Szerda délutánonként benépesül a belvárosi kis bőröndös üzlet. Itt ta­lálkoznak az Arménia Örmény-Magyar Baráti Kör tagjai, hogy azután valamelyikük otthonában folytassák az összejövetelt. A tulajdonos, a mester, Simon József Zaven már Magyarországon született, ahová nagyapja menekült Konstantinápolyból, az ún. első holocaust idején, 1914-ben. Keveset tudunk róluk, egy olyan nemzeti kisebbség jelené­ről és múltjáról, amely már a középkorban, főként kereskedőként itt volt Magyarországon, s amely talán éppen kereskedő voltával is össze­függésben olykor a zsidókéhoz hasonlítható üldöztetésnek, gyűlölet­nek volt kitéve a világ egyes pontjain. Simon József Zavené a szó.

Magyarországon ma kb. ezer örmény család él. A magyarországi ör­mény kolónia tulajdonképpen három részből tevődik össze. Az erdélyi örményekből, a keleti örményekből, vagyis a deportálások, az 1914­-15-ös mészárlások elől menekült örményekből – akkor 70 család ér­kezett Magyarországra, az ő leszármazottjaik vagyunk mi, én magam is (egyébként egy idős néni él még itt, Magyarországon, aki végigélte a genocídiumot) – és azokból, akik 1945 után kerültek ide házasság vagy valamilyen tanulmányút révén, azután itt maradtak, letelepedtek, egzisztenciát teremtettek maguknak.

Az örményekkel szemben ma Magyarországon semmiféle gyű­lölség nincsen. Sőt azt lehet mondani, a magyar társadalom nagy szimpátiája érezhető az örménység iránt. Ez abból is adódhat, hogy nagyon sok erdélyi örmény él Magyarországon, akik az idők során in­tegrálódtak. A földrengés után a magyar társadalom maximális segít­séget nyújtott. Itt, Magyarországon, a világon elsőként több száz ör­mény gyereket fogadtak be egy hónapra, és 73 millió forint gyűlt össze a Magyar Vöröskeresztnél. Ezt a szimpátiát onnan is le tudom mérni, hogy az örményországi földrengés idején vadidegen emberek jelen­tek meg az üzletben, hogy hogyan tudnának segíteni?

Az Arménia Örmény-Magyar Baráti Kör egyébként semmiféle nemzetiségi, politikai vonalat nem képvisel; kizárólag kulturális téren működünk, mert kevesen vagyunk. A többség már elfelejtette a nyel­vet, csak vallásilag kötődik az örménységhez. Saját kultúránkat ápol­ni, megismerni, és akiket ez érdekel, azokkal megismertetni – ezt a kultúraőrzést jelenti ma a magyarországi örmények önszerveződése. Működik Magyarországon egy örmény katolikus egyházközség is, te­hát az egyházi autonómiánk is létezik. Ami a világ többi örményével való kapcsolatot illeti, ez annyiból áll, hogy tudunk egymásról, van egy külföldi örményekkel kulturális kapcsolatot tartó intézet-olyan, minta Magyarok Világszövetsége – amely összefogja a világ különböző ré­szein élő örmény diaszpórákat és kulturális támogatást nyújt. Ezzel a szervezettel van nekünk kapcsolatunk és a baráti társaságok örmény­országi szekciójával; kapunk újságokat, tankönyveket, könyveket. Kapcsolatban vagyunk a belgiumi örményekkel, a bécsiekkel és az er­délyiekkel.

Az örmények, tudjuk, szétszóródtak a világban. De a közös őshazának ma is kell legyen valamiféle összefogó szerepe. Hiszen megfogalma­zódtak olyan vágyak is, elsősorban az Amerikában élő örmények ré­széről, hogy létezzen egy független Örményország.

Ők tulajdonképpen arra vágynak, hogy az örmények által szent hely­nek tekintett Ararát másik oldala is (ahol kurdok laknak) Örményor­szághoz tartozzék. De az örménység egy másik része szerint ez irreá­lis célkitűzés. Amikor az örmények ezt el akarták érni, a világ nem se­gített, mint ahogy most sem. Hát még azt sem lehetett elérni, hogy a nagyhatalmak támogassák a genocídium tényének elismerését. Mert hiába ismeretesek az örményeket ért üldöztetések 75 év óta, Tö­rökország ma sem ismeri el. Azt mondják, átcsoportosították a lakos­ságot, mivel háború volt. Igaz, hogy közben másfél millió embert lemé­szároltak – dokumentumok bizonyítják, de Törökország ezt nem is­meri el. Ma is nagyon nehéz helyzetben van az örménység, mint ahogy a történelem folyamán mindig: egy mohamedán tengerben egyetlen keresztény államként (pontosabban: a grúzokkal együtt); s itt válik problematikussá a függetlenség kérdése is: hiszen abban a pilla­natban, ha kiválik a Szovjetunió kötelékéből, megeszik.

