Szerkesztő bizottságunk kérdést juttatott el hazai és külföldi társadalomkutatókhoz. A kérdés így szólt: Új világrend született-e 2003 tavaszán? Kezdeményezésünk célja, hogy felmérjük az iraki háborúnak a nemzetközi viszonyokra (jogra, politikára, gazdaságra, kultúrára) gyakorolt hatását. Szerzőink az alábbi írásokat ajánlották fel közlésre a körkérdés keretében.
Az "új világrend"-retorika felbukkanása háborúk, vagy újabban akár az azokat megelőző, elhúzódó viták után előre programozott. Sokan úgy hiszik, hogy a hidegháborút követő években amerikai copyright-tal forgalmazott koncepcióról van szó. Valójában azonban az "Amerika az új Róma"-ötlet legalább százéves. Már 1903 áprilisában Theodore Roosevelt, az USA akkori elnöke arról beszél, hogy országa gazdasági erejéből, nagyságából és politikai rendszeréből következően Rómához hasonló helyet foglal majd el a XX. században. Az első világháborút követően a másik oldalról észlelték ezt az erőt. A kor német értelmiségi publicisztikájában (Riecker, 2003) megjelenik az országot a saját rendszerébe vonó Pax Americana, vagy Pax Angloamericana gondolata. Friedrich Naumann, a Mitteleuropa-koncepció szerzője, a Weimari Alkotmány egyik szövegezője az "angol-amerikai óriásimperializmusról" ír, amely egy az egész földet átfogó Róma létrehozásával próbálkozik. Friedrich Meinecke, egy ismert történész Versailles-t 1919 augusztusában a pydnai csatához (i.e. 168) hasonlítja, amikor is Róma megsemmisíti a makodon erőket és a görögséget ellenőrzése alá vonja. Mások – volt, aki 1945, mások 1989 után – az amerikaiak megerősödését Róma Karthágó feletti győzelméhez hasonlítják. De később – ugyan más szövegkörnyezetekben – a Róma-metafora előbukkan Toynbee-nál és Kissingernél is. Úgyhogy 1991-ben Bush Senior az Új Világrend meghirdetésével (akkoriban a politikai publicisztika talán 2-3 évig használta ezt a fogalmat) tulajdonképpen kevésbé újított, inkább a hagyományos retorikát fogalmazta valamelyest újra. A mostani vita pedig – egyelőre – itthon és Európában e ‘91-es Öböl-háború utáni szövegek megjelenésének tűnik – utánjátszó mozikban. Az amerikai politikai elit – közvetlen érdekövezeteiben – eddig is rendszeresen és közvetlenül alkalmazott fegyveres erőt – a puccsok megrendelésétől a közvetlen beavatkozásig -, általában nem figyelve a szövetségesek elkötelezettségének mértékére a formális demokrácia intézményei iránt. A 90-es években – a másik oldalon a szovjet geopolitikai fékek elolvadásával – az akciók sugara megnőtt (Spreen, 2003). A tartalmi újdonságot azonban nem lehet letagadni. Ebben a szakaszban valamilyen formális demokrácia exportja részévé válik az amerikai expanziónak. Az ellenfelek kétségtelen autokrata rezsimek. Persze vannak rajtuk kívül is más autokrata formációk, ahol a gazdasági, vagy geopolitikai érdekek védik a rezsimet az amerikai beavatkozástól. S természetesen az erős amerikaiak sem ölelgetik a forró kályhát. Az atomhatalmak hosszabb távon is biztonságban érezhetik magukat az amerikai eredetű erőszakosabb elitváltási próbálkozásoktól. Ily módon kialakul az unilaterális katonai-politikai beavatkozási próbálkozások kettős szintje. Az első szinten a sokat ismételt amerikai globális felelősségvállalás nem érvényes az atomhatalmakra és közvetlen befolyási övezeteikre. A második szinten pedig az amerikai geopolitika regionális képviseletére vállalkozó hatalmi központok – akár autokraták, akár nem – számíthatnak arra, hogy az amerikaiak békén hagyják őket. Nem tudjuk, jelent-e ez valódi védelmet, mint a 60-as években. S az sem világos, mi történik, ha az autokrata szövetségesek nemhogy nem jelentik ki, hogy ők is a demokrácia védői, hanem ellenkezőleg, rendszerüket a nemzetközi porondon jól láthatóan tovább keményítik. Végül, az sem látható, meddig és milyen körülmények között maradnak az ideológiai elemek, a "demokráciaexport" részei ennek a globális geopolitikának.
Mindazonáltal magában a globális rendszer szerkezetében, szerintem, nem beszélhetünk unipolaritásról. Ellenkezőleg, a világ különböző gazdasági, kulturális, ideológiai, oktatási részterületein inkább más és másmilyen, részben egymást átfedő multipolaritásokkal találkozhatunk.
