

Bolygónk társadalmi gépezetének dinamikája pokoli abban az értelemben is, hogy mélységesen igazságtalan. Jóllehet arra volt szánva, hogy a lehető legnagyobb boldogságot biztosítsa a lehető legtöbb ember számára, most éppen a többség – ha nem mindenki! – szerencsétlenségét készíti elő, miután bot­rányos módon elősegítette egyesek jólétét. A Világbank adatai szerint bolygónk egymilliárd leggazdagabb lakosának vagyo­na százszorosa a legszegényebb milliárdénak. Ilyen körülmé­nyek között a Nyugat által oly sokat hangoztatott univerzalizmust nem nevezhetjük másnak, mint csalásnak.

„A gazdagodás folyamata, melynek jótéteményeiben eddig csak az iparosodott államok részesültek – írja Francois Par-tant – nem válhat általánossá, nem terjedhet ki az egész vi­lágra. A harmadik világ népei semmiképpen sem tudják meg­szüntetni azt a különbséget, amely elválasztja őket a fejlett államoktól, vagyis nem lesznek képesek annyit termelni és annyit fogyasztani, mint azok."⁵ Nem egyszerűen lemaradtak – mert a lemaradás fogalma azt implikálná, hogy utolérhetik még a mezőnyt -, hanem gyakorlatilag kiestek a versenyből.

És ebben mutatkozik meg a megagépezet működésének egyik legdrámaibb következménye, az, hogy működése nem­csak az uniformizálódás irányába hat, hanem egyeseket ki is zár ebből.

A társadalmi kapcsolatrendszer lerombolása

A megagépezet uniformizál, elpusztítja a gyökereket, s végül megsemmisíti a politikát.

Uniformizálódás/konformizálódás

A bolygó-szintű uniformizálódás jelenségét részletesen ele­meztem „A világ elnyugatiasodása" című munkámban.⁶ A tech­nikai-tudományos Megagépezet, a nyugati úthenger lerombol­ta a különböző kultúrákat, eltüntette a különbségeket, és az Értelem nevében homogenizálta a világot. E folyamat Délen kulturális pusztítással jár, és a kultúra világméretű homogenizálása a konformizmus veszélyével fenyeget mindenkit: az er­kölcsi támpillérek helyét a divatok és a közvélemény-kutatá­sok adatai veszik át. Az életmód és a fogyasztás bolygó szintű univerzalizálódásának lehetünk ma tanúi, s ezzel egyidejűleg láthatjuk a középszerűség diktatúrájának kialakulását, a kivé­teles banalizálódását és a banális felmagasztosulását. Mindez nem más, mint a modernitás programjának megvalósulása ab­ban az értelemben, hogy a modernitás számára az emberiség egyforma emberek, a Felvilágosodás univerzális embereinek absztrakt közössége. Tehát immár nincs értelme annak, hogy másképpen együnk, öltözködjünk, fogyasszunk, mint a többi­ek: mindenki farmert hord és Coca-Colát iszik. A „kulturális" események világeseményekké válnak (Dallas, Olimpiai Játé­kok). A kulturális univerzalizálódás persze nem zárja ki az egyenlők közötti rivalizálást. Ellenkezőleg. Minél inkább ha­sonlítanak egymásra az emberek, annál inkább előtör a gyű­lölet, annál inkább megmaradnak az alapvető azonosságon belüli különbségek. Mindig megfigyelhetjük, hogy a konfliktu­sok nem akkor robbannak ki, amikor a különbségek szélsősé­gesen nagyok, hanem akkor, amikor azok éppen csökkennek (a québeciek és az angol anyanyelvűek Kanadában, az Ottó-mán birodalom felbomlása, ma pedig a szerbek, horvátok, bosnyákok).

A gyökerek kiirtása

A világméretű technikai-gazdasági dinamika megfosztja gyö­kereiktől a népeket, és drámai kulturális pusztulást hoz min­den „tradicionális" társadalomra. A kulturális identitás elvesz­tése, a világ varázstalanítása, a régi kompetenciák elértékte­lenedése, a korábbi státusz elvesztése és az amerikai élet­színvonal elérésének lehetetlensége, vagyis a gazdasági és társadalmi kizártság tudata könnyen robbanáshoz, elkesere­dett tomboláshoz vezethet: gondoljunk csak az ex-Jugoszláviában zajló tragikus eseményekre.

