A Nemzetközi Büntetőbíróság (NBB) léte, működése szinte megalakulásától vitákat vet fel, ami arra utal, hogy a nemzetközi jog és annak intézményei a hatalmi-politikai számításoknak, erőviszonyoknak kitéve léteznek.
A Nemzetközi Büntetőbíróság és a politika
Alighogy megkezdte munkáját ez év tavaszán a Nemzetközi Büntetőbíróság (NBB), rögtön újból fellángolt a vita a hívei és ellenfelei között. Ez mutatja, mennyire ki van téve hatalmi-politikai számításoknak a nemzetközi jog – azokkal az intézményekkel együtt, amelyeknek a nemzetközi jog globális végrehajtását kellene biztosítaniuk.
Július elején lejárt az ultimátum, amelyet az Egyesült Államok intézett a római alapokmányt egy éve aláíró államokhoz (lásd a keretet). Ebben arra szólította fel ezeket, hogy kössenek kétoldalú egyezményt, amely megtiltja, hogy az Egyesült Államok polgárait kiadják az NBB-nek. Katonai segítségének megvonásával fenyegette az Egyesült Államok azokat az államokat, amelyek erre nem hajlandók. Több kormány, köztük elsősorban a német, ugyanakkor arra törekszik, hogy a lehető legtöbb állam ratifikálja a bíróság alapokmányát. Ezek a kormányok és velük együtt emberi jogi szervezetek, valamint baloldaliak is úgy látják, hogy az Egyesült Államok, Izrael, Oroszország és más államok, amelyek eddig megtagadták aláírásukat, akadályozzák egy kötelező világméretű jognak a kialakulását, amely biztosítéka lenne az emberi jogok betartásának. Miért érzik magukat az egyik csoporthoz tartozók a szuverenitásukban fenyegetve, miközben a másik csoporthoz tartozók úgy látják, hogy az NBB egy lépés az igazságosabb társadalom felé?
Általános felfogás szerint az igazságos, ha egyenlően bánik egy állam a polgáraival: egyenlő emberi jogokat biztosít nekik, de egyenlő feltételek között és egyenlő módon meg is bünteti őket. Ez az ideológia, amelynek – mint ahogy illik is egy valóságos ideológiához – van is valóságtartalma, teremti "az embert". Absztrakció ez a szabad és egyenlő csere- és jogi szubjektum formájában, és ez az absztrakció túlemelkedik a konkrét viszonyok között élő konkrét egyének meglevő egyenlőtlenségein. E konstrukció csak a tőke és az állam uralma segítségével tartható fenn. Része ennek az uralomnak a büntetőhatalom, amely szankciókkal sújtja a kapitalista normalitástól való eltéréseket – ami sziszifuszi munka szubjektumoknak és osztályuralmuknak a védelmére. Aki igazságosságot és emberi jogokat hirdet, az rendszerint kiáll az uralom és az erőszak mellett is. Történhet ez nolens volens, mint az igazságos világ baloldali vízióiban, vagy történhet egész tudatosan, amikor egy nemzetközi büntetőbíróság létrehozására törekszenek.
Nemzetközi jogi igazságtalanság…
Első pillantásra nincs állami erőszak-monopólium az NBB mögött. De magától értődően nem boldogul egy nemzetközi bíróság sem olyan hatalom nélkül, amely elvégezné a nyomozásokat, vádemeléseket, és végrehajtaná az ítéleteket. Ezeket azonban a bíróságnak kölcsönöznie kell együttműködő államoktól. Ehhez járul a komplementaritás elve (lásd a keretet), amelynek alapján újjáalakítja a legtöbb állam saját nemzeti büntetőjogi szabályozását. Ebben a leginkább előrehaladott az új német büntetőjogi törvény. Ez büntethetővé teszi a római alapokmányban megfogalmazott vétségeket néhány más vétséggel együtt, és normává teszi a globális világjog elvét, úgyhogy elvben az egész világon üldözhetik német ügyészek a nemzetközi jog megsértőit. A nemzetközi büntetőjog mögött határozottan van tehát államhatalom, még ha csak pótléka is a világállami erőszak-monopóliumnak. Így hát összetalálkozik az NBB-ben is, ami összetartozik: az igazságosság és a hatalom.
De mivel nem létezik világállam mint szuverén, a nemzetközi büntetőjog a nemzetállami büntetőjognál inkább van alávetve a nemzetközi hatalmi viszonyoknak. Ezért vannak is ennek igazságtalan oldalai. Ezért nem kell prófétának lennünk, hogy megjósoljuk: főleg azoknak a bűncselekményeknek szenteli majd magát az NBB, amelyeket a periféria államai követnek el. Ha a perifériák "banditaállamai" nem ratifikálták a római alapokmányt, ezzel nem mennek sokra, ha érdekükben áll a nagyhatalmaknak (kiváltképpen a Biztonsági Tanácsban képviselteknek), hogy a vádlottak padjára ültessék őket. Ezeknek nincs hatalmuk ahhoz, hogy megakadályozzák az illetékességnek a Biztonsági Tanács által történő elrendelését. Továbbá aligha vehetik igénybe a perifériák államai a komplementaritás elvét. Tőlük eleve elvitatják azt a valóságos képességet, hogy nemzetközi-jogi bűnökről saját bíróságaik ítélkezzenek.
