Modernizáció elvben akkor lehetséges, ha a nekilendülés szakasza után a társadalom és a gazdaság képessé válik saját alapokon álló, önfenntartó fejlődésre, s közben megfelelő adaptációs válaszokat talál a külső és belső kihívásokra. Hogy Magyarországnak az elmúlt 150 év több hasonló kísérlete után ezúttal sem sikerült erre a pályára rálépnie, erre magyarázatot a világrendszer-szemléletű kutatás adhat. A fejlettség és az elmaradottság ugyanannak a jelenségnek két oldala, s mi a tőkés világgazdaság hierarchiapozícióit tekintve a félperiférián álltunk és – maradtunk. Még szerencse, hogy a lecsúszás sem könnyű.

A rendszerváltoztatás folyamatát nem szabad történelmietlenül szemlélni, illetve a részproblémákat az átfogóbb strukturális összefüggések nélkül jellemezni. A követendő módszertan a nemzetközi összehasonlítás és a történelmi perspektíva szempontjainak érvényesítését jelenti.

Ami az összehasonlító szempontot illeti: a nálunk zajló folyamatokat az L. P. King – Szelényi Iván szerzőpáros a posztkommunista kapitalizmus változatai között helyezte el, mégpedig a közép-európai, dominánsan „kívülről" inspirált átalakulásokhoz sorolva, szembeállítva a Kelet-Eu­rópára jellemző „felülről" és a kelet-ázsiai térséget jellemző „alulról" kezdeményezett átalakulásokkal.

Kiindulópontként idéztük fel e tipológiát, hiszen a magyarországi átalakulás sokkal jobban érthetővé válik, ha a lehetséges változatokat egymással szembesítjük – mintegy kölcsönös tükrökként -, mintha csak önmagában szemlélnénk a nemzeti történelmet. A kitekintő összeha­sonlítás azért is fontos, mert megmutatja, hogy nincs egyenirányítottság a történelemben; hiába állította vagy sugallta a tranzitológia nem egy képviselője, amit a neoklasszikus közgazdaságtan főárama nyomán kanonizáltak is, „washingtoni konszenzus"-ként.

Ezzel ellentétben a neoklasszikus szociológia szerint „A kapitalista fejlődés sokirányúsága jól megfigyelhető az egykori szocialista országok esetében, melyek igencsak különböző utakat követtek a poszt-szocia­lista átalakulás során. Kínában a kapitalizmus »alulról építkezett«, az átalakulás folyamatában az állam megőrizte meghatározó szerepét, a kommunista párt megtartotta politikai monopóliumát, s ennek következ­tében Kínában egy hibrid rendszer alakult ki, amely ötvöz patrimoniális és legális-racionális elemeket. Oroszországban ezzel éles ellentétben a ka­pitalizmust »felülről építették« [vezették be – Sz. P.], legyengülő állammal és egyre erősödő oligarchiával [ez a vonása igazán kb. 1999-ig, Putyin dezintegrációt megállító fordulatáig állt fenn – Sz. P.], s a társadalmi ura­lomnak egy neo-patrimoniális rendszere alakult ki, melyben különösen privilegizált helyzetbe az egykori nomenklatúra illetve az ő klienseik ju­tottak. Közép-Európában, mindenekelőtt Magyarországon, de őt követve valamivel később Csehországban, Szlovákiában, Lengyelországban és a balti köztársaságokban is, a kapitalizmus »kívülről épült«, a gazdasági változás meghatározó tényezője a külföldi, s főként multinacionális tőke volt. Ezek az országok közelítik meg leginkább a liberális kapitalizmusnak azt a formáját, amit az észak-atlanti régióból ismerünk, bár a külföldi tőke meghatározó szerepe miatt még a világrendszer leginkább globalizált központi országainál is inkább neoliberálisnak tekinthető a rendszerük." (King-Szelényi, 2006. 297. – kiemelések Sz. P.)

A különbözőségek magyarázatában a gazdasági összetevőkön, azok szektorális fejlettségén túlmenően a szerzőpár igen gyümölcsözően al­kalmaz egyrészt hatalmi politikai összetevőket (vegyesen patrimoniális és racionális hatalom; politikai kapitalizmus és liberális, globális kapita­lizmus), másrészt történelmi-kulturális meghatározottságokat (taoizmus, keleti és nyugati kereszténység befolyása). Két igen fontos jellemzőt kommentálnunk kell. 1. Az, hogy a technokrácia legyőzi a bürokráciát, Magyarországon az ún. késő kádári technokrácia győzelmét jelentette, amely a globalizációs folyamatban éppen azért válhatott domináns ak­torrá az átmenetet levezénylő elitcsoportokon belül (szövetségeseitől, az új reform-értelmiségtől és a demokratikus ellenzéktől támogatva), mert a globális kapitalizmus szuperstruktúrájával (IMF, WTO, World Bank, hitelminősítő intézetek, továbbá ezek ideológiája, szabályzatai, és irá­nyítási technikái) való együttműködés révén emelkedhettek vetélytársaik fölé – mutatta ki Szalai Erzsébet komoly értékű monográfiájában (2001. 227-233.). 2. A szerzőpár a térséget felfelé mobilis, centrum felé tartó képződményként jellemzi. 2005-ben íródott soraik idején még nem láthat­ták azt az ellentendenciát, amely nálunk markánsan 2006-tól kezdődően következett be (erre később visszatérünk).

1. táblázat: A posztkommunista kapitalizmus változatai: utak a szocializmustól a kapitalizmusig

