Csakhogy vannak „tudások", melye­ket az elme elhárít magától. Ilyen, hogy anyánk meghal, ilyen, hogy népünkön nem tudunk segíteni.  Németh László 

A bibói módszer

Az 1989 utáni, „rendszerváltásos" Magyarországnak kevés kö­ze van Bibó Istvánnak 1944-től haláláig vallott elképzeléseihez.

A bibói módszer alapja: az idealizmus és a realizmus vala­miféle egysége. A helyes politika – Jászi és Bibó szerint egyaránt – az, amelyik tisztában van önnön céljaival, azokat tisztességesen és őszintén kifejti, ugyanakkor megvizsgál­ja, hogy az adott viszonyok között mi az, ami e célokból megvalósítható, mi az, ami nem valósítható meg, és mi az, ami megvalósítható ugyan, de súlyos kockázatokkal jár: például a társadalmi élet valamely pontján javítana ugyan az állapotokon, de más pontokon lerontaná azokat.

Mivel itt kulcsfontosságú kérdés a társadalmi állapotok „jobbításának", „moralizálásának" kérdése, úgy hiszem, le kell szögeznem: Bibó „balközepes" típusú politikai gondolkodó volt.

A baloldali gondolkodás a zsidó-keresztény ethosz, a felvi­lágosodás, a „polgári" forradalmak társadalmi-antropológiai ideáltípusából indul ki. Eszménye egy olyan társadalom, mely­ben lehetőleg egyenlő helyzetben levő emberek megtehetik mindazt, ami másnak nem árt, és lehetőleg olyan dolgokat tesznek, mely másoknak is használ. „Balközepesnek" azt az álláspontot tekintem, mely tisztában van ezen antropológiai ide­áltípus egész bonyolultságával: a szabadság és az egyenlőség eszményei között feszülő ellentmondással, az ember szolidarisztikus „nevelésében" rejlő nehézségekkel. Vajon, ha az egyenlőséget és a szolidaritást állítjuk középpontba, nem ala­kul-e ki egy önmagát „kiválasztott" csoport, mely az egyenlőség és testvériség nevében elnyomja a többieket, tehát korántsem lesz velük egyenlő és szolidáris? Viszont nincs-e egy pontja az egyenlőtlenségnek, ahol már nem beszélhetünk a társadalom egy jelentős részének valódi szabadságáról? A „balközepes" álláspont szerint itt kompromisszumokra van szükség.

Reform és forradalom

Megítélésem szerint a bibói rendszerből valamely államforma és társadalmi szerkezet megreformálásának vagy forradalmi le­bontásának egy bizonyos felfogása következik.

Egy államforma és egy társadalomszerkezet megreformá­lása azt jelenti, hogy annak „végső" legitimitását nem kérdő­jelezzük meg, azonban igenis megkérdőjelezzük és meg­változtatjuk annak számos működési elvét. Így lesz pl. az ab­szolút monarchiából alkotmányos monarchia: a társadalom el­ismeri az uralkodóház legitimitását, azonban azt nem tekinti immár „isteni" eredetűnek, és a törvényhozás valamint a bírói függetlenség eszközeivel korlátozni kívánja. Így kell értelmez­nünk a „szociáldemokrata" típusú társadalomreformot: a sza­bad gazdasági szerződés elve fennmarad ugyan, ám jelentős és állandó állami vagy szakszervezeti beavatkozás történik, éppen a szerződések feltételeinek kiegyenlítése, humanizálása céljából.

A „forradalmi" megoldás viszont azt jelenti, hogy valamely csoport egy struktúra végső legitimációs elveit megtagadja, és önmagára kötelezőnek immár nem tartja, egy tabula rasaból kiindulva új legitimációs elveket keres. Ha ez a felfogás a tár­sadalom nagyobbik részére kiterjed, akkor valóban politikai és társadalmi forradalomról beszélhetünk, ha csak egy szűk cso­portra, akkor inkább egyfajta politikai hatalomátvételről.

