A szerző a világrendszer-elemzést a marxi alapozású kritikai társadalom-elmélet egyik mai, korszerű, adekvát formájának fogja fel – eltérően Wallersteintől, aki bár a közvetlenebb keletkezéstörténet szempontjából vizsgál e hagyományba tartozó összetevőket, de egy új, unidiszciplináris tudományterületnek tekinti saját törekvéseit. A világrendzser-elmélet olyan irányzat, mely sokszereplős, termékeny, gazdag és ellenőrizhető-megvitatható ismereteket kínál.

Wallerstein (2010) munkája igen jó szolgálatot tesz a haladó gondolko­dású és humanista elkötelezettségű értelmiség számára, hogy megértse világunkat, s hozzáférjen egy korszerű irányzat keletkezésének és elmé­leti alapjainak értelmezéséhez¹ . Ugyanis életünk strukturálisan megha­tározó kereteit ma már nemcsak az országhatárok és a nemzetállami lét jelentik, hanem a világrendszer viszonyainak alakulása is. A polgárság hegemóniája – világlátása, történelem felfogása, értékrendje, hétköznapi elvárásai, jogi normái – a világrendszer anyagi függési viszonyain és kulturális mintázatain keresztül érvényesül. A szerkesztőség felkérése az iskolaalapító Wallerstein propedeutikus műfajú és funkciójú könyvecské­jének megjelenése kapcsán született, azonban helyt hagy annak, hogy ne feltétlenül ragadjunk bele annak szövegébe, hanem a világrendszer kutatás tárgyi problémájához szólhassunk hozzá.

Az utóbbival kezdem. Nekem plusz nehézséget okoz, hogy mondaniva­lómat erről az irányzatról nemcsak 2005-ös monográfiámban fejtettem ki, hanem a legutóbbi két évben is három publikációt szenteltem e témának az Eszmélet hasábjain. Így az ismétléseket nem tudom teljesen kikerülni. A monográfia III. fejezetében (Szigeti 2005, 45-86) éppen az elméleti­-módszertani kérdéseket foglaltam össze, az iskola eredeti princípiuma­inak jelentőségét méltatva, ahol az alapító atya mellett jó néhány ebbe a vonulatba eső szerzőre támaszkodtam. Az egész mű tárgya pedig a világkapitalizmus jelenlegi stádiumának értékelése volt, ahol a világrend­szer-elemzést a marxi alapozású kritikai társadalomelmélet egyik mai, korszerű, adekvát formájának fogtam fel. Eltérően Wallersteintől, aki a közvetlenebb keletkezéstörténet szempontjából vizsgálta e hagyományba tartozó összetevőket² , de egy új, unidiszciplináris tudományterületnek fogja fel saját törekvéseit, nem pedig a marxi tradíció és módszertan jelenkori megújító alkalmazásának. Ez az Ő ars poeticája, melyet aligha oszt a világrendszer-elmélet (továbbiakban: VRE) összes művelője. Néhány ponton ezért tisztáznom kell a könyvében megfogalmazottaktól eltérő elvi-metodikai nézetemet.

