Farkas Miklós: A huszadik század, ahogy megéltem. Bíbor Kiadó, Miskolc, 2004.

Farkas Miklós a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem professor emeritiusa, a matematikai tudomány doktora, több mint száz, nagyobbrészt idegen nyelvű tudományos közlemény, monográfia és egyetemi jegyzet szerzője. Ötven éve védte meg diplomáját az Eötvös Loránd Tudományegyetem alkalmazott matematika szakán. 45 éven át dolgozott a Budapesti Műszaki Egyetemen, ebből 35 évet egyetemi tanárként és 20 éven át az egyik matematikai tanszék vezetőjeként. Közben vendégprofesszorként működött Irakban, Nigériában, Venezuelában, Kanadában, Ausztriában, Indiában és Kolumbiában. Számos tanítványa ma már egyetemi tanár hazánkban és a világ különböző országaiban. Megkapta a Szent-Györgyi Albert-díjat. 1946-ban, 14 éves korában lépett be a Szociáldemokrata Ifjúsági Mozgalomba, azóta küzd egy igazságosabb társadalom megteremtéséért. Jelenleg az ATTAC globalizációkritikai mozgalom tudományos tanácsának tagja. 

Jó cím; jelzi, hogy Farkas Miklós két fontos dolgot tud: az egyik, hogy a történelem milliónyi egyéni sors összegződéséből áll össze, a másik, hogy éppen azért, mert a milliónyi más ember életét, véleményét nem ismerjük, mi is csak a saját gondolatrendszerünket tárhatjuk fel – könyve ezért szükségszerűen szubjektív lesz. Farkas ezt nyíltan vállalja, miközben nem hárítja el a mások megértésének követelményét sem. Nem életrajz és nem történelemkönyv, amit ír – mondja -, s ez így igaz: műfajilag talán így tudnám a legjobban megközelíteni: az életrajzba ágyazott történelem.

Az élettörténet sarkalatos pontjai nyilvánvalóan a történelem sorsfordító eseményei. Minthogy azonban a mű nem is napló, hiába halad a könyv menete a kronológia sorrendjében, Farkas kötetszerkesztése egyedi módszert követ. Ez abban áll, hogy elbeszélő modorban és stílusban – olykor igazi szépírói erényekkel – leír egy eseményt, melynek részese volt ő is, tehát a történetben cselekvőként és szenvedőként egyaránt jelen van, majd az esemény lezárása után elkezdi végiggondolni, mi miért történhetett. Ebben a gondolkodási folyamatban saját logikai készségét segíti a hatalmas műveltségi anyag: történelmi munkákat, jeles személyiségek naplóit, életrajzait és önéletrajzait – a lehető legszélesebb skálán – olvassa és gyűjti, szembesíti egymással az ellenfelek véleményeit, majd ezek ütközéséből vonja le a maga számára a következtetéseket, amelyek legtöbbször sem egyik, sem másik vitázó fél álláspontját sem veszik át, hanem saját látlelet megalkotására serkentik.

Farkas életében az első ilyen, személyesen átélt vészkorszak a második világháború, ami gyermekkorát terhelte súlyos tapasztalásokkal. Emlékképei közül az első, szinte novellisztikus epizód a csillagos házba visszaköltöztetés, ahová kedvenc könyveit akarta vinni. "A kapualjban vártam szüleimet, amikor belépett egy fegyveres nyilas fekete egyenruhában, bilgeri csizmában. Látta, hogy ott állok kezemben könyvekkel megrakott kosarammal, gondosan felvarrt csillagommal. Megkérdezi: »Viszed a zsidó könyveket, öcsi?« »Igen, bácsi kérem«, válaszoltam, és feléje nyújtottam a kosarat. A zsidó irodalmat Winnetou, Az utolsó mohikán, Fehér szarvas, vagyis Borvendég – Deszkáss Sándor indián könyvei és néhány tankönyv társaságában kedves Petőfi-kötetem és egy Arany válogatott versek képviselték." (35. o.) Az identitás megvallásának torokszorító pillanata: a zsidóságában már többször megbántott fiú (iskola, lakók stb.) nem szándékosan állította össze így a könyveket, hogy ne legyen ellene terhelő bizonyíték. Ő valóban ezeket a könyveket olvasta, valóban Petőfi a kedvenc költője, bárki ellenőrizheti, aki ezt a könyvet végigolvassa: a legtöbbször az 1848-as szabadságharc költőjét idézi benne.

