Szociáldemokrácia: honnan hová? – Erények és gyengeségek

A szocializmus válsága a szociáldemokrácia válsága is. A szerző cáfolja azt a vélekedést, hogy a szociáldemokrácia megfelelő elméleti megalapo­zottság nélküli pragmatikus irányzat lenne. Vitába száll azzal a nézettel is, hogy a szociáldemokrácia történelmi vívmánya, a jóléti állam paternalizmusa folytán elvesztette volna progresszivitását. Megállapítja, hogy a „spontán folyamatokba" való beavatkozásban a multik sokkal agresszívebbek. Ha valami a szociáldemokrácia szemére vethető, az túlzott kritikátlansága a képviseleti demokráciával szemben (a globalizálódó nemzetközi tőkével szembeszegezhető közvetlen demokratikus mechanizmusok rovására).

I.

Kevesen fogják fel a közvetlen gyakorlati, kortársi politikai tudat­ban, hogy mindaz, ami Kelet-Európában történt 1989-ben, miért következett be, s milyen következményekkel jár a kapitalista világ­gazdasági rendszerre nézve. Mi most a következményproblémák egyikével, „a szociáldemokrata évszázad vége" kérdésével fo­gunk foglalkozni. Történt ugyanis, hogy a kétpólusú világrend alapvető megszűnésével a nemzetközi szociáldemokrácia el­vesztette azt a lényegében 1917-tel kezdődött, majd Bad Godesberg-gel betetőződött „harmadik erő" szerepet, amelyet a polgári li­berális világ és a szovjet típusúnak nevezett szocializmus között oly sokáig sikeresen töltött be. Kevés kétséget hagynak maguk után a tények, hogy az uralkodó európai tendencia nem egy szociáldemokrata-szocialista Jövőt, hanem egy konzervatív Európát hoz magával, hacsak egy, a ma álláspontjáról aligha fel­tételezhető váratlan fordulat nem következik be.

A kiindulóponton szükséges megjegyeznünk, hogy a megválto­zott világhelyzet várható, hosszú távon érvényes következménye­it kevésbé vetik fel radikálisan ezen mozgalmon belül; inkább a külső kritikusok foglalkoznak a következményekkel. Ez azért van így, mert egyrészt a változásokból a szociáldemokrata mozgalom a volt kommunista pártok átalakulásával, legalábbis kiterjedését tekintve többet nyert, mint vesztett, másrészt mint harmadik erő maga is részese akart lenni a „létezett szocializmus" halotti torá­nak. Ilyen körülmények között kevesen figyeltek fel arra a té­nyezőre, hogy, legalábbis részlegesen, saját létalapjaik eltűnésé­nél lakmároztak. Csak annyit észleltek a számukra is kedvezőtlen változásokból, hogy mindenféle szocializmus eszméjére devalválóan hatott az 1989-91-es összeomlás. (Vő. pl. a „Szocia­lista Internacionálé elvi nyilatkozatával", Stockholm, 1989, június, in: Társadalmi Szemle 1990/1.), Azt azonban, hogy ezzel a világ­rendszer történéseinek objektív alapjai módosultak – meg­szűnt a szocializmus több szempontból pozitív mércéket je­lentő1 kihívása, alig-alig vették tekintetbe. Pedig a szovjet „fenye­getés" elmúltával a burzsoázia könnyen felrúghatja a jóléti állami kompromisszumot. Kivételként álljanak itt Willy Buschak törté­nész sorai, aki úgy is, mint szociáldemokrata, foglalkozott az új helyzettel: „A kapitalizmus kritikája, legalábbis lényegi kritikája alábbhagyott. Mintha nem lett volna tömeges munkanélküliség a Szövetségi Köztársaságban, vagy az egész egyesült Németor­szágban, mintha nem lenne az Európai Közösségben 16 millió munkanélküli, mintha nem lenne szegénység, nem lenne lakáshi­ány, nem lenne környezetszennyeződés! Nagy nyomás neheze­dik a szakszervezetekre, hogy adjanak fel mindenféle utópiát, minden gondolatot, amely túlmutat a szociális piacgazdaságon. Nos, ez a nyomás csak nő."2 Hogy ez a nyomás meddig nőhet, nehéz lenne megmondani. A neokonzervatív korszak ezt odáig fo­kozta (már 1989 előtt is), hogy a társadalomalakító reformok bár­miféle terve eleve mint etatista intervencionizmus jelenjék meg. A demokrácia szinonimájává teszik ezt az úgymond antitotalitárius axiómát, amivel eleve kizárják mindenféle baloldaliságnak még a lehetőségét is. Ha ezt a beállítást elfogadjuk, akkor már teljesen közömbös, hogy szocialista, szociáldemokrata vagy kommunista szándékú változtatásról lett légyen szó. A baloldaliság ab ovo tota­litárius-gyanús.3 Elérkezett az idő együttes likvidálásukra. A világ demokrácia-(totalitárius) diktatúra dichotómia szerinti láttatásával és kezelésével a berendezkedettek saját uralmukat védik…

A külső kritika legkönyörtelenebbül a harcos liberalizmus állás­pontjáról fogalmazódik meg. Sir Ralf Dahrendorf szociológusnál, az európai liberális értelmiség egyik vezető alakjánál úgy, mint a szociáldemokrata évszázad vége" (1979), mint a szociáldemokrá­cia történelmi kimerülése (Die Zeit 1992/14.). (Igaz, a szerző több mint 10 éve ismétlődően variálja téziseit a növekedés, az egyenlőség és az állam válságáról, arról, hogy a jövő a liberaliz­musé, s hogy a munka társadalmából kifogy a munka. Talán arra alapoz, hogy próféciája egyszer úgyis „bejön", illetőleg megen­gedhetetlenül negligálja a munka általános fogalma és különös formái közötti reális viszonyt. A japán származású amerikai kül­ügyi tisztviselőnél, Francis Fukuyamánál meg úgy, mint a „történe­lem végének" beköszöntése, amely a liberális demokráciákat fe­lülmúlhatatlan etalonként állította példaképül az emberiség szá­mára.

