A szociálpolitikai problémák egyik súlypontja az életszínvonal szó­ródása, amely szemmel láthatólag növekszik. Ez nemcsak hangu­latrontó tényező, de a modern piacgazdaság kialakulásának is gátja. A cikk szerzője vizsgálja a fogyasztási részarányok alakulását is, s megállapítja hogy bár a közepes jövedelműek keményen harcolnak a lecsúszás ellen, visszavonul&amp

Furcsa jelenségnek vagyunk tanúi. Miközben meglehetősen sok szó esik a lakosság jövedelmeinek, fogyasztásának, megtakarításának alakulásáról, a differenciálódás növekedé­séről, az ún. nagy elosztó rendszerekkel kapcsolatos gon­dokról, pillanatnyilag igen hézagos az ezekről kialakítható át­fogó, tényeken alapuló kép. A főbb tendenciák mégis vi­szonylag jól tapinthatók.

A tényekkel kapcsolatos gondok

A lakosság jövedelmeinek szerkezetéről, annak eloszlásá­ról, szóródásáról eddig az ötévenként készült jövede­lemfelvételek adtak képet.

A legutóbbi, 1987-es jövedelemfelvétel óta igen alapvető változások történtek: jövedelemadórendszer működik; jóval magasabb az infláció, mint korábban (és megváltozott az árstruktúra is); megjelent a nyílt és mára már jelentős mére­teket öltő munkanélküliség; átalakult, ill. átalakulóban vannak a tulajdonviszonyok, a munkáltatók összetétele.

Részben a jelentős változásokkal, részben az általános gazdasági (és életszínvonal-helyzettel, a védekezési straté­giákkal összefüggésben megnőtt a feketegazdaság, a látha­tatlan jövedelmek súlya, az autarchia, a közvetlen árucsere, de általánosságban is úgy módosult a jövedelmek szerkezete (és az aktív keresők összetétele), hogy bővült a kevésbé pontosan követhető jövedelmek (és jövedelemszerzők) köre, jelemzőbbé vált a több forrásból származó jövedelem.

Nő tehát a jelentősége a többoldalú közelítéseknek, megnő a becslések, számítások, a kisebb kört érintő felmérések, vé­lemény-kérések fontossága-jelentősége. Eredményeik ter­mészetesen nem mindig azonosak – néha még tendenciá­jukban sem, de mértékeikben bizonyosan különböznek -, ezért vitathatók, vagy inkább vitára ingerlők (lehetnek). De ha nehezebbé is válik, mégsem lehetetlen a valóságos fo­lyamatok legfontosabb jellemzőinek, főbb tendenciáinak meg­ismerése.

A jövedelmek differenciálódásának főbb jellemzői

Mindenki által érzékelhetően, szemmel láthatóan nő a jö­vedelmek, a jövedelmi-vagyoni helyzet differenciáltsága. Izgalmas kérdés ezért, hogy mekkora lehet ez a szóródás, mik a jellegzetességei, ezért a jövedelemfelmérést „pótolva" különböző közelítő számítások, szűkebb körű felmérések ké­szültek.

Közülük a Gazdaságkutató a KSH korábbi jövede­lemfelvételéből továbbvezetett adatbázisára, valamint mikro-szimulációs modelljére támaszkodva és velük együttműköd­ve, a számításhoz felhasználva minden fellelhető közvetlen és közvetett adatot, információt (adóbevallások feldolgozásá­ból, statisztikai adatgyűjtésekből stb.) – megkísérelte model­lezni a lakosság 1991. és 1992. évi jövedelemeloszlását, an­nak főbb jegyeit. Az átlagos jövedelemváltozásnál a makro-prognózisokból indultunk ki, de több változatot is vizsgáltunk (ez a módszer ugyanis igen alkalmas változatok készítésére, azok egymással való összehasonlítására). Más jellegű, fel­mérésen alapuló közelítést végzett a TARKI (amellyel egyút­tal egy visszatérő-folyamatos, nyomonkövető módszert is út­jára indított).

