A Kiáltvány hatástörténete megmutatja, hogy az nemcsak a marxista gondolkodóknak és a munkásmozgalom radikális irányzatainak volt stratégiai iránytűje, hanem a polgári tudományosság fontos reprezentánsaira is jelentős hatást gyakorolt.1 Nemcsak a burzsoázia haladó történelmi tetteként értékelt polgári nemzetállam leírásában és termelési módjának megmagyarázásában, hanem éppen a tudományos anticipáció erejével. Miben igazolódott, s mennyiben dőlt meg e mű alaphipotézise az elmúlt másfélszáz évben? Ezt vizsgálva éppúgy szembe kell néznünk a korai, elbukott szocialista kísérletekkel, mint a jelenkori globalizációval és az ennek nyomása alatt degradálódó nyugati jóléti államokkal. Ugyanis a tőkeviszony dinamikája 1848-ban hűbéri, ma nemzetállami korlátokat döntött és dönt le.
A Kiáltvány a modern burzsoáziát egy hosszú fejlődési folyamat, a termelési és érintkezési módban végbement sorozatos forradalmi átalakulások termékének tekintette. Olyannak, amely megszüntette a termelési eszközök, a birtok és a népesség szétforgácsoltságát. “A burzsoázia alig százéves uralma alatt tömegesebb és kolosszálisabb termelőerőket hozott létre, mint valamennyi letűnt nemzedék együttvéve.” (MEM. 4. k. 446.). A polgári társadalom termelőerőinek kifejlődése azonban a hűbéri társadalomban ment végbe. Ledöntve minden prekapitalista korlátot, termelési formát és közösségi alakzatot, a burzsoázia saját képére formálta a társadalom termelési, érintkezési és tulajdoni viszonyait. Létrehozta a modern osztálytársadalmat, amely a bérmunka és a tőke alapviszonyára épül.
A Kiáltvány gondolatmenete ezután az osztállyá szerveződés és a ciklikus gazdasági válságok problémájával folytatódik, s arra a végső következtetésre jut, hogy miképpen egykor a polgári termelőerők szétfeszítették a feudális termelési viszonyokat s formákat, azonképpen fogják a szocializmus termelő erői meghaladni a polgári társadalom válságokkal terhes termelési viszonyait. “A régi polgári társadalom s a vele járó osztályok és osztályellentétek helyébe olyan társulás lép, amelyben minden egyes egyén szabad fejlődése az összesség szabad fejlődésének feltétele.” (460.)
Eltekintve most a ciklikus gazdasági válságok természetének kérdésétől, elemzésünket korlátozzuk az utolsó két állításra. Nekem úgy tűnik: 1848 óta, a számottevő antikapitalista kísérletek ellenére sem következett be sem az, hogy egy ilyen kísérlet az önmagát túlélt polgári termelési viszonyokkal szembekerülő szocialista termelőerők alapzatán jött volna létre, sem pedig az, hogy ezek a kísérletek eljutottak volna “a szabad egyének szabad szövetsége” társadalomszervező elvéig. (Viszont mivel a második állítás feltételezi az elsőt, ezért azon végképp nem kell csodálkoznunk, hogy a második sehol sem valósult meg). Szögezzük le: a Kiáltvány az ún. egyenlő fejlődés, a termelési módok és formák megváltozása klasszikus magyarázó sémájának álláspontján íródott. Jogos és heves polémiája a reakciós szocializmusok ellen összhangban áll mindezzel. A szöveg csak egyetlen ponton, a IV., “taktikai” fejezetben bújik ki az egyenlő, szinkronban végbemenő fejlődés gondolati keretéből: akkor, amikor feltételezi, hogy a Németországban küszöbön álló polgári forradalmat egy fejlettebb proletariátussal hajtják majd végre, mint a XVII. századi angol és a XVIII. századi francia polgári forradalmakat, amiért a polgári forradalom csak egy proletár forradalom közvetlen előjátéka lehet.