Vannak olyan levezetések is, amelyek árukapcsolással kötik össze fejtegetéseiket. Számukra a kezdet kis hibájának, a marxi kritikai társadalomelméletnek a teljes ellehetetlenülési folyamata mindaz, ami a kommunizmus bukásával mára végérvényessé vált, s a marxizmus terhétől csak fokozatosan megszabadult szo­ciáldemokráciára épp az a sors vár, mint előfutárára. A gazdasági hatékonyság a piac oldalán van, épp ezért minden történelmi alibi, ami ezt megpróbálta vagy megpróbálja kiiktatni, vagy akár csak zárójelbe tenni, nevezzék kommunizmusnak, szociáldemokráciá­nak, sztálinizmusnak, eurokommunizmusnak vagy szociális piac­gazdaságnak, ugyanott végzi: végzete előbb vagy utóbb eléri.4

Ennek a tipikusnak nevezhető okfejtésnek teljesen igaza lenne, ha a társadalomból hiányozna az ember. Amíg ez nincs így, addig az egyes emberek és az embercsoportok szükségletei, normái, érté­kei a társadalmi lét megszüntethetetlen konstituensei maradnak. Következésképpen a munkaerőpiac sem függetleníthető – az áru­gazdaságokban sem – a szubjektumok akaratlagos törekvéseitől. Ezért is van az, hogy a piaci hatékonyságot mérő haszon/költség mérleg hányadosa logikailag akkor lenne a legnagyobb, ha a ne­vező nulla felé konvergálna. Atörténelmi valóságban azonban nem az ingyenes rabszolgamunka volt a leghatékonyabb, hanem ép­pen ellenkezőleg: ez volt a legkevésbé termelékeny.

Ezzel homlokegyenest ellentétesen olyan értékelések is megfo­galmazódnak, amelyek a hagyományos szociáldemokrata alapér­tékek (szabadság, társadalmi igazságosság, szolidaritás) időtál­lóságát és a változó körülményekhez való alkalmazkodás ered­ményes és perspektivikus gyakorlatát illetve e két tény együttesét látják e mozgalom lényeges teljesítményének.5

 

986_20Szigeti1.jpg
Választási plakát 1927                                                                                      (Das rote Wien)

II.

A józan szemlélet számára mindenesetre világos, hogy a politika­történetben viszonylag ritka „a minden vagy semmi" alternatívája, s különösen így van ez azon mozgalmak esetében, amelyek év­százados múltra tekinthetnek vissza. Körültekintően kell tehát el­járnunk ítéletalkotásukkor, nehogy ítélőerőnk vizsgázzék elégte­lenre, elhamarkodottan és tévesen emelkedve fel az általánoshoz – éppen a fent idézett külső kritika mintájára. Ezt elkerülendő, a különböző törvényszerűségek szerint változó jelenségek eltérő szintjeit kell vizsgálódásainknak felvetniük. Először meg kell néz­nünk a szociáldemokrácia tényszerű, mérhető teljesítményeit a politikai életvilágban 1945 után. Ezután szállhatunk fel a földről a teóriák emelkedettebb, de sokatmondó világába. És ha mindkét szintet bejártuk, csak akkor válaszolható meg a címben feltett kér­dés, ti. az, hogy vajon mit hoz majd a XXI. század e nagymúltú, si­keres, de valóban komoly nehézségekkel szembesülő mozgalom számára. Ugyanis nemcsak a harmadik erő pozíciójának eltűnése a nehézségek forrása, hanem legalább annyira az az elméleti űr, amelyet a jóléti állam gondviselő államkénti kritikája jelent, s ame­lyet a mozgalmon immáron belül is oly sokan osztanak, hogy az eredeti célkitűzésnek, a „szociális demokrácia"megvalósításának a revideálása is fellép, hol szociálliberális, hol liberális szocialista, hol pedig technokratikus-pragmatista mezben. Ez utóbbi .reform­követelések" pedig már-már alig megkülönböztethetők a liberális demokrata pozícióktól. Legfeljebb a liberalizmus válfajaként, de semmiképpen sem sui generis szociáldemokrata identitással rendelkező képződményként értékelhetők. Nézzük meg tehát az identitásválság összetevőit, s azt, hogy merre találhatók az abból kivezető utak.