		Kelet-Ázsia	Kelet-Európa	Közép-Európa
		Kapitalizmus „alulról"	Kapitalizmus „felülről"	Kapitalizmus „kívülről"
A gazdasá­gi formáció jellemzői	Tulajdoni kap­csolatok	A hirtelen ke­letkezett ma­gántulajdon együtt létezik a köztulaj­donnal	A korábbi no­menklatúra és klienseik privatizációja	Nagy ipar­vállalatok privatizációja multik által
	Piaci intézmé­nyek	Piac + állam, újraelosztás központi ter­vezéssel	Piac + háló­zatok (főként barter)	Piac + né­hány hálózat (néhány barter)
	Az autoritás természete, a kapitalizmus fajtája	Vegyesen patrimoniális és racionális hatalom = államilag szervezett kapitalizmus	Új patrimoniális hatalom = politikai kapi­talizmus	Racionális hatalom = liberális és globalizációs kapitalizmus
A kapita­lizmus felé vezető út különbö­zőségeinek eredete	Belső felté­telek	Nagy agrár­szektor, ala­csony tőke­részesedés a GDP-ben	Kiterjedt ipari fejlődés, alacsonytól a közepe­sig húzódó tőkerésze­sedéssel a GDP-ben	Néhány ágazatban intenzív fejlő­dés, közepes tőkerésze­sedéssel a GDP-ben
	Történelmi-kul­turális megha­tározók	Taoizmus	Keleti ke­reszténység	Nyugati ke­reszténység
	Intra-elit csa­ták	Holtponton a csaták a technokrácia és a bürokrá­cia között	A bürokrácia átalakítja a politikai tőkét gazdasági vagyonná	A technokrá­cia legyőzi a bürokráciát
Gazdasági, szociális és politikai hatások	Gazdasági növekedés, átállási krízis	Nincs krízis, gyors növe­kedés (eddig)	Enyhe krízis az elején, de a krízis tovább tart	Mély krízis az elején, de ez gyorsan véget ér
	A világrend­szerbe való integráció	Közepes	Nagyfokú	Nagyon ma­gas fokú
	A világrend­szerbe való integráció iránya	Felfelé mobilis, a félperiferikus felé tart	Lefelé mobilis, a periferikus felé tart	Felfelé mobilis, a központ felé tart
	A dolgozók és az állam elkötelezett­sége a jóléthez	Magas (lokális állami korpo-ratizmus)	Némi	Kevés
	Pártrendsze­rek	Egypárti állam	Többpárt­rendszer, autoriter rezsimmel	Többpárt­rendszer de­mokráciával
	Az emberi jo­gok tisztelete	Nincs jelen	Kevéssé ér­vényes	Magas fokú
Forrás: King-Szelényi, 2006. 181.

Tekintsük át a modernizációs folyamat nálunk nagy hatást gyakorló teóriáját, hogy ígéreteit a tapasztalattal szembesíthessük. Jelentős képviselője, Kulcsár Kálmán kritikusan elemez. Egyfelől braudeli idő­síkokat használ, másfelől jelzi a centrum-periféria problematikát is, hiszen az egyik alapkérdés éppen az, hogy a megkésettség a periférián – különösen a globalizált világgazdaságban – külső minták követését eredményezi. De melyik mintáét? Szelényiék leíró értelmű válasza erre a kérdésre a kívülről, elsősorban tőkeimporttal dolgozó, a „washingtoni konszenzus" iránytűjével tájolt adaptáció. Tehát: dezetatizáció, deregu­láció, privatizáció, monetarizmus, új individualizmus szerinti társadalmi, gazdaságpolitikai és politikai cselekvéssorok beindítása, levezénylése. A modernizáció ebben az esetben, ha önértéknek vennénk az után­zást – amit King és Szelényi bölcsen nem tesz – azonossá válna a westernizációval. A követő fejlődés mechanikus elgondolása csak abban az esetben volna igaz, ha a történelemben létezne lineáris fejlődés. Ilyen azonban nincs. Következésképpen pusztán importált eszmékkel és intézményekkel a magyar társadalmat nem lehet átalakítani és ezzel utolérésre sarkallni. Mint ahogy a másik rossz véglet, a legfejlettebbek tapasztalatainak, intézményes megoldásainak teljes figyelmen kívül hagyása sem járható út. Ezért normatív síkon gyakran megtörténik a mintakövető intézmény-átvétel, miközben a politikai kultúra, a motivációs késztetések és a hagyományok különbözősége miatt az átvevőnél nem úgy működik és hat az átvett intézmény, mint keletkezésének helyszí­nén. Kulcsár Kálmán szociológus joggal húzza alá, hogy a modernizáció csakis az adott ország lehetőségeire épülve bontakozhat ki. Elfogadva W. Rostow (1964) megkülönböztetését a modernizáció két szakaszáról, a következőket írja:

„Az első a nekilendülés, az »áttörés« szakasza, amelyet fennmara­dásának és az állandó felfelé ívelésének folyamata követ. Lehetséges tehát, hogy egy-egy, a nekilendülést sikeresen végrehajtott társadalom nem képes fenntartani a modernizáció folyamatát, amely lelassulhat, sőt megállhat. […] Az eredményes modernizáció tehát olyan gazdasági és társadalmi struktúrában mutatkozik meg, amely az adott ország lehető­ségeire épülve képes a változó külső és belső feltételeknek megfelelően működni, olyan társadalmi struktúrát kialakítva, amely – minden összete­vőjében – bázis a folyamat további előrehaladása számára. Végül, mind­ez olyan politikai rendszert igényel, amely – s ez a közép-kelet-európai régióban történetileg különösen fontos – képes az új viszonyokhoz való aktív adaptálódásra. Azaz ezzel belső elemeiben, valamint a környezet­tel kapcsolatos in- és output összefüggéseiben is képes a folyamatos átalakulásra. Röviden, a modernizációnak, mint társadalmi jelenségnek ismérve és feltétele a változások belső tényezőinek folyamatos műkö­dése, azaz az önmozgását biztosító feltételek kialakulása, és a külső »környezet« (esetleg változó) feltételeinek megfelelő alakítása." (Kulcsár, 2009. Kézirat, 4-5. o.)

Nevezzük ezt – ideáltipikus értelemben – saját alapon álló és kibonta­kozó fejlődésnek, hiszen a modernitás dinamikáját keressük, az anyagi és szellemi igények és szükségletek ha nem is visszaesésektől mentes, mindenesetre tendenciájában bővített újratermelését¹. Van-e ilyen saját alapzaton álló, önfejlődő rendszer nálunk, amely a külső kihívásokra is aktívan képes reagálni? Hogyan befolyásolták és befolyásolják történeti és földrajzi specifikumok (pl. a nemzetállam térbeli rögzültsége) e reagáló képességet? Hogyan volna lehetséges a politikai rendszert olyan módon működtetni, hogy képes legyen a társadalmi konfliktusok észlelésére és kezelésére, hogyan növelhető annak konfliktus-feldolgozó potenciálja? Eleve kérdéses, hogy ami kívánatos volna (modernizáció), az egyben „itt és most"lehetséges-e? Lehetséges-e a kölcsönös, de aszimmetrikus függést érvényesítő globalizációs folyamat mellett, a világgazdaságban elfoglalt félperiferikus pozíciónkat figyelembe véve egy autochton, saját alapú fejlődés, a magyar társadalom aktív adaptációjával az uniós és globális folyamatokhoz? Próbáljuk meg a válaszadást. Szerényen, mert az itt felmerülő problémák súlya nemcsak a róla írókat nyomja – ez még önfegyelemmel elviselhető -, hanem a magyar társadalmat is. Annyira, hogy az alullévők elégedetlenségének zaját ma már a felüllévők is kény­telenek meghallani. Ez már valóban nagy teher.

