Az utóbbi években radikális nyugdíjreformok kezdődtek szinte az összes európai és amerikai országban. Igaz ez mind a kelet-közép-európai, mind a fejlettebb nyugat-európai országokra, de hasonló tendenciák tapasztalhatók az Egyesült Államokban és Dél-Amerikában is. Ezek a reformok magukban foglalják az állami rendszerek valamilyen szintű privatizálását, a juttatások széleskörű csökkentését, az állam ilyen típusú programokban betöltött valamely szerepének megváltozását. A társadalombiztosítási rendszerek állandó, folyamatos reformokon mentek keresztül. Ugyan rengeteg kérdésben komoly viták vannak, abban nagyjából mindenki egyetért, hogy a technikai jellegű módosításokon (járulékráták emelése, a jogosultságok megváltoztatása stb.) túlmutató strukturális reform szükséges. Kissé leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy két szekértábor áll(t) egymással szemben (Magyarországon is): az egyik oldalon a "hagyományos" (európai) tradíció képviselői, akik szerint lehetséges a társadalombiztosítási rendszereken belül összeegyeztetni a szolidaritási és a biztosítási funkciót, míg a másik oldalon a neoliberális elmélet képviselői, akik a biztosítási funkciót a piaci szférában működő biztosítók, nyugdíjalapok számára tartanák fenn. A magyarországi reform bemutatása előtt ejtsünk néhány szót a korábbi rendszerekről, azok működéséről és hibáiról.

A második világháború után létrejött, majd fokozatosan kiszélesedett jóléti rendszerek tagadhatatlan érdeme, hogy megszüntették az időskori szegénységet, és a legtöbb országban elfogadható nyugdíjat biztosítottak. Szinte mindenhol a felosztó-kirovó elven működő rendszerek terjedtek el: a mindenkori fiatalok befizetéseiből (járulékaiból) fizették az adott időszak nyugdíjait. A világháborút követő időszakban ez tűnt a lehető legjobb megoldásnak, hiszen a pusztításokat követően (szó szerint) nem volt megfelelő tőke egy váromány- (vagy tőke-) fedezeti rendszer működtetéséhez. A felosztó-kirovó eljárás azonban automatikusan beépít a rendszerbe egyfajta újraelosztást, mégpedig a fiataloktól az idősek felé. Ez a körülmény elég sok félreértés forrása, holott az ilyen rendszerek esetében is nyugdíjbiztosításról van szó. Egy normálisan működő felosztó-kirovó nyugdíjrendszerben ugyanis a nyugdíjasok időskori jövedelme nem a fiatalok "jótéteményétől" függ, hiszen a jelenlegi idősek aktív korukban, járulékfizetőként nyugdíjjogosultságot szereztek. Ugyanakkor el kell azt is mondani, hogy ez a fajta finanszírozás (implicit módon) feltételez egy generációk közötti szerződést. A rendszer akkor tud jól működni, ha a fiatal, járulékfizető korosztályok biztosak abban, hogy idős korukban az akkori fiatalok is befizetik a járulékokat. További problémát jelent, hogy a felosztó-kirovó rendszer akkor működik jól, ha közben érvényesíteni tudja a "generációk közötti igazságosság" elvét. A háború utáni rendszerek ebből a szempontból igen gyenge teljesítményt nyújtottak, és kiélezték a generációk közötti konfliktust, nagyban hozzájárulva a fent említett "implicit társadalmi szerződés" aláásásához. Alapvetően rövidlátó szemlélet alapján működtek, kihasználva a gazdaságilag kellemesebb időszakokat, nem gondolva ezzel azokra a terhekre, melyeket minden bizonnyal a jövő generációk vállára raktak.

Az 1945 és 1989 közötti időszakban Magyarországon is (hasonlóan a legtöbb európai országhoz) egy többé-kevésbé fejlett jóléti szektor működött: viszonylag alacsony keresetek, de bőkezű természetbeni és pénzbeli juttatások, ingyenes egészségügyi ellátás és oktatás, olcsó energia és lakás. Az államszocialista rendszer megszűntével azonban a rendszer a korábbi módon nem volt fenntartható. A 90-es évek reformjai egyrészt intézményi változásokat hoztak, másrészt a fennálló rendszer állandó korrekcióit (melyek alapvetően a nyugdíj kiszámításának módjára vonatkoztak). A reformfolyamatban az első lépés 1990-ben a Társadalombiztosítási Alap létrehozása volt, ami döntőnek bizonyult abban, hogy a nyugdíjrendszeren belül előtérbe kerültek a biztosítási elvek (ami egyben a szolidaritási funkció háttérbe szorítását is jelentette). 1992-ben a TB Alap feladatait két független alapra bízták, melyek az egészségügy és a nyugdíjak finanszírozását végezték. Ezzel párhuzamosan megkezdődött egy több pillérű nyugdíjrendszer alapjainak lerakása az önkéntes biztosítók alapításának engedélyezésével. Ez két csoportnak volt különösen kedvező: a magas fizetésű dolgozóknak és a járulékot nem fizetőknek. Az önkéntes nyugdíjpénztárak jótékony hatással voltak a megtakarításokra, ugyanakkor hozzájárultak az állami nyugdíjrendszer járulékalapjának további szűküléséhez (aki tehette, inkább az adókedvezményt nyújtó önkéntes pénztárakba fizette be járulékát, mint a megbízhatatlan tb-be).