Újabb szerzők ehelyütt többnyire triadizációról beszélnek (pl. Gunaratne, 2002). Louch-Hargittai-Centeno (1999) szerint pedig lényegében a globális függőség három alapmodelljéről lehet beszélni: interdependens globalizációról (vagyis az univerzális modellről), birodalmakról és "civilizációkról" (a cluster-modellről), illetve hegemonikus globalizációról (a hegemonikus modellről). Az univerzális modellben az országok vagy térségek közötti kölcsönösen azonos helyi értékű, elvben megfordítható irányú kapcsolatok a meghatározók. A cluster-modellben a politikai, gazdasági és/vagy kulturális kommunikáció egyre inkább adott zónákon, civilizációs térségeken, országcsoportokon belülre kerül, vagy legalábbis ott összpontosul. Ez megjelenhet pénzáramokban, kereskedelmi kapcsolatokban, párhuzamos kulturális divatokban, a korábbi közös birodalmi gyermekszobákból (árvaotthonokból?) származó emléktöredékekben. A hegemonikus modell nem jelenti feltétlenül – ahogy ezt ma oly sokan hiszik – egyetlen központ uralmát valamennyi kapcsolati relációban. Attól, hogy egy időszakban egyetlen, regionálisnál nagyobb katonai mozgási képességű hatalom létezik, még a kisebb politikai, gazdasági potenciálú térségek számára nem szűnik meg a középhatalmak függőségi-kliensi hálózataiba illeszkedés problémája. A globális nagyhatalom adott pillanatban persze felhasználható, "kijátszható" a helyi erőterektől való relatív függetlenedésre, a regionális hegemón valamilyen ambícióival szemben is. Azonban az "új Európa" atlantista PR-akciója a kontinentális európai hatalmakkal szemben az iraki háború elején, felfogásom szerint, bár ilyen lépésként értelmezhető, végül is – függetlenül a háború kimenetelétől – a közép-európai mozgástér formálása szempontjából most kifejezetten károsnak tűnik. Olyan pillanatban demonstrálta az európai (értelmiségi?) közvéleménynek azt, hogy elképzelhető, az "új fiúk" más, kritikus pillanatokban sem állnak majd mögötte és egy külső versenytárs szempontjait is hajlandóak lesznek "behozni a falakon belülre", amikor ez különösen kellemetlennek, sőt kifejezetten elítélendőnek tűnt. Én még jól emlékszem a kora tavaszi, félmilliós berlini háborúellenes tüntetésen a "régi Európa" táblákra, jelszavakra. És látom a friss elemzésekből, hogy erre a "minipróbatételre" hivatkozva, hogyan fogalmazódnak meg különféle "erősítsük a kipróbált európai magot különböző félig-megbízható újoncokkal szemben!" programok. Végül is úgy tűnt-tűnhetett, hogy egyfajta értékközösség helyett félig végiggondolt stratégiai érdekeink, vagy inkább csak annak retorikája fogságába kerültünk.
Az univerzális modell érvényesülésének valószínűsége mindazonáltal nem igazán nagy. A már idézett Louch et al (1999) a "globalizáció" mértékeként megvizsgálta a nemzetközi távbeszélődíjak 1981-1995 közötti alakulását. Világosan látszik a telefonkapcsolatok hierarchiája és a "gazdag" országok s ezen belül is az amerikai központ szerepének felerősödése. De hasonló összefüggéseket mutat ki Barnett-Salisbury (1996) a nemzetközi telekommunikációs rendszer 1978-1992 közötti kapacitásváltozásaira, vagy Smith-White (1992) a nemzetközi áruforgalomban. Ezekben a "triad" (USA-EU-Kelet-Ázsia-centrikus) szerkezet szinte mindenütt az unilaterális, amerikai központú modelleknél jobban írja le a forgalmat. Bergsen-Sonett (2001) a Global 500 cégeinek regionális megosztását vizsgálva, 29%-ánál ázsiai, 34%-ánál európai és 33%-ánál amerikai hovatartozást identifikált. Még ha tudjuk is, hogy a legnagyobb vállalatok között többségben vannak az amerikaiak, és hogy a multinacionális vállalatoknak "nincs igazán hazájuk", a gazdaságban láthatóan mégsem észlelhető unilateralizmus. Más felfogások a "triad" helyett a G7 országcsoportot tartják igazi központnak a hálózatokban. Straussvogel (1997) a Prigogine-féle disszipatív szerkezetek elméletét a világrendszer-teóriákkal ötvözve a rendszert "nonlineáris kapcsolatok által összerendezett, egymást átfedő, együttműködő és egymással versengő alrendszerek együttesének" látja. Hagil (1999) a kommunikációs technológiákat geopolitikai szempontból vizsgálva, multipolaritást érzékel. Castells (1996) a globális információs gazdaságban is a "triadot" észleli. A példákat oldalakon át sorolhatnám. A válsághelyzeteken és a szűkebben vett katonai rendszereken kívül a maradéktalan amerikaközpontúság – úgy látszik – a "mezopotámiai kaland" ellenére is fikció.
