“Ne így, hazám hölgyei!” A magyar negyvennyolc és a nők

A XIX. század Európa-szerte a polgárosodás és a nemzetállamok kialakulásának századaként vonult be a történelembe – ahol persze mindkét ügyet mindenütt a férfiak dolgának tekintették. A polgári forradalmak kulcsfontosságú szerepet játszottak abban a folyamatban, amelyikben a szebbik, illetve gyengébbik nem újkeletű állampolgári jogokból való kiszorításának új történelmi formái. Magyarországon pedig talán még halkabban szólt a tiltakozók hangja, mint máshol.

A társadalom rendi burkának széttörése után az 1848-as forradalom során lehetőség nyílt a nemek közötti idejétmúlt viszonyok megkérdőjelezésére, sőt egy történelmi pillanat erejéig azok radikális változására is. A polgári nemzet létrehozásáért és megvédéséért folytatott harcban a nők is részt vettek. 1848. április 6-án, a híres 12 pont március 15-ei felolvasása után mindössze három héttel fiatal lányok egy csoportja kiáltványt fogalmazott meg a “Hazafiakhoz!”. A felhívás a nők számára is követelte a polgári egyenlőség elvének érvényesítését a forradalmi átalakulás során. A szerzők Teleki Blanka híres pesti lánynevelő intézetének növendékei voltak, és követeléseiket eljuttatták egykori tanárukhoz, Vasvári Pálhoz, aki ekkor már a forradalom egyik vezére volt. “Szabadság, testvériség, egyenlőség jelszavatok, a magyar mit mond, meg is tartja, azért legyenek a nők is egyenlők.” A leányok nemcsak a nők egyetemi képzésének lehetővé tételét követelték, de felléptek a választási törvény tervezett módosítása ellen is, amely nyilvánvalóan kizárta a nőket a választójog gyakorlásától, de a férfiak választójogát is különböző cenzusokhoz kötötte. A felhívás szerint a törvényben “ne legyenek olyan mondatok: mindenki bír szavazattal, kivévén a nők”.

Mint az európai polgári forradalmak során mindenütt, úgy Magyarországon is egyértelmű volt és maradt a nők formális és tényleges politikai kirekesztése az éppen csak kivívott (Magyarországon pedig hamarosan ismét felszámolt) polgári egyenlőségből. Még a forradalom balszárnyának képviselői is elzárkóztak a nők állampolgári egyenlősítése elől. A polgári egyenlőség megvalósításáért vívott harcok (eltekintve néhány radikálistól, mind a férfiak, mind a nők sorai között) végső soron Magyarországon is kizárólag az egyik nem jogaira korlátozódtak. Valójában az egyetemes egyenlőség történelmileg új gondolatának jegyében és nyomán a forradalmak, illetve az őket követő, (legalább részben) polgári-liberális beállítottságú rendszerek a nők kirekesztésének új formáit hozták létre. Elvben az egyetemes egyenlőség eszméjének megjelenése először tette lehetővé, hogy egyáltalán felmerülhessen a nők egyenlő politikai és állampolgári jogainak elismerése. Ám a legtöbb forradalmár számára ennek már a gondolata is szörnyűséges volt. Az ő szemükben az ebbe az irányba vezető minden lépés végzetes és beláthatatlan következményekkel fenyegette a társadalmat – és, tegyük hozzá, a férfiak meghatározó szerepét az államban és a társadalomban. A forradalmárok egész Európában menekültek az egyetemes egyenlőség e kihívása elől, méghozzá a történelemben először a női nem mint olyan egyetemes politikai kirekesztésének irányába.

Magyarországon a nők polgári egyenlőségéért folyó küzdelmek még a forradalom kezdeti szakaszában is viszonylag szerény teret kaptak. 1848 forradalmi sajtójában messze kisebbségben voltak azok a hangok, amelyek a női nem közügyekben való részvétele mellett törtek lándzsát. Efféle követeléseket, amennyiben azok egyáltalán felmerültek, elsősorban maguk a nők fogalmaztak meg. Az egyik szerzőnő például Petőfi Sándor sorait alkalmazta nemének helyzetére: “Jogot tehát, jogot a nőknek, Mert a jogtalanság a legrútabb bélyeg.” Csak egészen kevés nő kísérelte meg, hogy a gyakorlatban is érvényt szerezzen a közügyekben való részvételre irányuló követelésnek. Közülük a legismertebb alighanem Karacs Teréz (tanítónő, a nők magasabb szintű képzésének úttörője; 1808–1892) volt, aki politikai eseményeket értékelő, átfogó és végiggondolt állásfoglalásaival többször is a nyilvánosság elé lépett.

