A politikai elit anatómiája

Az átfogó politikai szociológiai elemzés előbb a modern politikai és gazdasági elit, azaz a hatalom birtokosainak belső – érdek- és értékrend szerinti – tagozódását, szerveződését, működésének módját mutatja be, majd a mai magyar politikai vezetőréteg sajátosságait jellemzi a következő fogalmakkal: autoritariánus hajlam, alacsony műveltség, a tudomány lebecsülése, intolerancia, kliens-rendszer, kulisszák mögötti döntéshozatal.

1. A (politikai) elit, mint társadalmi réteg

“…minálunk javítani, újítani nem lehet, mert minden történendő változás az egészet forgatná fel.” (Wesselényi Miklós: Balítéletekről. 205.)

Teljes a konszenzus abban a tekintetben, hogy a hatalom birtokosa a mindenkori elit. Magát a hatalmat illetően pedig M. Weber közkeletűvé vált meghatározásából indulhatunk ki, mely szerint a hatalom lehetőség vagy képesség arra, hogy valamely egyén vagy csoport a maga akaratát egyazon tevékenységi körön belül másokra is rákényszeríthesse.

Voltaképpen kik is tartoznak az elithez? A válasz nem egyszerű, többféle válasz-kísérlet ismert. Megítélésem szerint C. W. Mills laza definíciója áll legközelebb az igazsághoz. Megfogalmazása szerint az elit a hatalmon lévők, valamint tanácsadóik, szakértőik, propagandistáik stb. csoportja. Nem szilárd, nem homogén: különféle csoportképző ismérvek mentén tagozódik.

Politikusnak lenni ma már egyfajta sajátos “szakma”; művelőiknek kiterjedt tudásanyag birtokában kell lenniük – az amatőrök és/vagy hályogkovácsok ideje lejárt. Ez a felismerés ma még nem általános, s ez oka az egyik legnagyobb ellentmondásnak: ha bárki választható, akkor nincs garancia arra, hogy a legalkalmasabbak, a legszélesebb látókörűek legyenek az ország vezetői. “Helyi érdekű” összefonódások is elegendők lehetnek ahhoz, hogy bárki politikusként színre léphessen, de ugyanúgy megteszi valamely szubkulturához való tartozás is. Súlyosbító körülmény, ha a politikai pálya ráadásul jól jövedelmezőnek bizonyul – anyagilag is, nexusok teremtésében is –, mert ez tágra nyitja a kaput szélhámosok, kalandorok, konjuktúralovagok előtt.

Számos kudarc utal azonban arra, hogy az sem elég, ha valakinek az egyénisége vonzó és/vagy karizmatikus; ha hiányzik mögüle a megfelelő tudásanyag: bukásra ítéltetett. És hiába a tudásanyag, ha nem társul hozzá jó politikai érzék, satnya a “Fingerspitzgefühl”: gesztiói előbb-utóbb inkongruensek lesznek az őt legitimáló tömegek–rétegek igényeivel, életérzésével; pozíciója meggyengül, erősödik a változás kivívásának (elő)szele. S “időkérést” a politika nem engedélyez.

Az sem elég, ha valaki – mondjuk – járatos a jogban, de másban nem; vagy a történelem nagy ismerője, de nem is konyít közgazdasági kérdésekhez; vagy éppen hiányzik belőle a szociális kérdések iránti fogékonyság; s még folytathatnám a példákat.

Az elit tagolása több módon is lehetséges. Elsőnek is a két fő csoport említhető, a gazdasági, illetőleg a politikai elit. Azonban minden nagyobb társadalmi csoportosulásnak is megvan a maga elitje: szokás beszélni tudományos, katonai, művészeti stb. elitekről is. Ezek befolyása természetesen nem olyan nagy, mint a gazdasági és/vagy a politikai elité, gyakran nem is terjed túl a kérdéses szakma, szerveződés határain. Egy további lehetséges csoportosítás a befolyás akciórádiusza szerint minősít: e szerint van (lehet) helyi, országos vagy éppen globális (világ-) elit.

A politikai elit “viselkedéskultúráját” két olasz társadalomelemző írta le máig ható érvénnyel: Pareto és Machiavelli. Kettőjük mondandójának lényegét Raymond Aron foglalta össze. Raymond Aron Paretót a “fasizmus Marxa”-ként említi. Tanainak lényege, olvasata szerint a következő:

A mindenkori uralkodó elit országlását – verbálisan – bármi legitimálhatja. Nem az etikai értékek, hanem a hatalom birtoklásának ténye az, ami számít; a hatalom megtartása és/vagy megszerzése érdekében bármilyen eszköz igénybe vétele megengedett; csak meg kell hozzá találni a megfelelő – akár hipokrita – “megideologizálást”. Az idealizmus, az emberi jogok tisztelete csak “üszkösödés” a tudatban: naiv az, aki még hisz e XIX. századi, lomtárba való morálban. Csak az erő számít, minden egyéb csak romantikus, irreális utópia. A nép – a tömeg – nem alanya a hatalomnak, hanem tárgya; kis ügyességgel, a koncból odavetett apróságokkal féken tartható és tartandó. A legnagyobb baklövés, amit az uralkodó elit elkövethet, ha a “tömegek uszályába kerül”, a népszerűség hajszolásának rút bűnébe esik.

Propaganda, indoktrináció minden mennyiségben kívánatos. Célszerű taktika ellenzékben az emberi jogok – szólásszabadság! – követelése; hatalomban azonban csak egy vélemény lehet – egy akol, egy pásztor –, a nyílt vagy burkolt elhallgattatás megszívlelendő. Az esetek zömében a féken tartás elegendő; de a mértékkel vigyázni kell: a “másként gondolkodók” sarokba szorítva támadhatnak. Mindehhez a nagy trouvaille: fenntartani a demokrácia látszatát, “szertartásrendjét” – de a formát más tartalommal megtölteni. Például: a hatalmi ágak szétválaszthatók, ha mindenütt a mi klienseink, familiárisaink ülnek.

Az eszköztár további elemei: a sikerek “szédelgő feldicsérése”, a nehézségek elhallgatása vagy lekicsinylése. Mindig új meg új – akár belső, akár külső – ellenséget kell “kinevezni” s az ellene folyó harc jegyében további áldozatokat kell követelni; a legyőzöttekkel és kiszolgáltatottakkal való bánásmóddal pedig példát statuálni.

Az elit minősége, összetétele persze kardinális kérdés. Pareto – a “plutokrácia” terminus technicusának atyja – a liberális demokrata és/vagy szociáldemokrata eszmerendszert elaggottnak, szenilisnek tartja; “új idők új szeleit” hirdeti meg, várja. Érzelmek, új mítoszok s akár az ösztönök is segíthetnek azt uralomra juttatni: hiszen az ember, ez a bioszociális lény végső soron (csak) a legfejlettebb állat, nem vezetheti kizárólagosan a ráció. A történelem különben sem tart sehonnan sehova: ez nem egyéb, mint belemagyarázás. Éppen ezért a tudomány feladata csak egyfajta pozitivista leírás lehet; a normativitást elutasítja.

E tömény, tézisszerű összefoglalás mondandója visszaköszön, – ha nem is egészében, irányultságában, de részleteiben mindenesetre – az ezredvég egyes eszmeáramlataiban is. Cinizmusa számos értelmiségi magatartásának sugallója, előképe – úgy is, mint az uralkodó elit tagjának, és úgy is, mint az elnyomás szenvedő alanyának, aki igyekszik jó képet vágni ahhoz, amit tulajdonképpen megvet, s ha nem látják, kiröhögi.

Végül is: vélekedhetünk Pareto tanairól helyeslőleg vagy elutasítólag, az nem tagadható, hogy végigkísérik a XX. századot, és még most, az ezredvég idején sem dughatók lomtárba, sok közülük ma is él és hat, közvetlenül is, áthallásaiban is.

Aron Machiavellit kevésbé szigorúan ítéli meg, mint Paretot. Amoralitását ugyan világosan látja (“a cél szentesít bármely eszközt”), de cinikusnak vagy képmutatónak nem tartja. Még azt is megengedi, hogy Spinozának és Rousseaunak volt igaza: a “Herceg” tulajdonképpen a népet szimbolizálja, mikor parainézisét annak címezi – a kor nem tette lehetővé az egyenes beszédet. A rabulisztika a mától sem idegen: elegendő csak a (nemzetközi) jog két alapelvének egyenrangú és/vagy “célraorientált” kezelésére utalni: a szerződéseket meg kell ugyan tartani (pacta sunt servanda), de csak akkor, ha érdekmúlás nem következett be (rebus sic stantibus). Az elmélet ma is gyakran nem más, mint apologetika. S utoljára, de nem utolsó sorban: a “nép” megválaszthatja főnökét (a maga uralkodó elitjét) jó esetben, de főnöknek mindig kell lennie. Az állam sem tűnhet el, hiszen az a legfőbb parancsnoki poszt, a társadalmi–gazdasági–politikai mozgásformákat integráltan irányító szerveződés.

