Egy újabb amerikai tanmese, ezúttal a rossz kapitalistákról John Perkins: Egy gazdasági bérgyilkos vallomásai című könyvről

John Perkins: Egy gazdasági bérgyilkos vallomásai. Ráció Kiadó, Budapest, 2006.

Nemrég egy igen fiatal és korszerűen pimasz újdondász az egyik napilapban lesajnáló "kritika" alá vetette Noam Chomsky politikai munkásságát a nyelvész-közíró egyik új könyvének hazai megjelenése kapcsán. A szofisztikáltnak igazán nem ható cikkecske végén a slusszpoén az a szinte elviselhetetlenül ostoba megjegyzés volt, hogy ugyan miért gond az, ha a világ gazdaságát néhány száz multinacionális nagyvállalat irányítja. Az ifjú szerző szerint nem akarhatnak a nagy cégek semmi rosszat, hiszen nem bűnözők vezetik azokat. Ez a már 19. századinak is kiábrándító politikai korlátoltság és arrogáns tudatlanság jutott az eszembe, amikor John Perkins kötetét olvasni kezdtem. Hiszen a maga nagyon is ellentmondásos és úgyszintén nem túl elmélyült módján Perkins, az egyik multi egykori vezető munkatársa éppen azt bizonygatja, hogy de bizony nagyon is gazemberek a tőke megszemélyesítői.

A világsikerű, itthon a Ráció Kiadó jóvoltából viszonylag gyorsan magyarul is olvasható kötet1 mintha akarva vagy akaratlanul a naiv és idealista kapitalizmuskritikákat, ellenérzéseket volna hivatott megdönthetetlennek látszó tényekkel alátámasztani. Azt mindenesetre előrebocsáthatjuk, hogy legyenek bármilyen hátsó szándékai a szerzőnek vagy az őt mozgatóknak, úgy látszik, hogy a kapitalizmus mostani létezési stádiumának történései, komolyabb tudósok szerint2 strukturális válságának jelei már oly mértékben érezhetők a világ boldogabbik felén is, jelesen a momentán még világelső nagyhatalom Amerikai Egyesült Államokban, hogy a ma még meglehetősen körvonalazatlan félelmek, kiábrándulások, kritikák korábban elképzelhetetlen módon törnek felszínre itt-ott. Szó sincs róla, hogy el akarnám túlozni ezeknek a mozgalmaknak vagy magányos ellenállóknak a jelentőségét, de az mégiscsak mutat valamit, hogy a nagyjából az 1970-es években kezdődött s a Szovjetunió összeomlásával átszíneződött világkapitalizmus nemcsak a fenyegető klímaváltozással, a sokakat elriasztó egyre cinikusabb, hedonista fogyasztási kultusszal vagy a riasztó jövőtlenséggel veszi a kedvét egyre többeknek a gazdag világban, hanem azzal is – és főleg azzal -, hogy egyre kevésbé kívánja, vagy helyesebben szólva, tudja fenntartani a korábbi kivételezett helyzetet, mondjuk, az amerikai munkásság számára. Michael Moore, a világszerte egyszerre ünnepelt és kiátkozott amerikai dokumentumfilm-rendező éppen az amerikai autóipar elsorvadásáról, valamint a korábbi virágzó városok és lakóik tönkremenéséről készített filmjeivel robbant be az észak-amerikai és a nemzetközi köztudatba.3 Mivel a Roger and Me (Roger és én) 1989-ben készült, esélye sem volt arra, hogy itthon bármilyen közfigyelmet kapjon. Bátrabb forgalmazók és tévétársaságok az elmúlt években nálunk is vetítik Moore műveit, s a magyar médiában a rendezőt (aki nem mellesleg több könyv szerzője is) megkülönböztetett gyűlölettel ostorozzák, leszólva filmes nagydíjait, tehetségét, kétségbe vonva hitelességét. Az USA-ban – főleg a növekvő számú vesztesek szemében – egyike a modern kor kultikus hőseinek. Immár több évtizedes, következetes munkássága magasan felette áll Perkins könyves próbálkozásának, de abban nagyon hasonlítanak, hogy Amerikán pusztán az "amerikai eszmét" kéri számon ő is. Csakis az "emberarcú kapitalizmust", azt, ami az amerikaiak nagyobb részének korábban kétségkívül kijárt. Moore tehetsége és tisztessége miatt jóval tovább jut ezzel az egyszerű szembesítéssel is, mint John Perkins, aki pedig nem a kisemberek, hanem a topmenedzserek szempontjából láthatta a világot – ha igaz, amit állít magáról. Perkins ráadásul, vallomása szerint, halálosan titkos ügyeket fecseg ki. Egy nemzetközi energetikai befektetéseket menedzselő cég befolyásos munkatársaként, ahogy állítja, maga is részt vállalt egy világméretű összeesküvésben. A globális kapitalizmust afféle gonosz összeesküvésként mutatja meg egykori összeesküvőként. Az összeesküvők célja, mint a történelem során mindig is, pénz és hatalom; az eszközeik: megvesztegetés, törvényszegés, erőszak, akár gyilkosság is. S mivel ez a játszma világméretű, képes lehet a világ (az emberi világ) elpusztítására is. A könyv írója folyton az amerikai alapító atyákra hivatkozik, s arra, hogy Amerika életet, szabadságot és boldogságot ígér mindenkinek, de elsősorban az amerikaiaknak, viszont egyre kevésbé akarja betartani az ígéreteit. A szerző szerint a korábbi álmokkal, szép célokkal szemben – erről, mondjuk, az indiánok egészen más történetet ismernek – manapság a nagyvállalatok, bankok és az állam (az USA) korporációja hozza előnytelen gazdasági helyzetbe a világ többi részét, s az összeesküvők gátlástalan új bandája nem lát más célt, mint a gazdasági növekedést és a parttalan fogyasztást. Vagyis Perkins viszonylag pontosan leírja a kapitalizmus lényegét, és nagyon elszomorodik attól, hogy ez tényleg így is van, sőt, egyre inkább így van a gyakorlatban. Elképed attól, hogy miközben a termelés soha nem látott módon növekszik és egyre hatékonyabbá válik, a világ gazdagjai s szegényei között a különbség exponenciálisan növekszik.