Mi a marxi alapozású kritikai gondolkodás specifikuma? Az erre vo­natkozó megoldásom eltér a Göran Therborn értékes esszéjében (2010) olvasható felfogástól is. Ő az elemzendő probléma tárgyává sem teszi ezt az aspektust. Engem viszont érdekel: hogyan jelöljük ki a kritikai gon­dolkodás nagyobb halmazán belül a marxi indíttatású elméleti alapokat? Merthogy ez létezik, de nem leszűkített, dogmatikus felfogásként, mely utóbbi szerint a társadalomelemzés módszertana lényegében semmit sem fejlődött a XIX. század óta – amiből egyenesen következne, hogy a marxi elméletet csak elrontani lehet. Kisebb baj, hogy Karl Kautsky a huszadik század elején határozottan védte ezt az álláspontot³ , a na­gyobb, amikor valaki ezt ma, a XXI. században ismétli meg. Marx óta a marxisták több nemzedékének munkássága révén – Hilferdingtől, Lenin­től Gramsciig, Tőkeitől Ernst Mandelig, Samir Aminig, Etienne Balibarig, Nicos Poulantzasig, Ralph Milibandig, Bob Jessopig, Peter Gowanig, Norberto Bobbióig, Hugo Radicéig, Robert Wentig és másokig – az elmélet sokat gazdagodott, továbbá a társadalomkutatás és a társadal­mi-történelmi feltételek is túl sokat módosultak ahhoz, hogy megálljunk a klasszikusoknál. A félperiféria-értékelés vitájában Hugo Radicével szem­ben – leíró elemzési értékeinek elismerése mellett – fejtettem ki kritikai álláspontom, rámutatva, hogy közel sem tűnik véletlennek, miszerint a világrendszerben a félperiférián kívül még szocialista kísérletekre sem került sor, a centrumban pedig legfeljebb előkészületekig jutottak, tehát a hatalom megragadásáig nem. (Ezért sem fogadható el Wallerstein 1968-at világforradalomként túlértékelő pozíciója⁴ , noha nem volt jelen­téktelen és hatástalan előkészület. Gondoljunk csak '68-nak Amerikában neokonzervatív, Európában neoliberális ideológiai-politikai reakciójára. Következményeit ma is „élvezhetjük”.) Radice (2010) – ironikusan – a félperiféria-elmélet magyarázatát a paradicsomba vezető (fél)útként utasította el, minthogy abból hiányzik az osztályviszonyok elemzése. Ez valóban nagy probléma volna, letérés a marxi elvi-módszertani, történelemelméleti útról, a társadalmi alakulatok átfogó strukturális meghatározottságainak számbavételéről. Aki a modernitás viszonyait az értéktöbblet-termelés és -elosztás jelentősége nélkül kívánja elemezni, az lehet bármennyire kritikus, művelhet bárminő színvonalas kritikai szo­ciológiát vagy más diszciplínát, mondjuk politológiát vagy államelméletet, el fogja kerülni a marxi gondolati univerzum kvintesszenciáját. Amikor G. Arrighi megújította a félperiféria-elméletet, éppen a világgazdaságban megtermelődő profitból való részesedés alapján magyarázta meg, hogy a perifériák iparosítása miért jelenti egyben az ipar periferizálódását, tehát a centrumban előállított termékekhez képesti leértékelődést, a fejlődés illúzióját, s csak ritkán utolérést-közelítést. A polgári társadalom elemzé­sének kulcsa ma is a politökonómiában van, de a nemzetállamon belüli elemzést a nemzetközi munkamegosztás és csereviszonyok elemzésévé kell szélesíteni – az új szereplőkkel és világrendszerbeli függési pozíci­ókkal, az egyenlőtlen csere mechanizmusával. A hatalmi-politikai harcok ugyanis mindig az átfogóbb osztályuralmi érdekek meghatározottságai közepette bonyolódnak – tudhatjuk a társadalomtudomány forradalmát jelentő marxi alapművekből. A tőke és megszemélyesítői, a polgári vál­lalkozói osztályok valóban nemzetközivé váltak, míg a munkatársadalom politizálódása az elmúlt harminc évben jelentősen elmaradt ettől, sőt, nemzeti szinteken is fragmentálódott. Leginkább lokális, partikuláris, magánvaló szinten egzisztál. Az osztályviszonyok elvétése vagy elejtése azonban nem általános, legfeljebb sporadikus vonása a világrendszer keretében elemző szerzőknek.