2. Működési paradigma

“…minthogy a vélemény, mely egyes személyeknek szintúgy, mint nemzeteknek egész éltök folytát s minden cselekvéseik rendét igazgatja, egyedül a helyes vagy helytelen gondolatoktól és képzetektől függ: ezért ezeknek csonkasági és tévedési legfőbb okai mindazon hátramaradásoknak, melyeket minden lépten látunk…” (Wesselényi: Balítéletekről. 5.)

Konszenzus van a tudományban abban a tekintetben – jóllehet bizonyos hangsúlyeltolódásokkal –, hogy a hatalom gyakorlásának három eszköze van: a büntetés, a jutalmazás és az indoktrináció. A büntetés kellemetlenség vagy fájdalom–veszteség okozásával kényszerít valaminek a megcselekedésére vagy a nem kívánatos tevékenység abbahagyására. A jutalmazás anyagi vagy erkölcsi előnyök odaítélésével éri el ugyanezt. Mindkettő érvényesülésének feltétele annak tudatosítása–tudatosulása, hogy miért mi jár: melyek a “halálos” és melyek a “bocsánatos” bűnök és fordítva.

Az indoktrináció az uralkodó elit céljainak megvalósítására késztető feltételes reflexek kibontakoztatása az “alattvalókban”. A szocializáció fő eszköze a nevelés és a médiumokon keresztül közvetített normarendszer. Akik ezeket a csatornákat uralják, azok “parancsolnak” a társadalom “többi” tagjának.

Az indoktrináció, az ideologikus propaganda természetéből következik, hogy csak nagyon ritkán lép nyílt sisakkal harcba. Tanítását általában az “illem” és/vagy a “közjó” álarca mögé rejti; így törekszik elfogadtatni azt (is), ami racionálisan nem bizonyított és – sok esetben – nem is bizonyítható: hagyomány, szokásrend, hit. Az effajta manipulálás gyakran vezet hamis tudat formálásához, talmi értékrend képviseletéhez – sőt, azok intranzigens, fundamentalista, fanatikus, nem egyszer prozelita érvényesítésére való törekvéshez.

Az elitek hatalomtartósító mozgásformáinak – büntetés, jutalmazás, indoktrináció – célja közvetetten a tekintélyszerzés. Nyilvánvaló, hogy ha a társadalom irányított része – a nem-elit, a “misera plebs contribuens” – állandóan támadná az elit hatalmi gesztióit vagy legalábbis passzív rezisztenciába vonulna, az elit megbukna. Viszont nem állítható mindenki mellé rendőr s nem állítható fel “gondolatrendőrség” sem. Ha nem volna nehezen megkérdőjelezhető tekintély, az elit uralma pünkösdi királyság lenne.

A tekintély megszerzésének és tartósításának fő eszköze persze nem a büntetés vagy a jutalmazás, hanem az indoktrináció. Ha ez képes egyfajta szokás- és értékrendet tartósítani, ha követelményei – formálisan is, érdemben is – feltételes reflexszé “nemesülnek”, az elit tartós uralmának legfontosabb feltétele létrejött. Ha – teszem azt – nem-vallásosnak lenni devianciának minősül a közvélemény szemében, nehéz elfogadtatni a polgári oktatás dominanciáját. Ha “nemzetgyalázásnak” számít a kormányzat bírálata, ha “izgatásnak” az ellene való szervezkedés – nemcsak a szó büntetőjogi, de társadalmi értelmezésében is –, az elit uralma tartósságra “ítéltetett”.

A tapasztalat azt mutatja, hogy a kultúra és a civilizáció finomulásával a jutalmazás súlya növekszik a büntetés rovására; az indoktrináció viszont változatlanul őrzi fontosságát az idők kezdetétől fogva. Igaz, a korábbi ösztönösség helyébe mindinkább a tudatosság lép; sőt, a tudományos, elméletileg kimunkált alaposság. (Vö.: marketing, public relations.)

Az indoktrináció célja végső soron az, hogy elhitesse: az élet(vitel) egyetlen más területén sincs más működő alternatíva, mint az, amit az elit ajánl, jobban mondva: előír.

Az indoktrináció célkitűzése meghaladja a büntetését vagy jutalmazását. Míg az utóbbiak csak egyfajta magatartás kikényszerítésére szolgálnak, az indoktrináció azt sugallja, hogy a kérdéses magatartáskultúra helyes, tehát szeretetre–tiszteletre méltó, megvallható.1 Sőt, az anómia elutasítandó is, megvetendő is. Azonosulást, nemcsak engedelmességet tételez, a “hagyományok” és a totemek–tabuk, a szertartásrend ismeretét és tiszteletét, a hozzá való igazodást. “Aki nem lép egyszerre…” – az non-konformista, kilóg a sorból, tehát vállalnia kell annak minden ódiumát. Azonban indoktrinációval meggyőzni csak azt lehet, aki kész a befogadásra; ha valakit érdek és/vagy értékrendje erre immunissá tesz, vagy éppen szembeállít az uralkodó elit magatartáskultúrájának követelményeivel, azzal nem lehet mit kezdeni. Ezekből lesznek a lázadók vagy a forradalmárok, a felvállalt múlt vagy a felvázolt jövőkép elutasítói – egy új elit potenciális csírái.

Bibó István nyomán a fentiekhez még hozzátehetjük, hogy az elit nemcsak intézkedésekkel vezet, hanem kulturális–viselkedési etalont is mutat; értékrendjét nemcsak prozelita módon igyekszik elfogadtatni, hanem példát statuálva is. Követők nélkül – ez természetes – uralmát tartósítani lehetetlen volna. Szokásrendi mintái hosszabb-rövidebb ideig útmutatók: a támogatás maga legitimál. Elég a parancsnoki posztokat elfoglalni, ha a “legénység” követi a hívó szót – még akkor is, ha az nem több “szép, selymes lózungnál”.

Két “mellékfeltétel” azonban mindenképpen említést érdemel. Az egyik az elit szakértelmének megkérdőjelezhetetlensége, ami persze nem jelenthet egyúttal a szó objektív értelmében tévedhetetlenséget is. De jelenti mindenképpen azt, hogy sem a gazdasági, sem a politikai elit nem lépheti túl tartósan “a norma szerinti selejthányadot”: ha működése nem hatékony, sőt veszteséges; ha sorozatosan a “nép” vitális érdekei és/vagy értékei ellen cselekszik, pozíciója szükségképpen megrendül. Ide értve azt is, ha nem képes alkalmazkodni idejében a változásokhoz, új meg új helyzetekhez, impulzusokhoz.

A másik: nincs az a vezérkar, amelyik képes lenne akaratát véghezvinni a csapattisztek, az altisztek megnyerése nélkül. Másik hasonlattal: nem feszülhet tartós ellentét a püspökök és az alsópapság között. Ha a transzmisszió, az akaratátvitel nem működik, vagy éppen obstrukción akad el, az elit megbukik: új főnökök kerestetnek.

A politikai eliteket – a magyart sem – nem szabad “egyenszilárd” entitásként kezelni: mindenkor és mindenütt megosztott, eltérő érdek- és értékrendű csoportosulásokból áll. Ez teszi lehetővé – elvben – a politikai váltógazdaságot. Az összekötő erő a magatartáskultúra; ha a célok nem is, az eszköztár sok közös vonást mutat. Sok a hasonlóság a kiválasztás–kiválasztódás módjában is: klientéla, kontraszelekció, a hűség, mint fő érdem. A “Tojásba” másképp nehéz bekerülni, “együtt kell ingadozni a hatalmon lévőkkel” – legalábbis itt Kelet–Közép-Európában. Nagyobb tudás, áttekintőkészség, függetlenség viszont itt nem elengedhetetlen kellékei az érvényesülésnek.