Mármost megítélésem szerint a reform a társadalmi átala­kulásnak humanistább típusú módszere, mert kevesebb áldozattal-kockázattal jár, jobban lehetővé teszi a társadalom önnevelődését és a fejlődés irányának humanista jellegű meg­tervezését. A forradalom viszont – ha valóban társadalmi mére­tű esemény – nagyobb katartikus élményt ad, azonban eredeti (általában megfogalmazatlan) célkitűzéseiből könnyen kibillen, és kezdeti céljaival akár ellentétes irányban kezd mozogni (lásd pl. a francia forradalmat). A forradalom megtervezhetősége csak egy szűk csoport hatalomátvétele esetén áll fent, itt vi­szont fennáll annak veszélye, hogy ez a csoport diktátuma alá vonja az egész társadalmat.

Másrészt, ha valamely társadalom alapstruktúrája rassz, azaz nem humanista jellegű, akkor a reform semmiképpen sem ragadhat meg felszíni jelenségeknél, melyek megváltoztatását aztán alapvető változássá kívánnák „átkeresztelni".

Lényegében így alakul ki az ún. „radikális reform" mód­szertana: olyan változások bevitele valamely rendszerbe, me­lyek azt lényegében és nem pusztán felszínesen változtatják meg.

A kádárizmus „legitimációja" és a demokratikus ellenzék

A kádárizmus morális és történelmi értelemben illegitim volt. Olyan rendszer és személy, melynek és kinek kezdeti pálya­futási pontjait megszegett ígéretek és gyilkosságok soro­zata jelezte, ebből a nézőpontból semmiképpen sem volt legitimálható, akkor sem, ha később elviselhetőbbé próbálta tenni az 1956. november 4., 1956 december 9., 1958. június 16. által „megkezdett" rendszert.

Volt viszont a kádárizmusnak bizonyos kvázi-legitimációja, mely a magyar „társadalom" nagy részét átfogta. Melyek voltak e kvázi-legitimáció főbb elemei?

1. Az a „tudat", hogy a „szovjet"      típusú rendszerek közül mégiscsak a kádárizmusban vannak a      legelviselhetőbb viszo­nyok: viszonylagos szabadság, viszonylagos jólét      (legalább egy réteg számára) stb.
2. Egyfajta paternalista „rend-"      és „stabilitás-"tudat, mely minden nem kifejezetten terrorista      tekintélyuralmi rendszer alattvalói között fellép, hogy tudniillik itt „nagyobb      közbiztonság, nyugalom" van, mint egy teljesen szabad, demokratikus or­szágban      stb.
3. A szocialista gondolkodás      valaminő igen eltorzult ma­radványa: a rendszer, bár a szocializmus      eltorzult formáját kép­viseli, mégis hordoz néhány „kvázi-egalitariánus"      értéket: munkahelyi biztonságot, a jövedelmek nem túl nagy különbsé­gét,      lehetővé teszi egy viszonylag jómódú parasztság kialaku­lását stb.

Egy demokratikus reformmozgalomnak pontról pontra ele­meznie kell ezeket a „legitimáló érzelmeket", ki kell mutatnia: mely pontokban fejleszthetők tovább, mely pontokban teljesen hamisak, mely pontokban igen reakciósak akkor is, ha önma­gukban helytállók stb.

Nyilvánvalóan igen élesen meg kell, kellett volna támadni a gyökerében reakciós 2. „érvet": tudatosítani kell (kellett volna) a társadalomban, hogy rendet a szabadságjogok alapján is tel lehet építeni, hogy az önkorlátozó rendőrállam „rendje" sem éri meg, hogy a szabadság értékeit félredobjuk miatta.