A modern állam és a nemzetállami rend eredeti törzsökéről (európai történelem) levágott, mesterséges oltvány. A népek önrendelkezési joga, melyen a Nemzetek Közössége alapult, ennek a közösségnek a lerombolásához, s ebből következően a nép fogalmának kiürüléséhez vezet. Valójában minden nép csak valamilyen szubjektív összetartozás-tudattal definiálhatja önmagát. Minden emberi közösség, melyet valami összeköt – nyelv, vallás, terület, szokás -, követelheti magának a „nép" címkét, és kérheti államként való elismerését, hiszen ez jog­alanyként való létének alapvető feltétele. És máris eljutunk a „nemzetiségi" vagy „törzsi" szétaprózódáshoz, gyakran e kettő kombinációjához.

A nemzeti(ségi) követelések összemosódnak a szeparatiz­mussal, melyből megszületik egy fanatikus bábállam, melyben nem érlelődhet ki józan civil társadalom.

A modern társadalmakat pusztító individualizmus és a gaz­daság világméretűvé szélesedése mind mikroszkopikusabb csoportocskákra robbantja szét a korábbi történelmi egységeket. E tendenciával szemben csak a már elismert államok szent szö­vetsége lép fel, mely minden eszközzel igyekszik meggátolni, hogy a Nemzetek Közösségének zárt klubjába újabb tagok lép­jenek be. Minden törzs, minden klán, minden vallási csoport érvként használhatja fel különbözőségét mint a társadalmi kö­tőerő egyedüli legitim alapját. A csendes-óceáni Nauru sziget a maga hétezer lakosával önálló állam, pedig a foszfátbányászat miatt valósággal szétverik a szigetet, s a lakosság ezért hama­rosan arra kényszerül, hogy átköltözzön Ausztráliába.

A politika elpusztítása

A problémáknak – beláthatatlan dimenzióik és technikai jelle­gük miatti – átalakulása, a közvetítő-rendszer komplexitása és a médiatikus szimplifikációk megfosztották a választókat (és gyakran a megválasztottakat is) attól a lehetőségtől, hogy megismerhessék és megtapasztalják, milyen is lehet dönté­seket hozni. Az állampolgári jogokat minden tartalomtól meg­fosztotta a manipulációval kombinált tehetetlenség. A megagé­pezet puszta működése már implikálja ezt a jogfosztottságot, mégpedig igen földhözragadt okokból: maga a termelés is jog­fosztó, és eltűnt az állampolgári jogok iránti vágy is.

A jogfosztó termelés

Bőség a legkisebb költséggel: ez a feltétele annak, hogy biz­tosítsuk a lehető legnagyobb jólétet a lehető legtöbb ember­nek, s ez azt feltételezi, hogy a technika nyújtotta minden lehetséges energiát erre fordítunk. A dolgozóvá, fogyasztóvá, felhasználóvá váló állampolgár testét-lelkét aláveti a gépezet­nek. Taylor cinikus nyíltsággal fogalmazta ezt meg: „Nem kér­jük maguktól, hogy gondolkodjanak; vannak emberek, akiket ezért fizetünk!" – állítólag ezt felelte egyszer egy munkásnak. Elválasztva egymástól a tervezői és a kivitelezői munkát, a fordizmus/taylorizmus valósította meg a tömegtermelést, amely a tömegfogyasztás előfeltétele. Ennek az volt az ára, hogy a munkást a gépezet vak kiszolgálójának szerepkörébe kényszerítették.

