A bolsevizmus “két lelke” – Beszélgetés Szilágyi Ákossal

Szilágyi Ákos kifejti, hogy a bolsevizmusnak két, egyaránt racionalista elkötelezettségű „lelke", két meghatározó irányzata volt – egy realista és egy romantikus. (A két típust Lenin, ill. Trockij alakjával jeleníti meg.) Sztálinhoz azonban egyiknek sem volt köze: ővele és „irracio-nalista realizmusával" a lumpenrétegek képviselője jelent meg a hatalomban. Szilágyi rámutat a trockiji vonal és a húszas évek orosz művészeti avantgárdjának kapcsolatára, ill. e két jelenség Sztálin általi elpusztításának közös logikájára is.

Szénási: Egyvalamit nem értek: a bolsevikok azért győztek, mert békét és földet ígértek. Ez inkább reálpolitika, mint líra, inkább józan számítás, mint a paradicsom utópiájának a földre való lehozása.

Szilágyi: Igen, de 1918 nyarától megkísérlik a kommuniz­musra való közvetlen áttérést, amiből a polgárháború miatt hadikommunizmus lesz. Eredetileg azonban nem a hadvise­lés kényszerhelyzete szüli a közvetlen termékcserén-alapuló kommunizált társadalmi lét tervét, hanem a forradalom való­ban „nagy ugrása”. Ez egy sajátos lelkiállapottal jár együtt, amely ideológiát, intézményeket, ethoszt teremtett magának. Azt is mondhatnám, hogy ez volt a bolsevizmus „romantikus” lelke. Mert volt egy „realista” lelke is. Ezt elsősorban Lenin, később Buharin képviselte, de nekik is volt egy „hadi­kommunista” időszakuk. Lenint is magával ragadta a forradalom lí­rája vagy romantikája, jóllehet sohasem veszítette el józan ítélőképességét. A kis dolgokban realista maradt, de a globá­lis kommunista vízió tekintetében ekkor nemigen volt különb­ség Lenin és Trockij vagy Buharin között. Buharin, aki a NEP legfőbb ideológusaként, a mérsékelt és realista bolsevizmus képviselőjeként maradt meg a köztudatban, 1919-ben a „bal­oldali kommunisták” csoportjához tartozott, akik Lenin radika­lizmusát is kevesellték, és éppen ő volt a „hadikommunizmus” időszakának elméleti megalapozója. Egyáltalán nem igaz te­hát, hogy ez a romantikus lelkület és az ebből származó, ro­mantikusan feldíszített erőszak, az adminisztratív módszerek és a „vörös terror” csak Trockijra volt jellemző és később „Sztálin” címszó alatt folytatódott a forradalom enciklopédiá­jának lapjain. A „romantikus” lelkület, az akarat romantikus egzaltációja, az ugrás erőltetése a forradalom idősza­kában teljesen normális állapot, bizonyos fokig ez teremti meg a forradalom táborának kohézióját – az érzületnek, a vágyaknak, az akarásnak a közösségét, amely átfogja az egész társadalmat. Még egy olyan régivágású értelmiségi is, mint Blok, jól érzi magát a „hadikommunizmus” időszakában, és szenved, amikor a NEP első éveiben visszatérni látja a múltat. Bergyajev azt írja, hogy jobban érezte magát a bolse­vik hatalomátvétel után, mint az Ideiglenes Kormány uralma alatt, és a példákat még sorolhatnám. Ez a „romantika” tehát, bár a forradalom után jórészt illúzióként foszlik szét, segít a forradalom győzelmében – ez egyben történelmi funkciója – és főképpen: nem valamilyen felülről kialakított, manipu­lált romantikus tudat, amelyet a prózai valóságra ráeről­tetnek, hanem közös lelkiállapot, közös akarat és közös – sokszor ködös – célképzetek, melyek a néptömegeket és a forradalmat irányító pártot egyesítik. Ezt azért emelem ki, mert a sztálini társadalom „romantikus lelkülete” vi­szont az állam lelkülete, felülről telepedik rá a valóságra és meghamisítását szolgálja. Ez már nem egy létrehozandó valóságra irányuló akarat közös romantikája, hanem egy lé­tező valóságot fenntartó és ugyanakkor e romantikával elfedő állami, sőt egyeduralkodói akarat igazolása. Természetes, hogy mikor a forradalomnak vége, akkor ez a romantikus érzület is szétfoszlik, és megerősödik a „realista” vagy „reformista” bolsevik tradíció, amely korábban is megvolt. Ennek lényege címszavakban: a reformizmus, az evolucio­nista, fokozatos fejlődés melletti kiállás, a türelem, a társa­dalmi béke, a vegyes gazdaság elfogadása, a múlt és a jelen közötti folytonosság elismerése. A realista érzület éppen az ugrás kudarcából fakad: kiderül, hogy a valóságot nem lehet átugrani, hogy a forradalom ugrás volt, amely lehetővé te­szi Oroszország modernizációját és talán az utat a szocia­lizmus felé, de nem hozza létre az új társadalmat. Ez a „re­alista” érzület megint általános: nemcsak Leninben kerekedik felül, de Trockijban, Buharinban, sőt Sztálinban is, aki sokáig a NEP pártján áll. Az „ébredés”, a „kijózanodás” azonban nem kellemes, a valóság „prózája” és „bonyolultsága” a forradalom „poézisével” és „vagy-vagy”-ával szemben kiábrándító, ijesztő, csüggesztő sok bolsevik és széles népi rétegek számára. Valahol itt kell keresni, azt hiszem, azt az ellentmondást, amely végül is a sztálinizmus „ál­lami romantikájában” nyert hamis feloldást. Minthogy a politikai szférát egyetlen párt uralja, amelyen belül a X. kong­resszust követően még a platformszabadság, a frakciózás szabadsága is tilos, nyilvánvaló, hogy a realista szárny, Buharinék nem sorakoztathatják fel maguk mögött azokat a társa­dalmi rétegeket, amelyek a NEP társadalmának fennmaradá­sában érdekeltek: egy munkáspárt nem képviselheti nyíltan a parasztság érdekeit, egy kommunista párt nem artikulálhatja nyíltan a középrétegek érdekét, nem állhat ki a kulákok, nep-manok, középparasztok, vagy az úgynevezett „útitárs”-értelmiség mellett. Erre, persze, azt lehetne mondani, hogy ezek­nek az érdekeknek az elismerése és működésbe hozása hosszabb távon éppen a szocializmus előfeltételeinek megterem­tését célozta volna. Csakhogy az itt és most felmerülő politikai konfliktusok itt és most érvényes érdekviszonyok és erőviszo­nyok alapján dőlnek el. Nem mindegy, hogy Buharinék csak a párton belüli „realista” elemekre támaszkodhatnak, Sztálin pedig nyíltan támaszkodhat az apparátus mellett a társada­lom széles rétegeire, a szegényebb rétegek „irigységére” és társadalmi egyenlőségvágyára, a lumpenproletariátusra, a szegényparasztokra, a munkanélküliekre és a kommunista értelmiség „balos” rétegére. Sztálin tehát a „szocializmus felépítésének” jelszavával mozgósíthatja a párton belül és a párton kívül azokat a tömegeket, amelyeknek nincsen vesztenivalójuk, amelyek a lapok újraosztásában érde­keltek, s amelyek kulturális elmaradottságuk miatt nem a szegénységet, hanem a gazdagságot akarják megszün­tetni. Valamilyen nyerskommunista utópia lebeg a szemük előtt, olyasmi, mint amit Andrej Platonov Csevengur című re­gényében a csevenguriak valósítanak meg. Ezzel szemben Buharinék nem mozgósíthatják az éppen csak alakulóban lévő középrétegeket – a középparasztságot, a kisszámú szakmunkásréteget, a technikai értelmiséget – hiszen mind­ezt mint a múlt maradványát, mint elkerülhetetlen „rosszat”, mint visszavonulást értelmezi az egyetlen párt kommunista ideológiája. A kommunizmus itt olyan eszmény, olyan utópia, amelyhez képest minden jelen bűnös, rossz és csak „időhúzás” lehet. A Végcél-felfogás a folyamatot nem útként, hanem esz­közként értelmezi: ami nem lehet eszköze, az akadályozója, vi­szont bármi eszköze lehet, ami segíti „megvalósulását”. Poli­tikailag nem lehet a „rosszra” támaszkodni, csak úgy, ha az ideológiát is megváltoztatják. S akkor még nem beszéltünk ar­ról, hogy a politikai demokrácia hiánya azt sem teszi lehetővé, hogy ezek a középrétegek felsorakozzanak egy realista bol­sevik politika mellett, hogy érvényesítsék érdekeiket, amelyek egy kiegyensúlyozott modernizáció és egy fokozatosan, alul­ról építkező szocializmus felé mutattak, legalábbis lehetőség szerint.