Tehát a – mondjuk úgy – elméleti alapkérdésekben Perkins a cikk elején emlegetett ifjú magyar szerzővel azonos szinten marad, csak ő éppenséggel utálja a mai kapitalizmust. Kár Perkinstől számon kérni a történeti ismereteket, ilyesmiben az amerikaiak jó része soha nem jeleskedett. Az is valami, ha egy kiugrott üzletember néhány latin-amerikai ország példáján megérti, hogy micsoda botrányos kapcsolatban is áll egymással a kontinens északi és déli része. A tájékozottabb olvasó legfeljebb legyint rá, hiszen ő tudja, hogy ez a kapcsolat a kezdetektől égbekiáltóan igazságtalan, csak a módszerek változnak, ahogy telik az idő. Különben is, a könyv további részében megismerjük a szerző életútját, azt a tipikus, kisebbségi komplexusos, velejéig képmutató republikánus családi és alsó középosztályi miliőt, amelyik kitermelte őt, s rögtön megértőbbek leszünk azzal a rossz amerikai, földhözragadt linearitással, amellyel szerzőnk elbeszéli a sztoriját. Egyébként tán éppen ez a személyes életút a legeredetibb része a könyvnek, hiszen privát emlékeit, egykori önmagát valóban kérlelhetetlenül őszintén igyekszik megörökíteni. A történet azon a ponton kezd gyenge kémthrillerré válni, amikor hősünket beszervezik, illetve nem is. Kapcsolatba kerül ugyan a National Security Agencyvel,4 de hivatalosan nem válik ügynökké, sőt, a modern gazdasági összeesküvés szabályainak megfelelően egész pályája egy magáncégnél zajlik. A legkínosabb és legkevésbé hihető része a "mesének" az, ahogyan egy titokzatos szexbomba beszervezi őt EHM-nek, economist hit mannek, magyarán gazdasági bérgyilkosnak. Egyébként is oly szájbarágósan és életidegen módon szólalnak meg jó és rossz hősei, hogy az embernek néha az az érzése, mintha a szerző eredetileg filmforgatókönyvet akart volna írni, de amit ajánlott, az még Hollywoodban is bugyutának látszott. Az is lehet persze, hogy Perkins jobban ismeri elsődleges célközönségét, a hozzá hasonló amerikaiakat, s úgy hiszi, nekik sokszorosan megrágott és kiköpött egyszerűség kell. Pályája és történetei szinte illusztrációi az újságokból így-úgy megismert amerikai "disznóságoknak", Ecuadortól Indonézián, Iránon, Szaúd-Arábián át Hondurasig és Irakig.

