Lewis Wickes Hine (1874-1940) oly korban élt, amikor öt-hat éves gyerekeket apró rabszolgaként nemcsak a világ egzotikusnak számító helyein dolgoztattak tömegével, mint manapság, hanem a civilizáltnak mondott világban is. Az iparosítás Európában és az Egyesült Államokban is százezrével fogyasztotta az „emberanyagot”. Hine életének jó részét tett föl arra, hogy megmentse a gyerekeket az embertelen robottól, hogy esélyt adjon nekik a gyerekkor megélésére.

Két kisegítő a Tifton fonógyárban. Tifton, Georgia 1909

A XIX. század végén és a XX. elején óvodába való apró kislányok álltak naphosszat a fonógépek mellett, kisiskolás fiúcskák válogatták a szenet a bányák futószalagjaira görnyedve, apró ujjacskák szedték a gyapotot a Dél ültetvényein, vagy alig tízéves srácok hordták ki hajnalonként az újságokat az USA-ban. A gyerekek tömeges alkalmazása mindenna­posnak számított akkoriban a világon mindenütt. Azok, akik manapság – nagyon helyesen – tiltakoznak az ázsiai vagy afrikai gyerekmunka, gyerek rabszolgaság mint a kizsákmányolás elfogadhatatlan módozata ellen, jórészben nem is gondolnák, hogy néhány emberöltővel ezelőtt mennyire általános volt még ez az egész világon. Ahogyan a gyermekek szexuális kizsákmányolása, gyakran brutális testi fenyítése, jogainak semmibe vétele.

Lewis Hine tíz éven át szisztematikusan fényképezte az Egyesült Államokban dolgoztatott gyermekeket. Méghozzá nagyon is határozott céllal: el akarta érni, hogy törvényileg szabályozzák, s tiltsák be a gyer­mekmunkát. Egyébként Hine személyes életébe is durván belejátszott az amerikai ipar „hőskora”. Az elégtelen szociális és munkavédelmi kö­rülmények miatt a felnőttek is túlzottan sokat dolgoztak, roppant nehéz, egészségtelen és veszélyes munkakörülmények között. Mindennaposak voltak a gyári balesetek.

Az alig 16 éves Hine édesapja is gyári balesetben vesztette az életét, nehéz körülmények között hagyva a családját. A fiúnak félbe kellett szakítania a tanulmányait, és munkába állni. Így tapasztalta meg a saját bőrén, milyen is munkásnak lenni az Újvilágban. Elszánt fiatalember volt, a terveit nem adta föl. Elvégezte a főiskolát a megtakarított pénzéből, majd szociológiai diplomát is szerzett, és a New York-i Ethical Cultural Schoolban kezdett tanítani. Az említett iskola többször is szerepel a fotó történetében, mert a XX. század egyik legizgalmasabb amerikai fotóművésze, Diane Arbus is ott tanult később. Hine tanárként kezdett a fotóval foglalkozni. Ebben az időszakban terjedtek el az olcsóbb és könnyebben használható fényképezési eljárások és eszközök. Tömegek számára vált elérhetővé a fotografálás. A fényképezőgép ettől kezdve szinte mindenütt felbukkant, ahol történt valami, és az emberek a saját magántörténelmüket is képek tömegével örökítették meg, fantasztikus vizuális dokumentációt hagyva a jövő történészei számára. A fotót sok mindenre kezdték használni – tudományos kutatás, dokumentáció, sajtóillusztráció, privát élet megörökítése, művészi önkifejezés és még sok más -, illetve egyre tömegesebben fogyasztani a sajtónak és egyéb kiadványoknak köszönhetőn. A világ képi megkettőződése ebben az időszakban kezdődött el a fotografálással. A nagyközönség megbűvölten kereste az igazmondó, modern, gépi vizualitást, a fényképet.