Szénási: A realista, racionalista NEP-et azonban nemcsak Sztálin támadja, hanem sokkal előbb Trockij, Kamenyev, Zinovjev is. Mondtad, hogy Sztálin sok mindent át is vesz a trockiji programból. Miért nem veszi át Trockijt is?

Szilágyi: Könnyű lenne erre azt felelni, hogy két dudás egy csárdában nemigen fér meg. Sztálin egyeduralomra tör, és Trockij akkor már – 1929-ben – nem tényező a hatalmi játék­ban. Nem véletlen, hogy amikor Buharin 1929-ben megírja A közgazdász megjegyzései című cikkét a NEP felszámolása ellen, a cikkben mindvégig Trockijt és a trockizmust támadja, mert akkor már ez egyértelműen Sztálint jelenti. Mégis nagy különbség van a trockiji és sztálini romantizmus között. Trockij a forradalom romantizmusát folytatja, ahogyan a művészeti avantgárd is, Sztálin pedig az államszocializmus romantikáját teremti meg. Trockij és a többi ellenzéki szeme előtt nem egy „csevenguri” nyerskommunizmus vagy kaszárnyaszocializ­mus lebegett. Alkatilag voltak képtelenek a társadalom legel­maradottabb, fél-ázsiai, civilizálatlan rétegeinek vágyait, illúzi­óit kihasználni, erre építeni a modernizációt. Ugyanakkor az új középrétegekkel mint a múlt undorító maradványával, szeme­tével és a fejlődés kerékkötőivel álltak szemben. Mire építhet­tek akkor a társadalomban? A munkásosztály legcivilizáltabb rétegére. Ez persze diktatúrát jelentett volna, ha megvalósul, de ebben volt racionalizmus, és itt a romantika – mint akarat, lelkesedés, amely nem ismer lehetetlent és a végső cél felé hajtja a társadalmat – a pártnak és a munkásosztálynak volt fenntartva. Nem a civilizálatlanságot, barbárságot, primitívsé­get romantizálta, hanem ezt akarta – nagy és meredek ugrás­sal – leküzdeni, megszüntetni. Annyiban volt romantikus, hogy nem látta a piaci viszonyok civilizáló erejét és a milita­rista társadalomszervezés civilizációs szempontból konzerváló hatását. Csakhogy a munkásosztály számszerűleg sem volt jelentős társadalmi csoport, ráadásul a polgárháború éveiben deklasszálódott, kicserélődött és ki is bővült a faluról a vá­rosba tóduló parasztokkal, s így a trockista elgondolás még szociológiailag is illúzió volt. Politikailag pedig képtelen­ség, hiszen a munkásosztály rétegei és a párt között 1921-re lényegében megszűnt minden politikai közlekedés, a politikai döntések befolyásolása. A hatalmat az tartotta a kezében, aki az apparátust a kezében tartotta. Végezetül Trockij nem volt igazán népszerű a régi bolsevikok körében. A tömegek rokon­szenvére nemcsak értelmiségi „stílusa” miatt nem támasz­kodhatott, hanem főleg azért, mert, marxista lévén, soha nem jutott el odáig – Zinovjev, Kamenyev sem -, hogy a kényszer­ről, erőszakról, pártdiktatúráról elhitesse: az a megvalósult szocializmus szabadságával, szolidaritásával és a néphata­lommal egyenlő. Vagyis nyíltan mondták azt, amit Sztálin bur­koltan tett és tehetett, mert ő nem a „legcivilizáltabb, legöntudatosabb” munkásrétegekre, hanem a „legcivilizálatlanabb”, „legkevésbé öntudatos” társadalmi rétegre támaszkodott. Arra támaszkodott, ami tényleg létezett, s ebben a szűk érte­lemben „reálpolitikus” volt. Preobrazsenszkijnak, Trockijnak soha nem jutott eszébe, hogy a parasztság „katonai-feudális kizsákmányolásának” diktatúráját – Buharin jelzőjét idézem – szocializmusnak nevezzék. Ez szörnyű, ám kényszerű út – mondták – egy elmaradott országban, más út azonban nincs. Csakhogy egy ilyen érveléssel kiket lehet megnyerni? A kö­zéprétegeket éppúgy nem, mint a lumpenrétegeket: a jelent elveszik ezektől, a jövőt viszont nem ígérik meg azonnal ama­zoknak. Sztálin ehhez képest csak annyit tesz, hogy azt mondja: „igenis van más út”, a „szocializmus útja”, és közben a trockista programot ad absurdum hajtva, össze­kapcsolja a társadalom államosítását, a vér és kín útját a lumpenrétegek, a legelmaradottabb tömegek nyerskom­munista vágyaival, szociális irigységével és utópisztikus elképzeléseivel. Ezért sikerül neki széles rétegekkel való­ban elhitetni, hogy az irracionális modernizáció útja ­gondolok az első ötéves terv és a kollektivizálás kudarcára – maga a szocializmus. S még valami játszik itt nagy sze­repet a sztálinizmus térnyerésében: kihasználja, hogy az iparosítás hatalmas társadalmi mobilizációt jelent, tehát a sztálini fordulatot tízmilliók élik meg úgy, mint a társa­dalmi felemelkedés korszakát, még ha ez csupán azt jelenti is számukra, hogy falusi parasztból városi proletárok vagy pártkáderek, hivatásos katonák, hivatalnokok lesznek. Hiszen a bürokratikus apparátus – a piac kikapcsolása miatt is – sok­szorosára duzzad, a régi bürokráciát, a szakigazgatási appa­rátus régi kádereit pedig lecserélik, majd meg is semmisítik. Pontosan ezek a társadalmi rétegek azok, amelyek mindmáig a legerősebben kötődnek a sztálini struktúrához és akik szá­mára Sztálin emléke kedves. Hiszen itt valóban a régi orosz modell állt helyre: az állam egyre dagadt, a nép pedig egyre jobban sorvadt. Aki pedig az államtest közelébe került, az – bármilyen szerény javulást jelentett is ez életkörülményeiben – maga is „dagadni kezdett”.