Ő maga így foglalja össze tevékenysége lényegét, ami terepmunka után programtervezetek készítését jelentette egy-egy ország energetikai fejlesztéseit illetően: "Valamennyi ilyen programtervezetnek az volt a kimondatlan célja, hogy a beruházásban részt vevő cégek nagy profithoz jussanak, a fogadó ország néhány gazdag és befolyásos családja hasznot húzzon belőle, ugyanakkor biztosítsa a világ különböző országainak hosszú távú pénzügyi függését és így politikai lojalitását."

Perkins azt is elmondja – s ezen szavai nem is érdektelenek -, hogy miért váltott át az USA a korábbinál még titkosabb játszmákra, és a könnyen lebuktatható CIA-ügynököket miért helyettesítették egyre gyakrabban a függetlennek látszó, magáncégeknél működő szakértőkkel. A sztori 1951-ig, Reza Pahlavi Iránjáig nyúlik vissza, s úgy látszik, az ott alkalmazott finomabb eszközök még mindig működnek. Ugyanis, ha az országokat nagyon előnytelen eladósodásba hajszoló "szakemberek" (politikailag) megbuknak, akkor az állam széttárja a kezét, s a politikusok csóválják a fejüket a túl mohó magáncégek láttán. Perkins először, már igazi EHM-ként, Indonéziában tevékenykedett. Az ország gazdasági és politikai behálózásának leírása nem újdonság ugyan – legfeljebb annyiban, hogy eleddig ezt a másik oldal, vagyis az "új gyarmatosító" szavaiból még nemigen hallottuk -, mégis elég fontos és tisztességes leírásnak látszik. Annál kínosabb a később is egyre gyakrabban felbukkanó nosztalgiázó giccs, mellyel nyakon önti a tradicionális közösségekben élő, boldog és kedves szegények alakját – azon sajnálkozva, hogy ezeket a bennünket, fehéreket etnográfiailag olyannyira szórakoztató életformákat szétrombolja a csúnya kapitalizmus. Az Amazonas dzsungeleiben kőkori körülmények között élő indiánok viszonyai s a délkelet-ázsiai mélyszegénység Perkins láttatta értékei iránt – s egyáltalában: minden múlt utáni nosztalgiázás iránt – érzéketlen kapitalizmuskritikusoknak ezekhez a részekhez meglehetős önfegyelemre van szükségük.

A kötet, szerencsére, nem csak ebből áll: vannak érdekes elemek Torrijos Panamájának történetében és abban a párhuzamban, amit Perkins felfedezni vél az 1970-es évek gazdasági stratégiája és a 90-es évek meg a mai iraki háború között. Perkins a katonai-ipari komplexum kapcsán (a magyar kiadás "katonai-ipari összefonódás" alakban használja a közhasználatú kifejezést) McNamarát5 mint az EHM-ek előfutárát, előképét emlegeti, s ez a részlet sem érdektelen. (McNamara hivatalosan nem, de amúgy privátim rendszeresen adott tanácsot az új fiúknak, így Perkinsnek is.) Az sem újdonság – de nem árt, ha igaz, első kézből újraolvasni -, ahogyan a szaúdi "biznisz" során éppen az USA kezdi el komoly méretekben pénzelni az arab terrorizmust. Hasonlóan érdekes az iráni iszlám forradalom történetének olvasata a szerző sajátságos szemszögéből.