Az 1. ponttal kapcsolatban a helyzet bonyolultabb, ugyanis igaz volt. A kérdés csak az, hogy ebből a más országoknál „kedvezőbb" helyzetből milyen következtetéseket vonhatunk le? A párt-uralkodóosztály ugyanis itt igen labilis helyzetben ta­lálta magát. Nem kívánhatta, hogy a környező országok vagy különösen a Szovjetunió „társadalma" alapvetően demokratizá­lódjék és előrelépjen, mert akkor Magyarország e „kedvező helyzete" azonnal elvész, és vele együtt elvész a kádárizmus e „legitimációs elve" (ezt jól megmutatta az a teljes zűrzavar, melybe ez az uralkodó réteg 1987 tavaszán, Gorbacsov de­mokratizálási kampányának megindulása után került). Ugyan­akkor a szomszédos rendszerek szélső reakciós fordulatát sem kívánhatta, mert attól tarthatott, hogy egy ilyen fordulat után ezek az országok a kádárizmus „kedvezményeit" erőszakkal vagy presszióval megsemmisíthetik. Az uralkodó osztály tehát kénytelen volt nacionalista álláspontra helyezkedni: nem kíván­ta a szomszéd országok és a Szovjetunió előrelépését, ugyan­akkor – mindenféle formális hűségnyilatkozat ellenére – táplálta a félelmet ezekkel az országokkal kapcsolatban. Így érthetjük meg, hogy számos, a késői Horthy-rendszerrel kapcsolatos re­miniszcencia magából a párt-uralkodóosztályból indult el.

Ezzel szemben a demokratikus ellenzéknek internaciona­lista álláspontra kellett helyezkednie: Magyarországnak, ha kedvezőbb helyzetben van, elő kell mozdítania a környező or­szágok demokratizálását. Táplálnia kellett azt a – ma már és még, sajnos, illúziónak tűnő – hitet is, hogy a környező orszá­gok demokratizálódása az ott élő magyarok helyzetét javítani fogja.

A 3. ponttal kapcsolatban a demokratikus ellenzéknek ter­mékeny vitát kellett volna nyitnia a szocializmus és a kapitaliz­mus kérdéseiről.

Végül, ami a „kezdeti legitimációs pontot" illeti, a demokra­tikus ellenzéknek azt szét kellett zúznia. „Ki kellett ráznia" a társadalmat az amnéziából, emlékeztetnie kellett az 1957-61-es évek rémuralmára, mégpedig nem azért, hogy fejetlen bosszúhadjáratot indítson el, hanem azért, hogy – ismétlem – a kádárizmus „végső legitimációját" megkérdőjelezze.

Ezek lehettek volna egy Jaszi-Bibó-típusú „radikális refor­mizmus" középponti feladatai és problémái.

Aminek történnie kellett, és ami történt

1985-ben Monoron az ellenzék két szárnya – az „emberjogi" és a „népi" szárny – között megegyezés történt abban a kérdés­ben, hogy a rendszer „legitimációját" többé nem ismerik el, visszatérnek az 1956-os hagyományhoz. Ugyanakkor az MSZMP 1985. tavaszi kongresszusa megmutatta, hogy a párt vezetésében nincs többé egység. Pozsgay Imre, a reform-szárny vezetője – az 1954-es Nagy Imrét követve – a Hazafias Népfrontból próbált egy, a konzervatív pártbürokráciával szem­ben álló ellenerőt kibontakoztatni. Mindez kétségtelenül egy „radikális reform" kezdeteinek értékeit mutatta fel.

Az 1987. januári Gorbacsov-beszéd felgyorsította az ese­ményeket: Magyarország az 1955-öshöz hasonló helyzetbe ke­rült. A magyar pártvezetésben még a konzervatív-reakciós vonal uralkodott, miközben a szovjet pártvezetésben egyértel­műen a reformer szárny került hatalomra. Ezt kihasználatlanul hagyni valóban súlyos hiba lett volna. Ilyen helyzetben dolgoz­ták ki a demokratikus ellenzék vezetői a Társadalmi szerződés című tanulmányt. Ebben végre eljutottak a legfontosabb pontig: Kádár János leváltásának követeléséig. Ugyanakkor azonban az egypártrendszer törvényes körülírásában látták a megoldást, természetesen egy igen széles reformprogram alapján, melybe az 1956 utáni perek revíziója is beletartozott.