Szénási: Nagyjából értem, milyen rétegekre és milyen menta­litásra gondolsz, mikor a lumpenrétegekről beszélsz, de Euró­pában ez egy kicsit mást jelent…

Szilágyi: Igen, tényleg nem igazán jó szó. Én ezen elsősorban azokat a tízmilliós nagyságrendű rétegeket értem, amelyek a polgárháború éveiben osztályukból kiszakadtak, a NEP társa­dalmába viszont nem tudtak és részben nem is akartak beil­leszkedni, a rendszeresen végzett munka kultúrája idegen volt számukra, a felhalmozás aszketikus erkölcséről, a fo­gyasztás kultúrájáról nem is beszélve. Oroszország félázsiai civilizálatlansága, amelyről Lenin is beszélt, bennük testesült meg, helyesebben bennük mintegy szociális igazolást és pá­toszt is kapott. Hiszen a társadalmi lét perifériájára szorult, szegény rétegek ezek, amelyeket most, a 20-as években is bármikor rohamba lehetne vinni a 17-es jelszóval: „grab nagrablennoje”, azaz: rabold az összeraboltat, értve ezen mások tulajdonát, egyáltalán a tulajdont, amely ennek a rétegnek a tudatában azonos a lopással. Aki szegény, akinek nincsenek javai, az a tisztességes, aki nem egyszerűen munkanélküli vagy elnyomott, hanem semmittevő, az csak azért szegény, mert nem lop. A hadikommunizmus idején, a rekvirálások ide­jén, amikor például megalakulnak a kombedek, a szegény­paraszti bizottságok falun, akkor – mint ahogy a forradalom egészében is – ezek a rétegek nagyon fontos szerepet játsza­nak és ez nem is lehet másként. Az első és igazi „kuláktalanítás” a hadikommunizmus idején volt. De már ekkor is az az il­lúzió kíséri a gazdagparasztok felhalmozott javainak elkobzá­sát, kisajátítását, hogy ha ez megvan, akkor nem kell dolgoz­ni. A bolsevikok 1921-ben ezt a természeti erőként tomboló népi pusztítást és utópizmust megfékezik – a Csevengur is azzal ér véget, hogy a parasztutópia lakosait körülveszik a központból küldött kormánycsapatok, miközben ők azt hiszik, hogy a fehérek ellen harcolnak. A forradalmi erények helyére a hétköznapi munka, az iparkodás prózai erényei lépnek – szorgalom, munkabírás, ügyesség, felhalmozó aszketizmus, kereskedelmi érzék. Csupa olyasmi, ami ezekből a népi réte­gekből hiányzik, mint ahogy megvan a saját és mások életét nem kímélő fanatizmus (az egyszeri cselekedet szilajsága, a vakmerőség vagy az ünnep szeretete, s főként a szociális irigység és bosszúszomj mindenki ellen, aki jobban él, aki másképpen él és boldogul az életben). Sztálin az, aki ezt a ci­vilizálatlanságot, ezt a szociális dühöt saját szekerébe tudja fogni, és bizonyos értelemben az állami modernizá­ció szolgálatába is állítja, mint a rendkívüli munka, az ün­nepi munka, a rohammunka kollektív heroizmusát. Trockij téved, amikor a „középszerű” Sztálinban a „bürokrácia”, az „új osztály” választottját és reprezentánsát látja. Sztálin az orosz lumpenrétegek választottja és – részben – felemelő­je: ebből csinál magának bürokráciát, sőt munkásosztályt is, amely éppen ezért olyan, amilyen: atomizált, szervezetlen, fa­natizálható. Sztálin tulajdonképpen az európai civilizáció minden társadalmi szerveződését, minden társadalmi ci­vilizációt hordozó réteget megsemmisít, felold a tömeg­társadalomban vagy száműz belőle: az „öreg bolseviko­kat”, a régi, többgenerációs, szervezett munkásságot, a kul­turáltabb középparasztot, a racionális, szakképzett bürokráci­át, a szakmailag képzett értelmiséget – a „szpec”-eket – és a tradicionális orosz humánértelmiséget, de még a tradicionális és szakmailag magasan kvalifikált katonatiszti réteget is. Sztálinban magában is a lumpen – és nem a bürokrata – testesült meg, mint politikai típusban. Innen a hasonlóság közte és Mussolini között, aki szintén a forradalmi mozgalomból jött. A különbség az, hogy Sztálin nem tudatosan jut el az ellenfor­radalomig, és minden erőfeszítése ellenére nem tudja megsemmisíteni a forradalmat. A modernizáció különben is megköveteli az értelmiség bővített újratermelését, civi­lizációs szokások elterjesztését – az írástudatlanság eltű­nésére, a kötelező általános iskolára, tömeges művelődésre gondolok – amelyek hosszabb távon, több generációs metszetben újraélesztik és kiterjesztik a civilizáltságot. Mindenesetre Sztálin sohasem képes felvenni a versenyt munkaszorgalomban, értelmiségi kulturáltságban a többi bol­sevik vezetővel, és ő is pontosan azt a kivezető utat találja meg ebből a frusztrációs helyzetből, amit a lumpenrétegek: az agresszív irigység útját, a másét, az idegen szellemi vagyont, tekintélyt, szellemi gazdagságot egyszerűen elemeli, a „szel­lemileg gazdagokat” kuláktalanítja. Nagyon szerette átvinni a „kuláktalanítás” hasonlatot a szellemi életre, a tudományos életre. Mindenki kulák lett, aki más volt, tehetségesebb, kultu­ráltabb, mint Sztálin. Én itt keresem a legfőbb okát annak az agresszivitásnak, amellyel a szellemi élet, a szellemi emberek ellen fordult, amellyel kisajátítja gondolataikat, a saját életraj­zába írja át történelmi cselekedeteiket. Innen Sztálin gyűlölete az értelmiség iránt, innen a „nyugatos” bolsevik tradíció min­den áramlatának kiirtása, innen antiszemitizmusa, amellyel már 1927-ben „rájátszik.” a lumpenrétegek hangulatára, akik a NEP-ben a zsidóság térnyerését látták, vagyis a kapitaliz­must „zsidó” – az orosztól idegen és az oroszhoz méltatlan – dologként fogták fel. Trockij egyik akkori levelében Buharinnak panaszkodik, hogy