Visszaadják-e az új technológiák a polgár jogait a vállala­toknál? Talán, de csak azon az áron, hogy kizárják őket a cité, a város életéből. A munkások tevékeny elkötelezettségét igénylik, egy önkéntes – és ha lehetséges, intelligens – oda­figyelést. A modern műhelyekben a numerikus vezérlésű szer­számgép már semmi döntési szabadságot nem hagy meg ki­szolgálójának. Ott, akár csak a rendszer más területein, már nincsenek is olyan emberek, akiket a gondolkodásért fizetné­nek – már azt is gépek végzik! Ami a munkást illeti, ő a saját „hajcsárévá lett, vezérelve ön-kizsákmányolását, és önvezérelve kizsákmányolását".⁷ A minőségi munkát végző munkás beseperhet némi elismerést a vállalati közösség részéről, de közben le kell mondania magánéletének egy fontos részéről. Japánban, mint tudjuk, a polgári jogok már szinte csak a vál­lalaton belül léteznek, és évente negyvenezer munkás hal meg ezekért egyfajta stressz-betegségben, melyet karoshinak hívnak.

Így aztán a polgárból lett aktív termelő, passzív fogyasztó, manipulált választó, szolgáltatás-használó lény a gyárban, az irodában, a piacon, a hétköznapi életben nem más, mint a nagy techno-bürokratikus gépezet egyik kis kereke. Még ha az általunk leírt mechanizmusok nem kárhoztatták volna is tehetetlenségre, ugyan honnan lenne meg benne az a vágy, hogy gyakorolja szuverenitását?

A polgári jogok iránti vágy hiánya

A munkával vagy más idegesítő és fárasztó elfoglaltságokkal töltött nap végén a polgár hazamegy, ahol is számtalan meg­oldandó problémákkal találja szemben magát: a gyerek iskolai ügyei, a befizetendő adó, a Társadalombiztosításnak kitölten­dő adatlapok stb. Úgy érzi, hogy a televíziós játékokat nézve jobban ki tud kapcsolódni, mintha a híradót figyelné. Honnan maradna ideje, energiája arra, hogy elsétáljon az agorára vagy a fórumra, hogy tájékozódjon a város ügyeiről, mérle­gelje az érveket, kiszűrje a beszédekből az üres retorikát, és óvatos vitába bocsátkozzék, hogy végül dönteni tudjon? A médiatikus hírlavina – melynek minőségéről most nem is kívánok beszélni – nem más, mint dezinformáció, és ez éppúgy érinti a legfelsőbb vezetőket, mint a szavazótömegeket.

Környezetemben kis felmérést végeztem az általános tár­sadalmi hozzájárulási törvény megszavazásakor. A törvényja­vaslat kivételesen nagy nyilvános vitát váltott ki a Házban, számos újságcikk jelent meg, sőt, még utcai tüntetésekre is sor került. Végzős jogász hallgatóimat és posztgraduális kép­zésen részt vevő diákjaimat (mindannyian választók) kérdez­tem meg: ismerik-e a megszavazott szöveget, tudják-e, milyen módon fogják kivetni és beszedni ezt az új adót? Egy sem akadt, aki igénnel válaszolt volna!⁸ Pedig a dolog érzékeny pontot érintett, a pénztárcájukat! A megagépezet logikája nem készteti arra a polgárokat, hogy teljesítsék kötelezettségeiket, sem arra, hogy gyakorolják jogaikat. A demokrácia szép terve így aztán elveszti minden tartalmát; marad az anonim tech­nokrácia uralma. Ez utóbbi mérsékelt despotizmussal uralko­dik felettünk, melyet mi felvilágosultnak hiszünk, hiszen öntu­datlanul olyan, amilyen, mi pedig elégedettek lehetünk, hogy olcsón megszabadulhattunk egy csomó nyűgtől.

*

Végezetül még két problémáról szeretnék szólni: a megagépezet korlátairól és az előttünk nyíló perspektívákról.

A korlátok

A megagépezet nem hibátlan, nem teljesen homogén. Jacques Ellulnek a technikai társadalomról szóló elemzései nagy­jából pontosak, de igen pesszimista végkövetkeztetéseit kicsit eltúlzottaknak tartom. A szovjet világ összeomlása azt mutatja, hogy a technikai társadalom és a „kemény" totalitarizmus nem éppen a legjobb párosítás a technikai rendszer fennmaradá­sának biztosítására. Ha a technikai társadalom fejlődéséhez szükség van is totalitarizmusra, az inkább „puha" totalitariz­mus. A piacgazdaság igényeit jobban szolgálja a fogyasztók/­felhasználók gyengéd kondicionálása, mint a kemény, bürok­ratikus elnyomás.