…és igazságosság
De még akkor is lennének nagy problémák, ha szuverenitásra tenne szert a nemzetközi büntetőjog. A nemzetállami büntetőjoghoz hasonlóan a nemzetközi-jogi büntetőjog is elvonatkoztat mindent a konkrét viszonyok közt élő konkrét egyénektől.
Hogy példával illusztráljuk ezt: a nemzetközi büntetőjog számára azok a katonai akciók, amelyeket Izrael hajt végre palesztin területeken polgári személyek ellen, éppúgy büntetendő háborús bűnöknek számítanának, mint Szaddám Huszein időközben már befejeződött háborúja a kurdok ellen vagy az iraki háborúban a szövetségeseknek azok az akciói, amelyeknek az áldozatai iraki polgári személyek voltak. Abban áll a probléma, hogy elvontan egyenlőnek tekintenek minden olyan katonai akciót, amely polgári személyek ellen irányul. Itt Izrael elsősorban palesztin öngyilkos merényletekkel szemben védekezik – ami nem büntethető a Római statútum szerint -, Husszein az ő fasisztoid rendszerét tartja fenn, amit viszont a szövetségesek megdöntöttek. Igazságos törvényeknek ezt a konkrét társadalmi összefüggésektől elvonatkoztató hatását politikailag használják ki: csak kapóra jön az arab államoknak, ha Izraelt az a veszély fenyegeti, hogy a nemzetközi büntetőjog malomkövei közé kerül. Izrael döntését, hogy nem ratifikálja a Római statútumot, a világközvélemény az Izrael-ellenes aktákban egykettőre újabb vétségként könyveli el.
A nemzetközi büntetőjognak ez a politikai használata az egyik oka annak, amiért az Egyesült Államok oly határozottan fellép az NBB-vel szemben. A másik ok az, hogy nem teljesültek a saját kívánságai: meghiúsult az Egyesült Államoknak az a szándéka, hogy a bíróság segítségével további legitimációt adjon a saját intervencióinak, mégpedig azáltal hiúsult meg, hogy ez teljesen a Biztonsági Tanács ellenőrzése alá helyeztetett. Csak ezután változott át az Egyesült Államok az NBB legelszántabb ellenfelévé. Miután az Egyesült Államok kivált a római folyamatból, még egy próbálkozást tettek az ENSZ Biztonsági Tanácsának 1422. sz. határozatával. Ennek értelmében az NBB-vel szemben védettséget élveznek mindazon személyek, akik olyan államoknak polgárai, amelyek nem írták alá a szerződést, és olyan béketeremtő vagy békefenntartó akciókban vettek részt, amelyeket jóváhagyott az ENSZ. Az "American Service-members Protection Act" nevű törvénnyel az Egyesült Államok már egy évvel korábban úgy döntött, hogy akár katonai erővel is megvédi a polgárait attól, hogy a bíróság elé kerüljenek.
Európa mint joghatalom
A Franciaország kívánságára pótlólag bevezetett szabályozás – háborús bűnöknél hét évre kizárhatják az NBB illetékességét a szerződést aláíró államok – azt illusztrálja, hogy a bíróságtól az "öreg Európa" is félhet. Ugyanez érvényes azokra a kétoldalú szerződésekre, amelyeket szigorúan titokban kötöttek európai államok Afganisztánnal, hogy megvédjék polgáraikat attól, hogy az afganisztáni háborúval kapcsolatban kiszolgáltassák őket az NBB-nek. Nyilvánvalóvá válnak az európai államok kockázatai, ha vetünk egy pillantást a NATO Szerbia elleni háborújára: büntethetőséghez vezetett volna a nagyszámú civil áldozat és civil célpontoknak a szándékos támadása, ha ezek az NBB időbeli mandátuma alá estek volna. Nem segített volna az 1422. sz. határozat sem, mert az ENSZ nem adott engedélyt a háborúra.