Ami az első szintet, a politikai sikeresség empirikusan mérhető szintjét illeti: igaz, hogy az "aranykor" elmúlt, de a szociáldemokra­ta pártok választási és kormányzati eredményeinek vizsgálata egyáltalán nem valószínűsít gyászos jövőt. Az általunk ismert leg­komplexebb mutatókkal W. Merkel analizálta a jelenséget 1945 és 1989 között.6

 

 1. táblázat A szociáldemokrata pártok választási arányai a nyugat-európai országokban:

Ország

1945-89

1945-73

1960-73

1974-39

1980-89

Ausztria

45,4

44,2

46,3

48,1

45,4

Belgium

30,2

32,1

30,0

27,2

28,0

Dánia

35,9

37,7

38,7

31,8

30,9

Finnország

24,8

24,8

24,0

24,9

25,4

Franciaország

21,7

17,5

16,8

32,3

34,7

NSZK

37,3

36,3

41,0

40,2

39,4

Görögország

35,4

43,4

Írország

11,2

12,4

14,5

9,3

8,7

Olaszország

16,5

17,6

17,3

14,9

16,4

Hollandia

29,0

27,7

25,0

31,5

31,0

Norvégia

42,3

44,2

42,9

38,7

37,4

Portugália

30,6

27,2

Svédország

45,4

46,3

46,8

43,9

44,5

Svájc

24,5

25,5

24,3

22,7

20,7

Spanyolország

38,2

45,4

Nagy-Britannia

41,5

46,0

45,1

34,3

29,2

Átlag

31,2

31,7

31,8

31,5

31,7

A sikeres és kis ingadozásokat mutató választási eredményekkel nem állnak teljesen összhangban a hatalomban való részesedést kifejező mutatók (a periodikus bontás szakaszainak összehason­lítása szempontjából). Ezeknél Merkel egy osztrák kutató, Anton Pelinka számításait ismerteti, aki az alábbi hat fokozati tényezőt állapította meg és pontozta 0-5-ig terjedően, hogy aztán átlagér­tékeket számíthasson a különböző periódusok tekintetében.

  • 5 pontot ér: kizárólagos szocdem. kormányzás, parlamenti többség birtokában.
  • 4 pontot: kizárólagos szocdem. kormány, parlamenti többség nélkül (tehát kisebbségi kabinettel),
  • 3 pont: ha a szociáldemokrácia domináns partner a koalíciós kormányban,
  • 2 pont: a szociáldemokrácia egyenértékű partner nagy koalíció­ban,
  • 1 pont: a szociáldemokrácia kisebbségi partner koalíciós kor­mányban,
  • 0 pont: az ellenzékbe szorult szociáldemokrácia helyzete, mindezt figyelembe véve az alábbi átlagokat kapjuk:
 2. táblázat A szociáldemokrata pártok a kormányzati hatalom birtokában A hatalmi részvétel aránya (1945-1989)

Ország

1945-39

1945-73

1960-73

1974-69

1980-89

Ausztria

2,7

1,9

2,0

4,1

3,4

Belgium

1,1

1,3

1,4

0,8

0,8

Dánia

2,6

2,8

2,8

2,0

1,1

Finnország

1,8

1,5

1,6

2,4

2,8

Franciaország

1,2

0,7

0,1

1,9

3,1

Németország

1,0

0,6

0,6

1,6

0,3

Görögország

0,9

2,4

3,9

Írország

0,3

0,1

0,1

0,5

0,4

Olaszország

0,6

0,6

0,7

0,7

1,0

Hollandia

0,6

0,6

0,3

0,6

0,2

Norvégia

2,8

2,7

1,6

2,8

2,0

Portugália

0,7

1,3

0,8

Spanyolország

0,8

2,2

3,5

Svédország

3,4

3,8

5,0

2,5

2,9

Svájc

0,9

0,8

1,0

1,0

1,0

Egyesült Királyság

1,8

1,8

1,4

1,6

0,0

Átlag

1,5

1,5

1,4

 1,8

1,7

A táblázatból látható, hogy az 1980-89-es 1,7 pontértékű átlag né­mi visszaesést jelent az aranykornak számító 1974-69-es átfo­góbb időszaki átlaghoz képest. S ez a tendencia az elmúlt három évben, amelyet a táblázat már nem értékel, nem tört meg.

Az egész időszakot átfogó 45 éves szocdem átlag (1,5 pont) vi­szont jól mutatja, hogy a lehetséges 5 pont értékből főbb mint 2/3-ot nem szociáldemokrata politikai erők vittek el. Azaz, mivel a kom­munista és zöld pártok csak ritkán voltak hatalmi tényezők, a ha­gyományos értelemben vett politikai jobboldal, jobbközép és cent­rum pártok, tehát a polgári pártok uralták az adott időszakot. Félre­érthetetlen, hogy a kormányzati hatalom az empirikus átlag értel­mében is a tisztán polgári partok dominanciája jegyében telt el a 16 országban. Napjainkra pedig, amikor a francia Szocialista Párt olyan politikusai, mint Michel Rocard és Jacques Delors egy új centrumtömörülés szükségességét hirdetik meg a baloldali szoci­áldemokrácia helyén, akkor legalábbis jelzésértékű, hogy a Szo­cialista Internacionálé vezette mozgalmak új kihívás előtt állnak: identitásuk egésze vagy legalábbis annak lényeges elemei kerül­nek veszélybe.

Mégis azt gondoljuk, hogy a meggyőző választási és a korszak­ra jellemző kormányzati eredmények nem függetleníthetők az eti­kai szocializmus humanisztikus tendenciáitól; attól, hogy ez az irányzat valóban képes eredményesen motiválni a mozgalom mö­gött álló társadalmi csoportokat és a széles közvélemény jelentős részét. A valóság szaktudományos, gondolati feldolgozását azon­ban nem helyettesítheti az etikai szocializmus értékkészlete. Kö­vetkezésképpen a tudományosan fedezetlenül hagyott, vagy nem kielégítően analizált területekre is ki kell térnünk ahhoz, hogy vilá­gosan láthassuk az identitásválság okait.