Kapcsolódva a félperiféria fogalmához, az egyenlőtlen és az egyenlő fejlődés ismeretelméleti vektorait vissza kell hoznunk az elemzésbe, mert e nélkül se a centrum, se a félperifériák, se a perifériák osztályural­mi és hatalmi viszonyai nem érthetőek meg. A XIX. században a cselek­vés tárgya az állam volt, alanyai az osztályok (és politikai formációkká szerveződött képviseletük), s ezek a viszonyok döntően nemzetállami keretekben érvényesültek. Ma az elemzés tárgya az egyenlőtlen és hierarchizáló természetű világrendszer, míg alanyai az osztályharcot a rend keretei közé szorító nemzetállamok és a világgazdaságot behálózó transznacionális tőkés társaságok (számuk 60-62 ezerre becsült). A VRE szemléleti fordulata erre, az elemzés megváltozott alapegysége fejleményére koncentrált, s állította a nemzetállam helyére elsődlege­sen a világrendszert (lásd például: Wallerstein 2010, 11-12). A tőke új, globális mozgásformájának periódusában pedig a jelenségek és összefüggések tömege teszi ezt még nyilvánvalóbbá, mint ahogy ez korábban – mondjuk az 1970-es évek előtt – érzékelhető volt. Nemzet­államok fölötti, de különböző szerkezetű regionális integrációk jöttek létre (EU, NAFTA, délkelet-ázsiai térség), a világpiacon, a nemzetközi kereskedelemben értékesülő áruk (kb. 25%) és a realizált értéktöbblet tömege jelenősen megnövekedett. A pénz- és hitelügyletek, a valuta- és értékpapírpiacok informatikailag összekötött banki és tőzsdei hálóza­tainak léte és felismerése „két lábon járó, közvetlen realitássá váltak”. Galló Béla geopolitikai könyvét recenzálva éppen az foglalkoztatott, hogy a világrendszer, s annak Giovanni Arrighi, Peter Taylor és mások által leírt hegemónia-viszonyai hogyan kapcsolódnak a geopolitikai fogantatású világrend kategóriájához (Szigeti 2010a, 164-166), amely egy meghatározott csúcshegemónia kialakulása után ad conservandum equilibrium-ra törekszik, azt fenntartandó. Itt is jól össze lehetett kötni a VRE és a nemzetközi kapcsolatok elmélete – szaktudományként kihordott – felismeréseit.

Nem volna jó, ha a magyar társadalom történeti útjának és helyzetének megértésében nem alkalmaznánk a VRE-t⁵ . Gazdaságtörténet-írásunk és néhány történészünk jó hagyományt teremtett ebben. Ha a szekuláris tendenciát figyelembe véve nézzük gazdasági teljesítményünket, akkor 1860-tól – a konjunkturális ingadozások ellenére – a félperiferikus kapi­talizmus létformája dominál. Nagyobb itt a baj a társadalmi „formavisszaváltás” – tkp. átmenetből visszamenet – húsz éve után a hárommillió szegénnyel, mintsem ezt a kormányokat kölcsönösen ócsárló pártpolitikai hadak hívei gondolnák. (Szigeti 2010b, 63-79)

Visszatérve most már korábban feltett kérdésünk megválaszolásához: mi a marxi alapozású kritikai elmélet specifikuma, megkülönböztető sajátossága, gondolati alapja, a következőt állíthatjuk: 1. önálló vizs­gálati tárgyat talált magának, és 2. sui generis mércét tud alkalmazni a társadalmi-történelmi jelenségek megítélésében. Tárgya a (jelenkori) társadalmi lét totalitása, amely éppen tőkés formameghatározottsága, hosszú tartama következtében az alkotó részrendszerek racionalitása ellenére irracionális. Kritikájának mércéje, módszere: nem a survival, a túlélés biologizáló, evolucionalista kritériuma, hanem az emberi emancipáció⁶ . Ha a nembeli lényeg kibontakozása előtt nem tornyosulnának formációspecifikus akadályok, akkor nem lenne szükség erre az elmé­letre, melynek tehát nemcsak gondolati-, hanem létalapja is van. (Noha erről Wallerstein nem ír, mindkét kritériumnak megfelel a VRE is, továbbá e paradigmán kívüli szerzők és művek sokasága.)⁷

Amikor Therborn a kritika anyagi alapjának megroppanásáról ír, valósá­gos folyamatról szól. Az elmélet elvesztette történelmi szubjektumát, mert ma sem harcos munkásmozgalom, sem pedig szocialista-kommunista tömegpártok nincsenek mögötte. Egykor világtörténelmi erejét, politikai befolyását éppen attól kapta ez az eszmei irányzat, amit mára elvesztett. „A marxisták tudományos állításai és önbizalma – Engelstől és Kautskytól az ausztromarxistákon át egész Louis Althusserig és tanítványaiig – azon a feltételezésen nyugodott, hogy a kritika, mondhatni, a valóság termé­szetes velejárója, és a létező munkásmozgalomban ölt testet. Csak ami­kor ez utóbbiról mint már valamilyen letűnt jelenségről kezdtek beszélni, jött el a döntő pillanat a tudománytagadó kritika számára.

