"A túlnépesedés problémájának nem létezik technikai megoldása; gyökeres erkölcsi fordulatra van szükség." Garrett Hardin biológiaprofesszor 1968-ban elhangzott szavait akár tekinthetnénk a The Ecologist mottójának is. A kéthavonta megjelenő brit folyóirat ugyanis nevével ellentétben nem partikuláris témákat feldolgozó ökológiai vagy környezetgazdaságtani cikkeket közöl, hanem igyekszik minden olyan, nemzeteket átfogó, illetve lokális gazdasági folyamatot kritikailag elemezni, amely a kapitalista termelési mód globalizációjából és az ezt támogató nemzetközi, illetve állami szervezetek működéséből fakadó káros következmények mintapéldájának tekinthető. Emellett a The Ecologist természetesen konkrét természettudományi kutatásokról és azok eredményeiről is rendszeresen beszámol, azonban minden egyes esettanulmány, tudósítás és könyvismertető szemléletéről elmondható, hogy elveti a közgazdasági és természettudományi publikációk többségét jellemző kizárólagos matematikai nyelvezetet, és történeti kontextusba ágyazva tálalja a vizsgált problémát. Az újságot ennek alapján mindenképpen jellemzi egy olyan törekvés, hogy a közgazdaságtant kiszabadítsa a képletek és az objektív számviteli-statisztikai adatok fogságából, és rávilágítson a számok mögött rejlő politikai és gazdasági valóságra, nemritkán az ezek által előidézett környezeti és emberi tragédiákon keresztül. Ilyenformán a folyóirat megpróbál hozzájárulni ahhoz, hogy a közgazdaságtan visszanyerje sajnálatosan elhanyagolt társadalomtudományi jellegét.
A bevezetésben említett "erkölcsi fordulaton" a The Ecologist szerkesztői elsősorban azt értik, hogy a politikai és gazdasági folyamatokat illetően erősíteni kell a globális szemléletet. Mindez nemcsak abban mutatkozik meg, hogy az újság rendszeresen közreadja a nemzetközi környezetvédő és egyéb karitatív társadalmi szervezetek kampányfelhívásait valamint az éppen soros konferenciák részletes leírását, hanem abban is, hogy egy rendkívül reprezentatív nemzetközi szerkesztőgárdát sikerült összehoznia, amely garantálja, hogy a világ összes szegletében képes legyen követni a történéseket. A laikus szemlélőnek persze feltűnhet, hogy az összes szerkesztő – az egyetlen norvég kivételével – az egykori brit felségterületek országaiból származik, azonban mindez csak olyan szempontból tekinthető fontosnak, hogy a The Ecologist így minden földrészen jelen van. A szerzőgárda természetesen még ennél is kiterjedtebb, s nemcsak földrajzilag, hiszen fellelhető benne szinte az összes társadalom- és természettudomány képviselője. Ez a globális és többé-kevésbé interdiszciplináris szemlélet a folyóirat sajátossága, amellett, hogy a vizsgált problémák természetéből adódóan a közgazdaságtan első marad az egyenlők között. A globális szemlélet és az ehhez kapcsolódó "erkölcsi forradalom" szükségességét jól illusztrálja a fogyasztói érdekcsoportok három generációjáról szóló elemzés, amelyben a The Ecologist rávilágít azon fogyasztói érdekképviseletek rövidlátására, amelyek az egyes élelmiszerek árának csökkenését egyértelmű haszonként értékelik, és figyelmen kívül hagyják, hogy a mezőgazdaság gépesítése és a növényvédő szerek végletekig fokozott használata által elért árcsökkenés következtében tovább romlik az élelmiszerek és a művelt talaj minősége, továbbá hogy a mezőgazdasági termelők számának csökkenése folytán nő a munkanélküliek tömege. A nemzetközi munkamegosztás miatt a probléma globális jellegétől pedig ma már egyszerűen nem lehet eltekinteni. Ha valaki tehát állampolgárnak és nem pusztán fogyasztónak tekinti magát, akkor ezekkel a problémákkal feltétlenül tisztában kell lennie.