Nyilvánvaló, hogy a Társadalmi szerződés egyrészt a pár­ton kívüli magyar társadalomnak, másrészt az MSZMP reform­szárnyának volt címezve. Ez komoly dolog volt: egyfajta „alkotmányszerű" javaslat. Egy ilyen javaslatot komolyan végig kell gondolni. Szerintem ebben az időben már tovább lehetett volna menni: már „proto-pártok" is létrejöttek. De ha egyszer a demokratikus ellenzék így gondolta végig a dolgot, akkor vala­miképpen ragaszkodnia kellett volna az alapelvekhez, és nem lett volna szabad az 1989-90. év bárgyú „antikommunista" ordibálásaiba „átváltani". Ez a bibói értelemben vett „hazugság" példája, mely, ha egy átalakulás „alapjaiba" beépül, szétrom­bolja az egész konstrukció moralitását.

Mármost Pozsgay 1987-ben Lakitelken a demokratikus el­lenzék és az MSZMP „között" álló népies írókat és reformköz­gazdászokat gyűjtötte össze, és belőlük hozta létre a Magyar Demokrata Fórumot. Ebben Pozsgayt bizonyára az a meggon­dolás vezette, hogy ne zárják ki az MSZMP Központi Bizottsá­gából: nyilvánvalóan emlékezett arra, hogy Nagy Imre csak ak­kor került vissza az MDP vezetőségébe, amikor a tömeg már kifütyülte a parlamentnél. Aligha gondolta végig azt a „perspek­tívát", hogy az MDF rövidesen zavaros középosztályi mozga­lommá „fejlődik", mely sokat „vesz fel" a Horthy-rendszer nosztalgiáiból. Az MDF alapítólevele erre semmiképpen se mu­tatott: plebejus demokrata mozgalomnak tűnt ez.

1988 egyértelműen azt mutatta, hogy a magyar társada­lom – legalábbis a nagyvárosokban – forradalmi állapotba ju­tott. Tüntetések követték egymást, és ekkor még kevéssé volt reakciós, ellenforradalmi jellegük: még az ebből a szempontból nézve „legkényesebb" Erdély-tüntetés is kerülte az irredenta jelszavakat („Nem Erdélyt akarjuk, hanem emberi életet Erdély­ben"). Magában az MSZMP-ben 1988 májusában egy „fél-áttö­rés" történt. Novemberben Grósz Károly sportcsarnoki beszéde nyomán egyértelművé vált, hogy a főtitkár szemben áll a forra­dalom és a reform határán járó folyamattal. Ez után, 1988/89 fordulóján vált a helyzet egyértelműen forradalmivá. És ekkor mind a Nyers vezetése alatt álló Új Márciusi Front, mind a Pozsgay-Bíró-csoport felvetette az egyetlen valóban forradalmi megoldási módot: az országgyűlés feloszlatását és az Alkotmányozó Nemzetgyűlés összehívását. Magyarországon alkotmányozó nemzetgyűlés Werbőczy óta nem volt – most meg lehetett volna csinálni.

Mi történt ehelyett? A Szabad Demokraták Szövetsége egy teljesen lehetetlen elképzeléssel állt elő: az országgyűlés törvénytelen, de hozzon „jó sarkalatos törvényeket". Ezzel a – megvalósult – elképzeléssel tört meg a magyar forradalom len­dülete. Nem lehet egy – így vagy úgy – „megválasztott" ember­csoportot egyszerre megalázni és ugyanakkor valami „jót" kicsikarni tőle. Az így kicsikart „jó sarkalatos törvényekben" a magyar nép nem hihetett többé. Az Ellenzéki Kerekasztallal nem alakult ki valamiféle legitim ellenhatalom, hiszen azt sem választotta meg senki. Kettős hatalom alakult ki, de ennek egyik „felét" sem tarthatta senki törvényesnek.

