A “hiány-modell” sematizmusáról

Kornai János jelentős hozzájárulása a nemzetközi közgazdaságtudomány fejlődéséhez az államszocialista gazdaságra jellemző hiány modellezése, amely azonban nem kevés túlzott leegyszerűsítést tartalmaz, például a bürokrácia jellegének megítélése terén.

A gazdasági átmenet kínkeservei, valamint az, hogy a „reform­közgazdászok" által lenézett többi közép-kelet-európai ország lassan irigylésre méltó helyzetbe kerül – főleg gazdasági pers­pektíváik tekintetében, de egy-két éve már kézzelfogható mó­don is – hozzánk képest, vetik fel azt a kérdést, hogy „Csak így lehetett?" Az alábbiakban arra próbálok rámutatni, hogy a köz­gazdász-társadalom fejében levő sémák miképpen játszottak közre abban, hogy már megint „valahol utat tévesztettünk". A rendszer átalakításában jelentős szerepet vállaló közgazdász társadalom számára – a több-kevesebb kritika ellenére – Kornai Hiány-modelljének logikája volt az, amely a valóságról alkotott képét a legnagyobb mértékben befolyásolta, de legalábbis én­nek a modellnek a sémái fedezhetők fel tudatában. Ez a gondo­latrendszer volt az, amely a maga statikus jellegénél fogva su­gallta a gyors, viszonylag problémamentes átmenet illúzióját, azáltal, hogy ez volt hivatva pótolni a világkép hiányát. Ebben a vonatkozásban lehet a bolsevik mentalitás túléléséről beszélni a mélystruktúrákban, minden köpönyegforgató „önmegtagadás" ellenére. Véleményem szerint ez a modell alapvető szerepet ját­szott egy gradualista, konszenzuskereső, társadalmi szerződés­ben gondolkodó útválasztás elszalasztásában. Persze a társa­dalom érdekviszonyai, a politikai játszmák alakulása nélkül nem lehet megérteni, miért történt, ami történt – de az, hogy mit te­kintünk érdekünknek, alapvetően attól is függ, miképpen látjuk, értelmezzük a világot.

Figyelemre méltó, hogy a rendszer által magából kivetett tár­sadalomfilozófusok (a Lukács-iskola), bár sokkal összetettebb képet voltak képesek kialakítani a „kapitalista" világról, mégis a magukénak fogadták el a Hiány-modellt.1 Hogy az általuk is kri­tizált „neokonzervatív" fordulat tulajdonképpen nem keveset kö­szönhet annak a valóságképnek, amelyet ők is sugalltak, nem reflektálják.2 Az „általános szűkösség szocializmusa" rendsze­rével szembeni – minden bizonnyal jogos – ellenvetések ese­tükben sem voltak képesek affirmatív programban kicsúcsosod­ni: ami a „szükségletek feletti diktatúra" után jöhet, az a „modernitás" tulajdonképpen alternatívátlan „megvalósulása", ami szükségszerűen magával hozza a sine qua non-jának tar­tort végtelenített „dinamizmust" a szűkösség termelése, a szű­kösség legyőzése és a szűkösség újratermelése hármasságá­ban. Azt, hogy a modernitás milyen hihetetlen szakadékokat ké­pes társadalom és társadalom között létrehozni, nem explikálják, holott maguk is rámutatnak, hogy 1921-gyei vége annak a kí­sérletnek, amely a modernitásból való „kiugrásként" próbálja a szocializmust meghatározni.3