A történelem e kritikus pillanatában, az októberi forradalom kimerü­lése és az ipari munkásosztály hanyatlása után, a modernitás marxi dialektikájának jövőbeni relevanciáját újra kell gondolni” – írja Therborn (2010, 139). Igen, újra kell gondolni – éppen ezt teszi a VRE is -, de mindaddig amíg az emberi emancipáció nem valósult meg, addig nem a célt kell elvetni. Az marxi elméleti alap két sajátossága akkor is meg­marad, ha a mozgalom apályban van, a szervezetek lehanyatlottak, s látszólag szubjektum nélkülivé vált a történelem. A tudományos és a mozgalmi (politikai) marxizmus közötti feszültség mindig is létezett, az alapító atyánál, Marxnál is – ma a kettő távolabb került egymástól -, de ettől még nincs okunk valamilyen posztkapitalista fejleményt kizárnunk a történelemből. A bővített újratermelés eredménye, a többlet feletti társadalmi rendelkezés demokratizálása – anyagi és szellemi javakhoz való hozzáférés – nem elvileg és örökké megoldhatatlan probléma. Túl van a tőkén. Nem pusztán ellenzéki pártokat és mozgalmakat vagy al­kotmányos és politikai ellensúlyokat, hanem ellentársadalmat feltételez, a társadalmi lét reprodukciója személyi és tárgyi feltételeinek magasabb szinten történő újraegyesítését, amely ellentétben a tőkeviszony struggle for life-jával, nem veszélyezteti sem az emberiséget, sem pedig annak saját szervetlen testét, természeti környezetét. A mozgalom apályának nem kellene kiváltania az elméleti munka önfeladását, a reflexió öregkori megbékélését.

Ezt Therbornnal és nem Wallersteinnel szemben mondjuk tehát, aki könyve 5. fejezetében éppen a modern világrendszer válságának kö­rülményei közepette keresi a meghaladás elvi lehetőségeit – ami műve kétségtelenül nagy értéke. Az „unidiszciplináris történeti társadalomtu­domány = VRE” (Wallerstein 2010, 54, 200-201) szerintünk elsősorban tárgyválasztása okán mutat saját arculatot, hiszen a történetiség hegeli­-marxi elve („egyetlen tudományt ismerünk”), illetőleg a részrendszereket leíró szaktudományokkal szemben a konkrét totalitás módszertani elsőbb­ségét kritikai elméletként tudatosító lukácsi, horkheimeri („Hagyományos és kritikai elmélet”) erőfeszítések széles körben találtak követőkre.

Végül Wallerstein kis könyvének fejtegetéseihez egy kiegészítő, kritikai megjegyzést kell fűznünk.

A világgazdaság (Braudel économie monde-ja) és a világrendszer fogalmainak némiképp tisztázatlan azonosítása helyett javasolható té­zisünk: egy harmadik közvetítő fogalom, a világtársadalom bevezetése, amely lehetővé teszi, hogy a világgazdaság és a világtársadalom létező kettőssége a világrendszer magasabb egységét, szintetikus fogalmát alapozza meg.

„A modern világrendszer világgazdasági rendszer – ma éppen úgy, mint mindig, története során. S ma épp úgy, mint története során mindig, kapitalista világgazdaság. […] olyan nagyobb földrajzi zóna, amelyen belül a munkamegosztásnak és ezáltal az alapvető javak cseréjének, valamint a tőke és a munkaerő áramlásának szignifikáns szintjéről be­szélhetünk. A világgazdasági rendszerek egyik meghatározó tulajdonsá­ga, hogy nem fogja őket össze valamilyen egységes politikai struktúra. […ebben] számos politikai struktúra létezik egymás mellett, amelyeket modern világrendszerünkben az államközi kapcsolatok laza hálója köti össze. A világgazdasági rendszer számos kultúrát és embercsoportot foglal magában: különböző vallások, nyelvek, mindennapi szokások sokféle mintázatát.” (Wallerstein 2010, 57-58) Vagy másutt: „A modern világrendszer […] nem más, mint kapitalista világgazdaság” – írja egy összefoglaló mondatában (156). Szerintünk éppen azért kell analitikusan elválasztani a világgazdaság és a világrendszer fogalmát, mert ahogy egy gazdaságnak mindig van társadalom-struktúrája, azonképpen a tőkés világgazdaságnak is van ilyen struktúrája – ezt nevezném világ­társadalomnak. Ekkor a modern világgazdaság integrációja – amelynél nélkülözhetetlen jellemző, hogy nem alakulhat át Birodalommá, mert akkor a Birodalom politikai imperatívuszai vennék át a szakadatlan tőkefelhalmozás ökonómiai imperatívuszának a helyét -, a világpiac homogenizálódásának kérdése elválasztható a világtársadalom meg-szüntethetetlen kulturális és politikai heterogenitásától. A modern tőkés világgazdaságot a kapitalizmus szülte és tartja fenn – ahogy ezt az iskola alapművében Wallerstein (1983) gazdagon bizonyította. Szerintünk a