Csoportképző ismérv lehet – magától értetődően – a “nemzeti” is, ez azonban meglehetősen ritkán fordul elő. A nemzetnek, ennek a szociokulturális entitásnak a közös érdeke ritkán kerül veszélybe; – háború, természeti csapás, az identitás megőrzése fordul leginkább elő motívumként. (A soviniszta asszimilációs velleitásokat kizárva.) Ezért gyanús, ha valamely szerveződés, csoportosulás “nemzeti egységet” követel, belpolitikai konfliktusok és/vagy világnézeti szembenállás stb. megoldására. Valószínűsíthető, hogy az ilyen törekvések mögött – hacsak nem a laikusok naivitásáról van szó – autoritáriánus, rosszabb esetben diktatórikus–despotikus uralomra való törekvés húzódik meg. Egy másik lehetséges eset: az államrezon érvényesítésének törekvését a “nemzeti” jelleg–jelző eufemisztikus–hipokrita hangoztatásával kívánja a kérdéses szerveződés elfogadhatóbbá tenni, ebbe az “ostyába” rejtve a sokszor keserű orvosságot. Mert az államrezon nem szükségképpen és nem is sűrűn esik egybe a nemzeti lét vitális mozgásformáival, még nemzetállamokban sem, soknemzetiségű államokban pedig még ritkábban.

Nemzeti egységet prédikálni persze lehet, de hatástalan olyankor, mikor a nemzetet törésvonalak osztják sokfelé. Elegendő talán a Galbraith által “első számú közellenségnek” titulált egyenlőtlen jövedelem-megoszlásra utalni – különösen, ha élni lehet a gyanúperrel, hogy ez “nem tisztességes” eszközökkel alakult úgy, ahogyan alakult. Ebben a helyzetben a “catch all” pártoknak nem sok az esélyük. Sőt, különösen itt Kelet–Közép-Európában tartani lehet a latin-amerikanizálódástól és a peronizmus hatalomra kerülésétől. (Ez utóbbi – mint ismeretes – éppen a nagy jövedelemkülönbségek miatti elégedetlenséget használja fel ahhoz, hogy megszerezze a hatalmat: eszmerendszere, célkitűzései egyesítik – diszparát elegyként – a szélsőbaloldali követeléseket a sovinizmussal s a “law and order” határozott kezű érvényesítésével – támaszkodva a fegyveres erők, az erőszakszervezetek határozott támogatására.) Tetszik – nem tetszik: a létbizonytalanság mindig a szélsőségek felé terel; minél általánosabb jelenség, annál inkább. A vesztesek összetartanak, harcos türelmetlenséggel fordulnak az “ellenség” felé. S ha az ellentétek vitális értékeket–érdekeket sértenek – antagonisztikusak, nem “népen belüliek” – a küzdelem a hatalomért kegyetlenné és elkeseredetté válhat. A rövidlátó kamarilla-politika rossz tanácsadó lehet, a problémák szőnyeg alá söprése csak tüneti kezelés. S a társadalmi békétlenségnek csak vesztesei és haszonélvezői lehetnek, győztesei nem.

Az érdek- és értékrend artikulációja alapvető mozzanat a politikai elit valamennyi szerveződése, “pártja” számára. E köré szerveződik és e köré szervezhetők támogatói, e “jelben győz vagy bukik el”.

Az ideológia megfogalmazása történhet tudományos igénnyel vagy népszerűsítő módon – mind a kettőnek megvan a maga értelme és közönsége. A kritériumok, paradigmák kiválasztása és interpretálása az elit dolga, enélkül lehetetlen a szükséges legitimáló támogatás megszerzése és megtartása. További, nem kevésbé mellőzhető teendő a hatalom megszervezésének és megtartásának technikája – ez a kérdés azonban kívül esik a vizsgálódásaim szabta határokon.

Közhely: bármely politikai elit csak addig maradhat uralmon, míg azt a vezetettek, az állampolgárok támogatják, amíg engedelmeskednek neki.2 Aminek objektív feltétele, hogy a társadalom és/vagy a gazdaság minden alrendszere jól működjön, illeszkedjék az “egészhez”, a funkciók szerves, működőképes egészet alkossanak a működőképesség – sőt a szinergia – jegyében. A zökkenők vagy éppen a működés belső ellentmondásainak mind érzékelhetőbb megjelenése a közeli változás előjele. S ez nemcsak a demokráciákra, de a diktatórikus–despotikus formációkra is érvényes. A diszfunkcionális működés első jelei közé tartozik a konfliktusok kezelésére való alkalmatlanság, a kompromisszumokra való képesség és/vagy készség hiánya, a “bekeményítés”. Konfliktusok pedig mindig vannak és mindig lesznek… S a politikai elit hatalmát nem az erőszak alkalmazása legitimálja – ezzel csatákat ugyan lehet nyerni, de háborút nem, még a gazdasági elittel mint szövetségessel az oldalán sem.

A politikai elit csoportosulásait, a szélesebb értelemben vet “pártokat” olyan személyek alkotják, akik hajlandók együttműködni a hatalom megszerzésében, illetőleg gyakorlásában, artikulálva és képviselve a közös érdek- és értékrendet. (Effajta “pártok” a politikai elit valamennyi szerveződésében jelen vannak vagy legalább is lehetnek: a szakszervezetekben is, egyesületekben is stb.) A “pártosodás” immanens veszélye: a befelé fordulás, az “elszakadás” a tömegektől. Pedig ez esetben minden párt úgy járhat, mint a mitológiabeli Anteus: elszakítva erőt adó anyjától, a Földtől, megfojtható.

Pártok vagy más nyomásgyakorló szerveződések mindig értékek–érdekek mentén alakulnak ki.3 Világnézet, környezetvédelem vagy helyi érdek – ezek és még sokféle ok késztethet defenzív vagy offenzív – nem egyszer prozelita felfogású – csoportosulásra. Fundamentalista, konzervatív vagy progresszív, radikális lehet az irányultság – nem kevésszer ezek egyfajta eklektikus keveréke. Irracionális, mitikus vagy éppen a racionalitást kegyetlen következetességgel érvényesítő: az arculat, a meggyőződés sokféle lehet, attól függően, hogy mi a “csoportképző ismérv”. A támogatás mértéke is eltérő, kis, maroknyi tagból álló szerveződések éppen úgy előfordulnak, mint széles támogatottságúak vagy éppen a konszenzust közelítők.

A sokféle érdek- és értékrend szerint szerveződő, különféle mértékű támogatottságot maga mögött tudó csoportosulások a társadalom megosztottságának természetes kifejezői. S ehhez még azt is hozzá lehet tenni, hogy egy ember – állampolgár – többféle csoportosulásnak is lehet egyidejűleg támogatója, párthíve.4 A társadalmi–gazdasági–politikai élet persze különböző megoldandó problémákat vet fel, melyeket úgy kell(ene) megoldani, hogy a – többségi, de a kisebbség érdekeit is figyelembe vevő – döntés a lehető legteljesebb mértékben megfeleljen a “győztes” szerveződés érdek- és/vagy értékrendjének.

3. A politikai elit és a demokrácia

“Egyes hatalmasok, fortélyos pártosok s vad zsarnokok éppen úgy tesznek szegény nemzeteket undokságok martalékjává, mint… undok bujálkodók fertelmök szenvedő tárgyaikká.” (Wesselényi: Balítéletekről. 144.)

Demokrácia és diktatúra: az ugrópont az, hogy ki vezet kit. Mert az ugyan szükségszerű, hogy bármely választott vezetőség elkülönül a vezetettektől, sőt az is, hogy már csak pozíciójából adódóan is messzebbre lát, jobban tájékozott, gyakran tudásszintje is magasabb. A kérdés az, hogy miként juttatja érvényre a maga döntéseit, ha az eltér a vezetettekétől: meggyőzéssel vagy ellentmondást nem tűrően. A viszony sokszor bonyolult, hiszen a választópolgároknak a maguk életvitele, ízlése, meggyőződése, világképe az etalon s az eltérés deviancia, még akkor is, ha azt a kormányzó politikai elit képviselné. Képes-e a politikai elit a helytelen, sőt káros döntések kivédésére, vagy “a tömegek uszályába kerül”? Vagy: milyen mértékig válik lehetővé a vezetők és vezetettek eltérő akaratnyilvánítása, hiszen demokráciában mégis csak a többségi véleménynek kellene érvényre jutnia? S nem utolsósorban: közvetíti-e a politikai elit döntéseit a bürokrácia, hiszen annak is megvannak a maga sajátos érdekei? S mindehhez hozzá lehet még tenni: ameddig az “utca embere” a maga bőrén nem érzi, hogy a “dolgok folyása” elviselhetetlen számára, nehéz őt bármilyen újításnak, változtatásnak megnyerni, még akkor is, ha utóbb javára válna.