az üzemekben az „ellenzék” ellen an­tiszemita alapon folyik az agitáció, ami a nyugati szociálde­mokrácia kultúráján felnőtt, európai Buharinnak olyan fan­tasztikus, hogy el sem akarja hinni. És a példákat még sorol­hatnám. A lényeg az, amit Lenin még 1923-ban megfogalmaz: a hatalom megvan, de civilizációnk nincs hozzá. A szocia­lizmus akkor lehetséges, ha megteremtjük a hatalomhoz a civilizációt. Ennek a bolsevik képletnek két politikai megol­dása alakul ki a 20-as évek közepén: az egyik a realista bolse­vik tradíció szellemében fogant, ezt a NEP és személyileg Buharin képviseli; a másik a romantikus bolsevik tradíció, amely még mindig racionalista, sőt a doktrinerségig az, és amelyet Trockij fejt ki a „szocialista eredeti felhalmozás” programjával. Sztálin megoldása azonban magán a bolsevik tradíción kívül születik, sem az egyik, sem a másik úttal nem azonos. Ö új képletet állít fel, azt a képletet, amelyet Bulgakov már 1925-ben profetikusán előrelát, megjósol – a hadikommunista idő­szak tapasztalatai alapján. Az új képlet így hangzik: mi van ak­kor, ha a megszerzett hatalom nem egy majdani civilizáltság feltételeit akarja megteremteni, hanem a már itt és most létező civilizálatlansággal, barbársággal épül össze, ha ezt hasz­nálja építőanyagul? Sztálin tehát 1929-ben szellemileg is, politikailag is szakít a bolsevizmussal, az ő megoldása nem a bolsevizmuson belül jött létre, amitől még lehetne akár jó is, mint ahogy a trockiji megoldás, amely a bolse­vizmuson belül jön létre – rossz. Mindenesetre, Lenin tétele az, hogy a proletariátus politikai hatalma és a civilizáció összekapcsolásából létrejöhet a szocializmus. Sztálin gya­korlata pedig: egyetlen személy hatalma és a civilizálatlanság összekapcsolása, aminek végeredménye nem a szocializ­mus, hanem – mint a politológus Nyikolaj Popov írta nemrég – az „eszményi totalitárius állam”. A látszat ne tévesszen meg: Sztálin nem Trockij útját járja, nem bolond, tudja, hogy Trockij útja járhatatlan, Trockij útja az összeomlásba torkollik, ha megmarad a forradalom útjának, ám ha megváltoztatjuk irá­nyát, akkor egy új állami civilizáció kialakulását eredményezi. Buharin útja járható, de ezt Sztálinnak sem türelme, sem te­hetsége nincsen járni. Ezen az úton hatalma örök bizonytalan­ságban lenne, meg kellene osztania, s főképpen szellemileg állandóan készenlétben kellene lennie, meg kellene dolgozni minden győzelemért, és el kellene tudni viselni az olykori alul-maradást. Hogy mi a különbség a három út között, azt jól mu­tatja a bürokrácia háromféle megítélése, a háromféle antibü­rokratizmus. Buharin, a realista bolsevik, a racionális bürokrá­cia híve, és ennyiben küzd a hadikommunizmusból visszama­radt adminisztratív önkény, a törvénytelenség ellen. Az ő bü­rokráciája szakmailag kompetens és ellenőrzött bürokrácia. Antibürokratizmusa az ideológiai bürokrácia ellen irányul, amelynek nincs szakmai kompetenciája, és az ideológia tisz­taságán őrködve saját érdekeit védi. Trockij antibürokratiz­musa legendás, jóllehet Lenin végrendeletében éppen admi­nisztratív hajlama miatt rótta meg őt. Trockij ugyanis doktriner módon mindenféle bürokrácia ellen van, így a racionális bü­rokrácia ellen is, ami viszont a törvények kiiktatását jelenti, és vagy közvetlen osztályuralmat, vagy – ha ez nem lehetséges, és Trockij is belátja, hogy nem az – a forradalom lelkiismeretét képviselő elit, az új „szamuráj-rend” – ez Trockij kifejezése – közvetlen hatalomgyakorlását, tehát megint csak az admi­nisztrációt – bürokrácia nélkül. A valóság fölött itt a párt vagy a pártvezér mint erkölcsi szellem, mint a „tudós agya” vagy „is­ten szelleme” honol, amely nem testesül meg apparátusok­ban, közvetlenül csap ki, ugrásszerűen megy át a valóságba. Ez tehát utópisztikus bürokráciaellenesség, amely önkény­hez és káoszhoz vezetne, ha Trockij realizálhatná is bürokrácia ellenességét. Az érdekes az, hogy Sztálin is ellensége a bürokráciának, látszólag ugyanolyan bürokráciaellenes tirá­dákkal találkozunk beszédeiben, mint amilyeneket Trockij mond. Sztálin azonban tudja, mit akar: először is lecserélni a régi bürokráciát, és újat tenni a helyére, a saját bürokráciáját (ez, szükség esetén, újra meg újra megismételhető), másod­szor pedig az új bürokráciának nem szabad racionális bü­rokráciának lennie, semmilyen szakmai kompetencia, au­tonómia nem illeti meg. Az új bürokrácia éppen hogy irracio­nális bürokrácia, amely nem holmi forradalmi eszményt, ha­nem az egy és örökkévaló vezért szolgálja, a feltétel nélküli engedelmesség szellemében. Sztálin tehát ebben is maga mögött hagyja a bolsevik tradíciót, amely mind realista, mind romantikus változatában lényegében racionalista, és amely nem egy erős és hatalmas állam, hanem egy új társadalmi for­ma, a szocializmus létrehozására irányul. 1921-ben volt egy győztes forradalmi hatalom és nem volt civilizáció, ezért nem lehetett szocializmus. Mára a képlet úgy módosult, hogy lett egy győztes állami hatalom, és ezért nem lehetséges egye­lőre szocializmus. A civilizációs szint közben jelentősen emel­kedett, bár a lumpenmentalitás ma is erős, és ma ezeknek a rétegeknek van a legtöbb veszítenivalójuk: elveszíthetik azt az államot, amely kevés munka ellenében eltartotta őket, és amely levette róluk minden gond terhét, a szabadság és auto­nómia terhével együtt.