Az egyenlőtlen fejlődés (itt és ekkor) még csak a permanens forradalom gondolati csírájaként jelenik meg, hogy aztán az elbukott 1848-as forradalmak után, az ötvenes évektől – ismert, de itt nem kifejtendő módon – egyre nagyobb súllyal essék a latba. Marxnál és Engelsnél azonban a szocialista áttörés fő szabálya kétségtelenül az egyenlő fejlődésre épült, az egyenlőtlen fejlődés ennek csak komplementere. (Lásd például a Kiáltvány 1882-es orosz kiadásához írt előszó utolsó bekezdését.)
A XX. századi történelem, nem függetlenül a világháborúktól, viszont jórészt ezen utóbbi vonalon – az egyenlőtlen fejlődés vonalán – bomlott ki. A tőkés világgazdaság és a nemzetileg, regionálisan és fejlettségi szintek szerint is differenciált világrendszer ellentmondásainak következtében jöttek létre a korai szocialista kísérletek. Ugyanazon rendszer mozgástörvényei hozták létre őket, mint amelyek hét évtizeddel később megdöntötték.
Lenin marxizmusa és a sztálini korszak marxizmus–leninizmusa mást sem tett, mint a ténylegesen megváltozott történelmi körülmények közepette alkalmazta, s érvényességi körén gyakran túlterjesztette2 az egyenlőtlen fejlődés elvét, magyarázatát. A viszonylagos elmaradottság talaján létrejött szocialista kísérletek és az egyenesen elmaradott afrikai és ázsiai országok és térségek önmagukat szocialistának nevező praxisformái úgy fordították meg – esetenként sok csalódást okozva mozgalmaiknak – a termelőerők fejlődése és a termelési viszonyok közötti ellentmondások feloldására vonatkozó marxi és engelsi felfogást, mintha az ellentmondások “ott és akkor” fellépő politikai formáinak megoldásai maguk lehetnének az elmaradott termelőerők pótlékai: helyettesíthetnék az alacsony gazdasági és kulturális fejlettségi szintet. Röviden: a politikai szocializmus a gazdasági szocializmus hiányának a pótléka. Valójában az államilag szervezett szocializmusokból, melyek de facto nem-kapitalista modernizációs kísérletek voltak, azért lehetett visszamenet, mert – szemben az 1936-os sztálini alkotmánnyal és a fejlett szocializmus erre támaszkodó brezsnyevi ideológiájával – sohasem érték el a gothai program kritikájában körvonalazott alsó fok fejlettségét. (A marxi elmélet kategóriarendszerébe illeszkedő minősítéssel az átmenet fázisáig jutottak, a Gazdasági-filozófiai kéziratok3 nyers, politikai szocializmusáig, amely a magántulajdon negatív megszüntetéséig jut el, politikai természetű és despotikus formában.)
Helyezkedjünk-e ennek következtében a “termelőerők mindenen áttörő, automatikus fejlődésének” kautskyánus álláspontjára? Ennek fényében az orosz forradalom és a “ténylegesen létező szocializmus” a szocialista forradalom előfeltételeinek be nem várásának bűnébe fogant, és olyan kísérletté válik, amelyik önmagában hordozta törvényszerű összeomlását. A korai, korán jött forradalmak lendülete és erőfeszítései csak a késleltetett (és dicstelen) összeomlások változatait produkálhatták. A klasszikus áttörés következetes, egyenlő fejlődésre koncentráló interpretációja szerint a tőkés világpiacon úrrá lenni nem tudó politikai szocializmusok alulfejlett termelőerőikkel a XX. században képviselték azt, amit a Manifest korában a bukásra ítélt prekapitalista formák.4
A Kiáltvány legátfogóbb gondolati tartalma – túl az egyenlő és az egyenlőtlen fejlődés dilemmáin – mégiscsak az antikapitalista emancipáció. Amíg az első világháború előtti, a két világháború közötti és a hatvanas évek nemzeti felszabadító mozgalmaiig terjedő időkben sokféle ilyen emancipatorikus szándékú mozgalom létezett, addig az utóbbi húsz évben már csak sporadikusan lehetünk tanúi ilyen törekvéseknek. Amíg a világrendszer domináló tényezőjét jelentő monopol- és szervezett kapitalizmus szituációjában érvényes volt, hogy az imperialista hatalmak közötti ellentétek háborúkhoz vezettek, ezek pedig az egyenlőtlen fejlődés jegyében elősegítették – különösen a vesztes és/vagy alulfejlett országokban – az antiimperialista mozgalmak és a szocialista kísérletek politikai előfeltételeinek megteremtődését, addig a globalizálódó neokapitalista szituációban megváltoztak az erőviszonyok: a centrum a Pax Americana jegyében kiterjesztette befolyását és pacifikálja a korábban fennhatósága alá nem tartozó térségeket.