Tudta, hogy édesapja révén kétszeresen is mentesül bizonyos atrocitások alól, de azt is tudta, hogy ezek a kiváltságok a vészkorszak végső tombolásakor már mit sem értek. Még apjával szemben sem, hiszen: "Ha valaki feljelentette volna, hogy zsidó származású, a nyilasok mindhármunkat elvittek és a Dunába lőttek volna. Márpedig nácikban bővelkedett ez a középosztály által lakott, budai ház." (9. o.)

Farkas a számomra legnormálisabb, legésszerűbb 20. századi zsidó magatartást és életvitelt vállalja: az asszimilációt, amely nem kívánja megtagadni a származást és az ezzel járó közösséget más zsidókkal, viszont a téma ennél tovább nem érdekli. Identitása: magyar értelmiségi. Barátai, kollégái a világ minden tájáról származó feketék, sárgák, rézbőrűek és ki tudja, még hányféle van. Nem a származás érdekli, hanem az emberi lényeg, vagy amiképpen Lukács György mondja: az ember nembelisége: ki mennyit és mit tesz az emberiség előbbre lépéséért, létének jobbításáért.

A háború másik, novellisztikus epizódja az első orosz katona megpillantása 1945. február 11-én délben. Belépése, viselkedése előírásos: minden visszaemlékezésben így olvassuk-látjuk: fegyverét előreszegezve belép, és németeket keres. Valaki – itt történetesen egy asztalos -, aki "házunkban a munkásosztályt képviselte", örömében a nyakába borul. A kisfiú élményét a saját szavaival idézem: "…valami leírhatatlan, zavaros boldogságérzés töltött el, amit akkor, kis, tudatlan gyerekként képtelen lettem volna megfogalmazni, de most, több mint fél évszázad távolából, amikor idős emberként ezeket a sorokat írom, még mindig könnybe lábad a szemem, ha erre a pillanatra gondolok. Sok mindent nem tudtam, nem értettem, nem mérhettem fel, de megéreztem, hogy valami óriási változás történt az életemben, hogy másodrendű páriából, üldözött kis vadból, akit bármikor bárki megölhetett, szabad emberré váltam, olyanná, aki egyenrangúan, bátran szemébe nézet bárkinek." (16. o.)

És a jellegzetes Farkas-módszer: a történeti események elbeszélése után következik a gondolati kísérlet annak megértésére, mi is történt 1944. október 15-én. (E sorokat 2004. szeptember 26-án írom, a fenyegetően bejelentett, október 15-i, Terror Háza előtti tüntetés előszelében. Hát ismét itt tartunk.)

Farkas kérdése a következő: "Tett-e Horthy egyáltalán kísérletet a kiugrásra? …Felmerül a kérdés, mi volt a célja október 15-én és elérte-e célját?" Farkas mély alapossággal vizsgál meg minden apró momentumot, dokumentumot, ismert és általa felfedett adatot, és gondolati végkövetkeztetésében megrendíthetetlen: "Mindezt pedig csupán azért soroltam fel, hogy cáfolhatatlan tényként megállapíthassam: Horthy minden szóba jövő mérce szerint első osztályú háborús bűnös volt, akinek vitathatatlanul osztoznia kellett volna Bárdossy, Imrédy, Szálasi és a többiek sorsában…" (43. o.) Egyenesen következik ebből felháborodása a rendszerváltás utáni újratemetés és a megújuló Horthy-kultusz miatt.

Ugyanilyen kíméletlen következetességgel ítélkezik az egyházak háború alatt tanúsított közömbösségéről: "Szomorúan kell tudomásul vennünk, hogy a magyar egyházak siralmasan szerepeltek ezekben a nehéz időkben. Nem emelték fel komoly és határozott formában szavukat ártatlanul üldözött honfitársaik védelmében, még saját híveik megmentéséért sem tettek annyit, amennyi elvárható lett volna. A krisztusi szeretetet hirdető egyházak vezetőiről kiderült, hogy Jézus Krisztus fájdalmasan szép és természetes tanításai csupán csak üres szavakként konganak a szájukból, de nem szerepeltek jobban a zsidóság vezetői sem… Az egyházak mint intézmények közönye és gyávasága különösen kiemeli azoknak a bátor, humánus, a krisztusi tanokat meggyőződéssel valló egyházi férfiaknak a nagyságát, akik több ízben életüket is kockáztatva igyekeztek menteni az üldözötteket. Ilyenek voltak Apor Vilmos, Hamvas Endre, Márton Áron katolikus püspökök, Bereczky Albert református lelkész és sokan mások… "A vidéki zsidóság deportálásának befejezése után több városban azt kérték a nyilasok, hogy celebráljanak a templomokban hálaadó misét azért, mert »sikerült megtisztítani a várost a zsidóktól«. A püspökök általában kitértek ennek engedélyezése elől, egy helyen, Veszprémben azonban tartottak ilyen misét. E város püspökét Mindszenty Józsefnek hívták…" (51-52. o.) Mindszenty további közéleti szereplésének, évtizedek utáni újratemetésének eseményeit Farkas természetesen ezeknek az adatoknak a fényében értékeli.