Szénási: Korábban beszéltünk arról, hogy legalábbis az első években, a forradalom időszakában a futuristák és a bolsevi­kok természetes szövetségesek voltak, közös volt bennük a forradalom társadalmának lelkiállapota, a „nagy ugrás”, a tabula rasa vágya. Ha jól értem, akkor az avantgárdnak a ro­mantikus bolsevik tradíció felelt meg inkább…

Szilágyi: Igen, nagyjából így van. Ezzel magyarázható a „realista” bolsevikok idegenkedése az avantgárdtól. Nem­csak Leniné, de Buhariné is, aki kezdetben a proletárirodalom felé hajlik, legalábbis elvileg, később pedig Paszternákot he­lyezi Majakovszkij fölé…

Szénási: Az 1934-es I. írószövetségi Kongresszuson mondott beszédében…

Szilágyi: Igen, amit nem sokkal később Sztálin ismeretes vég­zése követ: Majakovszkij volt és marad a szovjet korszak leg­jobb, legtehetségesebb költője…

Szénási: Az ember azt hinné, hogy Sztálinhoz inkább a kon­zervatív művészet, a klasszikus minták, a realista stílus állt közel…

Szilágyi: Természetesen Majakovszkijnak, a már halott Maja­kovszkijnak szovjet mintaköltővé való előléptetése nem az avantgardizmus rehabilitálását jelentette. Majakovszkij – s ez egyben az avantgárd önfelszámolásának logikáját követte – tragikus élete vége felé megindult az „állami költővé” válás út­ján. Ez a Majakovszkij a sután versbe szedett jelszavak, köz­helyek, elcsépelt igazságok Majakovszkija volt, a „semmilyen Majakovszkij”, aki önmaga szobrává vált és akit – Paszternak szavaival – „erőnek erejével akartak 'meghonosítani', mint a krumplit Katalin alatt”. De az avantgardista Majakovszkijtól, ahogy az avantgárdtól is, a sztálini kultúra valósággal irtózott. A sztálinizmus a „formalizmust”, az „élettelen” „balos fantaz­magóriákat” valóban a romantikus bolsevik hagyománnyal kötötte össze, és ez ellen a formalizmus ellen mint valami­féle szellemi trockizmus ellen harcolt. Mert a sztálinizmus számára mind a trockizmusban, mind az avantgárdban túl sok volt a racionalizmus és a „néptől” idegen, a „nemzetileg gyö­kértelen”. Így nagyon nagy különbség van a 20-as évek bolse­vikjajnak avantgárdellenessége és a sztálinizmus avantgárd-ellenessége között. Sztálinok avantgárdellenessége a hitleri totalitarizmus avantgárdellenességével rokon, nem véletlenül egyezik meg a 30-as évek második felében még a szóhaszná­lat is: „elfajzott művészet”. Sinkó Ervin írja, milyen kínban vol­tak a német kommunisták, amikor a Komintern lapjában né­metre kellett fordítani a megfelelő orosz terminust és kényte­lenek voltak Goebbels kedvenc kifejezését használni: „entartete Kunst”. A bolsevikok avantgárdellenessége a NEP-időszakban erősödik fel, és jellemző módon az avantgárd, főleg a futurizmus irracionális mozzanata, bohém, sőt lumpen világ­nézete, nihilizmusa ellen irányul, ami a forradalom alatt ugyanúgy egybecsengett a múltat végképp elsöpörni induló bolsevizmussal, mint a néptömegek ösztönös lázadása, vak indulata. A korai futurizmusban bőven van ebből az irracioná­lis romantikából, gondoljunk a „zaum”-ra” az észentúli nyelv­re, mindennek lerombolására, megkérdőjelezésére, az örö­kös botrányokra, a költészetet, a természetet, a művészetet tagadó, az individualitást tagadó programra: „a mi szó szirtfo­kán állanak / a fütty és harag tengerének közepette” – írta büsz­kén Majakovszkij. Később azt írta, hogy „akinek nem volt vesztenivalója, csatlakozott a futuristákhoz”. De hogyhogy nem volt vesztenivalójuk? Úgy, hogy a múlt egész kultúráját feleslegesnek tartották, ki akarták dobni a kor hajójából. Maja­kovszkij hírhedt sorai – „Rassztrelivaj Rastrelli”, azaz „Lődd agyon Rastrellit!” vagy Vlagyimir Kirillov proletkultos költő so­rai: „Holnapunk nevében tűzbe vetjük Rafaelt, / A múze­umokra halál, pusztuljanak a művészet-virágok!” – első hal­lásra, még ha ezek csak lírai indulatkitörések, dühödt metafo­rák voltak is, egybecsengtek a parasztok és matrózok viselke­désével, amikor a Téli Palotát elfoglalva, a gobelineken nyom­ták el csikkjeiket vagy Rembrandt-képekből sodortak maguk­nak kényelmetlen kapcát. Ez azonban csak látszat volt, ugyanis a futuristák már a 10-es években is „urbanisták” vol­tak, a régi kultúra és művészet megtisztított terepén ők egy modern gépcivilizációt, egy tökéletesen működő technikai ci­vilizációt képzeltek el, tehát ekkor sem az orosz társadalom civilizálatlan rétegeinek vágyait szólaltatták meg. Más kér­dés, hogy ez a technikai civilizáció mennyiben volt utópiszti­kus képzeletjáték Oroszországban, hogy szükségképp ide­gen maradt a népesség nagy részétől, nemcsak a civilizálat­lan, lumpenizálódott rétegeket, de a középrétegeket is taszí­totta, és ha zöld utat kapott volna, vajon programjának nem csak negatív részét valósította volna-e meg.

Szénási: De hát az első években „zöld utat” kapott.. .

Szilágyi: Éppen ez az! Ugyanis az orosz avantgardisták min­den ellenszenvük és rombolókedvük ellenére egyáltalán nem döntöttek romba palotákat és templomokat, nem égettek ké­peket és könyveket. Ezt nem ők, hanem az „avantgardista” Sztálin tette meg. Az avantgardisták legfeljebb letakarták a régi szobrokat, drapériák mögé rejtették a múltat, és ennyiben rombolásuk a gyakorlatban is inkább jelképes volt. Főképpen pedig az, amit létrehoztak – Tatlin nevezetes „tornyától” Majakovszkij-Mejerhold Buffo-misztériumán át, Hlebnyikov-Tatlin Zangezi-előadásáig vagy Malevics teáskészletéig – nem egy álklasszicista giccskultúra volt, nem az állami szintre emelt, gigantikussá fejlesztett lumpenízlés, hanem valóban egy új racionalitás művészi vagy kulturális tárgyiasulása. En­nek ellenére nagyon is érthető, hogy a NEP kezdeti szaka­szán éppen nihilista-anarchista, bohém-botrányos múltjukra, életformájukra, irracionális lázadásukra utalva „lumpen-értel­miségieknek” nevezik őket. G. Gorbacsov korabeli kritikus például azt írja, hogy „Hlebnyikov életmódját tekintve tipikus lumpen: örökösen pénztelen, nincs személyi igazolványa, ha­tározott foglalkozás és lakóhely nélkül csavarog”. Lunacsarszkij pedig egyenesen azt írja a 750.000.000 című poémával kapcsolatban, hogy „nagyon érdekes irodalom ez. A kommunizmus sajátos válfaja. Huligán kommunizmus.” ,A „huligán” nagyjából a magáncsőcselék pszichológiájának felel meg, elsősorban a romboló, nihilisztikus, egoista, anar­chista pszichológiát jelenti. Később Jeszenyin is megkapja ezt a jelzőt, hiszen életformájával és költészetével olyan (és Orosz­országban nagyon hatásos) mintát teremt, amely teljesen el­lentétes a racionális modernizációval.

