Bár a gazdálkodó egységek az államinak nevezett szférában 1968 után is csak kvázi vállalatok, véleményem szerint nem beszélhetünk kizárólagos állami tulajdonlásukról. Először is pontosabb lenne, ha párt-állami tulajdonlásról beszélnénk. Ennél most fontosabb azonban az, hogy az állami és pártbü­rokrácia mellett a vállalati vezetés is a tulajdon részese, még­pedig olyan mértékben, amennyiben a vállalati vagyon mű­ködtetésére vonatkozó alapvető stratégiai döntésekben – ezek elsősorban a vállalati keretekre, a fejlesztésekre és a fő profilokra vonatkozó döntések – akaratát érvényesíteni tudja. A kisebb vállalat vezetése tulajdonjogát általában úgy tudja gyarapítani, ha minél nagyobb távolságot tart az állami és pártbürokráciától. A nagyvállalatok vezetőinek ezzel szem­ben kevésbé van módjuk elmenekülni, lehetőségük van vi­szont az állami és pártbürokrácia döntéseit közvetlenül és je­lentősen befolyásolni, sőt diktáló pozícióba kerülni-e helyzet biztosítja számukra a tulajdonjogok maximumát, mivel ekkor ők maguk határozzák meg a számukra megfogalmazott elvá­rásokat. Az 1968 utáni gazdasági mechanizmusban a vállala­tok általában az állami és pártbürokrácia, valamint az egyes vállalatok vezetésének közös tulajdonát képezik. A vállalatve­zetők tulajdonjoga általában szűkebb, mint kizárólagos tulaj­donjog esetén lenne, de a nagyvállalati vezetőkre ez nem áll. Mivel lehetőségük van a gazdaságpolitika és az újraelosztás komoly befolyásolására, közvetlenül is, közvetve is jelentős hatást gyakorolnak az össztulajdon működtetési módjára – végül is az alapvető tulajdonjogok az állami és párt bürokrá­cia, valamint a nagyvállalati vezetői réteg kezében összpon­tosulnak. Mivel e tulajdonjogok belső megosztása nem nyílt és egyértelmű, e tulajdonviszony diffúz, állandó küzdelmet in­dukál, melynek célja a minél több jog megszerzése és a minél több felelősség elhárítása.

Az átalakulási törvény lényegében nem más, mint eme megosztott tulajdonviszony jogi szentesítése, amelyben ugyanakkor a korábbiaknál jóval kifejezettebbé és erőtelje­sebbé válnak a nagyvállalati vezetők tulajdonosi jogosítvá­nyai – az állami bürokrácia rovására, hiszen a nagyvállalati menedzserek bármiféle kontroll nélkül maguk választhatják meg új tulajdonosaikat. Ez pedig lényegében véve a gazda­sági bajainkért igen nagyrészt felelős túlcentralizált nagyválla­lati szerkezet stabilizálását jelenti.

1968 óta az állam- és pártbürokrácia, valamint a nagyvál­lalati vezetők éles küzdelme az államinak nevezett szféra tu­lajdonjogaiért a társadalom feje fölött zajlott. Tudjuk, hogy ez hova vezetett. Az általam ismert törekvések azonban a ko­rábbi gyakorlat folytatásának szándékát jelzik: a nagyvállalati vezetőknek az átalakulási törvénnyel – de már a vállalati, majd a társasági törvénnyel is – megerősödő tulajdonjogait az ál­lami bürokrácia most a létrehozandó állami vagyonalapon ke­resztül kívánja korlátozni. Szó van például arról, hogy az ál­lami vagyonalap vétójogot kaphasson az önkéntes társa­sággá alakulással szemben, és elővásárlási jogot gyakorol­hasson az értékesítendő vagyonrészek és részvények tekin­tetében. Úgy tűnik tehát, nem történik más, mint hogy a ko­rábbi hatalmi mechanizmusok továbbélnek – új mezben. Az említett korlátozások ugyanis nagy valószínűség szerint az állami bürokrácia és a nagyvállalati vezetők egyéni, informális megállapodásainak tárgyát fogják képezni. A nagyvállalati ve­zetők által kezdeményezett tulajdonosi változások állami va­gyonalapon keresztül történő korlátozása erősíti a „tudjuk hova vezet" egyedi alkumechanizmusok eszköztárát, miköz­ben nem képes komolyan ellenőrzés alá vonni ós korlátozni a nagyvállalati vezetők tulajdoni döntéseit, gazdasági, hatalmi pozícióit. Következtetés: az átalakulási törvény tulajdonvi­szonyokat érintő paragrafusait fel kell függeszteni, a vál­lalati vezetőknek a vállalati és társasági törvényből adódó tulajdonosi jogosítványait pedig széles társadalmi kont­roll alá kell vonni.