Az a dichotómia, melyet a nyugati és a keleti társadalmak kö­zött láttak, a hiány fogalmán keresztül ragadta meg a keleti, és – paradox módon – leginkább a magyar közvéleményt. Ez az a fenomén, mely véleményem szerint hihetővé tette az egész, a „hiány" jelensége köré épített teóriát – illetve az akörül a nyilvá­nosság szférájában kialakult diskurzust – a „hétköznapi embe­rek" (értelmiségiek) viszonylag széles rétegei számára, akik ezen jelenségkörbe tartozó elemeket mindennap tapasztalták a bő­rükön.4 Ez persze nem jelentette, hogy a régió polgárainak ab­szolút értelemben nem voltak jogosítványai: mindössze azt, hogy azok nem voltak ezzel megelégedve. Ez az elégedetlenség oly módon kapcsolódott össze a szabadság hiányának érzésével, hogy a polgárok mint fogyasztók szuverenitásukat hiányolták. A „savanyú a szőlő" (sour grapes)5 jelensége viszont igencsak problémássá teszi, hogy különbséget tegyünk a fogyasztói sza­badság-szuverenitás birtokában, illetve hiányában tett fogyasz­tói döntések között. Amikor Kornai kényszeralkalmazkodásról6 beszél, akkor nyilvánvalóan a szabadság mint érték mellett fog­lal állást, amely döntés persze nem vitatandó. A közgazdászt ebben az értékítéletében a fogyasztók-vevők morgása igazolja, ugyanakkor a létrejövő „globális egyensúly" cáfolja. Csak ha a morgás legyőzi az egyensúlyt, akkor tűnik egyértelműen igazolt­nak az elmélet arra vonatkozó része, hogy Kelet-Európában hi­ánygazdaságok voltak. A fogyasztói szuverenitás prioritása ré­vén mintegy igazolódni látszik az ezt állító osztrák iskola.

A gazdaság hiányjellegéért végül is a bürokrácia tétetett fele­lőssé Kornai rendszerében. Ez azonban az elmélet azon állítá­sa, mely nem vezethető le a hiány tényéből, mivel még nincs bizonyítva, hogy a bürokrácia az oka, nem pedig következmé­nye a hiány létének – amint erre Kornai maga is rámutat.7 Azaz a hiány tényétől jórészt független érvelésnek kell bizonyítania a bürokrácia felelősségét. Egy ilyen érvelés azonban – vélemé­nyem szerint – az elméleti rendszernek a mindennapi élet evidenciájaként jelentkező hiány fogalmára épülő meggyőző ere­jét is háttérbe szorítaná.

A bürokrácia, abban a formájában, ahogy Kelet-Európa léte­ző szocializmusaiban megjelenik, Kornainál puszta következ­ménye a marxista-leninista ideológia dominanciájának, vala­mint a kommunista párt egyeduralmának, mint okoknak. Azon­ban ez a fajta ok-okozati viszony legfeljebb egy történelmi egy­másutánt képes kifejezni – azt, hogy a 40-es évek végén a kom­munista párt, amelynek közismert módon a „marxizmus-leni­nizmus" volt az ideológiája, meghatározó szerepbe került az ország irányításában -, azonban azt már nem jelenti, hogy ezek a tényezők a több évtizedig fennállt rendszernek a talapzatát is alkották volna. Azaz, bár lehetséges a rendszer kialakulásá­nak történelmi folyamatát ebben az oksági folyamatban értel­mezni – szerintem ez is meglehetősen semmitmondó magya­rázat -, a rendszer fennmaradásának, (különösen 70-es, 80-as évekbeli) működésének megértése szempontjából azonban vajmi keveset mond. Arról nem is beszélve, hogy látva az ide­ológia és a politikai hatalom szintjén történő igen gyors változást, és ugyanakkor, ezzel párhuzamosan az élet más szint­jén tapasztalható változások csigalassúságú tempóját, az em­ber kezdi kétségbe vonni, hogy a politikai hatalmat birtokló párt és az ideológia, legalábbis manifeszt formájában, bírt-e egyál­talán akkora jelentőséggel a rendszer egészének szempontjá­ból, mint azt a Kornai-féle séma sugallja. így számomra az alap­vető kérdés a hiány és a bürokrácia viszonya, amely viszony Komáinál a rendszert meghatározó ideológiai, pártpolitikai ele­mekhez képest levezetett elem, ámde szerintem abból a szem­pontból sokkal fontosabb, hogy a létező rendszer kritikájában, változtatásában szerepet játszó csoportok, irányzatok számá­ra miként válhatott az állam illetve a bürokrácia felelőssé a rend­szer defektusaként megélt hiányjelenségekért. Méghozzá azért fontosabb, mivel az állam jelenlegi mérhetetlen delegitimációja erre vezethető vissza.