„Reformról" többé nem lehetett szó. De társadalmi forrada­lomról sem, a kettő egészséges szintéziséről pedig a legkevés­bé. Egyre világosabbá vált, hogy – sok korábbi elképzeléssel ellentétben – szó sincs a termelőeszközök valamiféle csoport vagy közösségi tulajdonba juttatásáról, hanem csakis egyes személyek magántulajdonába való átadásuk a cél. Miközben 1956 rehabilitációjával volt tele a levegő, 1956 legszebb, a munkástanácsokban megtestesülő hagyományát lábbal tipor­ták. Ebbe nem szólhatott bele sem a Parlament, sem a Kerek­asztal. Annál inkább a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap, mely az országot egyszerűen diktátum alá helyezte. Ennek el­lensúlyozására természetszerűleg kialakult a nacionalista-de­magóg hangulatkeltés, elsősorban az MDF jobbszárnyán és az ettől is jobbra álló töredékcsoportokban.

Meg kell azonban mondanom, hogy az MDF még fel sem vetette, hogy ő tulajdonképpen „jobbközép" párt, mikor 1989 elején Tamás Gáspár Miklós behajította a köztudatba „Búcsú a baloldaltól" című cikk-bombáját, amelyben az egész 1945-48. évi nem kommunista magyar baloldalt „kriptokommunizmus" bűnében marasztalta el, és a thatcherizmus szellemében szór­ta az átkokat a nyugat-európai szociáldemokráciára. Egyben – némi parancsnoki gőggel – kijelentette, hogy „a magyar ellen­zék bibói korszaka véget ért". Nem egészen értettem már ak­kor sem, hogy a demokratikus ellenzék a cikktől miért nem határolta el magát akár csak e miatt a mondat miatt is, ugyan­is: Tamás Gáspár Miklósnak teljes jogában állott a maga ré­széről megtagadni a bibói örökséget, de milyen jogalappal terjesztette ki ezt az ellenzék egészére? A cikk várható ka­tasztrofális hatását már akkor megjósoltam. Nem látom: miért tartotta volna magát valamiféle plebejus-demokratikus „vonal­hoz" az MDF, amikor az SZDSZ – ahogy azt 1989. áprilisi programja is megmutatta – teljességgel elfogadta Tamás Gás­pár Miklós álláspontját? Természetesen: Tamás Gáspár Miklós leszögezte, hogy az ő jobboldalisága nem az 1920-45-ös évek magyarországi jobboldalisága, hanem valamiféle sohasem vagy csak alig volt magyar liberál-konzervativizmus, melybe most a thatcheri infúzió bocsátana valamelyes friss vért. A cikk azonban – akár így akarta Tamás Gáspár Miklós, akár nem – a másik póluson a horthysta remineszcenciákat szabadította el. Rövidesen alig volt már más irányzat az MDF-ben, mint egy konzervatív „úri" vonal és egy jobboldali „populizmus".

A kérdések középpontjába immár a kapitalista (vagy feudálkapitalista) restauráció módja került. A Tamás Gáspár Mik­lós-féle irányzat a fő módszert cinikus módon abban látta, hogy a gyárakat a „kommunista", igazgatók tulajdonába kell adni, ami elég különös ellentétben állt az SZDSZ-jobbszárny szájté­pő „antikommunizmusával". Ezzel szemben az MDF – különö­sen annak Csurka-féle jobbszárnya – miközben tiltakozott és tiltakozik e cinikus folyamat (a „spontán privatizáció") ellen – a termelőeszközöket valamiféle „jó magyarok" (a keresztény­nemzeti középosztály) között kívánja elosztani. Demokratikus szocializmusról – ami 1988-ban még vezérszólam volt – immár szó sincs, még abban az értelemben sem, hogy legalább meg­kérdeznék a munkásokat: mit akarnak ők?