A centrumban a szervezett kapitalizmus jóléti államának és a félperiférián az államszocialista kísérleteknek a visszaszorítása nyomán egyértelműen a “kapitalizmus kapitalizálása” az uralkodó tendencia. mintha a globalizációval egyenesen a burzsoá internacionalizmus győzedelmeskedett volna a nemzetállami (és regionális) keretekbe szerveződött államszocializmusok és a kispolgári nivellálást és ellenállást képviselő jóléti állami kompenzációk felett. Valóban, a multi- és transznacionalizált dominanciájú tőkés világgazdaság a nemzetközi pénzügyi rendszerrel és a rá jellemző szervezetekkel (Nemzetközi Valutaalap, Világbank, Világkereskedelmi Szervezet stb.) a világpiacot már majdnem az egész földtekére kiterjesztette. Ahol még létezik ellenállás, mint a népi Kínában (vagy az iszlám világ elkeseredett, romantikus antikapitalizmusának formájában), ott sem láthatók az ellentársadalom formációváltást hordozó csírái.
Éles ellentmondás, hogy amíg a verseny globális, nem tűr helyi korlátokat, addig a résztvevőknek mindig lokálisan kell megteremteniük versenyképességüket. Ahol a globalizáció liberális felfogása (minimális állam) jegyében nem tesznek semmit a versenyképesség növeléséért, ott helyileg pusztul bele ebbe a népesség. Ugyanis a globalizáció szintje – az ellenállás területeinek kivételével – eltüntetheti azokat a nemzetgazdaságra jellemző szabályozási formákat, melyek korábban a polgári nemzetállamokat és az államszocialista rendszereket egyaránt jellemezték. A deregulációval, a dezetatizációval, a privatizációval és a kormányzati politikáktól függetlenedő, a nemzetközi pénzpiacok valutaversenyéhez igazodó központi banki magatartásokkal az államok gazdasági szuverenitásuk jelentős részét vesztik el. Az ezredvégen a folyamat nyertesei a globális pénztársadalom magántulajdonosai, a világpolgárság; vesztesei azok a helyi munkatársadalmak, amelyeknek reprodukciós színvonalát negatív, alulkínálati versenyre kényszerítik az egyenlőtlen és hierarchikus világgazdasági rendszer függési viszonyai. Az osztályellentét a világgazdaság szintjére került. A mai kapitalizmus globálisan erős – helyileg sebezhető természetű. Mindez potenciálisan nem megszünteti, hanem napirenden tartja a Kiáltvány emancipációs üzenetét. Az inga visszalendült, egyrészt mert az államfejlődés huszadik századi íve a minimális, éjjeliőr állam és a keynesi jóléti állam után a dezetatizációnál és a deregulációnál tart a jelenlegi globalizálódó világrendszerben. Másrészt mert politikai tagoltságban is az 1914 előtti helyzetet idézi fel, amelyben döntően nemzeti-konzervatív és liberális erők5 versenyeztek. Mégsem ott vagyunk, ahol 150 évvel ezelőtt voltunk. Nem, mert egykor a polgári nemzetállam tört át minden prekapitalista termelési módon, formán és közösségi alakzaton, ma pedig a globális kapitalizmus éppen e nemzeti korlátokat dönti le: a polgári nemzetállam történelmileg legfejlettebb formáját, a szervezett kapitalizmus keynesi jóléti államát. E folyamat megértéséhez a “hosszú távlat” (“longue durée” – F. Brandel) történelmi perspektívájába kell helyeznünk a nemzetállami létmódot, melyben ez ideig a polgári osztályuralom és az államszocialista kísérletek egzisztáltak.