A “demokrácia” kategóriája önmagában keveset mond, csupán jelzős szerkezetben értelmezhető. Ha pontosan akarjuk értelmezni, akkor olyan kérdésekre, mint ki a nép, kik a szavazópolgárok, ki és hogyan választható, a “nép” nevében hozott döntések kikre terjednek ki és az életvitel milyen aspektusait kívánják szabályozni, adekvát választ kell adnunk.

A konstitutív demokrácia5 feltétele a hatalommegosztás: a törvényhozó, végrehajtó és bírói hatalom különválasztása. Illúzióink persze ne legyenek: mindegyikben láthatatlanul az uralkodó elit, láthatóan pedig a demokratikus választások során hatalomra került pártok gyakorolják a hatalmat. (Hogyan is ellenőrizné érdemben az ugyanazon pártok többségi uralmát tükröző parlament az ugyanezen pártok által delegált kormányt?) Vagyis: ahol és ameddig az uralkodó elit le nem váltható, addig ki-ki legfeljebb gazdát választhat, ami a választás kemény korlátját jelenti.

Nincs – nem lehet – konstitutív demokrácia az érdekek–értékek artikulációja nélkül. Ha nem világos, hogy mi mellett és/vagy ellen adja a voksát a választópolgár, az maga a demokrácia megcsúfolása.

További feltétel a választási ígéretekhez, programhoz történő hűség, ragaszkodás.6 Természetesen ez nem értelmezhető szó szerint, hiszen a társadalmi–gazdasági–politikai élet új meg új, előre nem látható problémákat vet fel, de minimálisan a meghirdetett elvek–eszmék szelleméhez kell igazodni. A következmények azt igazolják, hogy a renegát magatartás éppen úgy megbosszulja magát, mint a neofita túlbuzgóság.

A demokrácia sajátos problémája – és egyúttal konstitutív jellegének “királyvize” – az, hogyan viszonyul a választott területeken (képviselőház, önkormányzatok stb.) kívüli nyomásgyakorlás különböző szelídebb és gorombább formáihoz (tüntetések, sztrájkok, polgári engedetlenség stb.). Ezek brutális elnyomása, felszámolása gyengíti a konstitutív jelleget, a “többség mindent visz” jelleg felé sodor. Más kérdés, hogy a nyomásgyakorlás e formáit a döntéshozatalnál vagy azok felülvizsgálatánál kell-e, érdemes-e figyelembe venni.

A demokrácia egy másik “szilárdsági” próbája a mindenféle kisebbséghez való viszony. Csak akkor tekinthető valamely demokrácia konstitutívnak és/vagy szubsztantívnak, ha nem azt az elvet vallja vagy azt a gyakorlatot követi, hogy a “többségi akarat” – bármily csekély legyen is többsége – mindent visz. Vagyis: a kisebbség érdeke figyelmen kívül hagyható. Ez már csak azért is szűklátókörű magatartás, mert a kocka fordulhat: a kisebbségből többség lehet. (Kivételek persze azok a kisebbségek – sajnos – melyek szükségképpen sohasem válhatnak többséggé: nemzeti, vallási stb. kisebbségek. Ezek legfeljebb szövetségesek, útitársak lehetnek.) Az ésszerű magatartás a kompromisszumkeresés, ami az esetek többségében megvalósítható, ha egyik fél sem “ássa be magát”, magatartása nem lesz intranzigens.

Más kérdés, hogy a kisebbségnek ki kell tudnia tartani velleitásai mellett: ha belenyugszik vert helyzetébe, önmagát lehetetleníti el. Például azok a nemzeti kisebbségek, melyek nem tartják belpolitikai napirenden követeléseiket, és megvalósításukat elsősorban külső – anyaországbeli – támogatástól remélik, sok sikerre nem számíthatnak.

A politikai elit – éppen úgy, mint a gazdasági – egyeduralomra törekszik, ha teheti, ki szeretné zárni a versenyt s vele a bizonytalanság jó részét. A kalkulálható kockázat is elég fenyegetettséget, veszteség- vagy veszélyforrást jelent. Eszközökben nem szükségképpen válogatós: a verbalitás vagy a ráutaló magatartás is megteszi a jutalom, büntetés, indoktrináció hatásosságának fokozása érdekében. A lényeg: elhitetni, hogy csak az az út és mód az egyetlen, melyen a politikai elit haladni óhajt; minden más lehetőség felvillantása illúzió, utópia. A viselkedéskultúra e módozatának érvényre juttatásánál akkor sincs különbség, ha az elit nem egységes, hanem érdek- és értékartikulációjában tagozott, sokszínű. Mindegyik “rész”, párt ugyanis a magáét akarja elfogadtatni a lakosság minél nagyobb részével. Lekicsinylő nyilatkozatokban, becsmérlésben, egymás szennyesének kiteregetésében ezért nincs hiány. Ameddig azonban a pluralizmus megengedett–tűrt működési forma, addig alapvető baj nincsen.

Ahogyan mondani szokás: nincs demokrácia demokraták nélkül. Diktatórikus módszerekkel demokrácia nem valósítható meg: a választópolgárok akaratuk ellenére nem boldogíthatók.

A demokrácia – a döntéshozatal e sajátos módszere –, ha nem szolgálja a közjót, ha hamis tudat vezérli, formálissá fajul – végső soron alig hasznosabb a diktatúráknál, a hatalom despotikus gyakorlásánál. Fordítva viszont: a cél nem szentesíti az eszközt, etikus diktatúra – mondhatni definíció szerint – nem létezik. Az a gyakran hivatkozott közhely sem helytálló, hogy a diktatúra kultúrfokhoz kötött: a magasabb kultúrfok a demokráciához közelítene. Gondoljunk csak a 30-as évek Európájára: a németek és az olaszok alacsonyabb kulturális szintet éltek, mint az angolok vagy a franciák?

A kormányzat működését a bizalmi válság éppen úgy akadályozza, mint a közömbösség. Ha a “nép” nem engedelmeskedik, kényszeríteni csak bizonyos határig lehet: a kibúvók sora, az arra vonatkozó ötletek száma végtelen. A leggyakoribb módszer a kormányzat ellehetetlenítésére az adók meg nem fizetése. Előbb vagy utóbb azok is megunják azt, hogy a nem fizetők terheit is nekik kell viselniük, akik addig lojálisak voltak. A közteherviselés a politikai és a gazdasági elit kompromisszumainak egyik legfontosabb eleme; mértéke és alkata (ki viselje a terheket végső soron; honnan hová és mennyit csoportosít át a költségvetés stb.) az együttműködés szakítópróbája.

Minden nép megérdemli a maga elitjét – tartja a szállóige. Egy sor problémás viszony adja e megállapítás igazságtartalmát. Hogyan és mikor vonható meg a bizalom a kormányzattól; van-e megfelelő (“kétkörös”, netán “blokkolásgátló”) fékrendszer a túlkapások ellen: ombudsmanok, alkotmány- és közigazgatási bíróság, visszahívhatóság stb. El vannak-e választva ésszerűen a hatalmi ágak, illetőleg a központi kormányzat és a municípiumok hatásköre? És ne feledjük Bertolt Brecht intését: a népet nem lehet leváltani – a kormányzó politikai elitet viszont igen.

4. Politikai és gazdasági elit: együtt vagy egymás ellen?

“Ha pedig az átkozott előítélet s még átkozottabb kapzsiság s undok haszonlesés be találná hazámfiai fülét az emberiség és ön, valódi haszna előtt zárni, úgy a bölcsebb és kegyesebb kormány nyúljon erős kézzel a helytelenség és huzavonák önkényhajtotta kereke forgásába; ha jószántukból nem akarunk igazságosak lenni, kényszerítsen rá…” (Wesselényi: Balítéletekről. 85.)

Közhelyszámba megy, hogy a gazdaság és a politika nem egyazon paradigma szerint működik. Az előbbi a minél több profit megszerzésének jegyében, az utóbbi a minél több szavazat begyűjtése érdekében cselekszik. Mindkettő célja a hatalom megszerzése, illetőleg tartósítása a maga szférájában. Az is köztudott, hogy e két cél elérése nem egyszer “népen belüli”, más esetekben “antagonisztikus” konfliktusokhoz vezet, melyek egyfajta kompromisszumban találhatnak megoldást: a “feltétel nélküli megadás” a társadalom ellehetetlenüléséhez vezet. Az, hogy e kompromisszum működőképes lesz-e és milyen időtávon, a kétfajta elit bölcsességétől függ. “Tökéletes” és/vagy “egyszer s mindenkorra” szóló kompromisszum nincs, a kialakított mozgásformák elemei, alrendszerei elkopnak, minimálisan “garanciális javítást” vagy “tervszerű megelőző karbantartást” igényelnek. S nyilvánvaló az is, hogy előbb-utóbb az egész konstrukció elavul – technikailag is, mentálisan is – és újjal kell felváltani: követni kell a megváltozott erőviszonyokat.