VRE hagyományban nemcsak nemzeti társadalmakról, hanem tagolt világtársadalomról is szó van. Ugyanis közvetítési folyamatok zajlanak le az egyes egyén és a világrendszer között. Ahogy a kapitalista gazda­ságnak van immanens társadalomstruktúrája, amely a nemzeten belüli munkamegosztásra épül, azonképpen a kapitalista világgazdaságnak is van világtársadalma, amely az egyes egyéntől az emberiségig futó közvetítési folyamatban és magatartási-kulturális minták révén létezik. A fő tendenciája tekintetében homogenizálódó integrált rendszer, a világgazdaság és a közös minták – például fogyasztói tömegkultúra és annak konzum-idiotizmusa – ellenére megszüntethetetlenül heterogén világtársadalom ellentmondásos egységeként foghatjuk immáron fel a világrendszert. A világrendszer tehát világgazdaságból és világtársada­lomból tevődik össze. Wallerstein Bevezetéséhez képest érvelésünk ugrópontja az „egyéntől az emberiségig tartó közvetítési folyamat” tézis bevezetése volt (a heterogenitás és a kulturális mintázatok elemeit csak megismételhettük). Mit értünk ezalatt? Hogyan játszódik le ez a közvetí­tési folyamat – ahol az egyik elem tulajdonságokat ad át egy másiknak, amelyikkel érintkezésbe lép?

Nézzük ezt alanyi oldala felől. A társadalomelméletben az egyéntől, a legkisebb elemzési egységtől – amely a hegeli intenzív individuum ér­telmében nagyon is betölthet történelmi szerepet, szemben az extenzív individuumokkal, akiknek elsősorban a sokasága számít – az emberi­ségig számos közvetítési forma és közösségi alakzat található. Ezért beszélhetünk világtársadalomról. Az egyes egyén létezésének számos felületével, vonatkozásával áll kapcsolatban más egyénekkel és közös­ségeikkel. Ráadásul a legkisebb és a legnagyobb, az egyes ember és az emberiség – nem terjedelmileg, hanem minőségét illetően – egybe is eshet, ahogyan José Martí ezt gyönyörű kifejezéssel mondja: az emberi­ség a hazám [patria es humanidad]. Kevésbé költőien, a filozófia nyelvén szólva, az egyes ember is élhet a nembeli lényeg színvonalán, noha az osztálytársadalmakban ez csak keveseknek adatik meg. A globalizáció korában – tehát a mind egyetemesebbé váló gazdasági, kulturális és politikai kommunikáció és érintkezés idején – ennek jelentősége még közvetlenebbül belátható, mint korábban. Az egyén a világrendszerrel ke­rül érintkezésbe, mégpedig gyakran akaratától és az erről való személyes tudásától függetlenül, mert számos közvetítési forma és struktúraviszony idézi ezt elő, a tevékenységek és a szellemi termékek közötti kölcsönös függés növekedése következtében. Ilyen objektív közvetítés a világpi­ac, mint a tevékenységek jövedelmezőségének és értéknagyságának meghatározója, és ilyen struktúraviszony a nemzeti társadalomban és a világgazdasági munkamegosztásban elfoglalt szocio­-ökonómiai pozíció. Ezért iktatódik az egyén és a világtársadalom közé az osztály, a nemzet és a régió, és ezért vannak az osztályoknak szociológiailag, történetileg és kulturálisan eltérő rétegei és a rétegeknek a legkülönbözőbb csoport­jai. Státusz és/vagy identitáscsoportok. A társadalmi tagozódások igen különböző alapokon és igen sokféle formában érintik az egyes ember egzisztenciáját. Minél kisebb egység felé megyünk, annál fontosabbak a személyközi, interperszonális kapcsolatok, és fordítva, minél nagyobb közösségek felé haladunk, annál több a személytelen kulturális közvetítő, s annál inkább kerül előtérbe az egyén intézményesült struktúrákba és nemzetközi munkamegosztásba illesztettsége. A VRE elismeri a világ­társadalmat, következésképpen elismeri – egyéb konfliktuspotenciálok, így a vertikális munkamegosztáson alapuló centrum­-félperiféria­-periféria viszony mellett – az osztálykonfliktusokat is.