Nem kell túlbecsülni a technika lehetőségeit sem. Számos nagy technikai rendszer csődöt mondott már. És ezek bizony igazi katasztrófák voltak, és a legnagyobb veszély még mindig fenyeget minket. Mindazonáltal ezek a katasztrófák egyszer­smind alkalmat adnak arra, hogy legalább részben megkér­dőjeleződjék a technikába, a tudományba és a fejlődésbe ve­tett abszolút hit. A katasztrófáknak pedagógiai hatásuk van. Már a komoly kételyek ébredtek, melyek megrendítették a technika mítoszát, és ez súlyos válsághoz vezethet.

Nyilvánvaló, hogy az ember technicizálása és a társadalmi tervezés terén mutatkoznak meg a legnagyobb kudarcok. A szovjet techno-bürokratikus gépezet, amely a legjobban kö­zelítette meg a kibernetikus társadalom mítoszát, teljesen al­kalmatlannak bizonyult feladata betöltésére, és minden látszat ellenére hatalma rendkívül törékeny volt. Nagyon komolyan kell venni a társadalmi gépezetekkel kapcsolatos kritikákat, még akkor is, ha azokat humorba csomagolva tálalják, mint Parkinson törvényét vagy a Peter-elvet. Még az ultraliberális piacgazdaságok társadalmi szervezeteire is ugyanilyen veszé­lyek leselkednek. A fogaskerekek közé a társadalom elgépiesítése során kerül a legtöbb homokszem, és ez az egész rendszert blokkolhatja.

Ezzel magyarázható, hogy a technika legnagyobb kudarcait hanyagság, emberi hibák okozták. Csernobil kézenfekvő példa annak bemutatására, hogy micsoda pusztítást idézhet elő a hozzá nem értés és a bürokratikus felelőtlenség párosa. Ale­xander Zinovjev meggyőzően írta le a Sugárzó jövő című mű­vében a bürokrácia Übü királyi működését. A liberális társada­lomban, ahol a formális demokráciának valamiféle minimuma még létezik, a polgárok szervezetei még megkérdőjelezhetik a technikai fejlődés koncepcióját és az eredmények felhasználá­sának módját, esetenként éppen technikai szakemberek véle­ményére támaszkodva. Jó példa erre (persze a maga korláta­ival) mindaz, ami az ökológiai vitákban történik. A médiumok villámgyors fejlődése és a közvélemény manipulálása nem (még nem?) hozott teljes sikert. A gazdasági válságok, az öko­lógiai drámák, a technikai katasztrófák újra és újra arra késztetik az embereket, hogy elgondolkodjanak a technika mindenütt je­lenvalóságából és mindenható voltából fakadó veszélyeken. A kétkedők fontos érvekre találhatnak, ha bebizonyosodik, hogy a Nicholas Rescher által Planck-elv néven leírt mechanizmus valóban úgy működik, ahogy azt ő állítja. Álságosán komolyko­dó formájában a Planck-elv így hangzik: a tudományos kutatás hozadéka csak az arra fordított összegek logaritmusával ará­nyos. Ez azt jelenti, hogy a tudományos fejlődés üteme elke­rülhetetlenül egyre csökkenni fog, és előbb vagy utóbb eljön az a pillanat, amikor zéró-növekedéssel számolhatunk, bármekko­ra legyen is a befektetett összeg.⁹ A tudósok általában tényként fogadják el a tudományos kutatás hozadékának efféle csökke­nését. A XX. század nagy felfedezéseihez általában kisebb be­fektetések is elegendőek voltak. A mostani laboratóriumukban óriási költségekkel folyó kutatások leginkább a szoftver-fejlesz­tésre irányulnak, ami voltaképpen a nagy felfedezések gyakor­lati alkalmazását jelenti. E téren persze még számos lehetőség áll előttünk, mindenesetre ha a Planck-elv igaznak bizonyul, a technikai előremenekülés nem lesz a végtelenségig folytatható.