A kapitalizmus Európa-központú világrendszerként keletkezett a XVI. században és a westfaliai béke után államok közötti rendszerként terjedt a XX. század végéig. Így a “világ műhelye”, a XIX. századi Anglia a világpiac önkényura lehetett a szabadkereskedelemmel és a gyarmatai feletti uralommal. Közel sem epizodikus jelentőségű fejleményt, hanem az eszmék társadalmi változásokat előkészítő szerepét kell látnunk abban, hogy David Ricardo tanítása a nemzetközi kereskedelem komparatív előnyeiről ebben az országban született meg.6
A XX. században ezt a nemzetállami rendszert két nagy kihívás érte: Európa egyik külső, nyugati peremén emelkedett fel az Egyesült Államok, míg a keletin a Szovjetunió. Az USA a századvégen már egyáltalán nem szabadkereskedelemmel, hanem két és többoldalú irányított kereskedelmi és pénzügyi rendszerrel és amerikai multinacionális vállalatok vertikális szervezeteivel hálózza be a világgazdaságot. Regionális katonai szövetségek sorával együtt: ez voltaképpen az euro-atlanti integráció. Ennek következtében a világgazdasági rendszer hegemón tényezője lett.
Az európai eredetű nemzetállami rendszer másik kihívója a Szovjetunió (1917/24–91) volt, amely a világgazdaság alóli emancipáció nemzetállami keretei között maradva, regionális szövetségeseivel együtt elért modernizációs eredményei ellenére sem élte túl a hidegháború végét, és kiszolgáltatottá vált a globális gazdasági integráció kényszerítő erőinek. A kelet-európai térség és más perifériák eredményes iparosítása és a parasztság össznépességen belüli kisebbségbe kerülésének mély társadalmi változása ellenére a periféria a világrendszerben periférikus maradt. A centrum újabb, 4. technikai forradalma következtében ugyanis a periféria iparosítása az ipar periferizálódásával, azaz leértékelődésével járt (Arrighi).7
A tőkés világgazdaság centrumországai – a fogalomhasználat megkerülhetővé teszi a “multinacionális versus transznacionális tőke” vitát – termelési előnyeiket kereskedelmi előnyökké, a kettőt együtt pénzügyi előnyökké fokozták. Így politikai, intézményi–szervezeti és kultúripari–ideológiai összefüggésekben is domináns helyzetet élvezhetnek.
Ezek után alapkérdés: mi szenvedett vereséget és milyen tapasztalatot hagyott maga mögött az 1917–1989/91-ig terjedő időszak?
1. A megtett úttal gazdagabbak lettünk, mert beigazolódott: a köztulajdon alapján is lehet versenyképes gazdaságokat működtetni – szemben von Mises, M. Weber és mások 1918 előtti feltételezéseivel –, melyek népesség-eltartó képessége, foglalkoztatási, szociális biztonsági és kulturális szintje magasabb, mint az azonos fejlettségi szinten álló kapitalista országoké. A társadalmi egyenlőség értelmében vett igazságosságot az államszocialista rendszerek magasabb szinten biztosították, mint a népességet fő tendenciájában szakadatlanul polarizáló, a versengőő kapitalista árugazdaságok. Lukács György famózus mondása – a legrosszabb szocializmus is jobb a legjobb kapitalizmusnál – igazolódni látszik az utód kelet-európai új rendszerek alulteljesítésében. (Ha tekintetbe veszik, hogy a mondás azonos adottságú országok összevetésére érvényes.)8
2. A kommunizmus, mint egykoron, ma is racionális történelemfilozófiai hipotézis, de a munka közvetlen, nem áruviszonyok közvetítette és szervezte társadalmisága – amely a termelői önigazgatás köztulajdoni formái mellett működhet, s végső rendező elve nem a verseny, hanem az emberi szolidaritás társadalmisága, a termelés személyi és tárgyi feltételeinek újraegyesítése – a közepesen fejlett országokban és régiókban nem volt és – a részmunka–összmunka ellentmondásának megszüntetése értelmében – nem lehetett kipróbálva, mert erre a viszonylagos elmaradottság objektíve nem teremtett és teremt lehetőséget.