Komáinál nem a weberi bürokráciáról van szó8 , mivel itt a rész­bürokráciák egyetlen, az egész társadalmat átfogó egésszé kap­csolódtak egybe (Kornai, 128.). A bürokrácia az az „áskáló fé­reg", amely igazi szubjektumként képes viselkedni, mely végig fenntartja hatalmát még a (szocialista rendszeren belüli) reform idején is; legfeljebb belső válsággal küzd, ami adalék a reform inkonzisztenciájához (uo. 519.). A reform éppen emiatt nem ve­zethet sikerre. A vállalati vezetők, akik a bürokrácia részei, eről­tetett beruházásaikkal szorítják ki a fogyasztókat, szívják el elő­lük az árukat.

854_szab_.jpg

Exkurzus

Hogy a totalitarizmus mennyiben volt bürokratikus, mennyiben nem, régi problémája volt a politológiának, társadalomfilozófiá­nak. Egyfelől lehet hivatkozni Arendt totalitarianizmusról írt ta­nulmányára.9 Ő a bürokráciának állandó mozgásban tartását látja e rendszertelen rendszer sajátságának, ami viszont a bürokrá­cia alap-karakterisztikumának mond ellent. Ezzel szemben le­het Trockij munkásságára utalni. Ő a 20-as, 30-as évek sztálini fordulatában a „bürokratizálódás" veszélyét látta felszínre kerül­ni. A Sztálinnal azonosított bürokráciával szembe lépő, kompen­záló ellenerőt a pártban látta (amely igazi szellemiségének hor­dozója saját maga lett volna) – némileg ellentmondásosan, hisz a kor szociológiája (pl. R. Michels) éppen a modern pártokra gondolva beszélt az „oligarchia vastörvényéről". Ami a különb­séget adhatja Komáival szemben, hogy Trockij a szovjet bürok­ratizálódásban a burzsoá elemek törekvéseit látta, míg Kornaihoz hasonlítja az a várakozása, amit a piaci erők áldásos szerepé­hez kapcsolt. Ami szintén érdekes párhuzam: Trockij is a bürok­ráciát okolta a gazdasági bajokért. A dichotomikus gondolkodás ugyanúgy jellemző Trockijra, mint Kornaira: a munkástanácsok leértékelése azzal a feltevéssel párosult, hogy a szocialista for­radalom után a termelési technológia és a munkafeltételek a gyárakban nem fognak alapvetően változni.10 A bürokrácia meg­fékezésének Weber által ajánlott – és általa igencsak komolyan vett – eszközét, a parlamentáris demokráciát (amelyet ő ameri­kai mintára, erős elnökkel képzelt el), Trockij csak élete vége felé kezdte mint esetleges lehetőséget számba venni, és akkor is csak annak korlátozott formájában.11 Kornainál hasonlóképpen a demokrácia a piacnál gyengébb mechanizmus.

A bürokrácia Kornai általi leírása esetleg megfelel a konkrét történelmi időben és térben működött büró ténykedésének, azon­ban nem fedi le ezen intézmény mint olyan lehetőségeit, amire a „developmental state" elmélete rámutat.12

Kornai tulajdonképpen nem tud teljesen konzisztens maradni a bürokrácia egységességének általa megfogalmazott elvéhez, mikor a fent említett elszívás megakadályozásában a „gazdasá­gi irányítás" (Kornai, 308.) adminisztratív intézkedéseinek sze­repére utal.13 Vagyis létezik valami ellenerő, akár kívül, akár be­lül a bürokrácián; ami utóbbi viszont ellentmond a bürokrácia (mint olyan) önfegyelmét tagadó kijelentésének (uo. 516-517.). A bürokrácia önfegyelemre való képtelenségét a kapitalista vál­lalat önkorlátozási képessége ellenpontozza, és sugallja mint­egy az igen egyszerű megoldást (uo. 294.).