Meghatározó jelentőséggel bírnak a folyóirat szemléletének és nyelvezetének formálásában az évente általában egyszer megjelenő tematikus különszámok, amelyekben egy aktuális világméretű problémát járnak körül a téma szakértői. Az ilyen különszámok készítése során a szerkesztők bizonyos politikai döntéshozók megszólításától sem riadnak vissza. Ilyen volt például az 1991 tavaszi FAO-melléklet, amelyben az akkori szerkesztők nyílt levélben fordultak az ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Szervezetének főtitkárához, éles hangon elítélve a harmadik világ úgymond élelmiszer-önellátását célzó, valójában azonban a műtrágya- és növényvédőszer-termelők érdekeit képviselő "Zöld Forradalmat" és más FAO-programokat, s követelték, hogy az ENSZ legnagyobb költségvetésű szervezete vizsgálja felül forrásallokációjának mechanizmusait. Mint a nemrégiben megtartott második FAO-kongresszus kudarca is mutatja – amelyen még Magyarország is csupán egy államtitkár-helyettessel képviseltette magát -, az élelmezési helyzet, ha lehet, még rosszabbá vált, hiszen lassan egymilliárd lesz az éhezők száma, és ennek fényében egyre inkább hitelét veszti a FAO nemes célját, az éhezés megszüntetését már az 1974-es kongresszus óta harsogó retorika is.
A The Ecologist egyik legjelentősebb, eszmetörténeti, politikatörténeti és közgazdasági szempontból egyaránt meghatározónak tekinthető különszáma az 1992 nyarán megjelent, Kinek a közös jövője? című gyűjtemény volt, amely a bekerítés hagyományos értelemben vett fogalmát kibővítve alkalmazta azt napjaink gazdasági folyamatainak leírására. Itt tehát a bekerítés, mint az elsődleges tőkefelhalmozásnak az angol tőkés fejlődésben megismert formája, tágabb értelmet nyer, és beletartozik minden olyan politikai és gazdasági folyamat, amely során ledőlnek a tőke mozgása előtti akadályok, és a tőke ellenőrzése alá vonja az élet valamely területét. A különszám írói ezen folyamatok kulcsfontosságú mozzanataként emelik ki a helyi közösségek kultúráinak, termelési módjainak és politikai intézményeinek módszeres lerombolását és lehetetlenné tételét. A történelem számtalan kézenfekvő példával szolgál, az indiai gyapottermesztő parasztok XIX. századi elszegényedésétől kezdve a Shell által feltárt olajmezők miatt évezredes lakóhelyükről erőszakkal kitoloncolt nigériai bennszülöttek tragédiáján keresztül a Hudson-öbölbeli kis kanadai halászközösségek szétveréséig és egymás ellen fordításáig. A The Ecologist érdeme azonban az, hogy a bekerítés fogalmát a mai folyamatokra is tudja alkalmazni, és ezáltal számos olyan mítoszt és hiedelmet oszlat el, amely a tőkés osztályok és az ezekkel szoros szövetségben uralkodó politikai elitek uralmának ideológiai megerősítése céljából keletkezett. Ki gondolná, hogy Egyiptom 1974-ig gabonaexportőr volt, mígnem a politikai célokból gabonavásárlásra folyósított amerikai kormánysegélyek (USAID) nyomására elkezdett hatalmas búzamennyiségeket importálni, s a hazai búzát állati takarmánnyá alakítani? Ki hinné, hogy a Clinton-kormány szociális lefaragásokról szóló előterjesztésének tizenéves anyákat ostorozó szövegével ellentétben az USA-ban állami juttatásban részesülő anyáknak csak 4%-a 18 éven aluli? Ki hinné, hogy az IMF és a Világbank képviselői által annyira ajnározott dél-koreai exportvezérelt növekedés protekcionista struktúrapolitikával és a nők kíméletlen kizsákmányolásával vált lehetővé? S vajon ki tudja azt, hogy a közhiedelem szerint piaci erők által vezérelt versenyfeltételek között működő nemzetközi gabonakereskedelem 85%-át hat multinacionális vállalat tartja kézben?