A kétféle módszer eredményei sok tekintetben találkoznak, de lényeges különbségek is mutatkoznak. Abban mindkettő közös, hogy a jövedelmek igen erőteljes differenciálódását mutatják, mégpedig olyan differenciálódást, hogy a maga­sabb jövedelmek ugrottak meg, bizonyos mértékig az ala­csony és közepes jövedelműek „rovására".

Mikroszimulációs számításunk szerint a legalacsonyabb jövedelmű 30 százalék részesedése az összjövedelem-tö­megből 1987 óta mintegy 1 százalékkal csökkent (ugyan­így csökkent 1982-87 között is), a középső 40 százalék ré­szesedése hasonló mértékben esett vissza, a felső 30 százalék részesedése pedig nőtt. A lakosság egészének 30-40-30 százalékra való tagolása igen nagyszámú családot fog át, de egy-egy körön belül szintén jelentős mértékű a szóródás. A differenciálódás az aktív háztartásokban erősö­dött, az ennek mértékét jellemző ún. relatív szórás az 1982. évi 40 százalékról (akkor voltak a legkiegyenlítettebbek a jö­vedelmek) 1987-re közel 50 százalékra, 1992-re pedig több mint 60 százalékra emelkedett.

Mások közelítése szerint a jövedelmek széthúzottsága, a legnagyobb és legkisebb jövedelmek különbsége nagyobb annál, mint amit a mi modellezésünk jelez, az alacsonyabb jövedelműek jövedelmi színvonala kedvezőtlenebb, mert a mi modellezésünk – jellegéből adódóan – kevésbé tudja a „szél­sőségeket" fogni. Éppen ezért még inkább figyelemre méltó, hogy modellezésünk a differenciálódás igen intenzív erő­södését jelzi: számításunk szerint a legalacsonyabb és legmagasabb 5 százalék jövedelme közötti különbség az utóbbi két évben hatszorosról nyolcszorosra nőtt.

Az igazi kérdés persze az, hogy a fokozódó differenciáló­dás- amelynek intenzív növekedését, legfőbb jellegzetessé­geit mindegyik számítás egybehangzóan jelzi – hogyan ítél­tessék meg.

A jövedelmek differenciálódásának elkerülhetetlensége, sőt szükségessége manapság alig vitatott. Ugyanakkor az a se­besség, ahogyan a differenciálódás erősödik, egy olyan mértékben szélsőséges jövedelemeloszlást, oly szétsza­kadó (vagy, esetleg a fekete gazdaság gátlástalan terje­désével oly szétzilálódó) társadalmat vetít előre, amely már nem biztos, hogy elkerülhető. Ugyanis e jövedelem polarizáció önmagában akadályává válhat a civil társada­lom létrejöttének-megerősödésének, és ezen keresztül gátjává a modern gazdaság kialakulásának is.

A valóban „szélsőségesen" nivellálódott (1982. évi) jöve­delemeloszlásból nem feltétlenül kellene egy ellenkező irá­nyú, de hasonlóképpen szélsőséges (ti. szélsőségesen po­larizált) jövedelemeloszlás összes következményét átélni. Ezekről a kérdésekről azonban nagyon nehéz vitatkozni. Ne­héz, mert nyilvánvalóan nem lehet csak „szakmai" kérdésként kezelni; maga a szakmai vita is érdekekbe ütközik, érdekeket sért – hiszen arról kellene szólnia, hogy ki (mit) nyer és ki (mit) veszít rövidebb és hosszabb távon – és nehéz azért is, mert nincsenek garanciák a tévedhetetlenségre.

Az 1991. évi háztartás-statisztikai felmérés néhány eredménye

A KSH 1991. évi háztartás-statisztikai felmérése elsősorban kiadásokról kérdez, az ún. személyes célú kiadásokról, ame­lyek a fogyasztást, a lakás- és ingatlanberuházást ölelik fel, tehát a lakosság jövedelemköltségeinek sorából lényegében csak a megtakarítások maradnak ki.

