Ha a nyolcvanas évek óta uralkodó irányzattá vált neoliberális modell nemzeti gazdaságpolitikai elgondolásait vizsgáljuk, azonnal szembeszökik a tény: ennek a gazdaságpolitikai koncepciónak, bár kiemelt szerepet szán a munkaerőpiaci teljesítmény fokozásának, közvetlenül nem célja a foglalkoztatás növelése. A neoliberális elgondolás ugyanis a munkanélküliség valamilyen természetes rátájának a létezéséből indul ki. A természetes ráta létezését feltételező elmélet szerint viszont a gazdaságpolitika nem tudja befolyásolni a munkanélküliség szintjét, vagy ha mégis megpróbálja, akkor a reménytelen cél elérése érdekében kifejtett tevékenységével rengeteg kárt okozhat a gazdaságnak. A keynesi alapon működtetett, úgynevezett finom beszabályozás időszakának bukását hozó, válságokkal teli hetvenes évtizedet követően ez az elmélet gyorsan meghódította a közgazdaságtan fő irányzatát, de a stagflációval szemben magukat tehetetlennek érző kormányokat is. A kormányok és az általuk fenntartott nemzetközi szervezetek az azóta eltelt időszakban többnyire a természetes ráta létezéséből indulnak ki, ahogy az a politikai programokból és a nemzetközi szervezetek ajánlásaiból könnyen kimutatható. Ezen az a tény sem változtatott, hogy időközben a természetes ráta egy tudományos szempontból igen csak kétes értékű hipotézissé fejlődött vissza, amelynek igazolhatósága és felhasználhatósága mára erősen megkérdőjeleződött.
Egy azonban bizonyosnak látszik: a hetvenes évektől uralkodóvá vált neoliberális megközelítés – mivel gazdaságpolitikájának központi kérdésévé az inflációt teszi, továbbá a természetes rátából indul ki –, anélkül, hogy ezt nyíltan deklarálta volna, egyszerűen lemondott a háború után több fontos nemzeti és nemzetközi okmányban lefektetett alapelvről: a teljes foglalkoztatottság megvalósításáról. Éppen ellenkezőleg: a munkanélküliséggel való együttélésre szólít fel, továbbá társadalompolitikájának, adópolitikájának stb. megvalósításában épít a munkanélküliség által megosztott társadalmi rétegek érdekkülönbségeiből adódó politikai mozgástér létezésére. Cinikusabb vélemények szerint a munkanélküliséget egyenesen a munkavállalók fegyelmezésére legalkalmasabb eszköznek tekinti. A neoliberális gazdaságpolitika tulajdonképpen egy kisebb-nagyobb méretű munkanélküliség hosszabb távon való fennmaradására rendezkedett be, ezért – a “fenntartható növekedés” kifejezés mintájára – nem tűnik túlzásnak a neoliberális elképzelést a fenntartható munkanélküliség politikájának nevezni.
A fenntartható munkanélküliség politikája nem jelenti azt, hogy a gazdaságpolitika visszahúzódna a munkaerőpiacokról. Éppen ellenkezőleg, a neoliberális gazdaságpolitika fontos célkitűzése, hogy aktívan közreműködjék a munkaerőpiaci rendszer átalakításában, amin elsősorban ennek liberalizálását (“a munkaerőpiacok rugalmasságának fokozását”) kell érteni. A neoliberális kormány ezeknek a munkaerőpiaci reformoknak a segítségével igyekezett mérsékelni a munkanélküliséget, miközben saját politikai hatalmának stabilitását is erősítette, mert a szakszervezetek hatalmának megnyirbálása és az érdekképviseletet biztosító megállapodások, törvények visszavétele az alternatív, legtöbbször baloldali politikai szerveződéseket gyengítette. A neoliberális gazdaságpolitika tehát – a közhiedelemmel ellentétben – nem passzív a munkaerőpiacon. A munkaerőpiacon kifejtett aktivitása azonban – legalábbis az elmúlt időszak eredményei erre engednek következtetni – csak kevéssé képes elősegíteni a foglalkoztatás növekedését, illetve a munkanélküliség felszámolását. Az előző két évtizedben kialakult globális munkanélküliség folyamatos növekedésében, tartós fennmaradásában tekintélyes szerepet játszott az a tény, hogy a neoliberális koncepció a hetvenes évek végétől kezdve meghatározó szerepet kapott a kormányok és az egyes országokat tanácsokkal ellátó nemzetközi intézmények programjában. A hetvenes évek közepéig meghatározó – a keresletszabályozásra építő – gazdaságpolitika helyébe lépett neoliberális koncepció felelőssége ebben a tekintetben nehezen lenne vitatható.