Hine és még sokan az USA-ban és Európában gyorsan rájöttek, hogy a fotográfiában mekkora lehetőség lakozik, micsoda meggyőző és moz­gósító ereje lehet. Az a korábbi sporadikus tapasztalat, hogy a fotóval olyasmi is láthatóvá, átélhetővé válik, ami oly távol van tőlünk, ekkora vált tudatosan levonható konzekvenciává. Az előre megtervezett fotó­sorozatok nemcsak a távoli egzotikumot vihették be a polgár otthonába, hanem, mondjuk, azoknak az élet- és munkakörülményeit is, akiktől a társadalmi szakadék legalább annyira elválasztotta őket, mint a földrajzi távolságok. Egy-egy kis rikkancs gyerek látványa az utcán elsikkadhatott az amúgy felületes tekintet számára, de a tíz éven keresztül országszerte összegyűjtött gyermekmunkások képi freskójával, amelyet Lewis Hine készített, kénytelen volt szembenézni az amerikai polgár.

Hine egyébként először az Ellis Island tömegeit fényképezte még ta­nárként 1904 és 1908 között. Már ebben az anyagában is tetten érhető a szociológus tudatos témakereső gesztusa. De legalább ennyire fontos, hogy bár ő a fotográfiát a terepmunka puszta eszközeként használta, remekül komponált képei szuggesztívek, egyéni hangulatot sugároznak. Vagyis Hine fotográfus-művészként is – nem csupán témáinak doku­mentálójaként – igazi mester volt. 1908-tól fölhagyott a tanárkodással és a Nemzeti Gyermekmunka Bizottság (NCLC) munkatársaként kezdett dolgozni. Már pontosan tudta, mit akar, és hogy célja eléréséhez a fény­képezőgép lesz a legfontosabb fegyver a számára. A múlt század első felében indult szociófotó-­mozgalom tagjai Hollandiától Magyarországig, Svájctól New York-ig a Hine-éhoz hasonló programokat vitték véghez, a fotó mozgósító erejében bízva.

Amikor Hine az NCLC munkatársa lett, az USA-ban a hétévesnél fiatalabb gyermekek foglalkoztatása tilos volt, de legtöbb helyen még ezt a szabályt is áthágták. Az olcsó és ezért vonzó munkaerőnek szá­mító gyermekek általában napi 14-16 órát dolgoztak szinte pihenés és pihenőnap nélkül, gyakran a legnehezebb munkákat bízták rájuk. Hine az egész országot bejárta, hogy lefotózhassa a botrányos viszonyokat, s nem egyszer igazi veszélynek tette ki önmagát is. Trükkökhöz kellett folyamodnia, hogy beengedjék a gyárakba vagy bányákba. A munkáltatók már akkoriban sem látták szívesen a kíváncsi kamerát. Így aztán volt, amikor bibliaárusnak, máskor biztosítási ügynöknek vagy gyárfotósnak adta ki magát. Hine, ha csak tehette, jegyzeteket készített, írásban is dokumentálva a látottakat. A gyerekeket ugyan betanították, hogy hazudjanak az életkorukról, de Hine a magasságuk alapján igyekezett a valóságos életkorukat megbecsülni. Általános módszere volt, hogy a gépek mellé állítson közülük egyet-egyet, megmutatva, micsoda apró kis emberek robotolnak a hatalmas gépsorok között.

Hine kifejezett célja a változtatás kierőszakolása volt. Abban remény­kedett, ha a polgárt szembesíteni tudja azzal, ami egyébként rejtve marad előle, vagyis a megkínzott gyermekek sorsával, akkor változást érhet el. Több könyvet és számos újságcikket publikált a témában. Ám a változás csak lassacskán következett be, hiszen amíg a gyermekmunka olyannyira kifizetődő volt, mint a múlt század első néhány évtizedében, sem az üzleti világ, sem a kormányok nem siettek a törvények szigorí­tásával, még csak betartatásával sem. Sőt, a múlt század fordulóján, a XX. század első éveiben elképesztő mértékben megnövekedett a gyerekek dolgoztatása, egyre rettenetesebb egészségügyi, halálozási statisztikákat produkált. Az igazi változás azután legalább annyira az ipari technológia tőke számára kedvező fejlődésének, a további gépesítésnek, az automatizálásnak volt betudható, mint Hine és társai erőfeszítéseinek. A változás apró lépésekben zajlott. Először az államok szintjén, s csak bizonyos iparágakban. Az 1910-es évek végén szabályozták először a bányákban a gyerekmunkát, de végül csak 1938-ban született meg az új átfogó törvény az USA-ban, és ekkor emelték a gyermekmunka korhatárát 16 évre. Igaz, az illegális foglalkoztatás azóta is mindenütt jelen van az Egyesült Államokban és Európában is, a világ szegényebb részeiről nem is beszélve.