A nekilendülés szakasza után nem először, hanem mintegy törvény­szerűen ismétlődve következik be nálunk a megtorpanás. Saját alapon végbemenő és a legfejlettebb centrum országokat közelítő-utolérő, stabil fejlődési utat ez ideig nem találtunk. Közelítés és elmaradás kettős moz­gásában zajlik nemzeti történelmünk. Ha figyelembe vesszük az adekvát mérce problémáját, akkor nemcsak a saját korábbi önmagunkhoz képest elért eredményeket, hanem az élenjáró országokhoz viszonyított távol­ságunkat is figyelembe kell venni az értékeléseknél. Torzító az egyoldalú referencia, amely csak a saját múlthoz viszonyít, csak ahhoz képest mér. A fejlettebbektől való távolság alakulására is figyelemmel kell lenni.

A modernizáció és az elmaradottság kihívása társadalomtörténetünk­ben a közép-európaiság regionális helyzetében és a „longue durée" perspektívájában kutatható. A problémát a világrendszer-kutató iskola paradigmájában kell elhelyezni.

Vázoljuk regionális helyzetünk meghatározottságait. Ami Kelet-Európa fogalmát és a hozzá kapcsolódó problematikát illeti, a magyar történé­szek és társadalomkutatók sokat tettek az elmúlt évtizedekben a fogalom használhatósága érdekében. Pach Zsigmond Pál úttörő jelentőségű gazdaság- és társadalomtörténeti elemzései (1963, 1987), majd Ránki György, Berend T. Iván, Niederhauser Emil és mások a fogalmat szé­leskörű gazdaságtörténeti-kutatásokkal egészítették ki. Elemzéseikben a térség sajátszerűségeit a Nyugat-Európától való elkanyarodásban, a refeudalizációs folyamatokban, a második jobbágyság megerősödé­sében, a világkereskedelmi útvonalak kedvezőtlen átrendeződésében, egészében egyfajta megkésett fejlődésben ragadták meg.

Bibó István, majd nyomdokain Szűcs Jenő² – akik kultúrtudományos és szellemtörténeti vizsgálódásokat folytattak – egy önálló, legalábbis viszonylagos önállóságot mutató Közép-Európa régiót mutattak föl, amely sok tekintetben elvált a kelet-európai és balkáni térségtől, mintegy alrégióként, köztes helyzetben egzisztálva Nyugat és Kelet között. Csak­hogy, amíg hazánkban a fordulat éve – a sztálini nyomásra erőltetett és sikertelen, mert 1953-1956-hoz vezető áttérés „a népi demokráciáról a proletárdiktatúrára" – a Nyugat utolérése eszközének a szovjet modell utánzását tekintette, addig 1989 a felzárkózást és utolérést éppen a Nyugathoz való visszacsatlakozásban találta meg. A Közép-Európa régió koncepciója a nyolcvanas években ideológiailag előkészítette Magyar­ország nyugati újraorientálódását, mert leválasztotta Kelet-Európáról, és különösen az orosz birodalom történetéről. Ezzel állította előtérbe az alulról szerveződő, a társadalom és az állam elválasztottságán nyugvó, dinamikus nyugati modellt, ahol a helyi autonómiákat és a különböző társadalmi csoportok önmozgását nem lehet felülről lefejezni, mert a „szabadság kis köreinek" létezése a központosítások időszakaiban is képes a társadalmi önvédelemre, az eltorzult, szolgai lelki alkat létrejöt­tének kiiktatására.

A reális történések síkján azonban 1989/1991-gyel a kelet-európaiság közös fogalma kapott megerősítést: a négy évtizedes államszocialista múlton való túllépés szinte egyidejűleg ment végbe Varsótól Budapesten át Moszkváig, ami jelzi és bizonyítja a kelet-európai régió közép-európai alrégiója feletti társadalom- és politikatörténeti egységét. Közös sors volt a kelet-európai államszocializmus keletkezése (1947-1949), és a belőle való kilépés egyaránt; ami egyben a nemzetállami keretek, stílus és formák között lejátszódó folyamatok világrendszerbeli és geopolitikai meghatározottságát is mutatja. A térségben a rendszerváltoztatás külső mintáját a legitim erőszak monopóliumának birtokában az új politikai osztály realizálta: „jellegzetesen felülről, államilag vezérelten ment végbe, ráadásul a valóságos szociális és gazdasági tartalmát nemzeti-etnikai formába öltöztették. Bár az alrégiók most is elkülöníthetők gazdaság- és társadalomtörténeti, politikai- »pszichológiai« fejlődésvonásaik szerint, ám az a mellékesnek látszó tény, hogy az egész átalakulás szinte egyi­dejűleg ment végbe, mintegy jelzi a régió történelmi egységét." (Krausz Tamás, 1994. 191-192.) Aligha véletlen, hogy a változások a föderatív állami struktúrák helyén az önálló, de kicsi nemzetállamok sokaságát hozták létre – divide et impera! -, Csehszlovákia, a Szovjetunió, majd Ju­goszlávia szétesése nyomán. Éppen, mert a nyugat-európai centrummal szembeni kisebbrendűségi-csökkentértékűségi komplexus kompenzáci­ója a nemzeti kivételesség tudata, a szomszédokkal szemben gyakran kölcsönösen kijátsszák a kulturális, erkölcsi fölényt. Az etnikai reneszánsz – és ami lényegesen rosszabb, a Balkán és az orosz alrégiók etnikai háborúi – nemcsak gazdasági és területi, hanem hatalmi-legitimációs forrásokból is táplálkoztak.