A Törökországon belül élő örményeknek ma vannak iskoláik, egyházi szervezeteik, újságjaik, de a török alkotmánynak van egy olyan pontja, amely szerint minden tevékenység, amely nem a törökséget és a török kultúrát szolgálja, törökellenes. Tehát minden meg­történhet bármikor a törökországi örményekkel – ahogy 1914-ben is megtörténhetett -, ha egy szélsőséges kormány jut hatalomra. Annak idején az örmények voltak az okai mindennek, máskor a zsidók, min­dig kellett és lehetett egy népet találni, amelyiknek a többség nagy erejével neki lehet menni. Ürügy mindig adódhat. Az első világháború idején azt mondták, az örmények az oroszokat támogatták, ezért kel­lett őket elpusztítani. Bármi megtörténhet bármikor.

Ön szerint mi lehet az oka annak, hogy Magyarországon erről az 1914-15-ös, úgynevezett első holocaustról, amely az örmény népet sújtotta, eddig alig lehetett tudni, hallani? Tulajdonképpen csak most tört meg a jég egy tévéfilmmel.

Ennek nagyon egyszerű oka van. A török kormány nem ismerte el a genocídiumot, a magyar kormányok pedig mind a háború előtt, mind a háború után törökbarát politikát folytattak. Ez volt az, ami elhallgat­tatta a tényeket, egyszerűen nem vettek tudomást róluk. A magyar közvélemény tulajdonképpen Franz Werfel A Musza Dagh negyven napja című regénye alapján ismerte meg ezt az első holocaustot. Korbuly Domokosnak Az örmény kérdés a magyar közvéleményben címmel 1942-ben megjelent könyvét korábban nem akarták kiadni, majd később, a nyilas időkben, bírósági eljárást indítottak ellene. A magyar irodalomban Herczeg Ferenctől Bródy Sándoron át Tabéri Gézáig említik az örmény genocídiumot, mégis elsikkadt ez a téma, és szerintem még ma is elsikkad az új genocídium, a bakui, a karaba-hi, mert most Litvániával vagyunk elfoglalva.

Önök innen, Magyarországról látnak-e valamilyen megoldást az ottani helyzetre?

Ez most már nagyon nehéz dolog. Az én meglátásom szerint egyet le­hetett volna tenni két évvel ezelőtt: ha bevonultatják a belügyi csapa­tokat arra a területre, és Karabahnak vagy önálló státust adnak, vagy hozzácsatolják az anyaországhoz. Ha azt mondjuk, hogy elítéljük a sztálinizmust, a sztálinizmus bűneit, ha revideáljuk a múlt hibáit, akkor nem igaz az, hogy nem lehet határokat kiigazítani a Szovjetunión be­lül. A 30-as években is voltak határkiigazítások az ukrán és az orosz föderáció között, sőt az északi, balti államok és az orosz föderáció kö­zött is, tehát szerintünk meg lehetett volna ezt a kérdést oldani. Most már, hogy idáig fajultak a dolgok, nem tudni mi lesz. Kb-ülés kb-ülés hátán, de semmiféle komoly határozat nem született. Az örményeket magukra hagyták, a blokád a mai napig fönnáll. Ha a népek önrendel­kezési jogáról beszélünk, akkor ugyanúgy joguk van az örményeknek Karabahban a saját életüket élni, mint ahogy nekünk jogunk van bár­hol a világon magyarnak lenni, örménynek, akárminek lenni.

Csak hát ezt a jogot az ott élő azerbajdzsániak egy része tetteiben nem ismeri el . . .

Mondhatjuk azt is, hogy ez egy modern vallásháború, mert a síita mu­zulmánok és a kereszténység törvényei közötti különbségek is közre­játszanak, és ugyanúgy üldözték a bakui zsidóságot is, ugyanúgy ül­dözték el a bakui oroszokat is, mint a bakui örményeket. Tehát ez már egy összetettebb kérdés. Vagy a központi kormánynak kellene meg­oldást találnia, vagy a hét köztársaságnak megoldani a problémát, amire viszont egyelőre semmi kilátás nem mutatkozik.

Így látja az „örménykérdés" mai állását egy vad nemzeti indulatok ál­tal fenyegetett nép magyarrá vált, de kibocsátó népe szenvedéseire még érzékenyen rezdülő képviselője. Magyarországon örménynek lenni legfeljebb kuriózum. A Kaukázusban azonban éppolyan szenve­délyeket csiholó tény, mint amilyenről a kisebbségi sorsot megélő er­délyi magyarok, szerbiai horvátok, albánok, koszovói szerbek vagy éppen bulgáriai törökök számolhatnak be. Vizsgáljuk meg tehát egy ilyen, tőlünk távolabb eső példán, a kaukázusi konfliktus forrásainál, egy nemzeti ellentét gyökereit és szárba szökkenését. (Lásd Fuat Orçun cikkét e számunkban.)