A kompromisszumkeresésben mind a gazdasági, mind a politikai elitnek szem előtt kell tartania: quid pro quo. Egymás ellen tartósan nem működhetnek. A kiegyezés éppen ezért egyfajta összefonódást (is) jelent, ami számtalan formációban ölthet testet. A kétféle elit sem külön-külön, sem együttesen és különösen kamarilla- vagy ami még rosszabb: maffiaszerűen nem uralkodhat a nép vitális érdekei, értékrendje ellenében, legalábbis tartósan nem.

Naivitás azt hinni, hogy a piac törvényszerűségei puhábbak, mint bármely politikai mozgásformáé. Igaz, személytelenebbek s ezáltal objektívnek tűnnek a politikai nyomás szubjektivitásával szemben. De – mondjuk ki nyíltan – az egzisztenciális ellehetetlenülés, az “éhség kényszere” nem kisebb fenyegetés, mint a börtön, a koncentrációs tábor vagy éppen a fizikai megsemmisítés. És még valami: a politikai vezetőket demokratikusan le lehet váltani, a gazdasági vezetőket csak “forradalommal”. “Selten kommt was besseres nach” – tartja a korántsem pesszimista, inkább az emberi természettel nagyon is összhangban álló, realista szólásmondás. A gyakorlat például azt mutatja, hogy a magántulajdonon alapuló kapitalizmust csak háborúk vagy nemzeti összefogást igénylő más válsághelyzetek esetén “szokás” jelentősen korlátozni. (Más kérdés ennek fenyegető célzatú hangoztatása.) A profitmotívum teljes vagy majdnem teljes kikapcsolása ugyanis a hatékonyság hamar érzékelhető hanyatlásával jár. Jóllehet gondolatkísérletként elképzelhető olyan társadalmi–gazdasági formáció, ahol a termelőeszközök ugyan köztulajdonban vannak, mégis a működtető menedzserek profitorientáltan viselkednek, azonban a gyakorlat erre még nem szolgáltatott példát – talán nem véletlenül. Ismét más kérdés a közjó miatti korlátozás.

C. W. Mills már felismerte, nem a tulajdonosok, hanem a menedzserek7 ”vezérlik a parádét”, ők a gazdasági elit élcsapata, vezérkara. Ugyanez A. A. Berle meglátása is.8

A gazdasági elitnél végső soron a pénz számossága nyom a latban: a tőkeerő, a hitelképesség; a fizetőképes kereslet számára az a súly, mely a kérdéses problémákat eldönti. Nincs köze ahhoz, hogy az egyes ember erről hogyan vélekedik, miként “szavazna”. A döntések fő szempontja a még több pénz – profit – megszerzésének lehetősége vagy lehetetlensége. Korlátozó intézkedések legitimitását akkor és csak akkor ismeri el, ha azok valamiképpen biztonságát növelik: őrködnek a törvényes rend felett, megvédik külső és belső ellenségeitől, politikai villongásoktól, zendülésektől. Ezek érdekében áldozni is hajlandó, az ezektől szemében függetlenedő, általa fantomnak tartott “közjó” érdekében tett intézkedéseket viszont elutasítja, mert azok – úgymond – korlátozzák lehetőségét, szabadságát. Vagyis: nem igen tud mit kezdeni például olyan fogalmakkal, tényekkel, mint az externalitás vagy a közjavak. Az előbbi – mint köztudott – felismeri azt a tényt, hogy “más számlájára” írható-írandó a költség (input) és máséra a hozam (output). Például: a környezetvédelemre a “veszélyes üzemet” működtetőnél történik a ráfordítás, de a lakosság élvezi a hasznát. (A költségáthárításról – az ár és/vagy adó közvetítésével – most tekintsünk el.) Az utóbbi pedig olyan javakat jelöl, melyek használata másokat annak igénybevételéből ki nem zár; ilyenek például az utak, hidak, parkok stb. Mivel a gazdasági elit szigorúan a “cui prodest” elvének alapján áll, értetlenül fogadja azt, ha akár az externalitások, akár a közjavak létesítése–fenntartása érdekében realizált jövedelme egy részét elvonják.

A politikai elit viszont a “one man – one vote”, az emberek döntési, ha úgy tetszik: törvény előtti egyenlősége alapján áll – ha a társadalmi–gazdasági alakulat működési–döntési elve a demokrácia, a többségé a döntés. Ha nem, működési elve autoritariánus, sőt akár diktatórikus–despotikus lehet.

Összefonódás a politikai és a gazdasági elit között mindig volt és mindig lesz is. Racionális összeférhetetlenségi előírásokkal a személyes összefonódást meg lehet esetleg szűntetni, de az érdek- – és néha érték- – párhuzamosságot nem. Az elit mindkét “kasztjának” szüksége van a másikra: ez objektív követelmény. Legalábbis a kompromisszum elkerülhetetlen. Ha pedig az érdek- és értékrendek közel- vagy éppen összeesnek, ez pozitív interferenciához vezet, az egy irányba ható impulzusok felerősítik egymást. Ami egyúttal az előbb-utóbb bekövetkező fordulat oka is: bizonyos idő – esetleg évtizedek! – múltán az irányzat túléli magát, az új helyzet új megoldásokat követel meg.

A politikai és a gazdasági elit érintkezési felülete a gazdaságpolitika. Nemcsak a kettő “békés egymás mellett” élése, hanem dialektikus kölcsönhatása az az összetevő, mely végső soron a konkrét gazdaságpolitikai mozgásformát – mint eredőt – meghatározza. A skála széles: a laissez faire-től a direktív tervgazdálkodásig terjed. A két működési paradigma (one man – one vote, piac–profit) között azonban minden társadalmi–gazdasági–politikai formációnak ki kell alakítani a saját konfigurációját: tiszta eset csak gondolatkísérletekben fordul elő. Itt kell megjegyezni, hogy ha nem a demokrácia az uralkodó politikai formáció, a gazdasági elittel akkor is külön alkut kell a politikai elitnek kötnie: ismertek olyan diktatúrák, ahol a piacgazdaság vált, illetve maradt az uralkodó forma, s olyanok is, melyek az utasításos tervgazdaság legszigorúbb formáihoz folyamodtak. És fordítva is: a demokrácia sem semleges a gazdaság szervezése iránt: a skála itt is a legszélsőségesebb piacgazdaságtól a legszigorúbban dirigista gazdaságig terjedhet. Elméleti modelleket leszámítva azonban az a tapasztalat, hogy a diktatúra inkább a tervgazdasághoz, a demokrácia a piacgazdasághoz “vonzódik”. A tiszta formációk azonban ritkák.

5. A politikai elit és a tudomány

“A legbölcsebb törvények, a legfenségesebb s nemesb rendszabások, ha nincs a nemzet lelki s erkölcsi kifejlődése azokhoz … érve vagy azoktól hátramaradt, minden süker nélkül lesznek.” (Wesselényi: Balítéletekről. 135.)

A társadalmi–gazdasági–politikai folyamatok saját logikájuk szerint, lényegükből adódó mozgástörvényeik szerint a paroxizmusig fokozódnak vagy pontosabban ad absurdum, amíg önmaguk ellentétébe nem fordulnak. A társadalomtudományok megkönnyíthetik a “felismert szükségszerűség” irányának és intenzitásának körvonalazását. Jelezhetik, mikor fogy el a dilatációs tartalék, közeledik-e a töréspont.

Az uralkodó indoktrináció ellen nehéz addig felvenni a harcot, míg impotenciája a felmerülő problémák megoldásában nyilvánvalóvá nem válik. Erre célzott Uljanov (Lenin), mikor arra utalt, hogy forradalmi helyzet nélkül nincs remény a győzelemre; akkor jön el az “idők teljessége”, mikor a vezetők már nem tudnak, a vezetettek pedig nem akarnak tovább a régi módon élni. Az ideológiai előkészítésnek, az elemzésnek és felvilágosításnak persze már korábban el kell indulnia: ha nincs kijelölt irány, követők sincsenek. Az előfutároknak többnyire egyfajta mártíromság a jutalmuk, még ha ez nem is jelent okvetlenül fővesztést. De anyagi és szellemi karantént, ellehetetlenítést, elhallgattatást igen.