Perkins következő "munkahelye" Kolumbia, ahol megint egy szép nő várja, de ezúttal a jó cél felé próbálva őt hajlítani. Ennél jóval érdekesebb az, ahogyan a szerző rájön arra, hogy az ő nyomdokaiba lépő ifjabb generáció, a beosztottai "egyszerűen a példámból meg jutalmaim és büntetéseim rendszeréből tanultak. Tudták, milyen tanulmányokat, milyen eredményeket várok tőlük. A fizetésük, karácsonyi jutalmuk, sőt egész állásuk attól függött, mennyire vagyok megelégedve velük." Vagyis az ifjakat nem kellett már kémfilmbe illő módon beszervezni; korbácsból és mézesmadzagból tanulnak az emberek a leggyorsabban. Aztán Perkins 1980-ra, saját állítása szerint morális megfontolásokból, kiszáll a nagy üzletből. Bár ettől fogva inkább kívülről látja a dolgokat (csak mellékállásban vállal a régiekhez hasonló megbízatásokat, aztán már sehogyan sem), úgy fogalmaz: ő már képes a sorok között olvasni, így aztán Reagan neokon fordulata s különösen a Bush-család regnálása alatt történtek nem lepik meg őt. Bizonyítva látja, hogy ma már az EHM-módszerek uralják az USA gazdasági stratégiáját. S bár nem mondja ki, de tudható, hogy a Szovjetunió összeomlása után meg is kezdődik az "új világ" áldásainak globális méretű propagálása. A nagy nemzetközi pénzügyi, gazdasági szervezetek, valamint a világ erőforrásainak döntő részét birtokló államok és "független szakértőik" mindenütt a deregulációt és a privatizációt hirdetik mint egyetemes csodaszert. Arról a szerző nem szól még az iraki háború kapcsán sem, tán nem ért hozzá, hogy a pénzügyi befolyás megszerzése mellett – éppen a katonai-ipari komplexum hatására – maguk a folytonos háborúk is az észak-amerikai gazdasági fejlődés alapkövei. Mindenesetre a Bush-klán és kapcsolt részeinek ügyeiről leplezetlen nyíltsággal igyekszik lerántani a leplet, de fájdalom, a gyanakvó közép-európai olvasóban emiatt inkább a kétely erősödik. Talán a demokraták, Clinton családja és köre volna a jó, a nem birodalmi, hanem a szép köztársasági hagyományokat folytató Amerika zászlóvivője? Maga Perkins biztatja olvasóit – megint csak abban a bugyuta amerikai stílben -, hogy tanuljanak meg a sorok között olvasni, mert bizony a média is a hatalom része, a tévéknek és újságoknak nem lehet hinni. (Jaj, de ismerős szöveg ez nekünk itt a Kárpát-medencében!) Hát a könyveknek? – üthetné le a nagyon magas labdát a dörzsöltebb európai olvasó…

A legszomorúbb ebben a furcsa könyvben mégis az, hogy a világot igazságtalanul irányító, kizsákmányoló, pusztító USA öntudatra ébredt, felelős polgáraként John Perkins a kötetet afféle freudi elszólással fejezi be. Úgy hiszi, hogy éppen a remek amerikai hagyományok és a már koncentrált hatalom miatt kellene éppen az USA-nak "megjavítania" az elkutyálódott kapitalizmust világszerte.

Mi meg nem győzünk reménykedni: hátha nem sikerül neki. 

 

Jegyzetek

1 A magyar változat a Penguin Group (USA) Inc. gondozásában megjelent 2006-os kiadás alapján készült (John Perkins: Confession of an Economic Hit Man. Fordította Deák Éva). Az első kiadás 2004-ben látott napvilágot.

2 Lásd Mészáros István fontosabb műveit. Különösen a Beyond Capital: Towards a Theory of Transition című, 1995-ben Londonban és New Yorkban megjelent monumentális elemzését.

3 Michael Moore Roger and Me című 1989-es filmje szülővárosa, az egykori autógyártó központ, Flint pusztulását mutatja be (a cím egyébként egy közkedvelt rajzfilmsorozatra utal) – feltárva, hogy a General Motors olcsóbb munkaerőt találva vonul ki egykori fellegvárából és az USA-ból, egy cseppet sem törődve azzal, hogy mit hagy maga után.

4 A National Security Agency a könyv függelékében közöltek szerint a védelmi minisztériumon belül működik, és talán a legtitkosabb a tucatnyi titkosszolgálat közül. Viszonylag mentes a kongresszusi felügyelettől, és sokkal jobban kerüli a nyilvánosságot, mint a CIA.

5 Robert McNamara (1916) a General Motors Co. elemzőjéből vált a cég vezérigazgatójává, úgy, hogy nem volt a Ford család tagja. Aztán Kennedy védelmi minisztere a vietnami háború idején; később a Világbank elnökeként is tevékenykedett.