1994. július 11-én egy nagy munkástüntetés vetett véget az 1990-es demokratikus átmenet kezdete óta hivatalban levő kor­mány és a munkásság idilli viszonyának. Ez a CUT (a legfonto­sabb chilei munkás szakszervezeti konföderáció) által szerve­zett tüntetés volt a legnagyobb megmozdulás a Pinochet-dikta­túra 80-as évek végi hanyatlását kísérő nagygyűlések óta.

A demokratikus átmenet kezdete óta a chilei politika egyik leg­fontosabb jellegzetessége a stabilitás és konszenzus megtartá­sára való törekvés volt. így, bár volt egy sor ágazaton belüli konf­liktus, ez volt az első széles munkás bázissal rendelkező tilta­kozó akció. A tüntetők, Augusto Pinochet tábornok diktatúrájá­nak 16 éve alatt elvett jogok visszaállítását követelték.

A Pinochetet hatalomra juttató 1973-as katonai puccs, amely­nek során Salvador Allende elnök életét vesztette a lebombá­zott elnöki palotában, véget vetett a „szocializmusba vezető de­mokratikus út" chilei kísérletének. Pinochet teljesen mással pró­bálkozott. Chilei közgazdászok egy csoportja a 70-es évek kö­zepén elkezdte alkalmazni a neoklasszikus gazdaságpolitikai modellt, még évekkel azelőtt, hogy az IMF és a Világbank ezen politika bevezetését szorgalmazta volna a Chilével szomszédos országokban. Ezen közgazdászok a „chicagói fiúk" (Chicago Boys) néven váltak ismertté, mivel sokuk a chicagói egyetemen tanult Milton Friedman keze alatt.

A chicagói fiúk azt állítják, hogy ideológiájuk alapja a sza­badság, s ezen belül különlegesen fontosnak tartják a gazda­ság állami beavatkozástól való mentességét. Reformprogram­juk részét képezi az állami tulajdonban lévő vállalatok eladá­sa, adó- és vámcsökkentés és az árak felszabadítása azáltal, hogy megszüntetik az állami támogatásokat, és privatizálják a kormány szociális szolgáltatásait, például az egészségügy, az oktatás és a társadalombiztosítás terén (lásd Pinochet's Giveaway: Chile's Privatization Experience. Multinational Mo­nitor, 1991. május).

Ez a gazdaságpolitika elsősorban a nagytőkének (big busi­ness) kedvezett, amely lényegében lefölözte a nyereséges álla­mi vállalatok olcsó kiárusításából és a munkások durva elnyo­másából adódó hasznot. A Pinochet-rezsim betiltott több balol­dali pártot, bebörtönzött, megkínzott, megölt vagy elüldözött sok szakszervezeti vezetőt és más, a diktatúrát ellenző személyt. „Az emberek börtönben voltak, így szabadok lehettek az árak" -mondta Eduardo Galeano történész az Uruguayban bevezetett hasonló reformokkal kapcsolatban.

A gazdaság átstrukturálása kulcseleme volt a diktatúra azon tervének, hogy átalakítsa a chilei társadalmat, és egyben meg­akadályozza egy újabb Allende-típusú kormány hatalomra jutását. A hadsereg és civil szövetségesei átalakították a társa­dalmi intézményeket, újraírva a munkajogtól az alkotmányig és a választási rendszerig szinte mindent.

Pinochet 1979-es „Munkaterv"-e betiltotta a szakszerve­zeti konföderációkat, megtiltotta a szakszervezeteknek, hogy tagsági díjat szedjenek, és önkéntessé tette a vállalatok szá­mára, hogy kollektív tárgyalásokat folytassanak olyan szakszer­vezetekkel, amelyek egyszerre több vállalat munkásainak érde­keit képviselik. A „Munkaterv" ösztönözte továbbá egymással versengő szakszervezetek létrejöttét, valamint 60 napban limi­tálta a sztrájk időtartamát. Tette mindezt a munkások és alkal­mazottak szabadságának növekedését hangsúlyozva.

Az 1980-as Alkotmány egy „védett demokráciát" (protected democracy) hozott létre, kiterjesztve a hadsereg szerepét, és úgy torzítva a választási rendszert, hogy az a jobboldal és a hadse­reg képviselőinek legyen előnyös. Az alkotmány továbbá kimond­ta a fegyveres erők főparancsnokának elmozdíthatatlanságát, s ezzel elvileg lehetővé tette, hogy Pinochet tábornok maradhas­son a hadsereg főparancsnoka egészen 1997-ig.