A jövedelmekkel kapcsolatban jelzett igen erőteljes diffe­renciálódás a legszélsőségesebb különbségeket a megtaka­rítások terén mutatja (erről a dolog természetéből adódóan csak hozzávetőleges, közelítő információk szerezhetők a la­kosságtól). A nagyértékű, tartós fogyasztási cikkek megszer­zése terén ennél kisebb, de jelentős különbségek mutatkoz­nak és ugyanígy a lakásépítésre, ingatlanvásárlásra fordított kiadásoknál is. A következőkben ennek a háztartás-statiszti­kai felmérésnek mutatom be néhány eredményét, részben a kiadások szerkezetét vetem össze az 1987. évivel, részben pedig a differenciálódás mértékét. Nézzük meg, hogy milyen a kiadások szerkezete az aktív és inaktív (aktív keresővel nem rendelkező) háztartásokban az 1987-es és az 1991-es adatok fényében.

1. táblázat Az egy főre jutó személyes célú kiadás megoszlása
Kiadási csoportok	Aktív háztartások		Inaktív háztartások
	1987	1991	1987	1991
Élelmiszerek	30,1	31,5	40,3	39,5
Elvezeti cikkek	7,7	5,6	8,2	6,7
Ruházkodás	10,3	9,5	6,8	5,5
Közlekedés, informálódás	7,5	11,0	3,8	6,0
Egészségügy, testápolás	2,5	3,0	3.9	4,5
Művelődés, üdülés	5,7	5,8	4,1	3,9
Háztartás, lakásfelszerelés	3,4	3,7	4,5	4,7
Egyéb személyi célú felhasználás	3,8	3,0	3,7	3,4
Együtt	79,7	86,2	89,8	92,5
Nagymértékű tartós fogyasztási cikkek	9,7	6.0	4,3	2,9
Lakásépítés, ingatlanvásárlás	10,6	7,8	5,9	4,6
ebből: építési kölcsön visszafizetése	3,7	4,6	1,3	1,3
(A két év kiadásainak csoportosítása a publikált KSH kiadványokban némileg eltér, a csoportokat összehasonlíthatóvá lettem)

Az adatokat áttanulmányozva a következő, leginkább szem­beötlő megállapítások tehetők:

Az aktív háztartások kiadási szerkezetének eltérései a jövedelemnagyságtól függően

Miután a differenciálódás meghatározóan az aktívak körében nőtt, a következőkben az aktív háztartások fogyasztási szer­kezetével foglalkozom részletesebben. Ha a kiadási struktúra változását jövedelemkategóriánként nézzük, úgy mind az ala­csony, mind a magas jövedelmű aktív háztartások körében lényegében hasonló tendenciák követhetők nyomon, mint ami általánosan jellemző. A KSH mindkét felvétel idején 6 jövedelemkategóriát képezett, a legalacsonyabb jövedelműek kategóriájába azok a háztartások kerültek, ahol az egy főre jutó jövedelem nem érte el 1987-ben a 2.600, 1991-ben a 6.100 forintot. (A fogyasztói árszínvonal emelkedését véve, e két jövedelem reálértéke kb. megfelel egymásnak.) A leg­magasabb jövedelműek kategóriájában pedig azok a háztar­tások vannak, ahol az egy főre jutó jövedelem 7.000, ill. 17.600 forint feletti.

Jövedelemkategóriánként nézve a kiadások szerkezetét – a legalacsonyabb és a legmagasabb jövedelműeket kivá­lasztva- mindenekelőtt azt kell megállapítani, hogy a különb­ségek mérséklődtek. 1987-ben a legmagasabb jövedelmi ka­tegóriába tartozók személyes célú kiadása közel 3,5-szöröse volt a legalacsonyabb kategóriában élőkének, 1991-re ez a különbség 3,3-szorosára csökkent. Ez első pillantásra ellent­mondani látszik a növekvő differenciálódásnak, de nem sza­bad figyelmen kívül hagyni egyfelől azt, hogy a kialakított jövedelemkategóriák meglehetősen összevontak, éppen a két szélső szegmens (főként a magas jövedelműek kategó­riája) nem különül el; másfelől pedig azt, hogy e kiadások túlnyomó többsége az alapvető, napi szükségletet jelentő fo­gyasztási cikkek, szolgáltatások körébe tartozik, ahol a dif­ferenciálódás mindig is mérsékeltebb.