De akkor miért lép fel Európa mégis oly határozottan az NBB mellett? Amikor eszközöket kerestek, hogy a világhatalmi versengésben gátolják az Egyesült Államokat, arra a természetes gondolatra jutottak az európaiak, hogy jogi keretek közé kellene helyezni a nemzetközi kapcsolatokat. A számítás egyszerű: mivel az EU katonailag nem tud lépést tartani az Egyesült Államokkal, és mivel ennek megfelelően az Egyesült Államok magának kaparja ki a gesztenyét a legtöbb haszonnal kecsegtető válságövezetben, fel kell használni a nemzetközi büntetőjog elriasztó és megtorló hatását, hogy meg lehessen akadályozni az Egyesült Államok katonai akcióit, vagy legalább utólag meg lehessen büntetni azokat, akik végrehajtották. PR-sikere már van is ennek a stratégiának; Európa önábrázolása remekül kihasználja azt az Amerika-ellenességet, amely az Egyesült Államokat a "Vadnyugattal", Európát pedig az emberi jogokkal és a renddel kapcsolja össze.
Német utak a normalitás felé
Németország esetében vezet csak igazán egy ilyen költséghaszon-számítás a nemzetközi büntetőjog stratégiájához: az NBB újabb eszköz azon az úton, amely a "normalitáshoz" vezet. Itt főleg arról van szó, hogy nacionalista szempontok szerint a lehető leghatékonyabban dolgozzák fel a nemzetiszocialista múltat. Ide tartozik a háborús bűnökkel foglalkozó Nürnbergi Bíróság; ebben a műfajban ez volt a legelső, és innen származik egy állandó nemzetközi büntetőbíróságnak a gondolata. A mai NBB támogatásában összetalálkozik a német múlt feldolgozásának két versengő stratégiája: a német bűnök egyediségét hangsúlyozzák a Habermast követő nemzeti felvilágosítók azzal a céllal, hogy hangsúlyozzák azt az egyedülálló és állítólag példaszerű módot, ahogy múltjukkal a németek szembenéztek. Ennek megfelelően egyedülálló moralitást követelnek, amely emberi jogi úton, tehát az NBB-n keresztül is, Németország "normalitásához" vezet.
A múlt feldolgozásának hagyományosabb szellemei, amilyen például Walser és Nolte, nem tudják viszont elviselni a német bűnökre való emlékezést és "a győztesek jogát", amely a nürnbergi perben működött. Ők el akarják tüntetni a német bűnöket, vagy legalább el akarják törölni azok egyediségét, hogy Németország eljusson a "normalitáshoz". A német nemzetközi jogászok többsége is támadta a Nürnbergi Bíróság legitimitását azzal az érvvel, hogy ott visszamenőleges hatállyal alkalmaztak olyan törvényeket, amelyek még nem léteztek a kifogásolt tett elkövetésekor. A volt Jugoszlávia ügyében létrehozott ad hoc bíróság eljárása azonban nem okoz már problémát német nemzetközi jogászoknak, mint ahogy az sem, hogy elítéljék az NDK politikusait és katonáit, akik felelősek voltak a berlini falon átmászók halálért. Az elfojtás német programját csak segíthetnék az NBB ülései, kiváltképp akkor, ha az egykori győztesek ülnének a vádlottak padján. A jövőben talán ítélkezhet majd a német igazságszolgáltatás az új német büntetőtörvénykönyv alapján az Egyesült Államok háborús bűnösei felett.
Mindezek a példák, amelyek szemléltetik, hogyan használják fel politikai célokra a nemzetközi büntetőjogot, egyszersmind aláhúzzák e büntetőjog alapproblémáját is: a hatalmasok érdekei korlátozzák a nemzetközi büntetőjog hatalmát. Ennyiben tökéletesen találó a "győztesek jogáról" beszélni. Természetesen lehetséges, hogy az ilyen nemzetközi jog, hasonlóan a nemzeti joghoz, a kisebbik rossz a kapitalista hétfejű sárkány elleni harc logikájában. Példa erre a német bűnösök elítélése Nürnbergben. De ez az eset azt mutatja, hogy végső soron ez a logika is csak az uralom és az erőszak folytatódáshoz vezet, mert Németország újbóli megerősödését a nürnbergi perek sem tudták megakadályozni. Elítélték a "tetteseket", a Szövetségi Köztársaság pedig ártatlanságban moshatta kezét.
Az NBB is küld majd börtönbe háborús bűnösöket, akikért nem kár. Ámde aligha tartoznak majd ezek közé a nagy hatalmú államok polgárai, akik élvezik a győztesek immunitását. Ha igazságos lenne a büntetőbíróság, vagyis eljárna a hatalmasokkal szemben is, az nem lenne feltétlenül jobb – lásd Izraelt. Aki a bírálatában csak arra összpontosít, és azt sugallja, hogy a büntetőbíróság lenne a megoldás Izrael oldalán, az maga is bedől egy partikuláris logikának. Mit sem változtatna ez a középponti botrányon: az állami és a nemzetközi jog formáján, amely közvetlenül a hatalomra és erőszakra támaszkodik. Ezért teljességgel hamis a "győztesek igazságszolgáltatásáról" beszélni, mert ez azt érezteti, mintha a "vesztesek igazságszolgáltatása" lenne a megoldás.