A rendszer alapvető problémái azonban fennmaradtak, és több oldalról is (munkavállalók, munkáltatók, minisztériumok, nemzetközi szervezetek részéről) erős nyomás mutatkozott egy átfogó reform kikényszerítésének irányába. Az egyik érv az volt, hogy a GDP túlságosan nagy hányadát költötték a nyugdíjakra: ez az érték 1980-ban 7,8% volt, majd 1990-ben 11%. Ez az arány Japánhoz vagy az USA-hoz képes valóban magas (több mint kétszerese), de a legtöbb fejlett európai országhoz képest nem az. Ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy a nyugdíjaknak a GDP-n belüli magas aránya csökkentheti a beruházások arányát, amely döntő tényező egy átmeneti gazdaság szempontjából. A reformok mellett szólt az is, hogy a korábbi rendszer egy idő után mindenképpen finanszírozhatatlanná vált volna. Lépéseket kellett tenni a járulékelkerülés megszüntetésére, amely a magas járulékrátákkal, illetve azzal a ténnyel volt magyarázható, hogy szinte egyáltalán nem volt kapcsolat a be- és kifizetések között. Végezetül egyetértés mutatkozott annak megítélésében, hogy a nyugdíjrendszer nem képes megfelelő időskori jövedelmet biztosítani. A háborút követő időszakban nehéz volt megítélni a nyugdíjrendszer egyensúlyát, hiszen a központi és a társadalombiztosítási költségvetést nem választották el egymástól. Ráadásul ha valamelyik évben többlet mutatkozott, akkor azt nem "tették félre" rosszabb időkre, például tartalékok képzésével, hanem a központi költségvetésen keresztül elköltötték (érdemes megjegyezni, hogy ez nem speciálisan magyar jelenség volt).

Mint azt már említettük, nálunk is "felállt" egymással szemben a két tábor: az egyik oldalon a Pénzügyminisztérium (később kiegészülve a Népjóléti Minisztériummal), míg a másik oldalon a témával foglalkozó elméleti közgazdászok többségének támogatását élvező Nyugdíjbiztosítási Önkormányzat (NyÖK). A PM a megoldást egy kötelező, magánpénztárak által működtetett pillér bevezetésében látta, melynek szakemberei szerint több előnye is van. Fellendíti a tőkepiacot, így elősegíti a gazdasági növekedést, átláthatóvá teszi a rendszert, megteremti a megfelelő ösztönzőket. A NyÖK szintén egy hárompilléres rendszer bevezetését javasolta, de úgy, hogy a "középső" pillér nem a magánpénztárakra épült volna, hanem továbbra is "állami" kézben maradt volna. Ez lett volna az úgynevezett munkanyugdíj, amely egy pontrendszeren alapult volna (és erősen hasonlított volna a német modellre). Mint az köztudott, a PM javaslata azóta törvényerőre emelkedett, és az új nyugdíjrendszer 1998. január 1-jével életbe lépett.