Ha a fogyasztás belső struktúráját nézzük, úgy mérséklőd­tek a relatív különbségek a fogyasztás legnagyobb hányadát képező élelmiszereknél lényegesen csökkentek a lakásfenn­tartási kiadásoknál – ez utóbbi a háztartások nagy számánál kötött, nem befolyásolható tétel -, de jelentősen csökkent a különbség a közlekedési kiadásoknál is. Ebben a gépkocsi használat „felértékelődése", széles körű, nemegyszer a jöve­delmi helyzetet tulajdonképpen meghaladó használata jut ki­fejezésre. Csökkent a különbség a legmagasabb és legala­csonyabb jövedelmi kategóriához tartozó háztartások tartós fogyasztási cikk vásárlásainál is, azaz nemcsak az alacsony, hanem a magasabb jövedelműek is mérsékelték – legalábbis relatíve – az ilyen vásárlásaikat. Igen lényegesen – három­szorosról közel hétszeresre – nőtt viszont a lakásépítésre, ingatlanvásárlásra fordított kiadások közötti különbség. Ez nem a hiteltörlesztéssel függ össze, mert mind az alacsony, mind a magas jövedelműeknél nőtt a hiteltörlesztésre fordított kiadás részaránya. (Az alacsonyjövedelműek azonban kiadá­saiknak jóval nagyobb hányadát fordították hiteltörlesztésre.)

Ha a kiadások belső struktúrájának elmozdulását nézzük ugyanazon jövedelemkategórián belül, úgy az általánoshoz hasonló tendencia mellett fel kell hívni a figyelmet arra, hogy mind az alacsonyabb, mind a magas jövedelműek esetében mérséklődött az élelmiszerfogyasztás részaránya. Az, hogy át­lagosan – az összes aktív háztartásnál – nem mutatkozik csökkenés (sőt), azzal függ össze, hogy a lakosság egészén belül nőtt az alacsonyabb jövedelműek száma, akiknek kiadá­saiban az élelmiszerfogyasztás jelentősége, súlya nagyobb.

Jól látható, és a differenciálódásnak szembeötlő megnyil­vánulása, hogy a lakásingatlan-vásárlás esetében a már em­lített különbség növekedése az alacsony és magas jövedel­műek között úgy következett be, hogy míg az alacsony jövedelműeke célra fordított kiadásainak aránya – hiteltörlesztés nélkül – csaknem a felére esett vissza és a kiadások nomi­nálértéken is csökkentek 1987-hez képest, addig a legmaga­sabb jövedelmi kategóriába tartozó háztartások esetében nőtt az arány, és az e célra fordított kiadások összegét tekintve kismértékű reálnövekedés is bekövetkezett (folyó áron a nö­vekedés csaknem háromszoros).

Összességében, a jövedelemkategóriák szerinti vizsgálat­nál, a két szélső jövedelemkategóriához tartozó aktív háztar­tások összevetésénél megállapítható: az alacsony jövedel­műek lehetőségeiből arra futotta, hogy az alapvető, napi szükségleteket kielégítő termékek fogyasztását tekintve lé­nyeges rosszabbodás ne következzék be. Ez nagyon fontos tény, mindenképpen arra utal, hogy a legrászorultabbak hely­zete ezekben az években viszonylag állandó volt.

 

2. táblázat Az egy főre jutó személyes célú kiadások megoszlása az aktív háztartások körében a legmagasabb és legalacsonyabb jövedelműek kategóriájában.
	1987-ben		1991-ben
	2.600 alatt	7.000 felett	6.100 alatt	17.600 felett
Élelmiszerek	38,3	24,7	36,6	22,3
Élvezeti cikkek	9,3	7,4	7,5	5,2
Ruházkodás	10,2	9,7	9,1	8,7
Lakásfenntartás	8,7	7,7	12,9	9,4
Közlekedés, informálódás	4,3	9,5	10,3	13,5
Egészségügy, testápolás	1,7	2,7	2,5	3,5
Művelődés, szórakozás	3,6	6,6	4,4	7,7
Háztartás, lakásfelszerelés	2,8	4,0	3,2	4,1
Egyéb	2,9	4,4	2,5	3,4
Együtt	81,8	76,7	89,0	77,8
Nagyérlékű tartós fogyasztási cikkek	4,8	11,9	3,8	7,9
Lakás-ingatlan vásárlása	13,4	11,4	7,1	14,3
Ebből: hiteltörlesztés	4,3	3,0	5,5	3,8