Szénási: Nem válaszoltál még arra a kérdésre, hogy a balos művészet milyen viszonyban volt a balos – a romantikus – bol­sevik tradícióval, Trockijjal például?

Szilágyi: Egészen biztos, hogy a bolsevik vezetők közül Trockijhoz állt legközelebb a futurizmus. Nem annyira a művészi ízlés, mint inkább az észjárás szempontjából, amelyet a nem­zetköziség, a „nyugatosság”, az urbanizmus értékeinek, a technikai civilizációnak a romantizálása jellemzett. 1917 után ez a racionalista „elem” magában a futurizmusban is felerősö­dött. Nemcsak abban, ahogyan az államhoz közeledtek, az ál­lamot tették meg a forradalmi civilizáció értékei letéteménye­sének, amely a racionalista – a társadalmat megelőző – avantgárd kisebbség eszköze az új civilizáció megteremtésé­hez. Nemcsak ebben, hanem abban a szellemi fordulatban is kifejezésre jutott ez a racionalizmus, amit ők maguk így fogal­maztak meg: a bohóc csörgősipkáját mostantól a tervező építész tustollára cseréljük fel. A clown, mint a bohém-mű­vész, a társadalom normális működéséből kiszorult, „margi­nális” értelmiség metaforája itt a tervező, a mérnök metaforá­jának adja át helyét, aki egy új civilizáció megtervezésének tu­dományos munkájával van elfoglalva. 1921-től ez még for­mailag is kifejezésre jut, a futurizmusnak ez már a konstrukti­vista szakasza, amikor a politika színes és anarchikus világa felől a termelés és a mindennapi élet sokkal egyhangúbb, szürkébb világa felé fordul. „Termelési művészetté”, később „tény-művészetté” akar válni.

Szénási: Ha ez igaz, akkor nem értem, mi az, amit romantikus­nak nevezel?

Szilágyi: Trockij sem úgy romantikus, hogy valamilyen wag­neri utópia, nép és értelmiség, termelés és művészet vagy po­litika dionüszoszi összeolvadása lebeg a szemei előtt. Vagyis a romantika itt nem a célképzetben jelenik meg, amely a doktrinerségig racionális, tagolt, konstruktív, jövőbe mu­tató, hanem abban, hogy ezt a célt változatlanul akarati úton akarják elérni, így vagy úgy ráerőltetve az egész tár­sadalomra. A futuristáknál még a tényirodalom jelszavának meghirdetése sem jelenti a valóság „tükrözését”, „másolá­sát”, mindig aktivizmust jelent, az élet kreálását, az életben való közvetlen részvételt, életalkotást, „életépítést”, mint az egyik futurista ideológus, Nyikolaj Csuzsak korán megfogal­mazza. Ebben az értelemben romantikusak, mindenféle raci­onalista program ellenére, s ebben állnak nagyon közel Troc-kijhoz. Ebből adódik voltaképp az a forradalmi doktrinerség, amelyről Lunacsarszkij beszél 1919-es Trockij-portréjában, hogy Trockijt sokkal inkább vezeti a forradalmi marxizmus betűjének szelleme, mint Lenint, aki sokkal inkább opportunis­ta, a szó mélyebb értelmében, mint Trockij. S valóban, a rea­lista – legszívesebben azt mondanám „konzervatív” – bolse­vik tradíció mindig az életből alakítja ki cselekvési programját, nem pedig valamilyen kész racionális programból, tervből akarja kialakítani az élet rendjét. Lenin szinte állandóan meg­sérti a „marxista forgatókönyvet”. Lenin és Trockij gyakorlata csak a forradalom időszakában esik egybe, de még emögött is egészen eltérő mentalitás húzódik meg. Lenin azért van a forradalom mellett, mert az akkor egy történelmi pillana­tig magában a valóságban vált lehetségessé, Trockij vi­szont azt hiszi, hogy a forradalmat közvetlenül, akaratilag ők – a bolsevikok – valósították meg. A „Legyen”-nek itt két ellentétes felfogása, egy realista és egy romantikus olvad össze egymással.

Szénási: Ez a rokonság a művészeti „balosok” és Trockij kö­zött utólagos magyarázat vagy már akkor létezett?

Szilágyi: Igen, már akkor létezett. Kezdjük azzal, hogy Trockij 1923-ban megjelent terjedelmes könyvében az Irodalom és forradalomban egész fejezetet szentelt a futuristáknak, rész­letesen és Leninnél – de akkortájt Lunacsarszkijnál, Buharinnál is – mindenesetre elismerőbben írt Majakovszkijról. Gramscival áll levelezésben, a futurizmusról faggatva őt, aki úgy vélekedik, hogy a futuristák a kultúra területén forradal­márok voltak. Ha Lunacsarszkij azt írja 1921-ben-két év futu­rista uralom vagy túlsúly után -, hogy a „Párt mint olyan, a kommunista párt… hidegen, sőt ellenségesen tekint Maja­kovszkijnak nemcsak azokra a műveire, amelyek régebben születtek, de azokra is, amelyekben a kommunizmus harsonásaként lép fel”, akkor Trockij mindenesetre elismerte, hogy a forradalomnak Blok Tizenkettenjén kívül csak Majakovszkij néhány műve állított addig méltó emléket. A LEF-ben, a futu­risták 1923-ban indult lapjában egyébként elég gyakran hivat­koznak Trockijra. Kétségkívül azért is, mert személyiségé­nek varázsa sok művészre volt hatással, és mert élénken érdeklődött a művészet kérdései iránt, de azért is, mert állás­pontja közel állt az övékéhez. Nyikolaj Gorlov, aki a LEF köré­hez tartozott, és az első könyvek egyikét szentelte az orosz futurizmusnak, később mint trockista, lágerben halt meg. Ugyancsak trockista volt a LEF egy másik kevéssé ismert munkatársa, Vlagyimir Szillov, akit 1930-ban Sztálin kivégez­tetett. Paszternakot megdöbbentette ez az akkor még szo­katlan lezárása a politikai vitáknak, egyik levelében a leg­tisztább embernek nevezte Szillovot a LEF körén belül. Egyébként annak idején Paszternak is találkozott Trockijjal, aki – ugyancsak leveléből tudjuk – elbűvölte őt, jóllehet arról faggatta, miért nem ír társadalmi témájú verseket. Ez a fagga­tózás persze nem számonkérés volt, Trockij egyszerűen meg akarta érteni Paszternak költészetét. Egyébként gyakran ta­lálkozott írókkal, művészekkel, számos portrét készítettek ró­la. Az egyik leghíresebb tálán Jurij Annyenkov portréja, amely akkoriban meg is jelent egy albumban, s amelyről Luna­csarszkij feddőleg azt írta, hogy Trockijnak ebben a portréjában „nincs egy csepp jóság, egy csepp humor, sőt mintha még az emberi is kevés lenne. Egy élesen tagolt gránittömb­szerű, fémesen szögletes arcot látunk, amelyet belülről való­sággal összeprésel a görcsbe rándult akarat… Trockij elv­társ félelmetes ezen a képen. Annyenkov luciferi vonásokkal ruházta fel.” Valójában ez a görcsbe rándult akarat, ez a lu­ciferi jelleg a romantikus bolsevizmust mindig is jelle­mezte. Akkoriban egyesek ennek a szellemiségnek a jelölé­sére új szót is alkottak: az intelligencia – az értelem értelmi­sége – helyett a volenciáról – az akarat értelmiségéről – be­széltek.

