Vagyis aki mostanában Budapesten a klasszikus utcai fotót műveli, mondhatni, szemben úszik az árral. Skuta Vilmos nem az az ember, aki könnyen engedi kizökkenteni magát, ha már egyszer elhatározta, mit is akar. Vagyis ő mindennek dacára vadászik a különös utcai pillanatokra, s néhány hónapja meg is rendezte első fotókiállítását a hagyományos street photography műfajában készült műveiből, méghozzá hagyomá­nyos filmnyersanyagról analóg kópiákra készült, sajátos hangulatú na­gyításokkal. Pedig a témája amúgy ízig-vérig mai. Mi más is lehetne, ha az utcákon kószál? Ám a megörökítés gesztusában, az analóg technika hangsúlyozásában kimondva-kimondatlan benne van a művészi önref­lexió: olyasmit művelek, ami hivatalosan talán már nincs is.

A műfaj születése idején, a XIX. század végén, amikor a fotótechnika lehetővé tette, hogy viszonylag kisméretű géppel, akár lesből is készít­hettek pillanatfelvételt a szabad ég alatt, egyszeriben mindenből és mindenkiből modell lett. Az első utcai fényképezők tömegével – mert erre is ekkortól nyílt mód – gyártották a képeket. A felvételek fésületlenek, ku­szák, esetlegesek, gyakran technikailag is vitathatók voltak – különösen az addig abszolút meghatározó perfekcionizmussal szemben -, de úgy lüktetett bennük a mindennapi élet friss igazsága, ahogy addig elképzel­ni sem merhették a képek fogyasztói. Nem túlzás, ha azt mondjuk, az emberiség úgy nézhetett szembe önmagával ezeken a fotókon, ahogy addig álmodni sem merte volna. Még néhány évtized, és az utcai élet spontán pillanatait a legmagasabb technikai és esztétikai nívón láthatta viszont a közönség Kertész, Cartier-Bresson vagy Robert Frank fotóin. Nagy magazinok és remek fotóalbumok oldalain kinyomtatva, milliók né­zegették más milliók számukra izgalmas köznapi gesztusait. A fotográfia mint önálló művészeti ág pedig éppen ezzel a „talált látvánnyal" jutott a nagykorúság állapotába.

Aztán a világ megint fordult egy jó nagyot, és mára az egykori fláneurök helyett utcai terepjárók zúzzák a betont, szétrebbentve a dolgukra loholó páriákat. A városok félelmetes és terjeszkedő dzsungelekké váltak, ahol az egykori képvadászok mai utódaira is vadásznak. S ha mégis sikerül időnként „elejteniük" a pillanatokba zárt látványt, a képes magazinok nem nagyon kérnek belőle. Manapság a nyilvánosság új felületein a milliók néhány médiakreatúra szigorúan manipulált életét nézegethetik unásig. A művészeti albumokban pedig sokkal szívesebben veszik a mérvadó esztéták a művészileg szigorúan tervezett képi univerzumot, semmint a köznapi lét közvetlen igazságát. Így aztán, aki a street photography mellett marad, nemcsak az utcán, a fényképezés közben kerül nehéz helyzetbe, de utána is küzdenie kell a képi igazáért.

Skuta Vilmos tudatos alkotó. Grafikusként és festőként is megmutat­kozott már, a fényképezés pedig egyszerre professzionális megélhetési lehetőség és önkifejezés is a számára. Honlapján (http://vilmosskuta.com/) éppen arról morfondíroz, mit is jelent neki a fotó: szakma, meg­élhetés, hobbi? S arra jut, a fényképezés számára igazi szenvedély. Márpedig az ember, ha szenvedélyről van szó, nem centizgeti az elő­nyöket, hátrányokat, nem adja be a derekát a divatoknak, hanem megy csökönyösen a maga útján. Befűzi a gépbe a filmet, és csak rója azokat a különös sírni-nevetni való utcákat Budapesten.