Ezek a fogyasztási adatok tartalmazzák a lakosság védeke­zési stratégiájaként létrejövő, az utcán (fekete piacon) ol­csóbban beszerzett termékek fogyasztását és a növekvő sú­lyú saját termelésű fogyasztást.

A lakosság rendkívül gyorsan és rugalmasan alkalmazko­dik, a maga szempontjából igen racionálisan gondolkodik és cselekszik. Kétségtelen az is, hogy a korábbi évek fogyasz­tási színvonalában, szerkezetében voltak bizonyos tarta­lékok, mégpedig elég széles körben. Azok az aggályok, ame­lyeket a bevezetőben vázoltam, tehát tulajdonképpen nem az elmúlt évekre, még csak nem is a jelenre, hanem inkább a jövőre utalnak, így lehetnek érvényesek. Azzal a folyamattal vannak ugyanis összefüggésben, amely a differenciálódás rendkívüli mértékű gyorsulását mutatja. Szándékom nem va­lamiféle „kötelező" pesszimizmus, vagy vészharang-kongatás. A széles körű és tartós leszakadás ugyan még nem következett be, veszélye inkább csak jeleiben mutatkozik, de előttünk áll(hat). A fogyasztási szerkezet – amelynek el­mozdulása mindig mérsékelt, lassú – arra utal, hogy az ala­csony és (itt terjedelmi okok miatt nem ábrázolt) közepes jövedelműek (közülük inkább az átlag alatti jövedelemmel rendelkezők) lassan „vonulnak vissza", és bár alapvető fogyasztásukban egyelőre „tartják magukat", ide értve még művelődési és bizonyos beruházási kiadásokat is, a visszavonulás azonban érzékelhető. A differenciálódás gyors folytatódása esetén lassan valóban csak a napi szükségletek fedezésére képesek szorítkozni. (Gondoljunk arra, hogy a tartós munkanélküliség valójában még nem érezteti hatását.)

Igen lényeges, a kiadások struktúráját nagymértékben be­folyásoló momentum, hogy a felmérés idején és ma még lé­nyegében ingyenes az oktatás és az egészségügy, szolid, ellentmondásokkal terhes, de biztonságos nyugdíjrendszer működik, valamint mára már úgyszintén ellentmondásokkal teli és változást igénylő, de általános a gyermektámogatási rendszer. Mind ez idáig „nem történt még más", mint hogy a folyó jövedelmek összességében – átlagosan – csökkentek, ezen belül széles tömegeknél valamivel nagyobb mértékben, míg egy szűk rétegnél erőteljes javulás tapasztalható.

Nem vitatható, hogy a gazdaság stabilizálásának, a költ­ségvetési hiány visszaszorításának kívánalmai folytán a nagy elosztó rendszerekben elkerülhetetlen bizonyos „visszavonu­lás", fokozottabb lakossági terhelés. Ennek konkrét módja azonban már többféle lehet, többféle céllal és eredménnyel. Az e cikkben – zárógondolatként – sürgetett széles körű és nyílt vitáknak tehát kiindulásként el kell fogadniuk a vissza­vonulás, a növekvő terhelés elkerülhetetlenségét. A további­akban viszont arra kell(ene) koncentrálniuk, hogy milyen le­gyen a szükségszerűen növekvő terhelés eloszlása, milyen következményei lehetnek a „kétpólusú" szociálpolitika eset­leges létrejöttének (meghatározóvá válásának), és az „elit­szemlélet" térnyerésének, esetleg uralkodóvá válásának.