Nem eshetünk persze túlzásokba, nem minden, amire a családi és iskolai nevelés irányul vagy amit a médiumok közvetítenek minősíthető hamisnak, netán károsnak. Sőt, valószínűleg a nagyobbik fele nem az: a nevelés és a média a társadalmi együttélés nélkülözhetetlen feltétel- és normarendszerét sulykolja. Azt csak a mindenkori konkrét helyzet konkrét elemzése mutatja meg, hogy hol kezdődik az elit érdekében folyó indoktrináció. Ez a társadalomtudományok “megtisztelő” feladata, a filozófiáé, a közgazdaságtané, a szociológiáé, a politológiáé. A politikai szférában viszont e tekintetben a mindenkori ellenzéké a vezérszólam: a társadalomtudomány alapállása gyakran közel áll az ellenzékiséghez. A kormányzó, “intézkedő” elit ezért ritkán támogatja a társadalomtudományokat – jó, ha tűri és nem tiltja. Az objektivitás persze kötelező magatartás a tudósnak, az általa helyesnek tartott és vallott értékrend követése nem torzulhat pártossággá és/vagy apológiává. Heroizálni vagy deheroizálni igen, udvari költővé vagy bohóccá válni azonban nem tudósi attitűd. Az igazmondást akkor is vállalni kell, ha senki sem tévedhetetlen; és akkor is, ha az az anyagi és erkölcsi elismeréssel fordított arányban áll(hat).

Lindblom kiemeli, hogy a tudomány (is) sikerorientált: a legkönnyebb ellenállás irányába fejlődik. S mivel a tudomány termelőerő is, a mindenkor fennálló dialektikus kölcsönkapcsolatból eredeztethetően visszahat a társadalmi–gazdasági folyamatok fejlődésének alkatára. Közhely: korunk az információs társadalom kora, elektronikus–komputerizált éra, vezető tudományágai immáron több mint száz éve a reáltudományok körébe sorolhatóak: fizika, matematika, biológia. Ebben az érában – melynek közeljövőbeni folytatódását jósolni nem nagy merészség – átszerveződik az emberiség fizikai és pszichikai integritása: az emlékezet szerepét mind inkább az adattárolók veszik át, a kommunikáció az Internettel válik egyértelművé; a bizonyítások, ha matematikailag nem formulázhatók, többé nem számítanak hitelesnek. Ez a következő emberöltőre jellemző egyik megatrendnek tekinthető.

A társadalomtudományok valószínűleg a másodhegedűs szerepkörébe kényszerülnek. Ami természetesen nem jelenti azt, hogy fejlődésük elakad, csak azt, hogy a tudomány fejlődésének nem közülük kerülnek ki a “frontemberei”. Továbbra is érezhető lesz a tudomány ide sorolható ágaiban a természettudományok (fejlődési) alkatának ozmotikus hatása – a többi között az egzaktságra való törekvés vagy legalább annak látszata. Ugyanakkor az interdiszciplinaritás szétbontakozása is valószínűsíthető, éppen úgy, mint a természettudományokban. Sui generis fejlődési sajátosságok sem zárhatók ki, hiszen a természettudományokkal ellentétben a társadalom állandóan változik, “tanul”. A többi között a történeti szemlélet – az absztrakt idő helyett a történelmi időben való gondolkodás – megerősödése prognosztizálható. Általánossá válik, hogy az elemzésnél, a törvényszerűségek megfogalmazásánál konkrét helyzetekből indulnak ki s törekszenek az általános, a különös és az egyes világos szétválasztására.

Az, hogy az elkövetkező társadalmi–gazdasági–politikai formációk támogatják-e a társadalomtudományokat anyagilag és/vagy erkölcsileg, attól függ, mennyire érzik majd szükségét “nomotetikus propozíciók” megvalósításának – azaz mennyire tartják majd fontosnak a társadalomtudomány téziseit a folyamatok irányítására, a spontán folyamatokba való beavatkozások, a különféle “politikák” megalapozására.

Világos dolog, hogy a társadalomtudományok – melyek szükségképpen deheroizálnak – csak akkor számíthatnak támogatásra, ha “hasznosságuk” (is) bebizonyosodik. A minimum az, hogy – ha már jövőbe látás szükségképpen korlátozott – legalább a szükségesnek vélt politikai–társadalmi–gazdasági intézkedések hatásmechanizmusát és/vagy annak erkölcsi–anyagi költségeit felmérni képes legyen, egyfajta sajátos cost/benefit elemzés keretei között. Ha az “intézkedő nemzedék”, illetve kormányzata úgy véli, hogy a spontán folyamatokba való bármilyen beavatkozás káros, vagyis nincs szükség semmiféle “tudományra”, ők mindent (jobban) tudnak–látnak, akkor a társadalomtudomány fejlődése lelassulhat, eltorzulhat. Nem lesz, aki finanszírozza a “termékeny bizonytalanság” bizonyosságra fordulását.

Amiként szakértői háttér nélkül nincs remény a hatalom megtartására, úgy az is világos, hogy egy szűk értelmiségi kör egyedül nem képes a hatalom megragadására sem, nemhogy megtartására. Úgy, mint a hadseregekben, nemcsak tábornokokra van szükség, hanem tiszti és altiszti, sőt tisztesi “karra” is. Ha nem is fanatizmus–fundamentalizmus, de szilárd meggyőződés és a győzelembe vetett hit nélkül politikai hatalom nem létezhet. S ismét csak ne legyenek illúzióink: “lent” minden egyszerűbben, durvábban megy végbe, mint azt “fent” szeretnék. Az “alsópapság” monokróm látásmódú, még akkor is, ha a “püspökök” szemlélete már diakromatikus.

Végül egy érdekes megfigyelés: a társadalomtudomány “politikafüggő”, legalábbis abban az értelemben, hogy a győztes, a domináns hatalmak tudománya lesz a mérce, az iránymutató, az utánzásra csábító, csak az ott elismert teljesítmény számít igazán. Hol van ma már például a II. világháború veszteseinek – ideértve a franciákat is – közgazdasági, szociológiai stb. tudománya és hová lett a “tavalyi hó”, a sokszor dogmatikussá váló marxizmus eszmerendszere a “Wende” óta? Ma mindenütt csak az angolszász tásadalomtudomány nyomulása észlelhető, az a “mainstream”; – ami azért sajnálatraméltó, mert “a Csatornán túl” gyakran fedezik fel azt, amit a Kontinensen vagy akár a Lajtán innen már régen tudtak, megfogalmaztak és publikáltak.

6. “Az eltévedt lovas”

“A valódi törvényes szabadság s a polgári helyeztetés becsének mekkorasága főképpen háromban áll. Elsőben: kinek-kinek mennyi befolyása van hazája nemzeti létébe… hol semmi önkény törvényes kötelességei alól senkit fel nem oldoz, sem senkitől vak engedelmességet nem kíván… másodszor azon alapodik, hogy mennyiben részesül ki-ki honja boldogításában s mennyit lehet s kell annak szolgálnia… Kétségen kívül az a nemzet a legvirítóbb, mely közt legtöbbnek van legtöbb tehetsége az egésznek használnia… Abban áll harmadszor a valósi szabadság, hogy mindennek önmívelésére, s ami többnyire ebből származik, sorsa javítására kötetlen keze s szabad munkálkodási köre legyen… Ha akármi körülmények is a kifejlődés, míveltség némely vagy több útjait elzárják vagy megnehezítik, bizonyosan hátramarad az egész nemzet míveltségben… Ellenben, ahol tárva minden előtt az út: esze, iparkodása, munkája után sorsát és vagyonát nagyra emelni; hol a keresmény sokasítása, becsnevelése a vagyonnak s jövedelem szaporítása lehet kitűzött s méltán remélhető célja a munkás észnek, s ebben körülmények vagy rendszabások nem gátolják, ott mindenki hasznos szabadsággal él, ha szinte sokat tartozik is a közhaszonra fizetni. (…)

A zsiványokból összeállt Rómát az ész s míveltség tette naggyá, felségessé. Együgyü pásztorok voltak Helvéciának lakosi; gyáva halászokból állott Hollandiának első népessége, s ész és velő hatalmat és gazdagságot nyújtott nekik…” (Wesselényi: Balítéletekről. 122–125.; 134.)

Úgy gondolom, – legalább a teljesség kedvéért – ki kell térnem arra, hogyan látom a magyar politikai elit szerepét, sajátosságaikat jellemezve.