3. A “direkt irányításos tervgazdálkodás” szovjet típusú gazdaság- és politikaszerveződése nem helyettesítője a Marx által feltételezett kommunizmusnak, és nem is hozzá vezető út, hanem az iparosítás és a társadalmi egyenlőség gondolatának olyan, az orosz kollektivizmus mechanikus sajátosságaival megvalósult összekapcsolása volt, amelynek teljesítménye – a lényegtípus értelmében – alatta maradt az áruviszonyokat köztulajdon és makrogazdasági irányítás mellett szervező egykori jugoszláv, magyar és a mai kínai gyakorlatnak.
4. Az átmeneti társadalom nyers, politikai szocializmusának árugazdasági formája sem lehet válságmentes: nemcsak arányossági zavaroktól, hanem az akár államilag, akár a termelői önkormányzatok által kezelt tőkekészletek világgazdasági át- és leértékelődésétől sem lehet megvédeni, bár a regionális gazdasági integrációk némi védelmet nyújthatnak a válság pusztító hatásaival szemben.
5. Az átmenet periódusában szükségképpen megjelenhet a magántulajdon és a látens politikai pluralizmus, s a társadalom válaszút elé kerül: fokozatos liberalizálással felszámolja a rendszer szocialista kezdeményeit, elemeit, mint ez a nyolcvanas évtizedben történt, vagy pedig számot vet a viszonylagos elmaradottság talaján fogant, az egyenlőtlen fejlődés következtében létrejött antikapitalista kísérletek hosszú távon érvényes átmenetiségével, s a régi és új társadalomszerveződésre jellemző elvek konfliktusos együttélésében fokozatosan a szocializálás új formáinak erősítésére törekszik, s a néphatalom intézményein keresztül kontrollálja a nem kívánatos, ámde szükségképpen fellépő restaurációs hatásokat. (Persze ha Kína is elesik, akkor nehéz lenne továbbra is fenntartani egy ilyen értelmezést.)
6. Az árugazdasági viszonyokra épülő átmenetiség politikai felépítménye hosszú távon nem lehet sem az önmagát lerontó, identitását és cselekvőképességét a gyűjtőpárttá válás és a látens pluralizmus következtében elvesztő egypárti hatalomgyakorlás, sem a polgári parlamentarizmus utánzata, sem a kettő megvalósult kombinációja. A makrogazdasági irányítás demokratikus legitimációja és az üzemen belüli termelői, részvételi, önigazgatói szocializációs formák kibontakoztatása nélkül a társadalomirányítás annak a menedzser, technokrata, politikai és kulturális “elitnek” a kezébe kerül(t), amely az átmenet visszamenetté tételében érdekeltként túlhatalmat szerzett magának a munkatársadalommal szemben.
7. Az eddigiekből adódik a következtetés az átmeneti társadalom politikai formájára nézve: annak a többletmunka feletti társadalmi rendelkezés, a felhalmozás és a fogyasztás, az egyéni és a közfogyasztás arányának és szerkezetének a specifikumára kellett volna épülnie. (Ettől lehet a tervezés demokratikus, és egy korai, szocialista orientációjú rendszer legitim.)
A világgazdaság és politika kölcsönös függési rendszerében a globalizációval a nemzetállamok gazdasági önrendelkezésüket jelentős mértékben elvesztették (noha történelmi, nyelvi és kulturális identitásukat megőrizték). Az államok fölötti globális integrációs szint azonban a kizsákmányolás és a nagyburzsoázia új hegemóniáját valósítja meg. A szociálisan, kulturálisan, vertikálisan és horizontálisan egyaránt sokféleképpen tagolt világrendszer különbségei és ellentétei a centrum–félperiféria–periféria függési viszony alapzatán ellentmondásokká alakulhatnak. Ezek feloldása tartósan azonban csak akkor vezethetne átmenethez, majd formációváltáshoz, ha az eddigi mozgásformából való kitörés feltételei radikálisan megváltoznának. Ha a tőke nemzetköziesedésével adekvát formákat tudna kiküzdeni a munkatársadalom nemzetköziesedése.
Jegyzetek
1 Max Weber – a “polgárság Marxa” – “a legmagasabbrendű tudományos alkotásnak értékelte” a Kiáltványt (Hahn István: Utószó. In: Max Weber: Gazdaságtörténet. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1979, 549.), de ismeretes, hogy Talcott Parsons is a korszakos gondolkodót megillető tisztelettel kezeli Marxot (Sociological Theory and Modern Society. New York–London, 1967).