 

986_20Szigeti2.jpg
Otto Hofner: Kalapácsos ifjú (1926)                                          (Das rote Wien)

III.

Sokan azonosítják – szerintünk megalapozatlanul – egyfajta el­méletellenes pragmatizmussal a szociáldemokráciát, sikereit is ennek tulajdonítva. Valójában sem a II. Internacionálé időszaká­ban (amikor a marxizmus meghatározó szerepet töltött be), sem a két világháború közötti időszakban nem maradt a mozgalom elméleti irányvonal nélkül, amiből gazdaságpolitikai koncepció kö­vetkezik. Adam Przeworski híres New Left Review-i tanulmányá­ban („Social Democracy as a Historical Phenomenon" 1980/7-8.) pontatlan, amikor a következőket írja: „Tény az, hogy a harmincas évekig a szociáldemokratáknak semmiféle saját gazdaságpoliti­kájuk nem volt. A baloldal gazdasági elmélete bírálta a kapitaliz­must, a szocializmus magasabbrendűségét hirdetve, ami a terme­lési eszközök államosítási programjához vezetett. Amikor e prog­ramot felfüggesztették – félre még nem rakták – nem maradt sem­milyen szocialista gazdaságpolitika. A szocialisták úgy viselked­tek, mint az összes többi párt: elosztási téren némileg választóik­nak kedveztek, ám teljes mértékben tiszteletben tartották az olyan aranyszabályokat, mint a kiegyensúlyozott költségvetés a defláci­ós válságellenes politika, az aranyalap stb. A tévedés annyiban je­lentős, hogy az utóbbi évtized állapotát – amikor is mindinkább egyfajta elméleti vákuum válik jellemzővé – visszavetíti azon időszakokra, amikor ez nem volt így. Ellenkezőleg: mint ezt „Szer­vezett kapitalizmus" (Mediant 1991.) című monográfiámban rész­letesen megvizsgáltam, Rudolf Hilferding ugyanazon korproblé­mákon ugyanazon irányban, de előbb dolgozott, ti. a húszas években („Probleme der Zeit" in: Die Gesellschaft 1924/1.), mint amit a világ keynesianizmusként ismert meg a „General Tneory" (1936) után, s amit a stockholmi iskola is alkalmazott, elmélyített. Akkor a gazdaság mély válságát, amit a krónikus túlkapacitások állapota jelenített meg, s amelyet a monopolista termelési viszo­nyokat a klasszikus egyensúlyelmélet jegyében kezelő liberális gazdaságpolitika képtelen volt megoldani, megoldotta a „tőke keynesiánus szociáldemokratizálása". A kezdetektől napjainkig volt tehát elméleti munka, ami vonzerőt jelentett és sikerekhez se­gített.

Ma éppen az a kérdés, hogy egyfelől milyen a válság termé­szete, másfelől válságban van-e az állami beavatkozás maga? Pontosabban szólva, melyik állami beavatkozás az, amelyik válságban van, hiszen az aranyra szabadon át nem váltható pénz esetében és a Nemzetközi Pénzügyi Rendszer fennállása mellett, amely szigorúan szabályozza a valutaátváltási arányokat, nehéz lenne azt gondolni, hogy a világgazdaság fejlett centrumor­szágait ma is a láthatatlan kéz szabályozza. Másként szólva, a tankönyvi egyensúlyelmélethez képest a mai monetarizmus is in­tervenciónak számít, mert igen jól láthatóak a láthatatlan kezek. Galbraith például három területet nevez meg a kéz láthatóságára „A konzervatív támadás"-ban: „A farmerek valamennyi ipari or­szágban államilag támogatott minimumárakkal helyettesítették a piacukat. […] Az OPEC félresöpörte az olajpiacot. De az OPEC-et nem tudják megrendszabályozni. A szakszervezetek nagy befo­lyással vannak saját bérköveteléseikre, és általában megszabják, milyen béreket kell fizetni. Viszont harcosan ellenállnak minden ellenük irányuló akciónak, (gy állt elő az a helyzet az Egyesült Ál­lamokban, hogy a szabadpiacot megsértő erők elleni gyakorlati lé­pések rendszerint azzal végződnek, hogy javaslatokat terjeszte­nek elő a minimumbérek leszállítására vagy megreformálására. A minimumbérek, vagyis a szegények összefogása elleni támadás szinte minden esetben biztonságos lépésnek bizonyul." Ha szak­tudományosán, mérhetően fogjuk fel a „piac" kissé sokat és sok­szor misztifikált kategóriáját, azaz a kereslet-kínálat hatásának érvényesüléseként, s nem keverjük össze azt a társadalmi tevé­kenységcsere színterével" – a közvetítés absztrakt mozzanatá­val (amely minden árutermelő gazdaságban működik, jóllehet a tulajdonviszonyok jellemzése nélkül semmitmondó)-, akkor Michal Kalecki méltán híres eljárása a mérvadó kutatói magatartás, aki hosszú távú gazdaságstatisztikai elemzéssel mutatta ki, hogy az USA-ban (1929-41 között) a kereslet mozgása által meghatá­rozott ártípus csak a nyersanyagok esetében érvényesült, míg a késztermékek (fogyasztási cikkek és beruházási javak) piacát a költségek determinálta ármozgás jellemezte.7 Egészében véve pedig az a helyzet, hogy immáron száz éve a tőkés gazdaságban a piaccal szembeni legnagyobb történelmi erő a piac édesgyermeke, a modern konszern és monopólium (Galbraith).