Kornai elszívási modellje ezenkívül feltételezi, hogy az elszí­vott javak nem elégítenek ki fogyasztói szükségletet, holott erről csak részben van szó, mivel az elszívott javak egy része fogyasz­tói felhasználásra kerülhet, csak éppen a beruházás-célszekto­rában dolgozók körében.

A bürokrácia szükségszerűnek ítélt defektusai mintegy a piac mechanizmusának térnyerésével, a bürokráciával szembeni el­lenerejének kifejtése révén oldhatók (de itt is inkább a piaci me­chanizmus „hatalomátvétele" az, ami kívánatos lenne Kornai sze­rint). A piac-bürokrácia dichotómiát elvben oldhatná, hogy Kornai többféle koordinációs mechanizmusról beszél,14 ám ezek közül még legfeljebb az önkormányzatinak15 tulajdonít jelentősebb erőt, a többi inkább csak a „futottak még" kategóriába sorolandó.

Magántulajdon nélkül Kornai szerint nem lehetséges a piac működtetése. Az ellenkezőjét nem állítom én sem, viszont azt sem, hogy a magántulajdon elégséges hozzá. Maga Kornai mutat rá arra, hogy a nyugati társadalmakban a puha költségvetési korlát forrása lehet a bankszektor (uo. 568.). A piac nem (csak) magántulajdonon alapuló működésének lehetőségét nem kizár­va mondja Przeworski: „Szkeptikus vagyok abban a tekintetben, vajon tudjuk-e azt, hogy (1) a tulajdonformának a vállalat telje­sítményét illetően vannak-e következményei, és hogy (2) a tu­lajdonformák megfigyelhető eloszlása azok teljesítményének köszönhető-e."16 Ezen utóbbi (2) gondolat akkor válik igazán so­kat mondóvá, ha a termelés végső céljára vonatkozó, az egész ökonómiai diskurzust megalapozó kérdést feltesszük, vagyis, hogy mennyiben tekinthető abszolútnak az az értékskála, mely felől tekintve a dominánsan magántulajdonra épülő világgazda­ság magasabb szinten teljesít. Erre még vissza kell térni.

De még ha ettől az alapvetőbb kérdéstől eltekintünk, akkor is adódik az az empirikus tény, hogy a kapitalista világ kevés szá­mú termelőszövetkezete, annak a világnak a mércéi szerint, pro­duktívabb a többinél (Przeworski, 126.). Ennek egyes magyará­zatai egyébként éppen annyira metafizikusak, mint az osztrák iskola hite a magántulajdon fensőbbségében; a felügyelet költ­ségeinek megtakarítása ugyanis például feltételezi, hogy a köl­csönös felügyelet a munkás számára költségmentes (uo. 127.).

Elképzelhető, hogy a létező szocialista rendszer statikus le­írására és kritikájára használható volt a neoklasszikus, illetve osztrák modell, ám – mint azt Przeworski állítja, annak ellenére, hogy maga az átalakuló politikai rendszerek egy bizonyos equilib­riumhoz való konvergenciáját valószínűsíti17 – az átmenet prob­lémái tekintetében már kevésbé használható: „az egyensúlyhoz való igazodás megvalósíthatatlan lehet, akár mert a decentrali­zált gazdaságok soha sincsenek egyensúlyban, akár mert az iga­zodás fokozatos…. Az egyensúlyi analízis valóban meglevő erős­sége gyakran elfedi azt a tényt, hogy igen bizonytalan alapon nyugszik. Nincs hasonlóképpen elegáns elméletünk arra, mi tör­ténik, ha kikerülünk az egyensúlyból…"18