Vállalati szocializmus

A 70-es évek végén, a 80-as évek elején a chilei gazdaság talp­ra állt a neoliberális reformok okozta recessziós sokkból, sőt mérsékelt ütemű fejlődésnek indult, amiért gyakran neoliberális gazdasági „csodáról" beszélnek. Csakhogy e növekedés nagy része külföldi hiteleknek és spekulatív pénzügyi műveleteknek volt köszönhető. így aztán 1982-ben, amikor ez a spekulációs buborék szétpukkant, Chile GNP-je 14 százalékkal esett vissza. A munkanélküliség elérte a 30 százalékot, és az adósságvál­ság következtében kibontakozott egy három évig tartó nemzeti ellenállás Pinochet tábornokkal és a chicagói fiúkkal szemben.

Ami miatt a chilei adósságválság különbözött Latin-Amerika többi részének válságától, az az, hogy Chilében nem a kor­mány, hanem magánvállalatok adósodtak el. így ez a tény, azaz hogy jogilag nem a kormány a felelős az adósságok vissza­fizetéséért, jó tárgyalási pozíciót biztosított a kormánynak az IMF-fel szemben a régiek visszafizetését segítő új kölcsönökről szó­ló tárgyalások során. Ugyanakkor, mivel a magánérdek előbbre való a közjónál, a kormány garanciát vállalt a magánadóssá­gok visszafizetésére.

Bár mind az IMF, mind a chicagói fiúk a szabad piac mellett és az államnak a gazdaságba való beavatkozása ellen prédi­káltak, annak azért örült az IMF, hogy sikerült rábírni a chilei kor­mányt: támogatásaival konszolidálja az adósokat. Ez ugyanis garantálta az adósságok visszafizetését. Érdekes módon Rolf Lüders, Pinochet gazdasági és pénzügyminisztere, aki egyetér­tett a kormánynak a hitel-visszafizetést támogató politikájával, néhány hónappal korábban még Chile egyik legjobban eladó­sodott konglomerátumának, a Gruppo Vial-nak volt a vezérigaz­gatója.

Az IMF úgy állította össze kiigazító programját, hogy az a kong­lomerátumoknak és a nemzetközi bankoknak kedvezzen az or­szág szegényeinek rovására – állítják sokan, köztük Patricio Meller chilei közgazdász. Az IMF által ajánlott szokványos meg­szorító intézkedések egyike az alapvető fogyasztási cikkek és szolgáltatások állami támogatásának megvonása volt. Csakhogy ezen program megvalósításával egyidőben Chilében a közpon­ti bank mintegy 2000 gazdag adósnak összesen a GDP 4 százalékával egyenlő nagyságú támogatást nyújtott. Jogos tehát a kérdés, hogy vajon milyen alapon hagyták ki ezeket a támogatásokat a megszorító programból. Ugyanakkor 600 000 chilei munkanélküli segélyként a GDP-nek mindössze 1,5 szá­zalékát kapta.

Annak ellenére, hogy a többi országban IMF-nyomásra beve­zetett adósságkezelő reformcsomag nagy részét a chicagói fiúk Chilében már az 1982-es válságot megelőzően alkalmazták, az ország dél-amerikai viszonylatban a legnagyobb egy főre jutó adósságot halmozza fel.

Diktatúrából demokráciába

Az 1990-es demokratikus átmenet a kezdetét jelölte egy politi­kai reformidőszaknak, mégpedig egy olyan kormánnyal, amely­nek centrumában a Kereszténydemokrata Párt áll, továbbá he­lyet kapott benne a közép-bal Demokráciáért Párt és a Szocia­lista Párt. Csakhogy, mivel a Concertaciónnak nevezett koalíció reformtörekvéseinek középpontjában a választásos demokrácia konszolidálása állt, a Pinochet-éra neoliberális gazdaságpoliti­kája lényegében érintetlenül maradt.