De ne vágjunk a dolgok elébe. Maradjunk meg egyelőre a szoci­áldemokráciánál. A háború utáni szocdem modell, a jóléti állam, széles körben utánzott, példaadó gyakorlattá vált a fejlett tőkésor­szágokban. A növekedéskorszakban pedig megfogalmazódtak azok a célkitűzések is, melyek a Welfare State alapzatán álltak, de nemcsak annak 1. és 2. funkcióját érintették, melyet parciálisan és módszereiben variálva a polgári pártok is akceptáltak,8 hanem túl­mentek azon. Így például Gunnar Adler-Karisson „funkcionális szocializmus" koncepciója (azonos című könyve 1967-ben jelent meg), amely szerint a magántulajdon intézményét, formáját érin­tetlenül lehet, sőt célszerű hagyni (a kisajátításnak túl nagy a poli­tikai kockázata és – a kártérítés következtében – túl magas gazda­sági ára lenne), hiszen a lényeg a tulajdon tényleges funkcióiban van. Ezért a szociáldemokraták, amikor törvényhozási úton a tu­lajdon funkcióit részben az államra, részben a szakszervezetekre és a dolgozó kollektívákra ruházzák át, valójában megvalósítják magát a szocializmust, mint „funkcionális szocializmust". A ma­gántulajdontól formálisan meg nem fosztott tőkés szerepe a gaz­daságban olyan, mint a svéd királyé az ország politikájában."9

Ez az álláspont, a gazdaság feletti társadalmi ellenőrzés állás­pontja – ne menjünk most bele részletesebb elemzésébe – akkor igazolódhatott volna maradéktalanul, ha Svédországban megva­lósul a szakszervezetek részvénytöbbség-felvásárlási ötlete, a meglévő makrogazdasági irányítási technikák kiegészítőjeként, a gazdaság feletti magánhatalom megtörése érdekében. De nem ez történt. A bérből élők pénzügyi alapítványainak részvényvásár­lási programja nem vált átütő erejűvé. A kollektív takarékosság kü­lönböző formáinak (nyugdíjalapítványok, dolgozói részvények, biztosítótársaságok) kialakítását a polgári pártok erősödő ellenál­lása kísérte az 1975-ös első R. Meidner-javaslattól kezdve. E ja­vaslat szerint a vállalatok adózandó nyereségének 20%-át a dol­gozók tulajdonában lévő alapítványok részvényének formájában átvennék és a vállalatok működő tőkéjeként kezelnék. A részvények nyereségének egy részét a dolgozók és a szakszervezetek oktatási, kutatási stb. céljaira használnák. A vállalatokon belül a szakszervezetek és a vállalat dolgozói gyakorolnák a részvények­kel járó tulajdonosi jogokat".10 Ehelyett, a tulajdon részleges szo­cializálását felvető elképzelés helyett az 1984-ben elfogadott tör­vény már csak kevéssé érintette a jóléti állam továbbfejlesztését. Inkább csak a tőkeképződés új formáját és a jövedelemmegoszlás némi módosítását hozta magával.

Kevesen tudjak, hogy még abban az országban is, ahol oly je­lentősek a szociális kompenzációk, s a szakszervezetek szolidáris bérpolitikája következtében sikerült elérni, hogy azonos munkáért azonos bért kapjanak a dolgozók (függetlenül az üzemek szektorális és jövedelmezőségi különbségeitől), milyen óriási egyenlőtlensé­gek vannak a népességen belül, a részvénytulajdonosi jogcímek megoszlása szerint. A szocdem kormány és a szakszervezeti tö­rekvések ellenére a svéd háztartások 0,2%-a kezében volt az összes részvények 46%-a és 2,6%-nak kezében a részvények 90%-a, míg a háztartások 90%-a nem rendelkezett részvényva­gyonnál. Ezen tényhelyzet miatt keletkezett tehát az említett kol­lektív alapítványi törekvés.11 Ennek a szelídített módozata, a mun­kásalapok tervezetének negyedik variánsa öt decentralizált regio­nális alapot kívánt létrehozni. „Az alapok igazgatótanácsát a kor­mány nevezi ki, de az egyenként 9 tagú vezető testületekben több­ségben lesznek a szakszervezet képviselői. A tervezet hétéves kí­sérleti időszakot ír elő, ezalatt a profitelvonás és a béralap szerinti hozzájárulás kombinálásával évente több, mint kétmilliárd korona folyik be a kollektív alapokba. Ezek részvényeket vásárolnak a prosperáló vállalatokban. Egy-egy alap maximum 8százaiékos ré­szesedést szerezhet egy vállalatban, így a kollektív kezelésben levő tőke együttesen sem szerezheti meg a vállalati részvények ab­szolút többségét."(Kiemelés tőlem – Sz. P.)12 Láthatóan ez a válto­zat már nem tervezte a termelőtőke tulajdonviszonyainak megrendítését. Mégis éles támadásoknak volt kitéve a munkaadói szövet­ségek és a polgári pártok részéről,13 Felvetődik a-kérdés, miért? Egyrészt úgy tűnik, a marxi elméletet, Kalecki és Kaldor makroprofit elméletét e században igazolandó, a polgárság nem akart bábki­rállyá válni a tulajdonhoz való nemtörődöm viszony jegyében – még Svédországban sem. Másrészt ezek a törekvések – igaz, az sem közömbös, hogy mérsékelt vagy radikális változatúak-e – lé­nyegesen mégiscsak a társadalmasítás felvetését jelentik. Nem a termelőeszközök állami tulajdonlása formájában, hanem alapít­ványok révén; s nem egy adott kapitalista gazdaság létező (ma­gán) tőkeállományáét, angolszász terminológiával szólva, nem a „capital stock"-ot, hanem a „flow of capital"-t, a tőkenövekményt érintik. Ez a törekvés a jövőbeli profitot célozza meg fokozatosan (a profitok részleges elvonásán és adóztatás útján), nem pedig a múltban felhalmozott tőkét akarja szocializálni. A szándék tehát a termelőeszközök társadalmi ellenőrzése. Kérdéses, hogy a kollektív tőkeképződés módozatai mennyire hatásosak e cél elérésé­ben. De kétség sem fér hozzá, hogy ezek a részleges és csírafor­mában realizálódó elképzelések is a polgári osztályok erőteljes el­lenállását váltották ki.