Az egyensúlyi árrendszer ezen alapjainak bizonytalanságát Kornai maga is kimutatja; ha „önkényes" a kamatláb, a földár, a devizaárfolyam, a nyersanyagár, a nominálbér stb., akkor ez a piacon kialakult árakra is rányomja a bélyegét (Kornai, 547.). Elég, ha a rendszerbe egy helyütt belép az önkény, és a piac már nem biztosítja az egyensúlyt (uo. 181.). Csakhogy Kornai ezt az önkényt csak a szocialista gazdaság esetében mutatja ki. Kérdéses, hogy mit ért önkényesen, hogyan lenne elképzel­hető egy nem önkényes ár. Itt valószínűleg hivatkozhatna a neo­klasszikusok csereparadigmájára:19 a cserében résztvevők kon­szenzusán alapuló ár nem önkényes. De például hogyan lehet­ne ezt az elvet a nyersanyagárak (különösen az energiaárak!) esetében (ember-természet viszonyban) érvényesíteni, ahol az egyik fél nyilvánvalóan nem emberi lény; vagy különböző valu­ták cseréje esetében?

A csere mint legitimációs elv neoklasszikus felelevenítése nem ad választ ezenkívül a polgár (citizen) és a tulajdonos (bourgeois) különbségéből fakadó azon (rég megvilágított) szakadásra, amely abban jelentkezik, hogy a polgár mint szavazó, politikai lény, egy attól eltérő elosztást kíván, mint amilyen az ő mint bourgeois, gazdasági aktor, részvételével létrejött. Márpedig Przeworski épp erre mutat rá: „Még ha az egyének mint polgá­rok (citizens) egy különös elosztást illetően kifejezik is kollektív preferenciáikat, és még amikor minden anyagi feltétel adott is, hogy érvényesítsék ezen preferenciákat, a demokratikusan vá­lasztott elosztás a kapitalizmus körülményei között elérhetetlen."20

Kornai egy helyütt azt mondja, hogy nem az ár önkényessége a gond, hanem az, hogy nem hat (uo. 298.). Az ágensek eleve nem figyelnek az árra, mert az önkényes (uo. 549.). Viszont ak­kor az árak önkényessége melletti érv elveszti kritikai élét; egy­szerűn csak annyit mond, hogy létezhet egy olyan rendszer, mely­ben a pénzviszonyok ilyenek.

Egy modellnek, tervezetnek a „valósággal" való összevetése lehetséges (és szükséges is, ahogy Przeworski megjegyzi), ám ha nem annak fényében tesszük ezt, hogy tisztában lennénk minden fogalmi keret alkalmazásának alapvetően konvenciókon alapuló erejével, akkor éppen azt a logikát érvényesítjük, amely nemcsak ebben a régióban, hanem talán az egész moderni­tásban érvényesült.

Jegyzetek

1 Fehér Ferenc: Az „általános szűkösség" szocializmusa. In: A moderni-tás ingája. T-Twins Kiadó 1993.

2 Az az összehasonlító tanulmány – Michael Burawoy – Lukács Já­nos: Mítoszok a munkáról… Társadalomkutatás, 1987/2. -, melynek szer­zői nem sajnálták arra az időt, hogy megvizsgálják, ténylegesen mi tör­ténik egy szocialista és egy kapitalista vállalatnál, a munkavállalók szint­jén, egyaránt nem alátámasztható sztereotípiaként veti el Kornai és a Heller-Fehér-Márkus-ék által megfogalmazott tételeket.

3 Az „itthon maradt" társadalomfilozófia – gondolok itt elsősorban Balogh István: Árutermelés, történetiség, szocializmus. Magvető Könyv­kiadó, 1987. és A forradalmi ész kritikája. Társadalomtudományi Inté­zet, 1990. munkáira – más szemszögből fogalmazta meg a problémát, a modernizáció zsákutcás módozatából való kiszabadítása, annak új úton való folytatása lehetőségeit kutatva, még ha azok a perspektívák és prob­lémák, amelyek ott még mint reális kihívások szerepelnek, azóta a sem­mibe vesztek, illetve sokkal „vadállatibb" horizontnak adták is át helyü­ket. A „modernizáció" ugyanis mára csupán pántlika a monetarista rend­szer-reformok csomagolásán.