Elsőként rá kell mutatni arra – ezt Bibó is megtette, csak másfelől közelítve –, hogy a konstitutív demokráciának hazánkban – és térségünkben – nincsenek mély gyökerei, hagyományai. Az okok változatosak, a szerves fejlődés csökötté válásában én a következő fő okokat vélem felfedezni:

– A mohácsi csatavesztés óta nem volt érdemi lehetőségünk arra, hogy nemzeti sorskérdésekben, vitális alternatívák közül választva magunk döntsünk. Többé vagy kevésbé ki voltunk szolgáltatva a térséget uraló idegen hatalmak domináns – vagy annak vélt – érdekeinek. A látszatot – noha csak közjogi entitásként létezhettünk – ugyan sikerült megőriznünk, szuverenitásunk azonban pszeudo-szuverenitás volt, amit minden adandó alkalommal éreztettek is velünk. Még az is vitás, hogy mennyire sikerült ebből kikeverednünk: lehet, hogy ma is csak külső, idegen érdekek által “gúzsba kötve táncolunk”.

– Alig leplezett a magyar politikai elit nosztalgiája egyfajta autoritáriánus uralom iránt. Ennek nagy hagyományai vannak: monarcha – kormányzó – “gazda” – “legjobb tanítvány” – “Rijeka szülötte”. Ami igaz, az igaz: könnyebb bármit is elintézni az “egyszemélyi vezetővel”, különösen, ha annak hatalma nem függ holmi választott testülettől: egyszerűbb megtanulni az érdekérvényesítés specifikus módozatait. E személyiségorientált magatartás – ha nem is a maga korábbi virulenciájában – ma is létezőnek tűnik.

Az autoritarianizmus melegágya az alacsony műveltség, az önálló véleményalkotásra való készség csököttsége, ami többnyire intoleranciával és/vagy prozelitizmussal párosul. A tekintélyelv elismerésének kettős gyökere a neveltetés és az ingerszegény környezet: faluhelyen nagyobb a hajlam a tekintélyelvűségre, mint a városokban. Bár nem szükségképpen jár együtt, de gyakori a konzervativizmus és a tekintélyelvűség összefonódása: az impulzusszegény környezet erre predesztinál.

Napjainkban persze már enyhül a szétszórtság és az agrár környezet, paraszti életmód hatásának erőssége: az elektronikus média és a fejlődő infrastruktúra megteszi a maga hatását, a kiegyenlítődés város és falu között mindinkább érzékelhető. A paraszti életmód – és mentalitás – szétfoszlik, az agráriumra a foglalkozás-szaktudás lesz a jellemző, a kulturális nivellálódás lép a hagyományőrzés helyére. A folyamatot persze – Magyarországon legalábbis – fékezi az anyagiak hiánya: nem mindenütt sikerül a jövő követelményeit érvényre juttató oktatás, egészségügy stb. meghonosítása. A közlekedés is elmarad még a kívánalmaktól; sőt az iparosítás folyamata is elakadt. Azonban ha egyszer majd sikerül magunk mögött hagynunk a stagfláció “gyászkorszakát”, a kiegyenlítődés folyamata újra kibontakozhat s ez társadalmi–gazdasági–politikai téren is éreztetni fogja hatását, a mennyiség előbb-utóbb itt is minőségbe fog átcsapni. A feltételes reflexszerű tanult attitűdök helyére mindinkább a tudatos döntések lépnek. Ne legyenek persze illúzióink: ehhez még évtizedek, talán még ennél is hosszabb idő szükséges. Mindez nem jelenti a politikai paletta szükségszerű szűkülését, de azt igen, hogy a fanatizmus és/vagy a fundamentalizmus visszaszorul, a “Führerprinzip” érvényesülése elhalványul, a tömegek nem lesznek vak eszközök a populisták vagy a születési- és pénzarisztokrácia markában.

– A “posztkommunista” elittel általában is az a gond, hogy nincs meggyőző értékrendje s példamutatása sem magabiztos. Ez abból eredeztethető, hogy sem a “kommunista” érában, sem azt századokkal megelőzően nem volt olyan magyar elit, mely szuverenitásban – ha úgy tetszik: népben–nemzetben – gondolkodhatott volna. Mátyás király óta a mindenkori magyar elit többé-kevésbé kényszerpályán mozgott s ellenzékisége többnyire nem volt több hangzatos, de tartalmatlan kuruckodásnál. A labancok, mamelukok pedig anyanyelvi szinten mondogatták: “ja” vagy később: “szaglaszno”. Az igazi hatalom valódi elitjének árnyékában csak a komprádor szerepe jutott, csak a maga önös (csoport) érdekeit képviselte és/vagy látta át, artikulálta. A nemzet vitális döntéseiben csak statisztaként vett részt; jó esetben díszvendégként, de nem a “házigazda” minőségében. Igaz, így felelősséget sem kellett vállalnia. Mai gesztusai ezért nem meggyőzőek: ma is külföldi szereplők képviselőjeként vagy epigonjaként ágál. Szerves fejlődés híján ezért a gyökértelen megosztottság – és hiteltelenség, viselkedészavar.

Hozzájárul ehhez – Nyugat és Kelet közötti “kompország” vagyunk – a cezaropapizmus áthallása, az ortodoxia feltétlen rítus- és tekintélytisztelete. Megköveteli a hitből – nem a racionalitásból és/vagy (tudományos) meggyőződésből! – eredő mindennapos tanúságtételt, az egyűvé tartozás megvallását, sok esetben egyfajta miszticizmust preferálva. A hagyományok ereje parancsolta tabuk és totemek tiszteletének megsértése kirekeszthet, elmagányosíthat. Az Ész Istennőjét kevéssé imádjuk, de nagyra becsüljük a “közös almot”.

– Politikai erudíciója sekélyes és talmi. Ami talán természetes, ha figyelembe vesszük, hogy politikai iskolákat a múltban a Párt és a szakszervezet működtethetett.

Ami azonban mégis számonkérhető lenne: ha már valaki pozícióba került, legalább utólag megszerezhetné “szakmájának” elemi ismereteit. Nem különös, hogy a társadalom következetes harcot folytat mindenfajta kontárok ellen: orvosi, vízvezetékszerelői stb. gyakorlatot csak az folytathat, aki képes bizonyítani szakértelmét – a politikusok azonban kivételek? Jobb esetben legfeljebb egy diszciplínához értenek: történelem, közgazdaság, jog stb. Interdiszciplináris áttekintésük, ismeretanyaguk azonban más területeken felszínes.9

Még különösebb azonban, hogy a politikai elit elméleti fogyatékosságait nemcsak, hogy leplezni nem igyekszik, de a tudás-hézagokat szakértők igénybevételével sem igyekszik pótolni. Úgy tűnik, kimondhatjuk: lebecsüli a tudományt s annak képviselőit. Amit tud, azt az iskolában szedte fel s a médiumokban hallottakkal egészíti ki, esetleg ellenőrizetlen–ellenőrizhetetlen szóbeszéddel. Emiatt csak a praktikum–pragmatikum iránt mutat érdeklődést – annak is csak az iránt a szeletkéje iránt, mely hatalmának, poziciójának megvédésére és megtartására irányul.

– Akárhogyan is nézzük, a mai magyar politikai elit a “kommunista párt”, a szakszervezetek vagy az egymással marakodó mindenfajta testületi élet iskoláját járta ki – gyakran a valóságban is, de képletesen mindenképpen. Attitűdje óhatatlanul ezekhez az etalonokhoz igazodik. Érdekérvényesítésében nem a többségi támogatottságot célozza meg, hanem a személyes kapcsolatokra, a klientélára, a “familiárisokra” támaszkodik. Eltitkolás, manipulálás, “szédelgő feldicsérés” éppúgy fegyvertárához tartozik, mint a kulisszák mögötti, “informális” döntéshozatal. Ez a generáció nem képes, de nem is akarja a maga árnyékát átlépni. Félreértés ne essék: mindez nemcsak a ma éppen regnáló koalícióra és holdudvarára jellemző.

Mivel maga sem érti a világot, amelyet irányítani lenne hivatott, világnézete inkább érzelmi, mint értelmi motiváltságú.10 Innen adódik, hogy sok esetben menekül az elmúlt korok paradigmáihoz, etalonjaihoz, melyek a “maguk korában” talán érvényesek, helytállóak lehettek (bár ez sem bizonyos), azonban ma már érvényüket veszítették. E vonatkozásban elsősorban a fel-felbukkanó bigottan vallásos nézetekre, a szélsőségesen jobbos vagy balos lózungokra, a soviniszta–revizionista reminiszcenciákra stb. gondolok. De a 30-as, 40-es évekből is a feudális, szociális érzékenység híján lévő magatartásformák kísértete bukkan fel, nem Szekfű, Bibó vagy Németh László tanítása, messzetekintő világlátása. Sokan – úgy tűnik – Rip van Winkle-ként aludták át az elmúlt időket, s nem akarnak tudomást venni azok történéseiről, változásairól, haladásáról.