Hasonló a helyzet a participációs és együttdöntési törekvések­kel, melyek az elmúlt évtizedekben több elméleti újítással kecseg­tettek, mint amennyi megvalósult belőlük. Ami a szociális jogok szociáldemokrata erőfeszítéseit illeti, itt lehet a legtöbb ered­ményről beszámolni. Az új Európai Szociális Charta (1989) elfo­gadásával a szociáldemokrata álláspont de iure európai szinten lényegében győzedelmeskedett. Csakhogy (mint minden olyan reformmal, amely a maga elszigeteltségében nem érheti el a vál­tozások kritikus tömegét) ezzel is az történik, hogy még ellenfelei is kisajátítják, hogy de facto hatását elgyengíthessék.

Mindenesetre nem az elméletek hiánya jellemezte a hanyat­lás előtti csúcspont szociáldemokráciáját, hanem egy némi­képp megalapozatlan elméleti optimizmus, mellyel azután ra­dikálisan szakított a növekedéskorszak vége, a kibontakozó neokonzervatív ellenoffenzíva, a globális és a környezetvé­delmi problémák intenzifikálódása és végül a kelet-európai összeomlás.14

 

986_20Szigeti3.jpg
Munkásolimpia, 1931                                                                     (mit uns zieht de neue Zeit)

IV.

Ha elfogadjuk azt a helyzetértékelést, hogy az eddigi kísérletek a jelentós próbálkozások ellenére sem hoztak áttörést a jóléti állam 3. funkciója (a kapitalista univerzum határértékeinek kipuhatolása-átformálása) tekintetében, akkor két stratégiai út kínálkozik a mozgalom előtt. I. Abból a helyzetértékelésből kiindulva, mely szerint nemcsak a gazdaság, hanem az állami beavatkozás is vál­ságban van, s a válság oka nem maga a monetáris gazdaságpoli­tika, nem kínálkozik más kiút, mint a jóléti állam funkcióinak visszavétele, redukálása a neokonzervatív/liberális kritikák, a monetarizmus jegyében. Ezzel az orientációval a továbbiakban mi itt nem foglalkozunk. (Ezek átvezetnek a liberális gondolkodás axió­máihoz, melyek szempontjából a szociális demokrácia heteronóm követelmény.) II. Ha viszont elfogadjuk, hogy nem a jóléti állam alapjaival, hanem a kapitalista világgazdasági válsággal és a pol­gári társadalomban spontán módon bővítetten újratermelődő egyenlőtlenségek mértékének társadalmilag nem kívánatos kö­vetkezményeivel van baj, akkor egészen más stratégiai út kínálko­zik. Ne feledjük, Galbraith professzor kimutatta, hogy a jóléti állam elleni primitív és romantikus támadások mellett a valóságos prob­lémát az jelentette, hogy a gazdaság makroökonómiai irányítása sem tudott megbirkózni a munkanélküliséggel és az inflációval.15 Ha ezt a keynesianizmus objektív korlátjaként fogjuk fel, akkor már érthetővé válhat következő sejtésünk: A növekedéskorszak végét a polgári erők arra használhatták fel, hogy az őket mégiscsak ve­szélyeztető, a jóléti állam 3. funkcióját érintő kísérleteket úgy tün­tessék fel és leplezzék le, mintha kizárólag a baloldal élt volna és élne az állami beavatkozással. Valójában sokféle erő, sokféle cél érdekében és eszközzel avatkozik be a gazdaságba, úgy a vállalkozói érdekek, mint a munkaerő és a kormányzati bürok­ráciák részéről. Valószínű azonban, hogy a világgazdaság össztőkéjének zömével rendelkező multinacionális birodal­mak, a modern kor bárói ligáinak intervencióihoz képest az előzőek ténykedése szerény kezdőkre emlékeztet csupán. An­nak a látszatnak az elfogadtatása, hogy a baloldal az intervencionista, a polgári liberális és konzervatív erők pedig az antiintervencionista, a klasszikus piacot tiszteletben tartó magatartás hívei, haté­kony retorikának bizonyult nemcsak a jóléti állam ellen, hanem a kelet-európai, korai politikai szocializmusok megdöntésében is. Az ideológia, megváltoztatván a világállapotokat, anyagi erővé vált. Hogy ez megtörténhessen, abban nagy szerepet játszott a szociál­demokrácia bürokratikus etatizmusa és a korai „nyers, politikai szocializmusok" államának a társadalomtól való elidegenedése. A konzervatív erkölcsöt a klasszikus piacgazdasági retorikával egye­sítő győztesek (a neokonzervatívok) képesek voltak különbséget tenni a nyilvánosan kevéssé deklarált történelmi célok (tehát a két ellenfél egyidejű visszaszorítása) és saját kormányzati és világu­ralmi gyakorlatuk tényleges módszerei között. A szociáldemokrata, szocialista mozgalmak hosszú távú perspektívái pedig azon fog­nak múlni, hogy képesek és hajlandók lesznek-e tanulni e kettős vereségből, vagy győzelemnek fogva fel a vereséget, megmarad­nak azon elméleti és politikai alternatíváknál, amelyeknek jegyé­ben ezeket a vereségeket maguk is elszenvedték.