Megfigyelők a neoliberális modell továbbélését több tényező­nek tulajdonítják; többek között az országban akkortájt megin­dult hirtelen gazdasági növekedésnek. A diktatúra autoriter örök­sége, hogy például olyan „kinevezett" szenátorok, akik inkább képviselik bizonyos intézmények (például fegyveres erők), mint egy-egy választókerület érdekeit, döntő szerepet játszanak a tör­vényhozásban, a nagyobb reformok ellen befolyásolva azt. Azon társadalmi mozgalmaknak, amelyek a diktatúra legsötétebb idő­szakában a demokráciáért folytatott harcot vezették, kevés be­folyásuk és gyenge tárgyalási pozíciójuk van az új parlamenttel szemben. Az elitjellegű pártpolitika marginalizálta – a feminista és más társadalmi mozgalmakkal együtt – a szervezett munkás­ságot, amelyet megtizedeltek az elnyomás és a neoliberális gaz­dasági szerkezetváltás évei.

De a neoliberális modellhez való ragaszkodás legfontosabb oka talán mégis az, hogy az egykori diktatúra közép-bal ellen­zéke és a neoliberálisok bizonyos aspektusból közeledni kezd­tek egymáshoz az 1980-as években. A chicagói fiúk és a kö­zép-bal egyetértenek abban, hogy a piacnak és a magán­szektornak kell vezetnie a fejlődési folyamatot. A szegény­ség visszaszorításában mindkét csoport a gazdasági növeke­dés kulcsszerepét hangsúlyozza, és visszautasítja a kormány azon intézkedéseit, amelyek az egyenlőtlenségek csökkentésé­re irányulnak, vagy amelyek inflációt okozhatnak. Elfogadják, hogy az export növelése alapvető fontosságú Chile fejlődése szempontjából, ezért a gazdaság nyitottságának fenntartását támogatják.

Gazdaságpolitikáját tekintve a Concertación leginkább abban különbözik a neoliberálisoktól, hogy a szegénységnek és a szo­ciálpolitikának nagyobb figyelmet szentel; ezen a téren a kor­mány a diktatúra végéhez képest 30-40 százalékkal növelte ki­adásait.

A Concertación nem ért egyet a neoliberális államfelfogással sem. Véleménye szerint a kormánynak igenis szerepet kell vál­lalnia az üzleti világ és a piac szabályozásában, csakúgy, mint a jólét egy minimális szintjének biztosításában. Patricio Aylwin elnöksége alatt a kormány megállította az állami vállalatok ro­hamos privatizációját, nem vizsgálta felül azonban a diktatúra alatt megvalósított privatizálásokat.

A szociális költségek

A gazdasági összeomlás és az azt követő adósságválság szer­kezeti kiigazító programjai után a chilei gazdaság az 1980-as évek végén újra növekedésnek indult, s ma már megint mint „cso­dát" emlegetik. Ezúttal a növekedés erőteljesebben nyugszik a természeti erőforrások exportján, elsődlegesen gyümölcs-, fa-, hal- és rézexporton.¹ Ugyanakkor az országban továbbra is sú­lyos szegénységet és jövedelemkülönbségeket találunk.

A leköszönő Pinochet-diktatúra ijesztő jóslataival ellentétben a stabilitás és növekedés tartósnak bizonyult az Aylwin-kormány alatt, azaz 1990 és 1994 között. A gazdasági növekedés 1990 és 1993 között átlagban évi 6,3% volt; összehasonlításképpen: 6,4% volt az 1985-89-es periódusban, az adósságválságból való kilábalás időszakában.

A hivatalos munkanélküliségi ráta 20 év után 1992-ben volt a legalacsonyabb: 4,5%; míg 1982-ben ugyanez 27%, 1990-ben pedig 5,7% volt. Ugyanakkor a munkahét az 1990-es átlag 48,5 óra/hét-ről 1992-re 50,5 óra/hét-re hosszabbodott.

Az Aylwin-kormány elismerte, hogy azok, akik hasznot húztak a gazdasági „csodából", tartoznak a társadalomnak, és ezért a szegénység enyhítését elsőrendű feladatának tekintette. A hi­vatalosan szegénységben élők száma 5 millióról 4 millióra csök­kent (a 13 milliós országban), részben a minimálbérek és a nyug­díjak, illetve a kormány szociális kiadásainak növelése következ­tében, részben a gazdasági növekedés munkanélküliséget csök­kentő hatásának köszönhetően.

Ennek ellenére a szegénységi ráta még mindig sokkal rosszabb, mint azelőtt, hogysem a neoliberálisok átvették volna a gazdaságpolitika irányítását. 1970-től az 1990-es évek elejéig a szegénységi szint alatt élő háztartások száma ugrásszerűen megemelkedett. 1970-ben, három évvel Pinochet hatalomátvé­tele előtt a chilei háztartásoknak mindössze 17%-a volt a sze­génységi küszöb alatt. 1990-re ez a mutató megkétszereződött, 35% lett, 1992-ben pedig 33,5%. A töretlen gazdasági növeke­dés tíz éve után a jövedelemeloszlás alig némi javulást mutat.