Szénási: Ezek szerint, amikor a sztálini állam harcot hirdet a formalizmus ellen és a trockizmus szellemét látja benne, ak­kor nem is áll olyan messze az igazságtól?

Szilágyi: Nem, a sztálinizmusnak a „trockizmussal” nem ro­mantikus-akarati aktivizmusa miatt van baja, hanem éppen racionalizmusa miatt, azzal van baja, ami a bolsevik romanti­kát a felvilágosodás korához, az észhez, az emberiséghez, a nemzetköziséghez, az emberi méltóság eszmeköréhez kap­csolja. A sztálinizmus ugyanis végigvitt irracionalizmus volt, nem a bolsevizmus betetőzése, hanem – ha tetszik – követke­zetes antibolsevizmus, legalábbis a politikai szisztémában és a kultúrában. A bolsevizmusban, akármelyik mintát, a ro­mantikusát vagy a realistát nézzük is, nagyon sok olyan vonás, főként pedig olyan eszköz, megoldás, elgondolás van, ami mai szemmel, még szocialista szemmel nézve is kevéssé rokonszenves, elfogadhatatlan, végzetes, s ami különösen a rákövetkező sztálinizmus fényében nem „bocsátható meg” azon az alapon, hogy ez volt az ár vala­milyen magasabb rendű célért. Túl azon, hogy ki és milyen alapon határozza meg ezt a célt, mert az biztos, hogy nem a társadalom demokratikusan megképződött akaratnyilvánítá­sa; túl azon, hogy ki és milyen alapon fizettet meg bármilyen árat másokkal, még ha – tegyük fel – személy szerint ő is nagy áldozatot hoz; túl mindezen, az eredeti bolsevik gyakorlatban sok minden visszatetsző. De egyetlen dolog bizonyos, akár a vörös terrort, a kivégzéseket, a korai koncentrációs táborokat – ezeket a gyűjtőtáborokat -, akár a primitív ateizmust, az egy­pártrendszert nézzük, ezek mindig funkcionálisak, megma­radnak a – mondjuk így – alkalmazott erőszak eszközeinek, épp ezért, amikor nincs szükség rájuk, akkor mellőzhetők. A sztálini erőszak egy minden racionalitást nélkülöző erő­szak, amelynek saját logikája van, és ez a logika diktálja sok tekintetben Sztálin lépéseit is. Ezért mondom, hogy itt nem valamilyen doktriner, romantikus racionalizmusról van szó, sőt Sztálin a maga módján nem doktriner, bármit fel­használ – az antiszemitizmustól a pravoszláv egyházig és az orosz birodalmi szellemig – ha egyeduralmának biztosításá­hoz szüksége van rá. Itt azzal az irracionális romantikával ta­lálkozunk, amellyel a fasizmusokban, ugyanazzal az állammí­tosszal, a szellemnek ugyanazzal a megvetésével, tömegfa­natizmussal, individuum-ellenességgel. Épp ezért olyan so­katmondó, hogy Buharin élete utolsó periódusában, az Iz­vesztyijában egyre többet ír a német fasizmusról, a szellemet fenyegető barbárságról, a szocialista kultúra humanizmusá­ról, mert ez – mint azóta a szovjet történészek is hangoztatják – rejtett polémia volt a sztálinizmussal, és utolsó kísérlet, ak­kor már persze kudarcra ítélt kísérlet, arra, hogy a bolseviz­mus totalitárius elfajulását megállítsa vagy legalább figyel­meztessen rá.

Szénási: Azt mondod „elfajulás”. Trockij annak idején „bonapartista elfajulásról” beszélt. Nem tudom, mennyiben volt ez „elfajulás” és logikus „végkifejlet”, de az a gyanúm, hogy ha az irányzatok harcában Trockij kerekedik felül, a romantikus bolsevizmus is valahol ugyanitt lyukadt volna ki.

Szilágyi: Nézd, én nem értek egyet azzal, amikor a 17-es szocialista forradalmakat meg a fasiszta ellenforradalma­kat a totalitarizmus közös nevezőjére hozzák. Sőt, még a Sztálin által létrehozott rendszer szintjén sem volt azonosság, ami nem azt jelenti, hogy jobb, hanem más volt. Igen, más a „keleti” és más a „nyugati” totalitarizmus, és engem ma már éppen a különbségek izgatnak. Szociálpszichológiai szem­pontból persze nevezhetjük – mint Jurij Karjakin is – a sztáli­nizmust vörös fasizmusnak, vagy József Attila szavával „fa­siszta kommunizmusnak”. Pontosabb Nyikolaj Popov polito­lógus megfogalmazása: Sztálin hozta létre az „eszményi tota­litárius államot”. Mármost úgy gondolom, Trockij erre képtelen lett volna. Nem azért, mert Trockijban nem volt diktátori haj­landóság, vagy sokkal türelmesebb volt, mint Sztálin, hanem azért, mert doktriner módon ragaszkodott a forradalom esz­ményeihez.

Gramsci annak idején nagyon szellemesen ragadta meg ennek a doktrinerségnek a lényegét: „ez olyan – mondta ő -, mintha valaki egy négyéves kislánynak megjósolja, hogy anya lesz, és amikor húszéves korában az lesz, így szól: „nem megmondtam előre?”, de arra már nem emlékszik, hogy négyesztendős korában meg akarta fosztani a szüzességétől, bizonyos lévén afelől, hogy a kislány anya lesz”. Eleinte nem Sztálint, hanem Trockijt vádolták „bonapartizmussal”, Sztálin felülkerekedésében, tudjuk, nagy szerepet játszott, hogy Zinovjev, Kamenyev, Buharin is tartottak Trockij katonai diktatú­rájától. Természetesen nincsenek illúzióim, Trockij bizonyára megpróbálta volna keresztülvinni a maga doktriner racionaliz­musát, ami Antonio Gramsci korabeli szavait idézve abban állt, hogy túl határozottan, túl racionálisan – tehát végső soron mégsem racionalizált módon – „kívánta túlsúlyra juttatni a nemzet életében az ipart és az ipari módszereket, meggyorsí­tani a külső kényszer eszközeivel a termelés fegyelmét és rendjét, hozzáidomítani a szokásokat a munka szükségletei­hez”, ami Gramsci szerint „szükségképpen a bonapartizmus egy fajtájába torkollott volna”. Ez talán így van, de ehhez hoz­zátenném, hogy a bonapartizmus életképtelen fajtájába. Ugyanúgy meg kellett volna buknia, mint 1920-ban Trockij „munkahadseregeinek”, a termelés katonai modelljének. Ugyanis ezt a bonapartizmust alulról nem táplálta semmi, vagy inkább nagyon vékony rétegek, akiknek tudatában az erőszak összekapcsolódhatott valamilyen doktriner, raciona­lista hittel. Sztálin azonban széles népi rétegekre építette bonapartista fordulatát, azokra a kulturálatlan – a régi kultúrát már elvesztett, újat viszont nem szerzett – milliókra, amelyek az iparosítás során kiszakadtak saját közegükből, és éppen a „vezérkultuszon”, egyfajta kvázi-vallásos hiten, mágikus vi­szonyon keresztül kapcsolódhattak az államhoz.