Illetékes nagy bűnök esetében: a Nemzetközi Büntető Bíróság
1998 júliusában írták alá Rómában 120 ENSZ-tagállam képviselői egy nemzetközi büntetőbíróság létrehozásának és alapokmányának a szerződését (NBB, angolul: International Criminal Court, ICC). A szerződés életbe lépéséhez szükséges elégséges számú ratifikáció 2002 áprilisára született meg. Olyan államok, mint Kína, Izrael és Oroszország elutasította a szerződést, az Egyesült Államok pedig visszavonta az 1998. évi aláírását. Miután elsősorban Németország biztosította a bíróság finanszírozását, a személyi kérdéseket pedig kiokoskodták, 2003 márciusában Hágában elkezdett dolgozni a bíróság.
A római alapokmány szerint az NBB-nek egyes személyeket kell felelősségre vonnia, akik nemzetközi jogi bűnöket követtek el. Ezek közé tartozik: a "népirtás", amelyet úgy definiálnak, mint egy "nemzeti, etnikai vagy vallásos csoport" teljes vagy részleges megsemmisítését; a "bűn az emberiség ellen": ezek szisztematikus módon vagy nagy arányokban elkövetett súlyos bűnök, amilyen népcsoportok "kiirtása", "rabszolgaságba vetése" és "elűzése; a "háborús bűnök", amelyet egy sor tényállással határoznak meg az 1949. évi genfi konvenció alapján, és amely belső és nemzetközi konfliktusokra vonatkozik; továbbá az "agresszió bűne" (a nemzetközi szokásjog szerint különösképpen a támadó háború), amelyet megemlít ugyan az alapokmány, de még nem határoz meg tényállással, és nem is büntet.
A nemzetközi büntetőjoggal eddig egyrészt az ENSZ ad hoc bíróságai foglalkoztak, amilyen a Jugoszláviával foglalkozó bíróság. Ezek olyan bűnök esetében illetékesek, mint az NBB, de ezeken belül csak olyanokkal, amelyeket térben és időben körülhatárolt keretek között követtek el. Másrészt az ENSZ nemzetközi bírósága formálisan a tagállamok bűneinél és konfliktusainál illetékes, de ezek legtöbbször ki tudják azt kerülni magasra helyezett illetékességi küszöbük miatt.
Ezeket a küszöböket alacsonyabbra állították a római alapokmányban, de nem annyira, hogy az NBB vádemelő hatósága el tudjon járni mindenki ellen, aki gyaníthatólag elkövetett nemzetközi jogi bűntettet. Világossá válnak a globális világjog korlátai a harmadik iraki háború kapcsán: ha lehet gyanakodni nemzetközi jogi bűncselekményekre – természetesen ez az előfeltétele a nyomozási folyamatnak -, akkor csak egy meghatározott ideig lenne illetékes az NBB, mint ahogy ezt újból és újból hangoztatják. Bár az ad hoc bíróságoktól eltérően az NBB nem ítélkezhet olyan bűnök esetében, amelyeket a hatályba lépése előtt követtek el; az iraki háború viszont a hatályba lépése után kezdődött. De nyomozási eljárásokba csak akkor lehet kezdeni, ha gyaníthatóan olyan állam a tettes vagy olyan államban követték el a bűnt, amely aláírta a szerződést, amely a konkrét esetben elismeri a bíróságnak vagy az ENSZ Biztonsági Tanácsának illetékességét.
Ezen a módon elvben a vádlottak padjára ültethetők harmadik országoknak – mint az Egyesült Államoknak és Iraknak – a tettesei is. Az iraki háború esetében azonban nem számíthatunk a bíróság ad hoc elismerésére sem az Egyesült Államok, sem az iraki rezsim felelősei részéről. A Biztonsági Tanácsban vétójoga van az Egyesült Államoknak, úgyhogy a Biztonsági Tanács csak irakiakat tudna Hágába küldeni. Az NBB számára az utolsó illetékességi küszöb a komplementaritás elve: az NBB csak akkor léphet közbe, ha maguk az érintett államok nem tudják, vagy nem akarják üldözni a bűncselekményeket.
Ehhez járulnak még további szabályok, amelyek megakadályozhatják nyomozások elkezdését: A római alapokmány szerint a vádhatóság mérlegelheti, hogy indít-e nyomozásokat, és hogy azokat el is juttatja-e a vádemelésig. Ezért – eltekintve attól, hogy politikai szempontból kívánatos-e – nagyon kevéssé valószínű, hogy egy olyan esetet, mint az iraki háború, tárgyalni fog az NBB.
(Fordította: Endreffy Zoltán)