Az előttünk nyíló perspektívák

A technikai társadalom előtt nyíló perspektívákról szólva tá­volról sem szeretnék olyan optimista álmokat propagálni, mint amilyeneket Pierre Levy sző valamiféle „techno-demokráciáról".¹⁰ Számomra igen problematikusnak tűnik elemzéseinek alapja, ahogy a technika és gazdaság egyenjogúvá válásáról ír. Mindez nem vezet szükségszerűen a szabadsághoz, sőt.

Mindebből következően egyszerűen csak azt szeretném hangsúlyozni, hogy a világ teljes technicizálása sokkal inkább a science-fiction és a fantazmák birodalmába tartozik: a ta­pasztalható és előre látható valóság más. Nem számíthatunk arra, hogy a társadalmi szervezet képes lesz megvalósítani célját, a világok legjobbikát, hogy azt egyre tovább tudja fej­leszteni és mindeközben működtetni. A technikai rendszer és a társadalom közötti hiátus tragikus diszfunkciók forrása lehet, de mindez alkalmat adhat arra is, hogy az ember újra képes legyen kontroll alá vonni a technikát, hogy egy autentikus posztmodern rendszert teremtsen, vagyis egy olyan társa­dalmat, ahol a gazdaság és a technika újraintegrálódik a tár­sadalomba, ahol Prométheuszt újra leláncolják, ahol a gazda­ság és a technika a saját, alárendelt helyét foglalja el, ahol nincs szó többé arról, hogy legyőzzük a természetet, ahol az emberi problémák megoldását nem az általános és elvakult konkurencia-harctól várjuk.

[Terminal, 64. 1993. ősz]

(Fordította: Takács M. József)

Jegyzetek

¹ Franck Tinland: L'autonomie technique, In: „La technoscience, Les fractures des discours", szerk.: Jacques Prades, L'Harmattan, 1992.

² A társadalom kibernetizálásának tervét kétségkívül soha, sehol nem hajtották annyira túl, mint az ex-Szovjetunióban. Lion Fétichtwanger, a nácik által száműzött, utóbb a második moszkvai perben helyettes ügyészként tevékenykedő kommunista író a Buharinnal együtt elítélt 17 vádlottal kapcsolatban a következőket írja Moszkva 1937 című -1937-ben Amszterdamban kiadott – művében: „A vádlottak nem igazi vádlottak, hanem inkább tudósok, akiktől azt várják, hogy magyaráz­zák meg, miféle technikai hibákat követtek el a Szovjetunióban érvé­nyes tudományos elmélet alkalmazása során. Egy közös cél köti össze a bírákat, ügyészeket és a vádlottakat. Olyanok ők, mint azok a mér­nökök, akik egy bonyolult, újfajta gépezetet igyekeznek kipróbálni. Egyesek, a vádlottak, megrongálták a gépezetet, de nem gonoszság­ból, hanem mert megátalkodottan hittek nyilvánvalóan téves koncep­ciójukban. Módszereik hamisnak bizonyultak: ezért ítélik el őket. És mivel a gépezet maga épp oly közel áll a szívükhöz, mint a bírákéihoz, elfogadják az ítéletet. Ezért hajlandók komolyan venni a tárgyalást. A gép szeretete, a hatékonyság bálványának tekinthető államgépezet szeretete az, ami mindannyiukat összeköti."

³ Paul Virilio: Le Monde-interjú, 1992. január.

⁴ Frangois Partant: Que la cris s'aggrave, Solin, 1978. 107.

⁵ I. m, 77.

⁶ Serge Latouche: L'occidentalisation du monde, essai sur la signification, la portáé et les limites de l'uniformisation planétaire, La découverte, Paris, 1989.

⁷ Michel Perraudeau-tói idézi Michel Kamps: Ouvriers et robots, Spartacus, Paris, 1983. 36.

⁸ Mindazonáltal nemo censetur ignorare legem! (A törvény nem is­merete nem mentesít.)

⁹ Ez Planck egyik megjegyzésének parafázisa: „A tudomány minden sikere növeli a feladat nehézségét."

¹⁰ Pierre Levy: Vers une citoyenneté cosmopolite. In: „La technosci-ence", i. m.