Teleki Blanka grófnő a maga részéről nem fukarkodott az önkritikával sem. Véleménye szerint a forradalom első heteiben a hölgyvilág nyilvános fellépései politikai éretlenségről tanúskodnak. “Lelkesednek nehányan közülünk, és a halálra fáradt Kossuthnak ápril 15-én a zápor dacára, hosszasan mondják el hálájokat, hogy ‘özvegyen nem maradtak’ … egy lelkes éljen nőajakról a tömegben többet ért ezen önzéssugallta imánál […] Ne így, hazám hölgyei! kacérkodni a szabadsággal nem szabad, azt magára ölteni, mert divat, mert jól áll, szentségtörés” – hangzik a nyers rendreutasítás a forradalom támogatása miatt 1853-tól 1856-ig a kufsteini erődben raboskodó grófnő szájából. Teleki Blanka végül arra a következtetésre jut, hogy a női nemet a nőoktatás alapos ki-, illetve átépítésének eszközével először ki kell szabadítani a politikai kiskorúságból, és csakis ezután lehet az állampolgári jogok aktív gyakorlására gondolni.

A politika színpadán tehát – részben a férfiak makacs ellenállása, részben azonban saját tapasztalatlanságuk okán – alig jutottak szerephez a nők. A fegyveres harcokban, illetve azok előkészítésében viszont már nagyobb súllyal vettek részt. Ám itt is be kellett érniük azokkal a feladatokkal, amelyek hagyományos női szerepkörükből adódtak – vagy el kellett titkolniuk nemüket. A csapatok, valamint a sebesültek felszerelésébe és ellátásába nagy számban és egyre inkább szervezett módon kapcsolódtak be nők. 1849 tavasza után mind több városban alakultak betegápoló nőegyletek. A nők emellett mindenütt az országban aktívan támogatták a honvédeket, a császáriak ellenőrzése alatt álló területeken pedig részt vettek a nyílt és rejtett ellenállásban. A tulajdonképpeni hadseregből azonban kizárták őket. 1849 tavaszán egy csoportjuk Kolozsvárott megkísérelt létrehozni egy saját felfegyverzett női zászlóaljat. Ezt azonban Csányi László parancsnok feloszlatta, majd rendeletet adott ki, amely szerint “a haza a nehéz napokban… a nők fegyveres szolgálatját el nem fogadhatja”. A nők feladata ehelyett “női foglalkozásokban, mit erejök megbír, a nemökhöz méltó, mint például varrásban, mosásban és betegápolásban… vitéz seregeink mellett a honnak szolgálni”.

Az érintettek némelyike erre csatlakozott az ekkor már szervezetten működő női kiszolgáló egységekhez, mások azonban valódi kilétüket eltitkolva, katonaként beálltak a honvédek közé, ahogyan azt már korábban is sok férfinak öltözött katonanő tette. A harcoló asszonyok közül nem keveset férfiként előléptettek. Mások valódi kilétét csak hosszabb idő után fedezték fel férfibajtársaik, vagy éppen megsebesülésükkor a tábori orvos. Néhány katonanő neve fenn is maradt az utókor számára, így Nyári Marié, Szentpály Jankáé, Jagelló Apollóniáé, Megyesi Karolináé, Csizmárovits Máriáé, Viola Annáé vagy Pfiffner Paulináé, akiről azt is tudjuk, hogy a Habsburg-hadsereg egy egyszerű tisztjének színésznővé lett lánya volt. Bányai Júlia, azelőtt cselédlány majd műlovarnő, elhalt férje neve alatt lépett be a hadseregbe, és egészen főhadnagyságig vitte. Szilágyi Ida altisztként szolgált a második lövészezredben. Lebstück Mária férfinak öltözve már Bécsben is tagja volt a Nemzeti Gárdának, majd Carl álnéven hónapokig harcolt a honvédseregben. 1849 májusában részt vett a budai vár ostromában, augusztusban fogságba esett, és a börtönben hozta világra gyermekét.

A nők kézzelfogható részvétele a magyar társadalom “polgárosodásáért” 1848/49-ben vívott harcban saját nemük egyenlősítése szempontjából egyelőre semmi eredményt nem hozott. A forradalom ideje alatt a nők hallatták ugyan hangjukat, a szabadok és egyenlők rendjébe nemük befogadását is követelve, ám e követelések csak évtizedekkel később kezdtek pozitív visszhangra lelni. Értelmükről vagy értelmetlenségükről, kívánatosságukról vagy nemkívánatosságukról azonban még ma is folyik a vita.

(A témához bibliográfia található az alábbi tanulmányban: Susan Zimmermann: Frauenbestrebungen und Frauenbewegungen in Ungarn. Zur Organisationsgeschichte der Jahre 1848 bis 1918. In: Nagy Beáta, Sárdi S. Margit (szerk.): Szerep és alkotás. Női szerepek a társadalomban és az alkotóművészetben. Csokonai Kiadó, Debrecen, 1997. 171–204., 173–176.)