Az európai és az amerikai munkaerőpiac teljesítménykülönbségéről
Mint az a táblázatból kiderül, az Egyesült Államokban a nyolcvanas évekhez képest a kilencvenes évek folyamán csökkent a munkanélküliségi ráta, miközben az európai foglalkoztatási helyzetben további romlás volt tapasztalható. Ez az amerikai gazdaság által létrehozott új munkahelyek nagy számának volt köszönhető: miközben még a csökkenő munkanélküliséggel jellemezhető kilencvenes évek időszakában is átlagosan évi félmillió állás szűnt meg, a keletkezett új munkahelyek száma bőven ellensúlyozta az elbocsátások volumenét. Pedig eközben a nem csökkenő erejű migrációs hullámok és a baby-boom-generáció belépése miatt viszonylag gyorsan nőtt a munkaerőpiaci kínálat. Egyes adatok szerint 1970 és 1994 között a munkahelyek száma az Egyesült Államokban 60 százalékkal nőtt (44 millió új munkahely), míg az európai munkahelyteremtés az állások számában csak 10 százalékos növekedést okozott (20 millió új munkaalkalom).
A GDP, a termelékenység és a munkanélküliség alakulása az USA-ban és az Európai Unióban (1960-1998) | |||
A GDP reál növekedése %a | A termelékenység növekedése %a,d | Munkanélküliségi ráta % | |
USA | |||
1960-73 | 4,3 | 2,3 | 4,9 |
1973-79 | 2,9 | 0,3 | 6,8 |
1979-89 | 2,7 | 1,0 | 7,3 |
1989-98 | 1,9 | 0,8 | 6,1 |
EUb | |||
1960-73 | 4,8 | 4,5 | 2,2 |
1973-79 | 2,5 | 2,3 | 4,2 |
1979-90 | 2,3 | 1,8 | 8,7 |
1990-98c | 1,9 | 1,4 | 10,7 |
a évi átlagos növekedés, b a mai EU 15 országa, 1990-től az egyesült Németországgal, c 1997-re és 1998-ra az OECD előrejelzés, d a munka termelékenysége az egész gazdaságban, Forrás: OECD |
A neoliberális koncepció hívei – mint az közismert – hajlamosak az amerikai és az európai munkaerőpiaci teljesítmény különbségét az általuk üdvözítőnek tekintett munkaerőpiaci rugalmasság javára írni. Egyes vélemények szerint az európai munkanélküliség két évtizede tartó folyamatos növekedését az okozta, hogy a munkaerőpiaci rugalmasság növekedését előidéző reformok az európai kontinensen nem mentek eléggé messzire. Mások a bőkezű európai jóléti államok fennmaradását teszik felelőssé, amelyek a jelentősebb összegű és hosszabb időszakra fizetett munkanélküli segély, az államilag garantált minimálbérek és a rugalmasságot korlátozó egyéb tényezők intézményesítésén keresztül csökkentik a gazdaságok alkalmazkodóképességét, és ezáltal a munkanélküliség kialakulásának és fennmaradásának egyik legfőbb okát jelentik. Az európai és amerikai különbségeknek az európai munkaerőpiacok nem kielégítő rugalmasságára történő visszavezetésében élen járnak a legfontosabb nemzetközi intézmények, mint az IMF és az OECD. Ezek a szervezetek egy idő óta semmilyen, a témába vágó kiadványt nem jelentetnek meg anélkül, hogy ne figyelmeztetnék az európai országokat: ha nem csökkentik a minimálbéreket, a munkanélküli segély összegét és időtartamát, ha nem hajlandók “megreformálni” a munkavállalók elbocsátás elleni védettségének, továbbá a “munkára való hajlandóság hanyatlását” okozó szociális támogatásoknak a rendszerét, akkor nem számíthatnak a “strukturális munkanélküliség” gyors felszámolására, és az amerikai munkaerőpiacok teljesítményéhez hasonló eredmények kialakulására.