Volt-e reális lehetősége 1989 után Közép-Európa mint olyan életre keltésének, politikai reintegrálásának? Ormos Mária diplomáciai és poli­tikatörténeti dokumentumokkal alátámasztott elemzése (2008) megmu­tatja, hogy a nemzeti történelmeket nem elszigetelt nemzetállamok írják. Ellenkezőleg, az európai centrum-országok (Olaszország, Németország és Ausztria), a nagyhatalmi érdekek befolyása, diplomáciai erőfeszítései osztották újra az államhatárokat, és térségünkben a konkrét szerepeket.

A hidegháború végének legnagyobb geopolitikai tétje a német egység volt. Szovjet és francia félelmek ellenére Németország és a Szovjetunió aláírta az egyesülési szerződést 1990. szeptember 13-án. A francia kormány ebben a helyzetben – félve az addig jól működő német-francia európai tengely legyengülésétől – az európai egységesítés és együttmű­ködés elmélyítésére törekedett. Sikerrel, hiszen az Európai Közösségek – teljesítve az 1957-es Római Szerződés alapvető célját, az egységes gazdasági és szabadkereskedelmi övezet kialakítását – a maastrichti szerződés következtében átalakultak Európai Unióvá, továbbá létre­hozták a közös európai pénzt, az eurót. Ausztria, befolyását keresve – Németországhoz és Magyarországhoz hasonlóan -, erősen támogatta a szlovén és a horvát elszakadási törekvéseket, de külpolitikájának és diplomáciájának elsőrendű prioritása 1992 után az Európai Unióhoz történő csatlakozás lett. A visegrádi hármak (1991), majd Szlovákiával a négyek kapcsolatrendszere állam és kormányfők időszakos, sporadikus egyeztetései formájában élt tovább, mert a térség országai elsődlegesen a sokirányú európai érintkezés kifejlesztésére és uniós tagságra töreked­tek. Nem volt olyan politikatörténeti szakasz, amelyben realizálódhatott volna egy szorosabb közép-európai integráció. Ugyanakkor „nem kétsé­ges, hogy Németország mégiscsak közép-európai hatalom lett, s ezáltal Közép-Európa ismét létező entitássá vált. Mi több, Németország egyúttal központi európai hatalommá vált." (Ormos, 2008. 281.)

Fokozatosan közelítve Magyarország jellemzéséhez – ahol az eddi­gi meghatározottságok nemcsak minket, hanem országok szélesebb csoportjait is jellemezték -, induljunk ki abból, hogy megmutatjuk: az államszocialista modernizációs kísérlet miért vesztette el felhajtó erejét, miért nem követte a nekilendülést ezúttal sem önálló, saját alapú fejlő­dés? Makrogazdasági mutatók jól kifejezik a rendszer utolsó évtizedének romló teljesítményeit, miközben 1978 után az adósságcsapdába is be­leszaladt az ország. Az utolsó évtized minden mutatójában lényegesen rosszabb, mint a megelőző két periódus, miközben a beruházások és az egy főre jutó reálbér a negatív tartományba került. A teljesítmények elmaradása aláásta a rendszer legitimitását; megdönthetővé vált, így újabb rendszerváltoztatás nyomán kezdett társadalmunk – nem előszö –  a közelítés-utolérés áhított feladatába.

Ha világrendszerbeli helyünk meghatározására teszünk kísérletet – a lassú ütemű történelmi változások, a hosszú tartam vizsgálatára -, akkor azt látjuk, hogy hazánk a közepes fejlettségű struktúra pozíciójában volt és maradt a hierarchikus világgazdaságban. Igaz, nincsenek teljesen egységes nemzetközi statisztikával gyűjtött, homogén adatok és mutatók (a nemzeti jövedelem, a GDP és a GNP vonatkozásában), ezért vannak módszertani nehézségek, de ha nem a konjunkturális mozgásokat, hanem a tartós átlagokat vesszük figyelembe, akkor elég nagyfokú ál­landóság jellemzi helyzetünket.

Másutt elemeztük a magyar gazdaság teljesítményének történeti alakulását (2009. 85-87.). Hosszú távon, a GDP és GNP számítások alapján az 1860-as évektől az európai centrum-országokhoz viszonyított különbség nagyjából állandó: a magyar gazdaság 4-5-6%-os eltérések­kel a centrum 60 százaléka körüli szinten teljesít másfél évszázada (ha eltekintünk a konjunkturális ingadozásoktól, és figyelembe vesszük a referencia adatok körének eltérő, tehát súlyozandó voltát).

A világrendszer-kutató iskola kiemelkedő alakja, Giovanni Arrighi a világ jövedelmi egyenlőtlenségeinek alakulását vizsgálva (1991) nagy­mértékű stabilitásra mutatott rá, amely a huszadik század során a jólét regionális hierarchiáját jellemezte. Az egy főre jutó nemzeti jövedelem különbsége a centrális Észak/Nyugat és a félperiferiális vagy periferiális Dél/Kelet között nem változott, illetve a szakadék még tovább mélyült.

A „kommunizmus" képtelen volt e különbség megszüntetésére, ám nem ért el rosszabb eredményeket e téren, mint a kapitalizmus Latin-Ame­rikában, Délkelet-Ázsiában vagy Afrikában. Néhány szempontból pedig – a jövedelem egalitáriusabb elosztása a társadalmon belül, illetve ezen államok nagyobb függetlensége az északi/nyugati centrumtól – jóval sikeresebbnek mutatkozott vetélytársánál. Egy másik, a kérdéssel foglal­kozó tanulmányában (1992) úgy fogalmazott, hogy Dél-Európa és Latin-Amerika félperiferikus rezsimjei „ritkán vagy talán sohasem ásták alá az oligarchikus gazdagság és a tömeges nyomor kettősségének strukturális bázisát". Ezzel szemben a velük összehasonlítható, mert a világrendszer­ben azonos hierarchikus pozícióban lévő államszocialista kísérleteknél az volt a helyzet, hogy: „Ez a rendszeridegen irányzat nem volt pusztán retorika. Belső kapcsolataikban ezek az államok a személyi gazdagság elosztásának forradalmát valósították meg, amelyet jelentős mértékben demokratizáltak, amennyiben felszámolták az oligarchikus gazdagságot, és lényegesen csökkentették a tömeges nyomort. Az államok közötti kapcsolatokban kifejezésre jutott – akár fegyveresen is -, hogy nem szándékoznak olyan alárendelt szerepet játszani a tőkefelhalmozás glo­bális folyamatában, mint amelyet Dél-Európa és Latin-Amerika játszott. A legutóbbi időkig (Jugoszlávia kivételével) ajtóikat zárva tartották a külföldi beruházások és a munkaerő-toborzás külföldi kizsákmányolást szolgáló folyamata előtt. Mi több, e rezsimek elnyomó jellege éppenséggel szoro­san összefüggött ezekkel a világrendszer-idegen törekvésekkel." (Arrighi, 1992. 162. illetve 164. o.) A tőkés világrendszerben ezeket az egykor rendszeridegen kísérleteket felváltották a rendszerkonform törekvések. Azóta húsz év telt el.