A háború utáni évek megítélésében – ha nem is elsőként és egyedüliként, de – a számomra is egyedül elfogadható álláspontot képviseli: "Ez a mai rendszert legitimizálni hivatott történetírás egyébként a felszabadulástól az 1990-es fordulatig tartó 45 évet igyekszik egységesen kommunista diktatúrának feltüntetni. Holott 1945-től 1948-ig, a »fordulat évéig« Magyarország többpárti demokratikus ország, 1946-tól köztársaság volt, kisgazda elnökkel, illetve miniszterelnökkel, amelynek címere a köztársasághoz valóban illő Kossuth-címer volt. (A mai köztársaságban – mint tudjuk – nem ez van. Sz. E.) Soha azelőtt nem tartott polgári demokrácia olyan sokáig, több mint három évig ebben a hazában…"

Emlékezetünkbe idézi azt is, hogy 1945-ben a baloldal legnépesebb tábora a szociáldemokrácia volt, amelynek akkori két neves vezetője Marosán György és Justus Pál volt. Marosán neve még él az idősebbek tudatában, ha nem is olyan pozitív megítéléssel, mint Farkasnál: "Amikor úgy látta, hogy pártjának politikája már nem a munkásság érdekeit szolgálja, lemondott és visszavonult a politikától. Nem ismerek más példát az államszocializmus több évtizedes történelme során, hogy valaki a hatalomnak ezen a szintjén lelkiismereti okokból önként távozzék." (Kiem. Sz. E., 55-56. o.) A másik név, Justus Pálé ma már csak az irodalmárok körében ismert – ha egyáltalán. Hogy politikusként mennyire hatásos és tisztességes ember volt, arról Farkas Miklóson kívül ma már senki nem emlékszik szívesen.

A következő nagy gondolatkör – a szocializmus bukása – sok összetevőből álló, bonyolult kérdés. Mi történt hazánkban az 1956-ot megelőző időben, milyen volt a párttagság valódi összetétele, gondolkodásmódja. ("Ezeknek a tagoknak nagy része persze nem volt meggyőződéses kommunista, de sok tízezren voltak, akik készek voltak áldozatot hozni azért az eszményi társadalomért, amelyben senki nem gazdagszik meg a mások zsírján és verítékén, amelyben mindenki »képességei szerint dolgozik és munkája arányában részesül a termelt javakból«… Az a lelkesedés, amelyet ezek a nemes eszmények kiváltottak, eltakarták előlük azt, hogy a háttérben kialakulóban volt egy szűk csoport terrorista diktatúrája… ennek a Rákosi-klikknek egyetlen célja a hatalom megszerzése és megtartása volt mindenáron. Terrorja elsősorban az igazi kommunisták ellen irányult." (63. o.)

A történelem – és ezzel együtt a könyv – fényes lapjai közé tartozik az 1949-es budapesti VIT (a fiatalabbak kedvéért: Világifjúsági Találkozó), amelyen a mindenhonnan idesereglett fiatalok együtt tettek hitvallást a béke és a haladás mellett.