Szerintünk, a kezdetben szükséges és jellemző leegyszerűsítések után, az egyes egyéntől a világtársadalomig és azon keresztül a vi­lágrendszerig történő közvetítés elismeréséből fakadó önkorrekciót az iskola többé-kevésbé elvégezte. Egyértelműen szakított azzal, hogy a világrendszert – a nemzetállamot kizárólagossá tevő mainstreammel szemben – a társadalomtudományi elemzés egységeként akként mono­polizálja, mint ami más entitások szerepének vizsgálatát kizárná. Újítása abban áll, hogy ezt a szempontot fundamentálisan érvényesíti, és nem abban, hogy mást kizár. Miként azzal is szakított, hogy az államközpontú gondolkodás államközi, nemzetközi kapcsolatokra kiterjesztésével oldja meg az elemzési alapegység megválasztásának kérdését. Különösen az elmúlt 30-40 évben – amikor a kölcsönös függés és érintkezés intenzitása az államokon túlnyúló társadalmi, gazdasági és politikai jelenségek so­kaságát produkálta – vált elégtelenné az állami (nemzeti) térbeli keretek közé zárt társadalomelemzési alap. Ahogy a társadalomtudományok jövőjével foglalkozó, Wallerstein vezette Gulbenkian Bizottság jelentése mondja, a hagyományos diszciplínákkal való egyértelmű szakítást új, globális térbeli vonatkoztatási keret váltja fel. Ami mégsem jelenti azt, hogy „az államot ne tekintenénk a modern világ egyik kulcsintézményé­nek, melynek jelentős a befolyása a gazdasági, kulturális és társadalmi folyamatokra”. (Wallerstein et al. 2002, 83-87) Az elemzés „természe­tes” egysége, új alapjának megválasztása azonban igényli a radikális perspektívaváltást: a világrendszer-szemléletet. Míg a liberalizmusban az egyén, a konzervativizmusban a nemzet, a marxi elméletekben az osztály a központi kategória, anélkül, hogy utóbbi ne ismerné el az egyén és a nemzet kategóriáinak realitását. Az individuum és az emberiség között pedig a csoportok, rétegek, osztályok, államok, nemzetek, régiók és a világrendszer, mint konkrét egész (konkrét totalitás) közvetíti és artikulálja a mindenkori társadalmi állapotokat. Az értéktöbblet-termelés és elsajátítás egyszerre osztályok közötti és világrendszerbeli függőségi viszonyokon keresztül érvényesül, benne az uralkodó nemzetek és el­nyomott nemzetek viszonyával.

A világrendszer organikus egysége nem az egész világot, hanem an­nak elemei, ágensei szakadatlan változása és változatossága közepette magánál maradó, tehát saját alapon fejlődő intenzív totalitását fogja át. Saját alapja az uralkodó tőkés termelési mód, amely ugyan más termelési módokat és formákat is tartalmaz, azonban ezeket maga alá rendeli, hierarchizálja és ekként integrálja. Polgári társadalomalakulatként, amely történetileg keletkezett, fennáll, variáció-gazdagságot és a centrum-peri­féria termelési tevékenységek megoszlását, vertikális tagoltságot mutat. Antagonisztikus természete miatt azonban még inkább és közvetlenebbül alá van vetve „az egyszer minden véget ér” történeti-térbeli időhorizont­jának, mint sok más történeti-társadalmi viszonyrendszer.

Jegyzetek

¹ Hasznos a továbbgondolás és kutatás szempontjából a kötetben lévő szerzői bibliográfiai útmutató és fogalomtár, továbbá az eligazodást és visszakereshe­tőséget segítő név- és tárgymutató.