Chilében a szegénység nem annyira a munkanélküliség, mint inkább a bizonytalan foglalkoztatottság és az alacsony bérek következménye. A munkások gyenge alkupozíciójának eredményeképp a béremelés mértéke folyamatosan elmarad a termelékenység növekedésétől. Míg a 60-as években és a 70-es évek elején a centrum és balközép pártok a „növekedést igaz­ságossággal" stratégiát hirdették, addig ma a Concertación a „növekedést stabilitással" szlogent tűzte zászlajára.

A Concertación tevékenységének egyik legnagyobb eredmé­nyeként értékeli a diktatúrából örökölt munkaügyi törvények meg­reformálását. A kormány felemelte a sztrájk hosszának 60 na­pos felső határát, és a szakszervezeteknek megengedte, hogy konföderációkat alkothassanak. Visszautasította ugyanakkor a szervezett munkásság azon fő követelését, hogy tegyék tehető­vé az ágazati szintű kollektív szerződéseket a vállalati szintűek helyett; valamint még mindig jogi akadályok nehezítik a szak­szervezeti tevékenységek újbóli kiépülését. Jose Pihera, az'T979-es Munkaterv megalkotója, a Munkatervet egy olyan építmény­nek nevezi, amelyet nem tudtak felégetni, és valóban, az alap­struktúrája még mindig áll.

Hogy a munkáság csak ilyen korlátozott eredményeket tudott elérni az átmenet kezdete óta, a munkásságnak mint mozga­lomnak a gyengeségét tükrözi. A szakszervezetek is csak mos­tanában láttak hozzá az alapok újjáépítéséhez, és elég vegyes eredményekkel. 1989 és 1991 között a munkások szakszerve­zetek ezreit alapították meg, amelyek közül sok már nem is mű­ködik. 1993-ban a munkások 13,1%-a volt szakszervezeti tag, ami növekedés a 1988-as 9,8%-hoz, de visszaesés a 1991-ben regisztrált 14,5%-hoz képest. Az átmeneti periódus nagy remé­nyeinek és lelkesedésének gyümölcseként alakult új szakszer­vezetek közül sokan azt tapasztalták, hogy a kollektív tárgyalá­sok nem nagyon eredményesek. A vállalati szintű szervezetek tömegeinek (az egyetlen szakszervezeti típus, amellyel a mun­káltatók kötelesek tárgyalni) mindössze 25-50 tagja van, és en­nek megfelelően kicsi ereje.

A Concertación stratégiája, amely az elitek közötti tárgyalá­sokra és a társadalom leszerelésére épült, végül is egy stabil átmeneti periódushoz vezetett, amelyben a jobboldal és a nagy­tőke csak csekély engedményekre kényszerült. Annak ellenére, hogy Chilében Aylwin alatt volt néhány sztrájk (elsősorban az állami illetve az állami vállalati alkalmazottak sztrájkoltak: tan­árok, egészségügyi dolgozók, rézbányászok), egészében véve ezeket az éveket sokkal inkább a stabilitás jellemezte, mint a konfliktusok.

Ahogy Aylwin 1994 májusában elnöki periódusának végéhez közeledett, egyre nyíltabb kritikával illette azt a neoliberális mo­dellt, amely végül is egész elnökségét jellemezte. A nemzetközi nőnap egyik ünnepségén meg is jegyezte: „A szabad piacra ala­pozott fejlődésnek nincs sok értelme, ha az emberek többsége csak a tévén keresztül élvezheti."

(Fordította: Firle Réka)

Jegyzet

¹ Osvaldo Sunkel neves chilei közgazdász (a diktatúra éveiben emig­rációban élt, jelenleg az ENSZ Latin-Amerikai Gazdasági Bizottságá­nak vezető szakértője Santiagóban) a Magyar Közgazdasági Társaság­ban 1994 novemberében tartott előadásában elsősorban a 60-as évek második felében meghozott, a természeti adottságok jobb kihasználá­sára irányuló struktúrapolitikai döntéseknek tulajdonította a 80-as évek második felének tartós és kiemelkedő gazdasági növekedését. (A szerk.)