2 Amikor a “Mi a teendő?” ökonomizmussal szembeni helyes álláspontját, azt, hogy a politikai osztályharcot elsőbbség illeti meg a gazdasági osztályharccal szemben, átértelmezik, s a harci formák viszonyát észrevétlenül már mint a politikum gazdasággal szembeni elsőbbségét tételezik, (N. Hartmann terminusával) ilyen kategóriahibát követnek el. A gazdaság ontológiai elsőbbségét csak a vágyak szintjén lehetett eltüntetni. A kategóriahiba a forradalomelméletbe úgy került át, hogy a szocialista forradalom típussajátosságaként tételezték, hogy itt a politikai forradalom után következik a társadalmi forradalom.
3 Lásd: “Magántulajdon és kommunizmus” szerkesztői címmel ellátott fejezetet, a 3. pontig bezárólag, amely már átvisz a magántulajdon pozitív megszüntetésének fázisába.
4 Megjegyzendő, hogy egy ilyen interpretáció – eredményét tekintve – nagyon közel esik a liberális ideológia azon változatáéhoz, amelyik a korai, politikai szocialista rendszereket, tévesen, a refeudalizációval azonosítja.
5 A mai, liberalizálódó szociáldemokrácia fő vonalát már ide lehet számítani. A változás létalapja az, hogy a szociáldemokrácia objektíve kiesett a számára oly kedves, a kommunizmus és a polgári liberalizmus közötti harmadik erő szerepéből.
6 Hasonlóan ahhoz, ahogyan Hugo Grotius (A háború és a béke joga) című művében (1625) a feltörekvő Hollandiában, a XVII. századi tőkés mintaországban (Marx), a tengeri kereskedelem szabadsága mellett érvelt, a spanyol és a portugál abszolutizmus közötti, a pápa által szentesített tengeri kereskedelem felosztása ellen. Továbbá hasonlóan ahhoz, ahogyan a globalizáció liberális ideológusai ma a centrumkapitalizmus érdekeinek kifejezőiként semmit sem kívánnak és tudnak mondani arról, hogy a helyi társadalmak, közösségek milyen gazdasági, társadalmi és gazdaságpolitikai eszközrendszerrel növelhetnék versenyképességüket. (Vö.: Groupe de Lisbonne: Limites à la compétitivité. Sous la direction de Ricardo Petrella. Édition Labor, 1995. 53.)
7 A nemzetállamokra épülő államközi rendszer és módosulása leírását Giovanni Arrighitól vettük át. (Az Amerikai Szociológiai Társaság 90. éves évfordulójára, [Washington, DC., 1995. 09. 19–23.] írt tanulmányból, melynek címe: Kelet-Ázsia felemelkedése és az államközi rendszer elsorvadása. eszmélet, 30. sz. 169–197.)
8 A közepes fejlettség (félperiféria) talaján mindkét, a kapitalista és az államszocialista rendszer gazdaságpolitikája számára is felvetődött ugyanaz a dilemma: vagy bezárkóznak, s ezzel lemondanak a technikai és technológiai recepcióról, s ez esetben nem zsákmányolják őket ki a fejlettebbek, de ekkor minden innovációt a saját, korlátozott erejükből fejleszthetnek csak ki, felidézve a további lemaradás veszélyét – vagy pedig nyitnak, bejön a fejlettebb technológia, de ennek ára van: a nyitás, a tőkebehozatal előnyei függő, kizsákmányolt helyzettel járnak együtt.
Arrighi: A fejlődés illúziója. A félperiféria koncepciójának megújítása c. tanulmánya (Marx Centouno, 6. 1991.) azt igazolja, hogy a rendszeridegen és a rendszerkonform félperifériás diktatúrák összehasonlításában, az előző, a volt államszocialista országok mérlege kedvezőbb, mint a velük összehasonlítható dél-európai és latin-amerikai, a világgazdaságba integrálódótt rendszerkonform diktatúráké (Eszmélet, 15–16. sz. 145–180.).