Ha a XXI. század elejének teljesítményét vesszük és viszonyítjuk a 2004 előtti EU-hoz, akkor Magyarország 57-58%-on állt. (A rendszer­váltás utáni magyar gazdaság fénykora 1997 és 2001 között volt, ebben az időszakban a GDP átlag 4,6%-kal bővült. Ez a bővülés 2002-2007 között jelentősen mérséklődött, majd megállt, és nyílt válság következett.)

Ha a 2006-os esztendő hazai teljesítményét és immáron az EU 27-ek átlagát hasonlítjuk össze (amely átlagot a bolgár, román stb. csatlakozás lefelé tolt el), akkor 63%-on álltunk. Csakhogy az azóta eltelt idő válsága, GDP visszaesése (2008-ban 0,6%, 2009-ben -6,5%), negatív eredményei ismét lefelé vittek, s még a 2010-re vonatkozó Eurostat (-0,5) prognózis is a negatív tartományban maradást valószínűsíti (az átlagos EU vissza­esést felülmúló adatokkal).

Nincs nagy mozgás tehát, ha nem konjunkturális, kiugró, rövid ideig fennálló, hanem tartós átlagokat veszünk alapul. Ekkor a korábban említett 4-5-6% pontos differenciák mutatkoznak – történelmileg nézve, a hosszú távú trendhez képest (1860-tól napjainkig). Úgy tűnik: nem kormányokon és kormányzati berendezkedéseken, és jórészt még csak nem is társadalmi forma-meghatározottságon múlik a viszonylagos el­maradottság, a félperiferikus helyzet problematikája. Összegezve tehát az mondható: történnek mélyreható változások, de a világgazdasági hierarchia-pozíciónkon így sem tudtunk lényegesen változtatni. A szá­mok esetünkben igazolni látszanak a félperiféria fogalmát, a közepes fejlettség nehezen meghaladható, tartós állapotát. Magyarország gaz­dasági teljesítőképessége a közepes fejlettség tartományában maradt; és 1979-től mindezidáig nem tudott kikerülni abból a mozgásformából, hogy emelkedő periódusok után következik a visszaesés, az egyensúly­vesztés a költségvetési hiány újratermelődésével, majd növekvő külső és belső eladósodással és függéssel. Majd jön a mélyebb recesszió és válság. Ennek a mozgásformának a magyarázata a félperiféria fogalmi tartalma – és egyben a modernizációs elmélet cáfolata.

A világrendszer-kutatás álláspontja szerint hazánk a kölcsönös, de nem szimmetrikus, hanem aszimmetrikus függésen alapuló világgazdaságban – melyet a nemzetközi munkamegosztás révén a világpiac kapcsol össze – a közepesen fejlett, úgynevezett félperiferikus országok közé tartozik. A fogalom elsődleges jelentésében a termelésből indul ki és a világméretű munkamegosztásban elfoglalt pozíciót jelöli. Induljunk ki Hugo Radice jó összefoglalásából: „A tevékenységek akkor minősülnek centrumjellegű tevékenységnek, ha azok a földrajzi területek, ahol az adott tevékenység végbemegy, képesek »elsajátítani a világméretű munkamegosztásból fakadó előnyök legnagyobb részét, ha nem is az egészet«, és akkor perifériajellegűek, ha javadalmazásuk csak minimálisan nő a világméretű munkamegosztáson kívül eső tevékenységek javadalmazása fölé. A ja­vadalmaknak ezt az egyenlőtlen elosztási rendszerét lényegében a piaci struktúra mechanizmusa állandósítja: a centrumjellegű tevékenységekre szakosodott vállalatok és területek piaci hatalma a fejlettebb technológián és irányítási rendszeren, illetőleg a pénzforrásokhoz való jobb hozzá­jutáson alapul, míg a perifériajellegű tevékenységek csupán az olcsó földterületre és szakképzetlen munkaerőre, valamint erős árversenynek kitett piacokra hagyatkozhatnak. A centrumjellegű tevékenységek köre időben változik, ahogy a teremtő rombolás schumpeteri folyamata új és új dinamikus szektorokat dob a felszínre; e folyamatok […] nem csupán időben, hanem térben is koncentrálódnak, a »centrumtőke« locusait létrehozva, ahol ezek a centrumtevékenységek kölcsönösen előnyös externáliákat, »centrumzónát« generálnak." (Radice, 2010.) A centrum-országok azok, amelyek úgy vesznek részt a nemzetközi munkamegosz­tásban, hogy az egyenlőtlen csere, a munka és tőke – önkéntes vagy kényszerű – áthelyeződése révén „aránytalanul nagy részhez jutnak a nemzetközi munkamegosztás során keletkezett profitból, miközben az ál­lamok többsége legfeljebb annyit nyer, amennyi a kapitalista körben való maradáshoz elégséges". A félperifériás államok közbenső helyzetben vannak a világgazdaság struktúrájában a centrum és a periféria között. „Ezek [ti. a félperifériák – Sz. P.] az aránytalan cserefolyamatokban csak marginális profithoz jutnak a centrummal folytatott cserékben, ugyanakkor nettó profithoz, amikor a periferikus országokkal állnak kapcsolatban" (Arrighi, 1992. 145.). Az iskolaalapító Wallerstein pedig ekként jellemzi ezen országok specifikus helyzetét: „A félperifériák a centrum államok rájuk nehezedő pressziójával, és azzal a nyomással, amelyet ők gyako­rolnak a perifériákkal szemben, mindenekelőtt azt szeretnék elérni, hogy ne csússzanak le a perifériák felé, hanem a centrum felé haladjanak. Ezt a kettős feladatot nehéz megoldani, és mindkettőhöz fontos állami beavatkozás szükséges a világpiacon. […] Tárt karokkal fogadják a régi csúcstermékek áthelyezését, amitől azt remélik, hogy a fejlett gazdasá­gok utolérésének eszközei lehetnek. Ezen erőfeszítésükben a konku­rencia nem a centrum államaiból jön, hanem más olyan félperiferikus államokból, akik maguk is igénylik a tőkeimportot, azonban minden jelöltet nem lehet párhuzamosan, azonos nívón kielégíteni." (Wallerstein, 2006. 53.) Ugyanakkor – szerencsére – az is kiderült, hogy visszaesni se könnyű; csak a körülmények és erőforrások ritka átrendeződése eredmé­nyez tartós pozícióváltozást a világrendszerben. Lecsúszni sem könnyű.