Valószínűsíthető, hogy afféle megoldások, mint a „környezetba­rát szociális demokrácia" új programja (SPD, 1989, berlini kong­resszus), lett légyen bármilyen fontos, nem elégséges válasz arra a kihívásra, amely a mozgalmat éri.

Valószínűsíthető, hogy azok a helyzetértelmezések, amelyek ab­ból indulnak ki, hogy az internacionalizálódó gazdaságra általá­ban nincsenek megfelelő politikai válaszok,16 fáziskésésben vannak: a multinacionális trösztök, a nemzetközi pénzügyi rendszer, a Valutaalap és a Világbank összehangolt tevékeny­sége megvalósítja a világgazdaság feletti azon ellenőrzést és uralmat amelyre a polgárságnak és az Északnak szüksége van a Déllel, és a munkatársadalommal szemben. Ehhez a sza­bályozás technikáját, hogy Joan Robinsonnal szóljunk, az „elfaj­zott keynesianizmus" biztosítja, nem pedig a piacgazdasági ver­seny „igazságossága".

Valószínűsíthető, hogy a jelenkori pluralista demokráciákkal szembeni azon kritikátlan magatartás, amelyet a szociálde­mokrácia tanúsít (lényegében befejezettnek tekintve az „elected democracy" elvre épülő, kötetlen mandátumos képviseleti demokráciát), egyre inadekvátabb magatartás lesz, ha komo­lyan veszi saját elvét, a politikai, gazdasági és társadalmi demok­rácia együttes megvalósítását abban a korban, amikor az Infor­matikai és kommunikációs forradalom soha nem látott le­hetőségeket teremt a közvetlen demokrácia gyakorlására és egyidejűleg megteremti a feltételeket a képviseleti elem tartal­mi kontrolljához, a visszahívhatósághoz. Enélkül Rousseau el­lenvetése az angol demokráciával szemben továbbra is érvényes marad, miszerint a négy évenként egyszer szabadon választó em­ber a választások közötti időszakban továbbra is szolga marad. Azaz a fejlődés kifejezetten kedvez a plebejus demokrata liberaliz­mus-kritika szabadságjogokat nem veszélyeztető lehetőségei gya­korlati kiaknázásának, attól függetlenül, hogy az államügyek a döntésekben való részvételi lehetőségek kiszélesedésétől önma­gukban nem egyszerűsödnek.

Valószínűsíthető, hogy ha a jóléti állammal (szociális jogállam) szembeni liberális támadások áttörnek, s egy jelzőtlen (nem-jóléti) jogállamhoz vezetnek, akkor nem előre, hanem hátrafelé fog men­ni amozgalom.17

Valószínűsíthető, hogy a centrumországok munkaerőszerkeze­tének posztindusztriális korában sem célszerű a szociáldemokrá­ciának a munkásokat és a különféle alkalmazotti-foglalkoztatási csoportokat, szakszervezeti erőket szembeállítani egymással, ha­nem tömörítenie kell/kellene őket. Kivéve persze azt az esetet, ha nem a munkatársadalom politikai képviseletét, hanem közép és felsőkáderek karrier-érdekeit szolgáló, úgynevezett centrumpárt­tá, egyszer s mindenkorra szavazatszedő gépezetté kívánnak lealacsonyodni. (Szerencsére nem egyedül állunk ez utóbbi megol­dást elutasító véleményünkkel.)18

A jövő éppen ezekben a valószínűségekben bennefoglalt alter­natívákon és a hozzájuk való elméleti és politikai magatartáson fog múlni. A válaszok nagyban befolyásolják majd, hogy a szociálde­mokrata mozgalom a demokratikus szocializmus felé kezdi-e meg hosszú menetelését, vagy pedig olyan széles liberális néppárttá válik, amelyik csak annyira fog emlékeztetni egykori önnönmagá­ra, a szociális demokrácia megvalósításának történelmi követel­ményét felvállaló mozgalomra, mint egy kőbalta a mai robottechni­kára. Ha „felül" elfogadja a neoklasszikus dogmákat magyará­zó elveknek a marxi, kalecki-i, keynes-i, galbraith-i megoldá­sokkal szemben; ha „középen" bejön a demokráciaeszmény liberális-elitista felfogása, s ha „alul" kiesik a munkatársada­lom mögüle, akkor semmi kétség sem maradhat a végered­ményt illetően. A mai konzervatív világban pedig sokaknak ép­pen ez a célja.