A túlcentralizált nagyvállalati szerkezet lebontását töb­ben az átfogó tulajdonreformtól várják. Határozott vélemé­nyem azonban – már tavaly novemberben figyelmeztettem rá (Valóság, 1988/11.), és az átalakulási törvény megszületése is bizonyítja -, hogy az adott nagyvállalati szerkezet mellett átfogó és radikális tulajdonreformot (bármilyen irányú legyen is az) nem lehet végrehajtani, sőt már a változások elindításá­nak lehetősége is kétséges. Mivel az eddigi tapasztalatok alapján a felülről induló, államapparátusi módszerekkel vég­rehajtott decentralizációt nem tartom kivitelezhetőnek, de kí­vánatosnak sem, a megoldást az alulról induló kezdeménye­zések lehetőségeinek jelentős tágításában látom. Konkrét ja­vaslatom lényege az, hogy a nagyvállalatok keretein belül működő gyárak, gyáregységek erősen érzékelhető leválási törekvéseit hagyni kell érvényesülni. Ehhez azonban minél előbb törölni kellene azt a jogszabályt, amely szerint gyár, gyáregység kiválásához a vállalati tanács kétharmados sza­vazata szükséges. A kiválási lehetőséget kb. fél évig, hangsú­lyozottan még az átfogó tulajdonreform előtt kellene biztosíta­ni. Azokat a vagyonmegosztási ügyeket, amelyeket az érintett felek egymás között nem tudnak rendezni, az állami bürokrá­ciától független Gazdasági Bíróság elé kellene, lehetne vinni. (E bíróságnak vétójoga is lenne olyan esetekben, amikor egy-egy gyár, gyáregység leválása bizonyíthatóan megbénítja az anyavállalat tevékenységét.)

Az átfogó tulajdonreformot véleményem szerint csakis a választások után lehet beindítani. Egyrészt azért, mert a tulaj­donreformmal járó jelentős társadalmi feszültségeket vélhe­tően csak egy legitim hatalom lesz képes kezelni. Másrészt azért, mert a tulajdonreform alapelveit csak a legszélesebb körű társadalmi vita alapján lehet kialakítani, ehhez pedig idő kell. Látok tendenciát arra, hogy a társadalom feje felett az elsősorban magánszemélyeket preferáló, egyoldalú pri­vatizálási folyamat indul be, ezt pedig veszélyesnek tar­tom. Még ha politikailag el lehetne is kezdeni az állami tulaj­don személyes magántulajdonra való lebontását, és a gazda­sági racionalitás szempontjából tökéletesen sikerülne is a pri­vatizálás – amikkel kapcsolatban Árva Lászlóhoz hasonlóan (Élet és Irodalom, 1989. augusztus 11.) jelentős kételyeim vannak, de ezeket most nem ismertetem -, a társadalom életszínvonala még viszonylag hosszú időn keresztül nem fog számottevően javulni. (Részben az adósságtörlesztés súlyos terhei miatt, részben azért, mert a gazdasági szerkezet átala­kítása rövidtávon inkább csökkenti, mint növeli a gazdaság összteljesítményét, nem beszélve jelentős társadalmi rétegek szociális biztonságának megingásáról.) Ezért van rá esély, hogy a tulajdon és hatalom nélküli rétegekben kezdetben el­lenérzés, majd határozott agresszió alakul ki, amely – a legkü­lönfélébb ideológiai köntösökben – az új uralkodó elit ellen irá­nyulhat. Nem feltétlenül nagy társadalmi robbanásra gondo­lok – a magyar társadalom sajátosságai miatt ennél valószí­nűbb sok kisebb-nagyobb helyi konfliktus kialakulása -, ezek azonban elegendőek az innováció, a vállalkozókedv lebénításához és a külföldi tőke elriasztásához.

Nem kis részben e megfontolások alapján is a magam ré­széről továbbra is plurális tulajdonviszonyok kialakulását tar­tom kívánatosnak. Ennek kialakítása során a társadalom leg­különbözőbb szereplői (és csoportjai) – magánvállalkozók, helyi önkormányzatok, önigazgató dolgozói kollektívák, köza­lapítványok, közszolgáltató intézmények, bankok, pénzinté­zetek, befektető társaságok stb. – a széles nyilvánosság előtt versenyeznek az államinak nevezett szféra egyes egységei­nek tulajdonlásáért. Az esélyek egyenlőséget tekintve tehát a tulajdonreformnak nemcsak hatékonynak, hanem – amennyire lehet – igazságosnak is kell lennie.

Mondanivalóm lényege: a társadalmi konszenzus nélkül véghezvitt tulajdonreform a politikai konszenzus felborulásá­val járhat. Ezért mindaddig, amíg e kérdésekben nem jön létre társadalmi megegyezés, nem lenne helyes az állami szférát érintő tulajdonváltozásokat kezdeményezni, másrészt e szféra „spontán" tulajdoni változásait a legszélesebb nyilvá­nosság ellenőrzése alá kellene helyezni. E spontán változá­sok ugyanis lényegében véve nem jelentenek mást, mint a je­lenlegi uralkodó osztály és az új elitek csendes osztozkodását az államinak nevezett szféra jogi és szociológiai értelemben vett tulajdonjogán. A privatizálás elindult és pillanatnyilag dön­tően ezt jelenti. A pártvagyon csak a jéghegy csúcsa.