A “kurzus” és a keresztény-nemzeti ideológia kialakulása

A szerző szinte definitív tömörséggel mutatja be a Horthy-korszak több nemzedék gondolkodását meghatározó ideológiai alappilléreinekszületését.

„Keresztény kurzusnak" a Horty-korszak közirodal­mában az 1919 augusztusától, a Tanácsköztársaság és a Peidl-kormám bukásától 1921-22-ig, a bethleni kor­mányzati rendszer kialakulásáig és megszilárdulásáig tartó mintegy másfél-két esztendőt nevezték. A kifeje­zés érzékeltette, hogy előtérbe kerültek a keresztény partok és a keresztényszocialista szakszervezetek. Ké­sőbbi időszakból visszatekintve a „kurzus" megjelölés már inkább azt fejezte ki, hogy konjunkturális jelenségről volt szó, legalábbis ami az önmagukat keresztényként meghatározó politikai és tömegmozgalmak erejét, befolyását illeti. Maradandó volt viszont a keresztény-nem­zeti ideológia, amely az 1919-1944 közötti negyedszá­zad hivatalos állami eszmei irányzatát jelentette.

„A magyar politikában váltóigazítás történt a forra­dalomból kisarjadzott kommune bukása után… új frontra sorakozott az öntudatra ébredt nemzeti közvéle­mény. Nyíltan kitűzte a keresztény nemzeti politika zászlaját… A nemzeti felbuzdulásból… történelmi prog­ram lett. A politikai élet egész komolysággal a keresztény és nemzeti gondolat vezércsillaga felé fordult." – írta Turi Béla a Nemzeti Újság főszerkesztője 1921-ben. Az idézett (napjainkra is érvényesnek tűnő) sorokból nyilvánvaló, hogy elsősorban ideológiai konfrontációról van szó a magyar társadalom sorsát a dualizmus korá­ban, majd az 1918-19-es forradalmak idején befolyásoló liberalizmussal, polgári radikalizmussal, szociáldemok­ráciával és kommunizmussal egyaránt. E különböző és egymást kizáró eszmekörök egybemosása és együttes el­vetése alapján már az 1900-as évektől kibontakoztak jobboldali áramlatok. Ezeket összefoglalóan Weis István társadalomkutató „Harmadik Magyarországnak" ne­vezte, hivatkozva arra, hogy szemben állottak mind a „kapitalista-feudális alapon álló és a zsidóságnak toko­zott érvényesülést engedő szabadelvű irányzattal", mind pedig „a Jászi-Kúnfi-féle teljesen felforgató törek­vésekkel". Az antiliberális-antiradikális irányzat első reprezentatív orgánuma az 1910-ben indult A Cél című folyóirat volt, munkatársai közé tartoztak Bernát István, Bethlen István, Pekár Gyula, Prohászka Ottokár és Raffay Sándor. A lap hasábjain fogalmazta meg Kis Sándor tanár és újságíró a liberalizmus, a polgári radikalizmus és a szocializmus elvetésének közös indokát – mindegyik a zsidóságnak kedvez, vagy éppen „zsidó találmány". To­vább munkálta ezt a gondolatrendszert Milotay István publicista 1913-tól megjelent Új Nemzedék című heti­lapja.

Az antiszemitizmust Prohászka Ottokár hungarizmusa a populizmussal ötvözte. „Le kell az intelligenciá­nak hajolnia a néphez, s a rendi társadalom nyűgét gaz­dasági elmaradásban hordozó népünket felszabadítani… Ha meghagyjuk gazdasági tehetetlenségében, írott malaszt a politikai szabadság." – írta a katolikus főpap.

Már a forradalmak tanulságait összegezve fogal­mazta meg Bangha Béla jezsuita pap a szabadságjogok, különösen a sajtószabadság erőteljes korlátozását, a de­mokrácia elvetését – a kereszténységre hivatkozva. „A kereszténység a népszuverenitás oly értelmű eszméjét kizárja, amely szerint a nép az egyedüli forrása minden jognak, tekintélynek, kormányhatalomnak … a jog és törvény azáltal lesz teljessé és szentté, hogy a nép által egyszer választott vagy benne kifejlődött államformát, államfőket, törvényeket az Isten által lelkünkbe írt fel­sőbb törvény és jogrend szentesíti… kívánatos az is, hogy a kormányzati hatalom közvetlenül csakis a legjob­bak s legrátermettebbek, legbölcsebbek s legerényesebbek kezében legyen s valamennyinek egy, a legerényesebb, álljon élén."

Az ideológia nemzeti mozzanatát leghatározottabb formában az 1919 nyarán francia megszállás alatt álló Szegeden gyülekezett ellenforradalmár katonatisztek, közhivatalnokok, publicisták képviseltek. Innen a „sze­gedi gondolat" elnevezés. A „szegediek" – vezetőjük Gömbös Gyula volt, köré csoportosultak többek között Kozma Miklós, Zsilinszky Endre, Eckhardt Tibor, Zadravecz István – azt vallottak, hogy nincs visszatérés a liberális rezsimhez, amelyet felelősnek tekintettek az össze­omlásért és a forradalmakért. A területi integritás helyreállítása és a gazdasági, politikai hatalmi viszonyok átren­dezése, a teljes őrségváltás volt legfőbb célkitűzésük. „A méreg sokkal jobban beette magát az ország szerve­zetébe, semhogy egyszerre kiküszöbölhető lenne. Zajta­lan, szívós munka, új emberek betanítása és fokozatos ki­cserélése, lépésről lépesre való térfoglalás – ez javíthat a helyzeten és semmi egyéb. Mindez… egy pontja egy nagy stratégiai felvonulásnak, melynek célja… egy nagy, imperialista, gazdag Magyarország megalapítása" – fogalmazta meg Kozma Miklós, az írástudó huszártiszt, a célkitűzések lényegét.

A „szegediek" jelentős része a bethleni konszolidáció időszakában ellenzékbe kényszerült. A Gömbös-csoport 1924-ben megalakította a Magyar Nemzeti Függet­lenségi Pártot, közkeletűen a fajvédő pártot. A fajvédő program egyes elemei, az állam szerepének hangsúlyozása, a faji-nacionalista alap, az 1920-as évek magvar politikai légkörében szokatlan szociális demagógiája jel­legzetesen fasiszta velleitást [tehetetlen akaratot] fejeztek ki. A koncepció erőteljesen befolyásolta az 1930-as években lábra kapó szélsőjobboldali áramlatok gondolkodását. Ez azonban már egy másik történet.