Egyáltalán nem véletlen, hogy a parlament most, 1991-ben – úgy tűnik – a földkérdés körül vált működésképtelenné. A „termelőszövetkezetek" gyökerükben többszörös hazugságon és erőszakon alapultak, de még­is a magyar gazdaság egyetlen viszonylag működőképes szektorát ké­pezték. A radikális reform tipikus esete volna: hívják össze a termelőszövetkezetek közgyűlését, és a tagság döntse el, mi történjék: együtt maradjon-e a tsz vagy osszák fel földjét a tagság között, fizes­senek-e jóvátételt a régi tulajdonosoknak, akik már nem dolgoznak a tsz-ben stb. Hát nem! Inkább menjen tönkre az egész mezőgazdaság – így a Kisgazdapárt egyes politikusai. Reprivatizáció kell! Hogy az nem fog megállni ezen a ponton? Istenem! Pusztuljon el minden, csak a „szent magántulajdon" eszméje győzedelmeskedjék!

Az 1989/90-es választási kampány egyes, akár ellenforradalmi­nak is nevezhető mozzanatai és az azt követő MDF-SZDSZ paktum aztán tényleg az újjáéledt magyar politikai élet teljes le-züllését mutatta. A két legerősebb, legesélyesebb párt elmond­ta egymást „kommunistabarátnak" illetve „volt marxistának", hogy azután vezetőik titkos paktumot kössenek. Az 1990. ele­jén még viszonylag nagy politikai érdeklődést tanúsító közvéle­ményt valójában ez a lépés ábrándította ki a demokratikus politizálásból. Mit? Hát az „új urak" is kabinetpolitikát folytat­nak?

Nem kevésbé szégyenteljes volt az a lelki terror, mellyel az „új politikai elit" nagyobbik része kierőszakolta a koronás „címer" elfogadását. So­kan túlzottnak tartják ezzel kapcsolatos érzékenységemet. Higgyék el, ha a skandináv vagy a Benelux államokban élnék, ahol a monarchia egy díszletszerű, különösen veszélyes határhelyzetekben pedig egysé­gesítő tényező, egyáltalán nem érdekelne, hogy az államcímer miféle feudális rekvizítumokból „áll össze". A koronás „címer" elfogadása az új elit részéről azonban nálunk visszatérés a Werbőczy-féle „szentkorona-tanhoz", és állásfoglalás a Horthy-rendszer mint „folytatható jogalap" mellett.

Annak ellenére, hogy a paktum 1990 augusztusában felbom­lott, a „nép", a „társadalom" az új rendszert ösztöneiben nem tekinti demokráciának. A nagyobb rokonszenv most kétségtele­nül az ellenzéki pártoké, mindenekelőtt az SZDSZ-é, de ezt sem lehet igazán komolyan venni, hiszen az önkormányzati vá­lasztásokon már nagyon alacsony volt a szavazók száma. A taxisblokád napjai világosan megmutatták a politikai és a társa­dalmi demokrácia közötti szakadást.

Ezt a szakadást már szinte paródiaszerűen példázza, hogy a parlament egyik első intézkedése az ún. „társadalmi vi­ta" törvényen kívül helyezése volt. Ez az „intézmény" (már amennyire egyáltalán létezett) minden bizonnyal a fügefalevél és a levezetőszelep szerepét játszotta a diktatúra idején. De nem látom: miért nem lehetett valamiféle valóságos tartalom­mal bíró intézménnyé alakítani, miért kellett betiltani. Az októ­beri napokban aztán megjelent a társadalmi vita – az utcákon.

Az ország tehát szétesett egy vékony „politokratikus" ré­tegre, és egy, a Kádár-rezsim apolitizmusát „újratermelő" társa­dalomra. Ennek a társadalomnak van bizonyos stabilitásigénye (lásd a polgármester-választások eredményeit). Egyéb törekvé­sei meghatározott érdekek körül csoportosulnak (lásd benzin­blokád, tejtermelők tüntetése); ezek az érdekek persze számos pontban ütköznek egymással. Ideológiai problémákra ez a tár­sadalom kevéssé fogékony.