Sokszor tűnt úgy, mintha a privatizáció mellett és ellen érvelők elbeszéltek volna egymás mellett. Akik a piaci rendszert preferálták, azok a nyugdíj "biztosítási" funkciójának fontosságát emelték ki, míg a privatizáció ellenzői a "szolidaritási" funkcióba kapaszkodva a legtöbb esetben a piaccal járó egyenlőtlenségeket hangsúlyozták. Az előbbiek többek között a demográfiai kihívásra (öregedő népesség), a magánosításnak a gazdasági növekedésben kifejtett kedvező hatásaira hivatkoztak, illetve olyan hamis ideológiai jelszavakat dobtak be a köztudatba, mint például az öngondoskodás eszméje. Vegyük őket sorra: a demográfiai probléma valóban komoly kihívást jelent, azonban hatásai igen nagy valószínűséggel előre megmondhatók, számszerűsíthetők. A privatizációnak a gazdasági növekedésre kifejtett hatásával kapcsolatban igen komoly viták folynak a közgazdasági irodalomban. Manapság rengeteg makroökonómiai szimuláció készül, ám ezek nagy része vitatható kiinduló feltételekkel él az egyének, a vállalatok viselkedésére vonatkozóan, ami nem mindig teszi hihetővé a végső eredményeket. Úgy gondolom, hogy az öngondoskodás mint a reform egyik leggyakrabban hangoztatott "hívószava" is problematikus. Részben elfogadható, mert a jóléti állam mindig hajlamos volt egyfajta paternalizmusra, a jóléti szolgáltatások sok esetben a szó szerinti gondozás funkcióját látták el, elérve ezzel az "állam úgyis megcsinálja helyettem" típusú hozzáállás kialakulását. Ebből a szempontból valóban változást fog hozni a nyugdíjreform, és ezt mindenképpen pozitívan kell értékelni. Enyhén szólva problematikus azonban úgy elképzelni az időskorról való gondoskodást, hogy az csakis az egyénen múlik. Az egyes nyugdíjpénztárak hozama mindig összefüggésben lesz a mindenkori gazdasági teljesítménnyel, a nyugdíj mindig társadalmi szinten határozódik meg, és nem egyénileg. Az öngondoskodási elv sokkal inkább alkalmazható az önkéntes megtakarításokra (ez az új rendszerben a harmadik pillér).

Ejtsünk szót az eddigi privatizációs tapasztalatokról. Két ország, Nagy-Britannia és Chile rendelkezik komolyabb privatizációs múlttal (amennyiben egy 10-15 éves időszakot annak lehet tekinteni). Nos, a kép enyhén szólva vegyes. Nagy-Britanniában voltak ugyan nyertesei a reformnak, azonban igen komoly elszegényedéssel számolhatunk a nyugdíjasok körében. A szolidaritási elem lényegében véve kikerült a rendszerből. És akkor még nem beszéltünk a reformot kísérő botrányokról (ilyen volt például a Maxwell-féle botrány). Jóval többen léptek át az állami rendszerből a privatizáltba, mint ahányan várhatóan jobban jártak volna, azonban az emberek nagy része csak most (tehát túl későn) kap észbe, és veszi észre: lehet, hogy érdemesebb lett volna az állami (SERPS) rendszerben maradnia. Meg lennék lepve, ha Magyarországon nem lenne jó néhány ilyen megtévesztett ember (igaz ugyanakkor, hogy ebből a szempontból sokkal tisztességesebb volt a kormány, és tanult a brit példából). A privatizáció a közgazdasági tankönyvekben általában úgy szerepel, mint ami növeli a hatékonyságot és csökkenti a költségeket. Nos, a privatizált nyugdíjrendszerről szinte biztosan állítható, hogy drágábban működik, mint az állami. Chilére vonatkozóan léteznek adatok, és egyes elemzők szerint az új rendszer egy főre jutó költsége Chilében az USA társadalombiztosítási rendszerére vonatkozó érték közel ötszöröse, de legalább két-két és félszerese. Ehhez hozzá kell venni az új rendszerek indulási költségeit: kezdeti beruházások, tisztviselők toborzása, illetve betanítása. Végezetül hadd ejtsek néhány szót az áttérés problémájáról. Amikor egy felosztó-kirovó nyugdíjrendszerről áttérnek egy tőkefedezeti rendszerre, akkor létezik egy (legalább 30-40 éves) átmeneti periódus, amelyben az egyik oldalon a fiatalok már saját számlájukra fizetik a járulékot, ugyanakkor a másik oldalon olyan nyugdíjasok vannak, akiknek a járulékából korábban már kifizették az akkori idősek nyugdíjait. Mivel itt olyanokról van szó, akik járulékot fizettek, tehát jogosulttá váltak, ezért a nyugdíjukat valakinek ki kell fizetni. Már csak az a kérdés, hogy kinek. Erre vonatkozóan annyit lehet tudni, hogy a mindenkori költségvetési hiányból fedezik a költségeket. Azonban a mindenkori költségvetési hiány tökéletesen elfedi azt, hogy pontosan mely generációk lesznek az igazi nyertesek/vesztesek. Erre vonatkozóan csak találgatásaink lehetnek, mindenesetre a jövő évi nyugdíjemelés körüli kiélezett vita arra enged következtetni, hogy a jelenlegi kormányzat nem a mostani és a közeljövőben nyugdíjba vonulókat fogja preferálni.