A másik, talán még összetettebb probléma Sztálin alakja a történelemben és a róla gyártott mítoszban. Miképpen történhetett, hogy a Szovjetunióban folyamatosan végbement atrocitások sem tudták a dicsőséges Sztálin-imázst megdönteni? Első, feltételezhető oka a bűnök nem ismerése lehetett. A II. világháború győztesének leleplezése, az igazság felderítése mélységesen megrendítette nemcsak Farkas Miklóst, hanem a világ minden táján sok millió embert. Farkas így vall belső vívódásáról: "1953. március 5-én meghalt Sztálin. Több százmillió embertársammal együtt megrendülten fogadtam a hírt. Másodéves egyetemi hallgató voltam, az általa elkövetett bűnökről semmit sem tudtam, viszont jelentős mértékben az ő érdemének tudtam be a győzelmet a fasizmus felett és azt, hogy a szocializmus eszméje terjedt a világban. Annak érzékeltetésére, hogy milyen nehezen tettem túl magam az iránta érzett csodálaton, idemásolom egy 1956. június 17-én, a Szovjetunió Kommunista Pártjának Sztálin bűneit leleplező kongresszusa után kelt naplójegyzetemet. Azt is tudni kell, hogy általában nem vezettem naplót, sosem volt erre időm. Csak nagyon ritkán éreztem szükségét annak, hogy feljegyezzem gondolataimat. Minden rossznak Sztálin volt az oka – mondják. Hát akkor, ezek szerint Sztálin valóban emberfeletti képességekkel rendelkezett, csak éppen nem az isten volt, hanem az ördög. Ez utóbbit állítani éppoly badarság, mint az előbbit. Sok minden szükségszerű volt annak idején, sok mindenre a harc belső logikája és dialektikája vezetett. Sztálinok nélkül nem győzhetett volna a forradalom. Az ő baja az volt, hogy talán túlélte korát. A mai kor talán más embereket, Hruscsovokat kíván." (66-67. o.)

Farkas tisztességére, mindent átgondoló, felülbíráló készségére jellemző, hogy ezt a naplóbejegyzést később egészen másképpen értékeli. De hiszen éppen ez az egyik erénye könyvének.

1956-os bejegyzése óta Farkas árnyaltabban látja a képet. Ennek egyik megnyilatkozása, hogy a magyar 1956-os, általa polgárháborúnak mondott eseményeket megindokoló MSZMP-határozat négy pontját ő kiegészíti egy ötödikkel: "A határozattal nagyjából egyetértettem, bár magamban még hozzátettem azt a hebehurgya módot, ahogyan Hruscsov a Szovjetunió Pártjának 20. kongresszusán kezelte a sztálini korszakkal való leszámolás ügyét." (142. o.)

A Sztálin-jelenséggel külön fejezet foglalkozik, amely részletesen tárja fel a "Sztálin bűnei" címen összefoglalható rémtetteket. Kevesebben írnak arról, és Farkas – mint dialektikusan gondolkodó és igazságkereső ember – a Sztálin-mítosz okait a személyiség pozitív jegyeiben is keresi. (73. o.)

Majd felteszi a legfontosabb kérdést, amellyel azt akarja tisztázni, miért fontos a Sztálin-jelenség pontos elemzése a XX. század megértéséhez: "Rehabilitálják-e Sztálin utólag feltárt bűnei a Sztálin vezette Szovjetunió, a szovjet hadsereg, illetve a nemzetközi forradalmi munkásmozgalom ellen harcolókat? El kell-e ítélnünk azokat a milliókat, akik a Sztálin-mítosz hordozóiként küzdöttek a Szovjetunió fennmaradásáért, a szocialista forradalomért, a munkásosztály felszabadításáért egy egész történelmi korszakon át? E kérdések nem csupán erkölcsi és elméleti szempontból fontosak, és egyáltalán nem akadémikus, hanem, ha tetszik, politikai jellegűek. A történelem süllyesztőjében látszólag eltűnt, de az utóbbi évtizedben ismét virulenssé vált sötét mozgalmak megkísérlik a sztálini önkény bűneit felhasználni a fasizmus bűneinek relativizálásához és a fasiszta célok és törekvések igazolásához." (74. o.) Az eszmefuttatást így zárja le: "A forradalom tragédiája nem igazolja a forradalom ellenségeit." (76. o.)

Farkas Miklós 1956-ban egyetemi aspiráns volt, az október 23-i események idején Szegeden tartózkodott. Hazatérvén nemzetőrnek jelentkezett, belépett a pártba, munkásőr lett. Ezek a lépések egyértelműen jelzik, hogy igazi kommunista meggyőződése nem változott, szemben mindazokkal, akikről így ír: "Véresszájú kommunisták váltak a polgárháború idején véresszájú felkelőkké. Harmincnégy évvel később, az 1990-es fordulat idején ismét megjelentek szép számmal ezek a köpönyegforgatók, pedig ekkor nem életről és halálról volt szó. Úgy látszik, a kaméleonoknak ez a fajtája nem tud kiveszni hazámban, virulens." (139. o.) Idő kellett Farkasnak ahhoz, hogy 1956 megítélése ellenforradalomból valami mássá változzék. "Ma már látom, hogy akkor, november első napjaiban még számos, a Szovjetuniótól független, demokratikus szocializmust vagy polgári demokráciát kívánó honfitársam is küzdött, mert úgy vélte, elérhető a cél. Ezért nem nevezem az 1956-os polgárháborút ma már ellenforradalomnak." (147. o.)