Ezt az állapotot én a divatos „posztkommunista" jelző he­lyett inkább „posztpaternalistának" nevezném. Bármily ellent­mondásos legyen is a „kommunizmus" eszmeköre, bizonyos, hogy a Kádár-rezsimben ez az eszmekör puszta díszlet, „fel­mondandó szöveg" volt, melyet sem a rendszer vezetői, sem annak alattvalói nem vettek komolyan. A kádárizmus paterna­lista állapot volt, lényegében a magyar feudálkapitalizmus ideológiátlan továbbélése, melyben azonban az 1920-45 közötti időszakhoz képest erősödött a kapitalista mentali­tás. A feudális reminiszcenciákat hordozó MDF és a kapitalista SZDSZ (és FIDESZ) döntő fölénye és szembenállása egyrészt megmutatja: mi volt a kádárizmus, továbbá azt is, hogy ennek felszámolása viszonylag retrográd módon történt és történik.

Jeleztem már, hogy az MDF és a liberális tábor az ún. pri­vatizálás folyamatát két, egymásnak teljesen ellentmondó mó­don képzeli el. Mindazok, akiknek egyik megoldás sem tetszik, elvadult csoportokban harcolnak egymás ellen, mely csoportok némelyikére állandóan az a gyanú vetül, hogy a diktatúrát kí­vánják restaurálni. És valóban: az igen marginális szélsőjobb-és szélsőbaloldali csoportok sokszor „meg is kívánják lovagol­ni" ezeket a mozgalmakat. Azonban: én úgy látom, nem külö­nösebb eredménnyel. Az 1919 óta eltelt időszak valamiképpen tudatosította népünkben, hogy a politikailag szélsőséges „meg­oldások" jó eredményeket nem szülhetnek. Mindez bizonnyal nem humanizmus még (ennek nagyon is híjával vagyunk), azonban nevezhetjük egyfajta józan pragmatizmusnak.

A szélsőséges csoportok jórészt az „irt semmi sem válto­zott", „igazi rendszerváltás kell" hangulataira igyekeznek ráját­szani. Bizonyos, hogy az „itt semmi sem változott" hangulata általánosan elterjedi. Ám ha most már az „utca emberét" kér­dezzük meg, hogy hát tulajdonképpen minek is kellett volna megváltoznia, ami nem változott meg, eléggé zavaros válaszo­kat fog adni. Valami ugyanis csakugyan nem változott meg: a magyar társadalom „hagyományos" fölé-alárendeltségi, merev viszonyrendszere. A helyzetet tovább kuszálják a volt rendszer kvázi-"funkcionáriusaival" kapcsolatos problémák. A kádáriz­mus szinte az egész értelmiséget és középosztályi réteget „át­fonta": innen az „önátfestéseknek" még magyar viszonylatban is megdöbbentően nagy száma. Nem tartom meggyőzőnek Heller Ágnesnek azt a tételét, hogy az egész 1948-89 közötti korszak tulajdonképpen „eltöröltetett": a reformkommunistáknak nem jár „hála", a bűnösöknek nem jár büntetés (még egy levál­tás erejéig sem). Baj van az olyan átalakulással, mely eleve ki­nyilvánítja, hogy nem is kíván igazságos lenni.

Úgy jellemezhetem tehát a magyar társadalmi tudatot, mint egy „posztpaternalista" tudatot, mely csalódott a parlamentáris demokrácia kezdeteiben, és jórészt érdekproblémákban fejezi ki magát. Ugyanakkor van egy politokratikus réteg, melynek vi­tái e posztpaternalista társadalom számára egyre öncélúbbak­nak tűnnek, és fokozzák az embereknek a politikából mint „öncélú hatalmi harcból" való kiábrándulását. A helyzet „kedve­ző" bizonyos, ha nem is diktatúrás, de paternalista kísérletek számára, melyek most talán „jobbközép" jelszavakkal lépnének fel (bár az idő és az MDF dilettantizmusa megdöbbentően gyorsan szétporlasztotta e jelszavak hitelességét).

A bibói szellemű politizálás viszont – e kísérletekkel szem­ben is – ma elsősorban az érdekvédelem és a dolgozói (rész­vény)tulajdon problémái köré épülhet fel, mert ezek a kérdések a társadalmat közvetlenül érintik, és az itt jelentkező, egymás­sal gyakran ellentétes érdekek valamiféle „második parlament" keretében megvitathatok és kiegyensúlyozhatok.