Gazdaságtörténet-írásunk álláspontja ma is érvényes. „A fejlettség és elmaradottság nem két különböző jelenség, hanem éppen ugyanazon je­lenség két oldala, dialektikus egysége, amikor is a fejlettek épp azáltal és abból váltak fejletté, amiért mások elmaradottságba süllyedtek" (Berend-Ránki, 1976. 11.). A világgazdaságban a nemzetközi munkamegosztás révén keletkezett profitok a hierarchia-pozíció szerint oszlanak el, ami nem kiegyenlítő, hanem polarizációs mechanizmusokat jelent; ezt a félperifériák közbeiktatódása differenciálja, de nem szünteti meg.

Úgy tűnik: nem lehet kilépni a világgazdaságból, lekapcsolódni róla -hiszen ez az erről szóló legjelentősebb történelmi kísérlet esetében sem sikerült 1949-1989/91 között, tucatnyi országnak, köztük az ex-Szovjetu­niónak. A közepesen fejlett országok dilemmája ezért csak nyitottságuk mértéke lehet. Ha bezárkóznak, úgy nem zsákmányolják ki őket, megter­melt profitjukat saját fejlesztésekre (vagy fogyasztásra) fordíthatnák, de mivel elszigetelődnek, mindent maguknak kellene csinálniuk. Így sem a technikai-technológiai innovációból nem részesülhetnek, sem a fejlettebb termelési kultúrák eljárásmódjait nem vehetnék át. Ha kinyílnak, úgy erőforrásokat veszítenek, vagyis pótlólagos erőforrásokhoz és piacokhoz juttatják a centrum országokat, amelyek válság-áthárító mechanizmusok alkalmazására is képesek; ugyanakkor a megnyíló ország átvehet olyan eljárásokat, innovációkat, amelyeket nem kellett önerőből kifejlesztenie. Ha nyitottak, magukra veszik a szükségleteknek és igényeknek azt a dinamikáját, amelyet korlátozott erőforrásaik révén nem, vagy csak szűk körben képesek kielégíteni. Ha autarkiára törekednének, akkor zártabbá tehetnék a szükségleti univerzumot és újratermelhetnék az alacsonyabb igényszintet, de ehhez egyfelől szükségképpen korlátozni kellene a szabadságjogokat és blokkolni az információ-áramlást – amely csekély sikerrel kecsegtető vállalkozás lenne a tömegkommunikációs világ háló­zati társadalmaiban -, másfelől viselniük kellene ennek minden ódiumát (pl.: legitimációs sebezhetőség). Átkozottul nehéz in concreto megtalálni a dilemmából kivezető helyes arányt.

A magyarországi újkapitalizmus messzemenően nyitott. Ennek követ­keztében elszenvedi azokat a veszteségeket, amelyeket az okoz, hogy a félperiferikus helyzetben 1989 előtt az alacsonyabb szintű zónával folytatott kereskedelmet (ahol az ex-szocialista országok voltak a fő part­nerek, első helyen a Szovjetunióval) felváltotta a centrummal, első helyen a Németországgal folytatott kereskedelem. Ami előnyös a technikai és technológiai innováció és bizonyos vonatkozásokban a munkakultúra szempontjából, az hátrányokkal jár más összefüggésekben (cserearány­romlás; kizsákmányoltság; a kommercializált tömegkultúra közvetítésével jelenlévő, de a félperiférián kielégíthetetlen igények kihívása). Azonban nemcsak a félperiféria nyitottsági-zártsági dilemmájáról van szó, hanem arról is, hogy a globális kapitalizmusban olyan új versenytársak jelentek meg, amelyek gyakorta sokszorosan nagyobb tőkeerővel rendelkeznek, mint a mi egész nemzetgazdaságunk tőkeereje.

Jól érzékeltetik a szereplők és a nagyságrendek jelentős megválto­zását R. Went adatai. A világ 99 legnagyobb gazdasági egységét közli 1998-ból, amelyet a GNP/forgalom millió dollárban vett mutatójával feje­zett ki (2002. 43-45. o.). Az első 23 helyen nagy nemzetállamok gazda­ságai állnak, azonban az országok és az óriáscégek közötti arány már csaknem fele-fele (50-49). Olyan közepesen fejlett és közepes nagyságú ország mint hazánk, csak 90. a listán, vagy a területileg és népesség­számában nagy országnak számító Ukrajna csak 99. Magyarországot 41 transznacionális cég előzi meg, s ezek jelentős részének (13) legalább kétszer akkora a gazdasági ereje, mint nekünk. A globalizált gazdaság­ban ez jól mutatja a versenyképesség nehézségét. Nem igazán látható az a pótlólagos erőforrás, amivel közelíteni-utolérni lehetne a történelmi és strukturális értelemben előnyben lévő centrumot.

Mi a rendszerváltoztatás mérlege húsz év után? Eltérően a szélső­jobboldali radikalizmus második forradalmat követelő – mert a társadalmi forma megváltozását kétségbe vonó – álláspontjától, le kell szögeznünk: volt rendszerváltás, a magyar társadalom létező problémáinak az a forrá­sa, hogy az új rendszer csak ennyire képes. Az aktív népesség fogyása – minimálisan 1 millió ember az 1989-előtti 4,8 millió foglalkoztatottból – az a gordiuszi csomó, amelyet az új rendszer nem tud átvágni. Az osztályviszonyok megváltozása következtében óriásira duzzadt a hazai ipari-tartaléksereg. Lényegében 1993-ra beállt a foglalkoztatás tartósan alacsony szintje.³ Ezért sok a rászorult, és ehhez képest csekély az az adófizető népesség (adóalap), amelyre a közterhek költségeit teríteni lehet. Következésképp magasak az adók és alacsony a megtakarítási-be­fektetési hajlandóság. Az új berendezkedés összteljesítménye, a kimenet nagyjából azonos az államszocialista rendszerével, de az erőforrásokat, jövedelmeket sokkal polarizáltabban osztja el. Kialakult néhány százezer ember oligarchikus gazdagsága, ők valóban felzárkóztak a centrumhoz, miközben a szegénységi küszöb alatt élők aránya minimálisan 3,5-szere-sére nőtt, majd a népesség egyharmadára. Egy másik mutatóval mérve – szociológusaink vizsgálataiból tudjuk -, a népesség tíz-tizedre felosztott, ún. decimálisok szerinti vizsgálatai azt mutatják, hogy a legmagasabb és a legalacsonyabb tized között a késő-Kádár kori három és félszeres arány napjainkra nyolc-kilencszeresére nőtt.