Azonban az amerikai és európai különbségek okainak vizsgálatában a munkaerőpiaci rugalmasság koncepciójának magyarázó erejét erősen gyengíti néhány, különösen a hosszabb távú elemzés számára könnyen belátható összefüggés. Így például a nyolcvanas éveket megelőző évtizedekben, amikor az európai munkaerőpiac szintén jóval kevésbé rugalmasnak mutatkozott, az európai munkanélküliség végig sokkal alacsonyabb volt, mint az Egyesült Államokban. Ez persze még nem zárja ki azt a feltételezést, hogy a hetvenes évek válságait követő új gazdasági feltételrendszer közepette a rugalmasság döntő szerepre tett volna szert a munkanélküliség és a foglalkoztatás színvonalának alakulására nézve. Ezért érdemes megvizsgálni, hogy milyen átalakuláson mentek keresztül az európai munkaerőpiaci rendszerek a nyolcvanas évek kezdete óta. A kérdéskör összetettsége miatt esetleg nehéz pontosan megmondani, hogy milyen mértékben sikerült növelni a munkaerőpiaci rugalmasságot az európai rendszerekben az elmúlt 15–20 év folyamán. Egy azonban biztosan nem állítható: nevezetesen az, hogy 15 vagy 20 évvel ezelőtt a mai állapotokhoz képest nagyobb lett volna a európai munkaerőpiacok rugalmassága. Ebben az esetben viszont az európai gyakorlat önmagában is cáfolja a neoliberális feltételezést, amely szerint minél kevésbé rugalmasak a munkaerőpiacok, annál nagyobb munkanélküliségre lehet számítani.
A háború utáni időszak amerikai és európai fejlődését elemezve úgy tűnik, döntően nem a munkaerőpiaci rugalmasság mértékén múlik a foglalkoztatás színvonalának alakulása, a munkaerőpiaci egyensúly vagy egyensúlytalanság kialakulása. Ez persze természetesen nem jelenti azt, hogy a munkaerőpiac rugalmasságát növelve ne lehetne valamilyen mértékben hozzájárulni a regionális vagy iparági szűk keresztmetszetek kiküszöböléséhez, a betöltetlen állások és a munkát kereső egyének egymásra találásának megkönnyítéséhez. Ehhez azonban arra van szükség, hogy a gazdaságban álljanak rendelkezésre betöltetlen munkahelyek, mégpedig a dolgozni kívánó emberek létszámától nem túlságosan eltérő mennyiségben. Az amerikai munkanélküliség csökkenésének, a nagyobb számban teremtett új állásoknak a magyarázata is részben a gazdasági növekedés ütemkülönbsége. Az USA-ban a kilencvenes évek folyamán – az előző évtized végén Angliában kialakult Lawson-boomhoz hasonlóan – egy, az alacsony kamatlábakra, az olcsó fogyasztási és házépítési hitelekre alapozott fellendülés van kibontakozóban.
Másfelől, míg a felszámolt munkahelyek között jelentősebb számban képviseltetik magukat a hagyományos, határozatlan időre szóló, megfelelően bérezett biztos állások, addig az új munkahelyek között sok az alacsony fizetéssel járó, munkaigényes és ezért alacsonyabb termelékenységet képviselő, részmunkaidős, szolgáltató szektorbeli állás. A reálbérek a legjobb esetben is csak stagnálnak, miközben gyorsan nő a bérskála széthúzódása. Ennek következtében az Egyesült Államokban gyorsan nő a szegénység és a létbizonytalanság, még az állással rendelkezők körében is. Az összességében azért nem túlságosan eltérő növekedési ráták azt mutatják, hogy valójában itt is a GDP növekedésének elégtelen mértéke okozza a munkaerőpiaci problémákat, ugyanúgy mint Európában – még ha a dolgozó szegények nagy létszáma, valamint a jóléti rendszer alacsonyabb színvonala miatt a munkaerőpiacról szóló hivatalos statisztikák alapján kialakult kép látszólag jelentősen eltér is az európai helyzettől.