4 Nem véletlen, hogy Kornai előző nagy könyvének a címe éppen erre a jelenségre utal.

5 Vö.: Elster: Sour Grapes. Oxford University Press, 1983. Ez a jelen­ség tulajdonképpen azt a problémát fedi, hogy nem tudunk egyenlőség­jelet tenni egy egyén fogyasztási struktúrája, illetve preferenciái közé, lévén az előbbi mindig a társadalmi környezet, legevidensebb módon a pénztárca révén meghatározott, míg az utóbbi végső soron az ember mint nyitott, szabad lény által kiismerhetetlen, meghatározhatatlan, vég­telen.

6 Kornai János: A szocialista rendszer. HVG Kiadói Rt., 1993. 265.

7 I. m. 269.

8 A 70 évvel ezelőtt működött nagy „tranzitológus", Trockij bürokrácia­fogalma is mást takart. Erre I, Trockij: Az elárult forradalom. Áramlat Ki­adó, 1990.

9 Arendt, Hannah: A totalitarizmus gyökerei. Európa Könyvkiadó, 1992.

10 Ezt már D. Bell is kimutatta. Bell, Daniel: The End of Ideology. The Free Press, 1962. Ennek következménye, hogy a szovjet elit lényegé­ben ugyanúgy viselkedett a munkástanácsokkal szemben, mint a tőkés osztály az idő tájt a kapitalista világban: az elnyomás eszközeinek al­kalmazásával. Ebben a tekintetben nem volt különbség a nyugati szoc-dem pártok és köztük. Hasonló gondolatokat fogalmaz meg Hannah Arendt A forradalomról című könyvében.

11 Ebben a jellemzésben a következő könyvrészletre támaszkodtam: Howard, M. C. – King, J. E.: A History of Marxian Economics. Macmillan, 1992. 3. fej. A szerzőpáros inkább Trockij kritikáját támogatja – kimutat­va annak hasonlóságát von Miseséhez -, szemben az autarkista Buharinéval. 366.

12 Evans, Peter: The State as Problem and Solution: Predation, Embedded Autonomy and Structural Change, (é. n.) Ez a munka eleve­níti fel a Gerschenkronra visszamenő gondolatot.

13 Ami persze ciklikusságot visz a növekedésbe, tehát végül is nem igazolódik a bürokrácia igénye a kapitalizmus „irracionalitásának" túlhaladására.

14 L. erre akadémiai székfoglalóját, melyben Polányit követi.

15 A politikai demokrácia lehetőségeit Przeworski hasonló módon ér­tékeli le. Przeworski, Adam: Democracy and the Market. Cambridge University Press, 1991. Az etikai koordináció gyengeségéről: Kornai, 1993. 493.

16 Przeworski: I. m. 124.

17 Uo. 98-98. Ez persze nem jelenti a nyugati típusú demokráciákat, mint egységes célállapotot; O'Donnell latin-amerikai tapasztalatai alap­ján beszél egy sajátos latin-amerikai, delegatív demokráciának keresz­telt modellről. O'Donnell, Guillermo: Delegative Democracy? Working Paper, 1993. 2.

18 Przeworski: I. m. 107.

19 Tulajdonképpen az osztó igazságosság mindenfajta tagadásának következményeként merülhetett fel Hayeknál a cserélők kölcsönös, ön­kéntes beleegyezésére való hivatkozás a csere nem önkényességé­nek bizonyítására. A téma Buchanani-féle felelevenítése ebben az érte­lemben igényelheti a cserével foglalkozó ökonómia olyatén elkülöníté­sét a hatalomra (melynek érvényesítése feltevés szerint a nem önkén­tességgel szinonim) koncentráló politológiától, hogy a „közgazdasági hatalom" fogalma tartalmatlanná válik. L: Buchanan, James M.: Piac, állam, alkotmányosság. Közgazdasági és Jogi Kiadó, 1992. 31. Ugyan­akkor Buchanan teljes mértékben elfogadja a piacokhoz a hatalom felől való közelítés módszerét is.

20 Przeworski: I. m. 112.