Húsz év alatt tömegesen integrálatlan, underclass rétegek jelentek meg, a nagy számú roma népességgel az élen, a jóléti kompenzációk folyamatos csökkenése mellett. Tehát a köztulajdon népesség-eltartó képessége sokkal magasabb fokú volt, mint az eredeti jövedelem-átcso­portosítással, privatizációval és kárpótlással létrehozott magántulajdoné. Nem mindegy, hogy a gazdaság felett magánhatalom érvényesül-e, vagy valaminő önigazgatás-eszménynek ugyan meg nem felelő, de mégiscsak közhatalom, mint 89 előtt.

Az „ugyanannyit polarizáltabban" jövedelemmegoszlás pedig feszült­ségekkel terhes, hiszen társadalmunk konfliktus-potenciálja gyorsabban nő, mint a politikai rendszer – a rendelkezésére álló erőforrásokkal, eszközökkel gyakorolható – problémamegoldó képessége. Innen ered a legitimációs problémák és – végső soron – a rendszerváltás kontra-faktuális tagadásaként, egy „második forradalom" szélsőjobboldali igen­lésének sajnálatos politikai mozgósító ereje. Ez tette 2010-ben jelentős (12%-os) mandátumot szerző parlamenti erővé a szélsőjobb pártját (Jobbik Magyarország), és minden alkotmányos korláton magát túltenni képes erővé a Fidesz-KDNP konzervatív jobboldalt (68%). Ennek az au­tokratikus, keresztény-nemzeti ideológiájú rezsimnek a létrejötte élesen mutat rá arra, hogy a félperiférián a hatalommegosztó, polgári pluralista demokrácia mennyire sebezhető, könnyen aláásható.

A magyar eset azt mutatja: a félperiféria nem út a paradicsomba, s Hugo Radice (2010) figyelme a kapcsolódó kulcsproblémát elkerülte ak­kor, amikor elfeledkezett az egyenlő és az egyenlőtlen fejlődés viszonyá­nak tisztázásáról. A tőkés rendszert transzcendáló kísérletek zöme nem a centrum és nem a perifériák, hanem a félperiféria jelensége volt. Mert a kizsákmányolás, az elmaradottság, a nemzeti és gyarmati elnyomás a félperifériákon koncentrálódott leginkább. A „marxista évszázad" a párizsi Kommüntől 1968-ig, vagy a nicaraguai forradalomig (1979) tartott. Ezen belül az egyenlőtlen fejlődés – a leggyengébb láncszem lenini paradigmá­ja – kiterjedt magyarázó értékkel bírt, sokáig igazolódott: 1917, 1919-20, a népi-demokratikus kezdetek 1948-49-ben, a kínai (1949) és a kubai forradalom (1959), a gyarmati felszabadító mozgalmak sikerei, Közép-és Latin-Amerikában Chile, majd Venezuela és Bolívia vonatkozásában. Az élet a félperifériákon (és csak néhol a perifériákon) kiélezettebben koncentrálta a különböző ellentmondásokat, mint a gazdaságilag fejlett, a világrendszerben kitüntetett helyzetben lévő centrum-országokban, ahol mindig több erőforrás áll rendelkezésre a feszültségek kezelésére és a rendszer stabilizálására.

Visszatérve a magyar folyamatok értékelésére: igazságtalan-e mindez?

A kérdésre igennel/nemmel eldönthető vagy akárcsak homogén válasz nem adható. Nézzünk meg néhány, gondolatilag kidolgozott mércét a kér­dés megítéléséhez, hiszen a hétköznapi tudat igazságtalanság-fogalma használhatatlan, benyomásszerű, pusztán érzület-etikai alapú, könnyen manipulálható, gyakorta csak közönséges irigység motiválja.

Ha a versenytársadalom a végső értékmérő, akkor a „vannak győzte­sek és vannak vesztesek" szociáldarwinista ízű természettörvénye – mint szépen terjedő „Made in USA" szellemi termékimport – mindent szentesít. A hagyományos konzervativizmus pedig „a növekvő társadalmi mobilitás" jelenségében is bevallottan negatívumot lát, mondván: az frusztrációkkal jár, kímélődjenek az emberek efféle anorganikus intervencióktól. Quieta non movere – ne bolygassuk a dolgokat. Ezen az alapon a nálunk húsz év alatt lelassult-eltűnt emelkedő társadalmi mobilitásnak éppen a hiá­nya az igazságos. Hiszen helyreállt a rendszerváltással a „természetes" társadalmi különbségek rendje.