Eszmetörténeti szempontból azonban nem utolsósorban azért tekinthető mérföldkőnek ez a különszám, mert rávilágít a tőke állandó növekedésigénye által gerjesztett, az egyre riasztóbb méreteket öltő bekerítési folyamat mögött felsorakoztatott és a helyi közösségek szétverésének szükségességét alátámasztani igyekvő közgazdasági logika megalapozatlanságára. Itt térhetünk rá valójában Garrett Hardin munkásságának fontosságára, aki a 60-as években vált világhírűvé A közlegelők tragédiája című művével. A UCLA professzora ebben a játékelmélet – a "fogoly-dilemma" után – második legjelentősebb csapdahelyzetének, a "potyautas-problémának" egy modelljét fogalmazta meg. A probléma röviden úgy foglalható össze, hogy egy senki tulajdonában nem lévő és senki által nem ellenőrzött közlegelőn, ahol minden kecskepásztor csak a saját hasznára van tekintettel, addig fognak megjelenni új belépők, amíg az egy pásztorra vetített profit egyszer csak nulla nem lesz, minthogy az egy kecskére jutó csökkenő fűmennyiség miatt az összes állat lesoványodik. A probléma lényege tehát, hogy a tulajdonnak vagy inkább az ellenőrzésnek a hiánya hatékonyság-veszteséget eredményez. A nyugati közgazdászok egy jelentős része azonban a közlegelő szót (commons) hibásan a hagyományos munkamegosztásban élő helyi közösségek kezelésében álló természeti javakra alkalmazta, azzal érvelve, hogy ezen közösségek ellenőrzését az erdők, a földek, a tavak, a tengerpartok felett azért kell a racionálisabb tőkés tulajdonnal és termelésmóddal felváltani, mert a "közösségi" művelés, amint azt Hardin fehéren-feketén bemutatta, nem lehet hatékony. Hardint azonban, mint később saját maga mutatott rá, a közgazdászok végzetesen, és nem kizárt, hogy szándékosan félreértették, hiszen világos, hogy az ő szabad prédának tekinthető közlegelőjét nem lehet összekeverni azokkal a valóságban létező, szigorú lokális társadalmi felügyelet alatt álló közjószágokkal, amelyek esetében az ott élő közösségek szabályozzák a belépést, a fakitermelés avagy a halfogás megengedhető mértékét, a felhasználható szerszámok jellegét, sőt még az igazságszolgáltatást is. Ezek a "közlegelők" tehát nem azok a közlegelők, amelyekről Hardin beszél, mégis ennek az ideológiának a jegyében verték szét például a 70-es években a fentebb említett kanadai halászközösségeket, és a modern közgazdasági tankönyvek is a "köztulajdon" ilyen hátrányairól írnak.
Ugyanilyen hibás az a vélekedés is, hogy a helyi közösségek felelősek a közjavak szennyezéséért és minőségének romlásáért. Számos gyarmatosított brazíliai és indiai törzs példája bizonyítja az ellenkezőjét, s megszámlálhatatlan azon esetek sora, ahol az állami beruházások – mondjuk duzzasztógátak, atomerőművek építése, intenzív talajművelés elősegítése – súlyos környezeti katasztrófákat eredményeztek. Ebből pedig inkább következik az, amint azt Martin Khor, a malajziai Fogyasztóvédelmi Szövetség vezetője és egyben a The Ecologist szerkesztője is megfogalmazza, hogy a "helyi ellenőrzés, ugyan nem feltétlenül biztosít megfelelő környezetvédelmet, mégis szükséges, hiszen állami felügyelet alatt a természeti környezet integritása szükségképpen sérül".