² 1945 és 1970 között négy vita készítette elő a világrendszer-elemzést: 1. a dependencia­-elmélet keretein belül a centrum-periféria viszony kérdése; 2. az ázsiai termelési mód vitái; 3. a feudalizmusból a kapitalizmusba történő átmenet kérdése; 4. az ún. teljes történetírás, amely az összfolyamat megragadására képes, s az Annaleshez kapcsolódva elfogadja a társadalmi idő Braudel­-féle tipológiáját: az eseménytörténet és a nomotetikus felfogáshoz közel eső örök törvényeknek alávetett végletek között a struktúrafüggő hosszú tartam, és az ezen belül lejátszódó ciklikus mozgások vizsgálatát (Wallerstein 2010, 35-48). Megjegyzendő, a struktúrafüggő hosszú tartam státusza éppen megfeleltethető a társadalmi-gazdasági alakulat fogalmának, mert az biztosítja sokáig, de nem örökké fennálló kontinuitását.

³ „A szocialista tudomány legmagasabb színvonalát Marxnál érte el. Mi hagyjuk magunkat a kezei által vezetni, mert ez a legbiztosabb módja annak, hogy eligazodjunk ebben a labirintusban. És minél jobban megértjük Marxot, annál biztosabban igazodunk majd el.” (Die Neue Zeit XXIX. I. 797)

⁴ A modern világrendszer történetének három alapvető fordulata: 1. a hosszú XVI. század, melynek során a világrendszer tőkés világgazdaságként látott napvilágot; 2. 1789, amely a centrista liberalizmus által dominált két évszáza­dos geokulturális hegemónia kezdete volt; 3. 1968 világforradalma, a fentebbi hegemónia kohéziójának alapjait aláásó hosszú fázis kezdete a modern világ­rendszer történetében (Wallerstein 2010, 10-11).

⁵ Szerencsére a szociológus Szalai Erzsébet és Böröcz József, a történész Krausz Tamás, az alkotmányjogász-politológus Wiener György, a közgazdász Artner Annamária, Farkas Péter, Szentes Tamás és Lévai Imre munkásságuk számos elemzésében kapcsolódnak a VRE szempontrendszeréhez, elemzési metodikájához.

⁶ Részletesen kifejtve Szigeti (1994), illetve ugyanez: Szigeti (1995, 163-180).

⁷ Például nálunk Lukács György vagy Mészáros István munkái. A szélesebb elméleti univerzum felmutatásakor pedig nyomatékosítsuk: azért nem azono­sítható a marxi alapozású kritikai elmélet mindenféle – önmagában értékes – kritikai gondolkodással: például a kritikai szociológiával vagy civil társadalom elméletekkel, netán a késői J. Habermas kommunikatív cselekvéselméletébe ágyazódó deliberatív demokrácia felfogásával stb., mert kutatási tárgyánál fogva és alkalmazott mércéjében különnemű problémákkal foglalkozik.

Hivatkozások

Radice, Hugo 2010: Félúton a paradicsomba? Eszmélet 85 (2010. tavasz), 159-174.

Szigeti Péter 1994: Cselekvés – struktúra – legitimáció a kritikai elméletben. In: Marx Károly 175. éve. Politikatörténeti Füzetek

Szigeti Péter 1995: Az út maga a cél. Budapest, MTA Politikai tudományok In­tézete

Szigeti Péter 2005: Világrendszernézőben. Budapest, Napvilág Kiadó Szigeti Péter 2010a: Világrend és világrendszer. Eszmélet 87 (2010. ősz) 162-167.

Szigeti Péter 2010b: A magyarországi újkapitalizmus természete és helye a világ­rendszerben. Eszmélet 88 (2010. tél), 63-79.

Therborn, Göran 2010: A marxizmustól a posztmarxizmus felé? Budapest, L Harmattan – Eszmélet Alapítvány

Wallerstein, Immanuel 1983 (1974): A modern világgazdasági rendszer kialaku­lása. Budapest, Gondolat

Wallerstein, Immanuel 2010: Bevezetés a világrendszer- elméletbe. Budapest, L Harmattan – Eszmélet Alapítvány

Wallerstein, Immanuel et al. 2002: A társadalomtudományok jövőjéért: nyitás és újjászervezés. A Gulbenkian Bizotság jelentése. Budapest, Napvilág Kiadó