A modernebb kereszténydemokrata, keresztény-szociális felfogásoktól, különösen a Welfare State fénykorában (kb. 1945-75), még nem volt idegen a kispolgári demokratikus nivellálás, a kompenzációs mecha­nizmusok szükségességének elismerése. Ezt a neokonzervatív fordulat nyomán – igen gyakran – a rászorultsági-öngondoskodási elv elismerése váltotta fel, tisztelet a progresszív kivételeknek. Utóbbiak – a „haladó, szociálisan érzékeny kereszténység", a marxisták és a szociálliberálisok – között adódik egy közös pont: a társadalmi intézmények elsődleges erényének az igazságosságot tartják (Rawls-szal fogalmazva). Hogy mit tekintenek társadalmilag igazságosnak, ebben azonban óriási az ellentét közöttük. Ennek a követelménynek Rawls-nál már az is eleget tesz, hogy bármekkora egyenlőtlenségek keletkezzenek, azok igazolhatóak, ha a leggyengébb csoportok helyzete közben nem romlik a korábbiakhoz ké­pest. A magyar társadalomban még ez a szerény mérce sem teljesedik, hiszen az elmúlt húsz évben nőtt, szélesedett a lecsúszó-elszegényedett emberek, underclass létre kárhoztatottak száma. A marxisták számára a termelési tényezők összekapcsolásának magántulajdonosi rendjére való áttérés egyenes következménye a jövedelmek elsődleges megosztásá­nak polarizálódása – éppen az eredeti tőkeátcsoportosítást szolgálandó (Szalai, 2001. 233-240.) -, miként az a tény is, hogy a másodlagos jövedelemelosztást jelentő redisztribúciós hányadot a rendszerváltás a korábbi 63-64%-os magas arányról 45%-ra nyomta le. Ezt, és ezen belül az egészségügyi, szociális és oktatási közkiadásokat a vezető liberális közgazdászok tovább csökkentenék, a vállalkozói rétegekhez és a pénzügyi szektorhoz átszivattyúzandó erőforrások érdekében. Őket nem a tulajdon népesség-eltartó képessége foglalkoztatja, mint a valódi szocialistákat, hanem a tőkefelhalmozás.

Igen különböző, hogy kiknek és milyen alapon igazságos egy beren­dezkedés…

Irodalom

Arrighi, Giovanni (1991): World Income Inequalities and the Future of Socialisme. New Left Review, I/189. IX-X.

Arrighi, Giovanni (1992): A fejlődés illúziója. A félperiféria koncepciójának megújí­tása. Eszmélet 15-16 (1992. április-július), 145-156.

Berend T. Iván (1979): Gazdasági elmaradottság, kiutak és kudarcok. KJK, Budapest.

Berend T. Iván – Ránki György (1976): Közép-Kelet-Európa gazdasági fejlődése a 19-20. században. KJK, Budapest.

King, Lawrence Peter – Szelényi Iván (2006): Max Weber's theory of capitalism and varieties of post-communist capitalism. Angewandte Sozialforschung, Jahrgang 24, 3-4., 175-185.

Krauszt Tamás (1994): Niederhauser Emil Kelet-Európa koncepciójáról. In: Megéltrendszerváltás. Cégér kiadó, Budapest.

Kulcsár Kálmán (2009): A modernizáció, a rendszerváltozás és a magyar valóság. (Kézirat).

Lóránt Károly (1989): Gazdasági fejlődésünk kritikus kérdései 1968-1988. MSZMP KB Társadalomtudományi Intézet, Műhelytanulmányok, Budapest.

Ormos Mária (2008): Közép-Európa. Volt? Van? Lesz? A fogalom változásai a 19-20. században. Napvilág Kiadó, Budapest.

Pach Zsigmond Pál (1987): Előszó és I fejezet, Európa a 16-17. században. In: Uő (szerk.): Magyarország története 1526-1686. Akadémiai kiadó, Budapest.

Pach Zsigmond Pál (1963): Nyugat-európai és magyarországi agrárfejlődés a XV-XVII. században. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Radice, Hugo (2010): Félúton a paradicsomba? A félperiféria-fogalom értelmezé­se. Eszmélet 85. (2010. tavasz), 159-174.

Rostow, W. W. (1964): The Take-off and Consequences. In: Etzioni, H. – Etzioni, E. (eds.): Social Change, Sources, Patterns and Consequences. Banic Books, New York.

Szalai Erzsébet (2001): Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapita­lizmusban. Aula, Budapest.

Szigeti Péter (2009): Jogállami átmenet és a rendszerváltás-értelmezések problémái. In: Bayer József – Boda Zsolt (szerk.): A rendszerváltás húsz éve: Változások és válaszok. MTA PTI – L'Harmattan, Budapest.

Vincze Ibolya (2009): Átalakulási folyamatok és intézményi változások Közép-Kelet-Európában – különös tekintettel Magyarországra (kézirat).

Wallerstein, Immanuel (és szerzőtársai) (2002): A társadalomtudományok jö­vőjéért: nyitás és újjászervezés. A Gulbenkian Bizottság jelentése. Napvilág, Budapest.

Wallerstein, Immanuel (2006): Comprendre le monde. Introduction á l'analyse des systémes-monde. La Découverte, Paris.

Jegyzetek

¹ Relevánsnak tartva Fernand Braudel történeti idősíkokra vonatkozó megkülön­böztetését, itt csak jelezni tudjuk, hogy az ember és környezete relációban zajló mozdulatlan történelem a természeti környezet vonatkozásában valószínűleg olyan „bifurkációs pontjához" érkezett el, amely végzetessé is válhat, akár az egész emberiség számára. A természeti környezettel rablógazdálkodást folytató, szakadatlanul növekedésre kárhoztatott tőkés profithajsza ugyanis könnyen felszámolhatja az emberiség „szervetlen testének", a természetnek biocönotikus egyensúlyait. (Világrendszernézőben c. könyvünk VII. fejezetében taglaltuk a globális problémák állását.)

² Vázlat Európa három történeti régiójáról. Történelmi Szemle, 1981/3. 313-357. Akadémiai kiadó, Budapest.

³ Az pedig már az átalakulást levezénylő magyar politikai osztály saját maga számára is kedvezőtlen döntéseinek következménye, hogy felszámolva az egy­kor virágzó szövetkezeteket – és ezzel aláásva a velük szimbiózisban élő háztáji gazdálkodás rendszerét – sokakat, tömegeket a félproletár létből a proletár létbe süllyesztett. Ezzel e népesség önreprodukciós képességét ásták alá. Ahogy „a di­namikus, változásképes Kelet-Ázsia, és a stagnáló, egyre kevésbé adaptív Afrika, a munkaerő-tartalékok Afrikája" összevetésekor Arrighi kimutatta, a vegyes forma, a részleges proletarizálódás a tőke számára (is) kedvezőbb, mint a termőföldeket kisajátító teljes proletarizáció. Utóbbi esetben a kizsákmányolási ráta (m/v) min­denképpen alacsonyabb, mint a félproletár lét öngondoskodása esetén. (Illetve, egy nagyon magas kizsákmányolási ráta már a tőkefelhalmozásra is negatívan hathat vissza, hiszen az effektív kereslet csökkenésén keresztül aláássa az össz­tőke értékesülési folyamatát – ami végső soron a tőke túltermeléséhez vezet).