A The Ecologist által vizsgált közgazdasági téveszmék sorában mindenképpen említést érdemel még a költség-haszon-elemzés, amely mára a gazdasági jellegű döntések elsődleges szempontjává nőtte ki magát. A folyóirat szerkesztői rámutatnak arra, hogy a számszerűsített költségek és hasznok számviteli jellegű mérlegelése egyre inkább a közgazdaságtan szent tehenévé válik, annak ellenére, hogy számos leegyszerűsített feltevéssel él, következetlen és súlyos hiányosságokkal küszködik. Példaértékű ebből a szempontból, hogyan hasonlította össze az ENSZ Éghajlatváltozással Foglalkozó Kormányközi Bizottsága (UN Intergovernmental Panel on Climate Change) a globális felmelegedés hatásait vizsgáló tanulmányában a fejlett és a harmadik világban élő emberek életének értékét. Az élet értékét az alapján határozták meg, hogy mekkora egy országban az egy fő elhalálozásával járó GDP-kiesés – ezekután nem meglepő a tanulmány eredménye, miszerint egy OECD-országban élő állampolgár élete tízszer többet ér pénzben kifejezve, mint egy ázsiai vagy afrikai állampolgáré. Felmerül a kérdés, hogy ha egy védett állatfaj egyedei földrajzi elhelyezkedésüktől függetlenül ugyanannyit érnek, akkor egy afrikai és egy európai ember értéke – ha lehet ilyenről beszélni – mitől különbözik. Az emberi életek számának mértékegységként való használata persze logikusan azt vonná maga után, hogy a fejlett országoknak csökkenteniük kellene gazdasági tevékenységüket, hiszen az emberi életek számát tekintve a fejletlen országok viselnék a globális felmelegedés "költségeinek" 93%-át, míg dollárban kifejezve ez az arány – az alacsonyabb GDP-értékek miatt – az előbbinek alig több mint egyharmada, 33,6%.
Amellett azonban, hogy a költség-haszon-elemzést, sajnos, egyre több helyen használják az emberi élet értékének meghatározására, a legtöbb közgazdász magának az elemzésnek a módszertanát sem ismeri kellőképpen, és így következetlenül alkalmazza. Gyakran bukkan elő például az az egyszerű műhiba, hogy egy megvalósítandó projekt költségeinek felmérésekor azt veszik figyelembe, hogy az egyénnek mennyit érne biztosan elkerülni a számára szerencsétlen esemény bekövetkeztét, és nem azt, hogy az egyén mennyit követelne kárpótlásként, ha a szerencsétlen esemény bekövetkezne. Ezt elsősorban praktikus okokból teszik, hiszen a szerencsétlenség elkerülésére szánt pénzösszeg a tapasztalat szerint mindig kisebb, mint amit kárpótlásként elvárnának. Ezzel a logikai csavarral azonban megrendül az egész elméletet megalapozó paretoi értelemben vett hatékony elmozdulás fogalma, amely szerint minden olyan változás növeli a társadalmi jólétet, amelynek során a kárt szenvedő alanyok kompenzációját követően is megmarad, esetleg nő a társadalmi hasznosság értéke. Az elkerülésre szánt összeg vizsgálata igazolható lehet ugyan – például orvosi vagy biztosítási projektek elemzésekor -, ha a szerencsétlen eset a halál, és a delikvenst akkor kellene megkérdezni a kárpótlás mértékéről, amikor már nem él. Ilyen típusú elemzések azonban egyszerűen nem működnek, hiszen egy súlyos szerencsétlenség vagy egy haláleset által okozott "kár" a legtöbb ember számára pénzben kifejezhetetlen. A közgazdászoknál persze más a helyzet…
Jól érezte meg Ralph Nader, a General Motors-perben híressé vált fogyasztóvédelmi aktivista, hogy ez lehet a nagyvállalatoknak is a gyenge pontja. ő ugyanis azért perelte be annak idején az autógyártó vállalatot, mert az azzal az érveléssel dobott piacra egy életveszélyes konstrukciót, hogy a várható balesetekből adódó biztosítási díjak kifizetése alacsonyabb költséget jelent majd számára, mint a konstrukció biztonságossá tételének üzemi költségei. Nader bátor magatartása a per során kétségkívül hozzájárult egy tudatosabb fogyasztói réteg kialakulásához. A feladat tehát adott. Kérdés azonban, hogy kinek lenne ma bátorsága beperelni az Egyesült Nemzetek Szervezetét?
Végül álljon itt ízelítőül egy pár a legérdekesebb főcímekből: A Szovjetunió környezeti pusztítása; A fakitermelés politikai gazdaságtana; A FAO a világ éhezésének fellendítéséért; Emberi testrészek kereskedelme; A terhesség, mint betegség?; Rugalmas testek – rugalmas munkaidő; Globalizáció. A The Ecologist szerkesztői egyébként a folyóiratban helyet szorítanak az olvasói véleményeknek is, sőt, ha kell, vitába is szállnak velük.
A fenti témákhoz a következő e-mail címen lehet hozzászólni: Ecologist@gn.apc.org.