Szénási: Ottó Lacisz szovjet közgazdász hasonlítja össze nemrég megjelent elemző tanulmányában Napóleont és Sztálint. Ő azt mondja, hogy egy döntő dologban, a pálfor­dulásban megegyeznek: fiatal korában Napóleon is forra­dalmár volt, az ifjabb Robespierre barátja, aztán monarcha lett belőle, a megmaradt jakobinusok hóhéra. Van azonban egy lényeges különbség Lacisz szerint, mégpedig az, hogy a néptömegek aktivitására a polgárságnak csak addig van szüksége, amíg nem győzte le az arisztokráciát, utána viszont meg kell fékezni a tömegeket, le kell állítani a forradalmat. Ilyen ellentmondás a szocialista forradalomban nincs, a sztá­lini fordulat nem következik az októberi forradalomból, inkább valamilyen visszaesés, polgári atavizmus…

Szilágyi: Lacisz egyáltalán nem használja ki az analógiában rejlő termékeny gondolatot…

Szénási: Talán nem akarja…

Szilágyi: Nem tudom, mindenesetre az alapkérdés nem az, hogy a „sztálinizmus” visszaesés, burzsoá „atavizmus” volt-e, hanem az az alapkérdés, hogy maga a szocialista forra­dalom nem változott-e át szükségképpen politikai forra­dalommá, tehát polgári forradalommá, amikor magára maradt egy izolált és rendkívül elmaradott országban, amelyben a polgári fejlődés elemi követelményeit is en­nek a forradalomnak kellett teljesítenie. És itt jön a leglé­nyegesebb dolog: az eredeti szocialista célkitűzések és az úgynevezett „néptömegek” civilizációs szintje között tátongó szakadék következtében igenis le kellett fékezni, vissza kellett fogni a tömegek spontán lendületét, amely egyálta­lán nem a szocializmus, hanem sokkal inkább valamilyen „nyerskommunizmus” irányába mutatott, és így végső soron a forradalom értelmét kérdőjelezte meg. Mellékes, hogy nem a polgári rétegek önös érdeke, hanem az állam érdeke képvi­selte itt a modernizáció szükségességét, a lényeg mégiscsak az, hogy az önkényuralom béklyóitól, az arisztokráciától megszabadult tömegeket „rá kellett bírni” egyfajta rendre és fegyelemre, ami igencsak távol esett elképzeléseiktől és közvetlen érdekeiktől is. Csakhogy ennek a kényszerí­tésnek lehetséges volt egy normális útja, amely a társa­dalmat nem katonai erőszakkal és terrorral fegyelmezi meg, hanem azzal, hogy biztosítja a társadalmi békét, a piaci versengés formáit, a kooperációt, és főképpen egy új középosztály és egy új munkáselit kiválasztódását, és lehetséges volt egy „bonapartista” útja, amely éppen ezeknek a formáknak, a párton és a társadalmon belül leg­civilizáltabb, legeurópaibb „elemeknek” a megsemmisí­tését jelentette, egy olyan kényszert, amely a keleti politikai zsarnokság formáját ölti, és szellemileg éppen a „nyerskom­munista” illúziókból, az ezt hordozó rétegek érdekéből táplál­kozik. E két út között a trockizmus egy eleve halálra ítélt „bonapartizmus” volt, ugyanis éppen a legcivilizáltabb, leg­európaibb „elemek” racionalista diktatúráját akarta megvaló­sítani, ami sem a középrétegek, sem a sokkal szélesebb alsó rétegek támogatását nem élvezhette, s így a levegőben lógott volna.

Szénási: De ebben az esetben itt talán nem is helyes bonapar­tista diktatúráról beszélni, ez inkább valamilyen jakobinus dik­tatúra, a felvilágosult elit diktatúrája lett volna …

Szilágyi: Azzal a különbséggel, hogy nem élvezi a néptöme­gek támogatását, sőt – még ha hite szerint csak átmenetileg is – éppen felettük gyakorolt diktatúra. Tőle mélyen idegen volt, hogy az elmaradottságra, az előítéletekre, vagy egyszerűen a tradícióra építsen. Nem véletlen, hogy vele kapcsolatban soha nem merült fel az orosz monarchisták körében a biro­dalmi folytonosság, az „új cár” gondolata, ami Sztálinnal kap­csolatban nagyon korán felmerült.

Szénási: Satrov új darabjában Martov szájába adja ezt a gon­dolatot…

Szilágyi: De Martov is Miljukovot idézi, a kadet-párt egykori vezető politikusát…

Szénási: . . . aki Nagy Péterhez hasonlította Sztálint, azzal, hogy ha nem volt is nagy forradalmár, az orosz cárok sorában valóban jelentős uralkodó…

Szilágyi: Ennél azonban korábbi és sokkal fantasztikusabb nyilatkozatokat is ismerünk. Mindenekelőtt Vaszilij Sulginét, aki monarchista és nacionalista volt, s ennek megfelelően an­tiszemita is. A húszas évek elején, még emigrációja idején – később ugyanis hazatért – jelent meg Az 1920-as év című könyve, melyet aztán 1927-ben Leningrádban is kiadtak. Nem azért, mert eszméit propagálni akarták, inkább tanulságkép­pen, elrettentésül, ahogy kiadták a 20-as években Vrangel emlékiratait is. Ebben a könyvben Sulgin megjósolja az orosz egyeduralkodó eljövetelét. Jellemző, hogy erre a szerepre mind Lenint, mind Trockijt alkalmatlannak találja, mivel – idé­zem – „nem fordulhatnak el a szocializmustól, végtére is a szocializmus segítségével forgatták fel a múltat, és ragadták meg a hatalmat. Nem dobhatják le vállukról ezt a zsákot mind­addig… amíg össze nem roskadnak alatta… Akkor aztán majd jönni fog Valaki, aki átveszi tőlük a „stafétabotot”.. . de nem veszi át tőlük a zsákot. Akaraterejét tekintve teljesen vö­rös lesz, célkitűzéseiben azonban teljesen fehér. Energiáját tekintve bolsevik lesz, meggyőződését tekintve – nacionalis­ta. Tudom, hogy ez nem könnyű kombináció… de ez így lesz.” Sulgin a forradalom szörnyűségeit szülési kínokhoz ha­sonlítja. Ő akkor még nem tudja, hogy ez Sztálin lesz, a 30-as évek monarchistáinak egy része viszont – az emigrációban – már Sztálinban ünnepli az új monarchát.

[A beszélgetést 1988 őszén rögzítettük. Sz. S. – Sz. A.]