 

986_20Szigeti4.jpg
                                                     (Kaiser Ottó)

 

Jegyzetek

1 Igaz, a mércék relativizálhatók: a Világbank, amely sok mindenben köz­rehatott és közrehat a térség sorsának alakulásában, már azt prognoszti­zálja, hogy 2000-ig egyetlen kelet-európai ország sem fogja elérni az 1989-es életszínvonalát.

2 Ti. a szocializmus válsága, a sztálinista uralmi rendszer összeomlása utáni helyzetről beszél Buschak – Sz. P. Forrás: Évkönyv. A nemzetközi munkásmozgalom történetéből (Szerk.: Harsányi Iván, Jemnitz János, Székely Gábor) Politikatörténeti Intézet 1991. 126. o.

3 Elemzését lásd francia közegben Pierre-André Taguiefftől: „De l'anti-socialisme au national-racisme" in: Présente, 1988, Paris.

4 Jászay Antal: Kinek kell Marx? – Bentham és Mill épp elég jó: Holmi, 1992. szeptember.

5 Havas Péter: Vége van-e a szociáldemokrácia aranykorának? Népsza­badság-Világtükör 1992. VII. 12, vagy azonos szemlélettel: A szociálde­mokrácia ós a változó világ. Az út Berlinig. Társadalmi Szemle, 1993/2. 62-70.O.

6 Wolfgang Merkel (University of Heidelberg): After the Golden Age: In Social Democracy Doomed to Decline? Paper prepared forthe ICPS-Conference on Socialist Parties in Western Europe, Barcelona, October 8-9, 1990.

7 Költségek és árak in: A tőkés gazdaság működéséről. Válogatott tanul­mányok 1933-1970. KJK 1980. 85-107. old. Fordította dr. Balogh András.

8 Tehát 1: az ipari társadalommal és az urbanizációs folyamattal együttjáró károk materiális kompenzálását, 2: társadalomstabilizáló, legitimáló sze­rep állami felvállalását, Lásd: Szamuely László: A jóléti állam ma. Magvető, Gyorsuló idő, 1985.

9 Forrás: A szociáldemokrácia és a modern tőkés gazdaság. A TTI. kiadvá­nya (Szerk.: Bod Péter Ákos és G.Márkus György.) Budapest 1985. 29. o.

10 Gáti Tamás: A kollektív takarékosság érve és gyakorlata Svédország és Finnország gazdasági életében. Kézirat. 49. o.

11 Lásd: Gáti T. i.m. 47-48. o.

12 Nyilas Mihály: A svéd reformista munkásmozgalom fejlődési koncepci­ójának változása a hetvenes években. TTK 84/4. 599. o.

13 „1983 október 4-én több tízezer vállalkozó vonult fel Stockholm utcáin a munkásalapok bevezetése ellen tiltakozva… a Svéd Munkáltatók Szövet­sége 'Október 4. Bizottságot' állított fel. A nagyvállalatok azzal fenyegették a kormányt, hogy külföldre menekítik a tőkéjüket, ha bevezetik a munkás­alapokat." (Kiemelés tőlem – Sz. P.) Lásd: Nyilas kitűnő tanulmányában, 600. o.

14 További jó példa lehet a tehetséges SPD-teoretikus, Péter Glotz „társa­dalmilag vezérelt innováció" koncepciójának (1984) aktualitásvesztése napjainkra. Lásd: a TTI 1985-ös kiadványában, 117-125. o.

15 J. K. Galbraith: A konzervatív támadás. Világosság, 1981/10.

16 ….miközben a gazdaság radikálisan internacionalizálódott, a politika hiába próbált kitörni a nemzetállam szűk keretei közül"- írja Glotz a Die Ze­it-ben. 1992. 17. szám, 14. o.

17 Blandine Barret-Kriegel a problémát világosan exponálta anélkül ,hogy a mi megoldásunkat követné. Lásd: État de Droit. État-Providence. In: Les chemins de l'Bat. Calmann-Lévy (1986. 266.0.).

18 Az a stratégia, hogy a Munkáspárt inkább centrista, s ne radikális po­litikát folytasson, természetesen tetszett azoknak a kommentátoroknak, akik szomorúan látták reményeik elillanását a régi Szociáldemokrata Párt (1981-es SDP)-kísérlet végével, miközben nem tudták megemészteni a Thatcher-féle szélsőséges megoldásokat. Neil Kinnockkal az a probléma, hogy ő nemcsak saját politikáját változtatta meg, hanem magát a Munkás­pártot is egy, a régebbi SDP-re emlékeztető szociáldemokrata párttá vál­toztatta, amelytől ma alig különböztethető meg. Sajnálatos módon ez a stratégia egyetlen választásra összpontosító. Hiszen mi történik majd, ha nem a Munkáspárt győz a következő választáson? Ebben az esetben a Kinnock körül állók minden bizonnyal a baloldaliakat fogják bírálni ezért, s vagy ugyanúgy elhagyják a politikai porondot, mint a régi SDP vezérek, vagy olyan szövetségesek után néznek, mint Paddy Ashdown (a Liberális Párt mostani vezére). Mindezen alapon úgy tűnik… hogy a centrumpártok­nak nincs se morálja, se története."- írja Hugh Macpherson, a Tribüné poli­tikai rovatvezetője. Évkönyv, PTI, 1991.103.O. (Szerk.: Harsányil., Jemnitz J., Székely G., Politikatörténeti Intézet.)