A gyerekmunka-projekt befejezése után Hine a Vöröskereszt munka­társa lett, a nagy gazdasági válság idején ő is fotózta a Dél farmerjeinek tömeges elvándorlását. Egyik legérdekesebb munkája a nagy New York-i építkezésnek, a város emblematikussá vált felhőkarcolójának, az Empire State Building születésének megörökítése volt az 1930-as évek elején. Talán ebben a sorozatában mutatta meg leginkább fotográfusi tehetségét és találékonyságát. A szó szerint szédítő magasságokban dolgozó munkásokat akarta lefényképezni, és saját testi épségét sem kímélte ennek érdekében. Egy speciális kosarat csináltatott magának, s abban gubbasztva készítette, ég és föld között lebegve, fantasztikus képeit. Az építőkről készült képek egyszerre mutatták meg a munka he­roikus nagyszerűségét és groteszk, nem egyszer humoros abszurditását. A körülmények minden borzalma ellenére az építés, teremtés, a munka képi himnuszává vált Hine sorozata. Nem egy munkás ábrázolása pedig, mint az 1920-ban készült fotója a gőzgépet csavarozó alakról, szinte ikonikussá vált.

Egyik legszebb gyermekfotóját bélyegen is kinyomtatták, s ez a kép felkeltette Elisabeth Winthrop írónő érdeklődését, aki „Counting on Grace” címmel regényt írt a modellről, a kis szövőlányról. Majd 2005-ben a családtörténeti kutatásokkal foglalkozó Joe Manninggel szövetkezve nyomozni kezdett a gyerek után. Annyit tudtak meg, hogy a kislányt Addie Cardnak hívják (Hine egyébként tévesen jegyezte föl a nevét), és a fotó 1910-ben készült róla Pownal városában, amikor még csak 12 éves volt. Óriási szerencsével kinyomozták, hogy a kislány 17 évesen férjhez ment, született egy gyermeke, de hamarosan elvált, majd újra férjhez ment, s örökbe fogadott egy kislányt. Második házassága sem volt szerencsés, a férje ivott, így Addie egyedül gondoskodott kislányukról. Nehéz sorsa ellenére hosszú életet élt, és családja körében halt meg 1993-ban, 95 évesen. Manning elhatározta, hogy elindítja a Lewis Hine Projektet, és megpróbálja fölkutatni a többi gyerekmunkás leszármazottait is. Eddig már több mint kétszáz korabeli gyermek sorsát sikerült feltárnia. Kutatá­sait az interneten lehet követni.

Vagyis Hine munkássága még manapság is megmozgatja az emberek fantáziáját. Életművének sorsa mégis jó ideig bizonytalan volt, ő maga pedig elszegényedve halt meg 1940-ben, 66 évesen. Fotóit fia a Photo League-nek adományozta, amely azonban 1951-ben megszűnt. Ekkor a képeket felajánlották a Museum of Modern Art számára, ott viszont akkoriban nem kellettek. Végül a George Eastman House fogadta be a kollekciót. 2012 novemberében a pozsonyi Fotóhónapon ebből az anyagból rendeztek kiállítást a Pálffy-palotában, vagyis a Városi Galéri­ában. Ma már Hine képeit nagy becsben tartják, életműve másik részét a Kongresszusi Könyvtárban őrzik Washingtonban, illetve a marylandi egyetemen.

1985-ben a NCLC megalapította a Lewis Hine-díjat, amelyet a gyer­mekek és fiatalok életének jobbításáért ítélnek oda az USA-ban minden évben tíz személynek. Manapság a hajléktalanság, a drog, prostitúció problémáival küzdenek leginkább Hine szellemi örökösei.

És sajnos, manapság megint egyre több a munkájuk.

Ötéves rikkancs (kalapban), sok kisfiút alkalmaznak rikkancsként Richmondban, Virginia, 1911