Nehéz nem visszautalni Bibó több mint fél évszázados intelmeire. Óvni próbálta a magyar politikai elitet, hogy olyan követelményeket támasszon, melyeket teljesítmény nem támaszt alá; ne ringassa bele magát a “nagy intenzitással átélt félelmes és félrevezető élményekbe”, melyek csak féligazságokhoz, hamis mítoszokhoz vezethetnek; csak az öncsalások igazolására jók és nem többek bizonyos indulatok kielégítésénél; ne higgye el, hogy a kultúrfölény – ha van – az örökség jogán jár: azt csak az elismert tudományos–művészeti teljesítmény adhatja meg, állandó verseny közepette. Ne vélje a történelmet fatalitásnak, de szabadon formálhatónak sem, hanem annak, ami: választásnak a mindenkor adódó potenciális alternatívák közül.

A politikai elitet – mint a magyar elit más rétegeit is – egyfajta intolerancia jellemzi eltérő nézetek – vagy általában: a másság iránt. Néhány szimptóma: a többségi akarat el nem ismerése, ha az nem a mienk; a saját érték- és érdekrend egyedülvalóságáról való meggyőződés s annak gyakran “össznépi” szintre való emelésének szándéka; a kisebbségi érdekek–értékek lebecsülése, negligálása. És ha mégsem ilyen eredmény jönne ki, minden eszköz jó a magunk akaratának érvényesítésére, olykor még a demokrácia látszatára – alapszabály, alkotmányosság! – sem kell ügyelni.

A magyar politikai elit viszolyog a kényes kérdések felvetésétől, hát még adekvát megoldásokra tett javaslatoktól/kísérletektől. Mintha a Monarchia-korabeli “fortwursteln” taktikája köszönne vissza: lehetőleg nem kell beavatkozni, a folyamatok majd “kiforogják” magukat s előbb-utóbb maguktól megoldódnak. Címszavakban a maga előtt görgetett, meg nem oldott problémákból: egyházak és állam szétválasztása, nagy ellátó rendszerek és oktatásügy reformja, katonaság szerepe és nagysága stb. Vagy utalhatnék éppen az alkotmányozás elakadására is.

A politikai elit még ahhoz sem szokott hozzá, hogy a tömegekétől elkülönülő (központi) akarata, a “leadership” érvényesítése a meg nem választás kockázatával járhat. A könnyebb ellenállás vélt útját (tévútját?) választja: azt igyekszik elhitetni, hogy az általa képviselttől eltérő más alternatíva nem is létezik.

Jegyzetek

1 A “történelmi” vallások fokozatos szekularizációja végül is oda vezet, hogy ha állam és vallás különválik, az egyházak számára nem marad más befolyásolási lehetőség, mint az indoktrináció. Ezért is ragaszkodnak, ameddig csak tudnak, az oktatás–nevelés frontján még megtartott állásaikhoz. Ha ezek elesnek, a hagyományos jelképek és szertartások hatása is elpárolog néhány emberöltő alatt. A nem-történelmi egyházak a modern világ adta szorongásokban nyújtott vigaszban találják meg befolyásuk forrását és igazolását; – ez másfajta legitimációs forrás.

2 Max Weber utal arra, hogy nem szükséges az uralom gyakorlásához a többségi támogatottság, elegendő a jóindulatú semlegesség és/vagy a passzív beletörődés is.

3 Gyakori veszély a “ciklikus rövidlátás”; vagyis az, hogy a felmerülő problémák megoldásánál (csak) olyan időtávban gondolkodnak, mely lezárul a mindenkori választási ciklussal. Holott nem kevés a csak hosszú távon megoldható kérdés – vagy legalábbis az olyan, ahol a döntés utóhatásai csak szekuláris időtávon mutatkoznak, terhüket vagy áldásaikat a következő generációk kénytelenek viselni.

4 A választó szempontjából azonban minden párt veleszületett gyengéje: nem “méretre szabott”. Amelyiknek tetszik a külpolitikai programja, annak nem biztos, hogy egyet lehet érteni szociálpolitikájával. Tehát mindig kisebb-nagyobb megalkuvás kell ahhoz, hogy az ember pártot válasszon: a legkevésbé rosszat, nem a legjobbat.

5 Schott szerint a konstitutív–szubsztantív demokrácia e század szülötte. Fogalmazása szerint a kritérium a nők és a kisebbségek emancipációja. Ha érvelését elfogadjuk, akkor a demokratikus éra kezdete Ausztriában 1918-ra, Belgiumban 1948-ra, Dániában 1915-re, Finnországban 1944-re, Franciaországban 1946-ra, Németországban 1949-re, Olaszországban 1946-ra, Japánban 1952-re, Hollandiában 1919-re, Új-Zélandon 1907-re (ez a legrégebbi!), Novégiában 1915-re, Svédországban 1918-ra, Svájcban 1971-re, az Egyesült Királyságban 1928-ra és végül az USA-ban 1970-re tehető. A többi ország könyve megírása (1984) idején – szerinte – még vagy már nem volt demokratikus berendezkedésű.

6 A választási ígéretekhez való ragaszkodás megkövetelése már a múlt századi országgyűléseken is előjött: a megyék ahhoz ragaszkodtak, hogy küldöttjük követként viselkedjék. Vagyis olyan megnyilvánulásai legyenek – s ami a fő: úgy voksoljon –, ahogyan azt “otthon” elhatározták. Ha nem akarja ezt az utat járni, mondjon le, különben visszahívják. Az akkori alsótábla több küldötte azonban nem szívesen vállalta ezt a beszűkített szerepet: képviselő szeretett volna lenni, vagyis bizonyos (nem kevés) önállóságra tartott volna igényt s csak egy új választás válthatta volna le őt a kérdéses több éves periódus végén. Sok jóképességű értelmiségit tartott vissza – és tart vissza ma is – az aktív politizálástól a beszűkített szerepkör, s ez nem emelte a mindenkori országgyűlések szellemi színvonalát.

7 ”Decision-making… at the top (of the corporation) is slowly being replaced by the worried-over efforts of committees, who judge ideas tossed before them, usually from below the top levels.” (The Power Elite. Oxf. UP., 1956. 134.)

8 ”Stockholders, though still politely called are passive. They have the right to receive only. The condition of their being is that they do not interfere in management. Neither in law; nor, as a rule, in fact do they have that capacity.” (Power Without Property. Harcourt – Brace, 1959. 74.)

9 Egy anekdota szerint – si non e vero, e ben trovato – a közelmúlt egyik miniszterelnöke néhány perc után megvallotta állásfoglalását kérő pénzügyminiszterének: cselekedjék legjobb belátása szerint, ő közgazdasági–pénzügyi kérdésekhez nem is konyít. Holott: az ország akkor is, ma is ezer gazdasági sebbel borított.

10 Aki szépen és/vagy az érzelmekre hatóan tud szónokolni, dagályos szóvirágokat széthinteni, annak nagyobb becsülete van “közönsége” (választói) előtt, mint azoknak, akik az “understatement”-tel vagy legalábbis a száraz tényekhez való ragaszkodással kísérleteznek.

Irodalom

H. Arendt: A totalitarizmus gyökerei. Európa, 1992.

R. Aron: Power, Modernity and Sociology. E. Elgar, 1988.

R. Aron: Machiavel et les tyrannies modernes. Fallois, 1993.

F. Fukuyama: A történelem vége és az utolsó ember. Európa, 1994.

J. K. Galbraith: The Anatomy of Power. Houghton-Mifflin, 1983.

G. Hodgson: The Democratic Economy. Penguin Books, 1984.

Ch. E. Lindblom: Politics and Markets. Basic Books, 1977.

Ch. E. Lindblom: Democracy and Market System. Norwegian UP, 1988.

S. M. Lipset: Political Man. Johns Hopkins UP, 1984.

J. S. Mill: On Liberty. Chicago UP, 1952.

J. S. Mill: Representative Goverment. Chicago UP, 1952.

C. W. Mills: Az uralkodó elit. Gondolat, 1962.

D. D. Raphael: Problems of Political Philosophy. McMillan, 1990.

Lord Robbins: Politics and Economics. St. Martin’s Press, 1963.

K. Schott: Policy, Power and Order. Yale UP, 1984.

J. A. Schumpeter: Capitalism, Socialism and Democracy. Unwin, 1987.

Wesselényi Miklós: Balítéletekről. Kriterion, 1974.