A forradalom terminust azonban nem szándékozik használni. Így indokolja: "1956-ban Magyarországon nem volt forradalom, ha a szót megpróbáljuk értelmes értelemben használni. Társadalmi forradalomnak olyan gyors, erőszakos vagy békés változást nevezünk, amely alapjaiban változtatja meg a társadalom szerkezetét, vagy legalábbis ezt tűzi ki célként… Egy olyan felkelés, amely egy kormány helyébe egy másikat hoz, még nem forradalom. Na mármost, vagy azt mondjuk, hogy a meghatározó erők azok voltak, amelyek szocializmust akartak törvénytelenségek nélkül, akkor ez nem volt forradalom, hiszen nem kívánt a társadalmi berendezkedésben alapvető változást. Vagy azt mondjuk, hogy a meghatározó erők azok voltak, amelyek a kapitalizmus visszaállításáért küzdöttek. Ez esetben alapjaiban akarták megváltoztatni, »visszaváltoztatni« a társadalmi rendszert, és akkor ez ellenforradalom volt. Miután ma úgy vélem, hogy a felkelésben résztvevők célkitűzései a leglényegesebb kérdésekben is eltértek egymástól, a polgárháborút, amelyben magyarok öltek magyarokat, nem nevezhetjük ellenforradalomnak. Az én hibám akkor azt volt, hogy a felkelésben részt vevők között csak a fasisztákat láttam. Sokan mások is hibásan ítélték meg a helyzetet: ők nem láttak fasisztákat."

E másik nézet igazolására a hajdani felkelő, majd börtönviselt köztársasági elnök, Göncz Árpád szavait idézi: "És nem hallgatható el, hogy volt a forradalomnak egy nehezen kitapintható szélsőjobboldali összetevője is, amely leginkább az egységtörekvésekkel szembeni fegyveres megnyilvánulásokban, a kormányhatalom gyengítésének szándékában követhető nyomon… és ekkor lehet, hogy Nagy Imre koalíciós kormánya kénytelen lett volna néhány fegyveres csoportot akár erőszakkal is leszerelni…" (Népszabadság, 1993. X. 22., 148., 149. o.)

A magyarországi konszolidáció évei nem elégítették ki sem politikailag, sem szellemileg a kutatásban és oktatásban szenvedélyesen újat kereső Farkast: éveket tanított külföldön. Számomra az ún. harmadik világbeli élményei voltak a legfontosabbak, beszámolói Nigériáról, Irakról, Egyiptomról, Dél-Afrikáról, amely országokról olyan halvány sejtéseink vannak, hogy elképzelni sem tudjuk: előbb volt számítógép a nigériai egyetemen, mint nálunk.

Külföldi útjai a magyar viszonyok, az ország állapota megítéléséhez szélesebb rálátást eredményeztek. Jövőképe ennek birtokában igencsak komor. "A kelet-európai államszocialista rendszerek bukásával az emberiség sötét alagútba érkezett, amelynek előre nem látni a másik végét. Ma a nemzetközi finánctőke, a nemzetközi monopóliumok, a tőzsdék urai, a Nemzetközi Pénzügyi Alap és a világ legerősebb hatalmának, az Egyesült Államoknak a kormánya azt tehetnek, amit akarnak…"

Nem vigaszként, hanem elérendő célként állítja elénk két fő szellemi támaszának, Marxnak és a kortárs Petőfinek a szavait. Ez utóbbinak híres-szép versével zárja a könyvet, amely vers – még százötven év távolából is – utópiának tűnik: "Ha majd a bőség kosarából…", "Ha majd a szellem napvilága…"

Nem, még mindig nincsen itt a Kánaán. Szívesen mondanám, hogy ha sok olyan tisztességesen gondolkodó értelmiségink, munkásunk volna, mint Farkas Miklós, ha mindenki képes volna önvizsgálatra és önkorrekcióra, mint Farkas Miklós, akkor majd eljön. Sajnos, a fenti nagyhatalmak ismeretében a Kánaánt nem hozhatja meg egy bármily tisztességes könyv sem. De kielégítheti igazságérzetünket, megerősíthet hitünkben. És ez nem is oly kevés.