A reálfolyamatok szintjén láthatóan a modern információgazdaság egyfajta "kollektivista" világrendszer alapjaként fogható fel. Ez a nyilvánvaló kiindulópont. A világrendszer fentiek szerint értelmezett alapmodellje alapvetően clusterekbe rendeződött. A verseny és a (részleges) hegemónia e clusterek között és csak kisebb mértékben ezeken belül folyik. Mindegyik ilyen "elsőligás" clusternek megvan a maga (esetleg egynél több) periferikus clustere. A függőség mintái igen sokfélék lehetnek. Az adott meghatározó periferikus függőség legtöbbször nem zárja ki, hogy onnan másmilyen "elsőligás" clusterek felé is kiépüljenek kapcsolatok. Vitatott, hogy a félperiféria számára mi a kifizetődőbb: egyszerre minél több "elsőligással" minél intenzívebb kapcsolatba kerülni, mert így a mozgástér nő és a függőség mégiscsak elviselhetőbbé válik, s nem sokat törődni azzal, hogy azok egymásra miattunk (?) féltékenyek lehetnek. Avagy ellenkezőleg, hasznos lehet minél bizalmibb viszonyba kerülni valamelyik "elsőligással". Ha mi az ő érdekei mentén minél többet magunkra vállalunk (általában a saját félperiferikus régiónkon belül és csak elvétve másik "elsőligással" nyíltan szembefordulva), akkor kiegészítő forrásokhoz juthatunk és esetleg a központi cluster hajlandó lesz specifikus szempontjaink képviseletére mások felfogásával, vagy kulturális mintáival szemben a régióban. Egyes hegemon hatalmak, mint a náci Németország a 30-as évek második felétől kezdve, tudatosan versenyeztették régióbeli csatlósaikat. A kicsiknek évekig nem is volt igazán komoly esélyük a távolmaradásra ebből a versenyből. A szovjet hegemon sokkal ritkábban, sokkal inkább kulisszák mögött és ad hoc kártyaleosztásokat követve gyönyörködött a csatlósok-szövetségesek (?) "agárversenyében". Mindenki külön függött Moszkvától és külön súghatott egy olyan fülbe, amelyről azt hihette, hogy csak neki van hozzáférése. Mindez csupán az utolsó tíz évben kezdett – olyan részterületeken, mint a kutatás-fejlesztés – lassan változni. Az amerikait – nem kiemelt stratégiai övezetekben, s Kelet-Közép-Európa most ilyennek számít – láthatóan nem sokat foglalkoztatja a junior szövetségesek egymáshoz való viszonya. A régió elitjeinek gondolkodásmódját azonban ma is láthatóan a már bemutatott német-orosz függőségi modell determinálja, és az amerikaiakkal szemben is – magától – annak nemzedékeken át begyakorolt viselkedési módjait próbálja meg alkalmazni. Érdekes módon ezzel az amerikaiakat is kondicionálja. ők ugyan maguktól ennek az érzelmi-hangulati kereteire eleinte nem is gondoltak. De végül is milyen kormánytisztviselő csoport ellenkezik, ha valamilyen külföldiek a "nagy fehér főnöknek" szánt nyelvcsapásokkal tisztelik meg?
A cluster-modellben a nagy blokkok jellemzői számítanak (Gunaratne, 2002), a hálózati modellekben azonban inkább az egységek közötti kapcsolatok, viszonyrendszerek lesznek érdekesebbek. S valószínűleg a kétdimenziós központ-periféria típusú kapcsolatok helyén a rendszerben ma inkább n-dimenziós függőségeket találunk. Újabb kutatások (pl. Townsend, 2001; Smith-Timberlake, 2001) bonyolult statisztikai technikákkal igazolják e függőségi terek meglétét. Jelenlétük az USA-ra és a G7 csoporthoz tartozó európai országokra igazoltnak tűnik, Japánra vonatkozóan a mutatók inkább ambivalensek.
Ebben a rendben kiemelkedő szerephez jutnak a "globális városok", a kommunikáció, a légi forgalom, a pénzáramok meghatározó csomópontjai, a tudományos és kulturális termelés, a médiához kötött tömegkultúra előállításának legfőbb színterei. Ezek megléte valamelyik cluster életben maradásának is záloga lehet. Fontos programponttá válik elvesztésük, pontosabban leértékelődésük megakadályozása – akár csak egy következő "szubglobális" osztályba kerülésük kompenzálása is. Különleges problémává válik pótlásuk azokban a régiókban, ahol ilyenek nincsenek (például nálunk Közép-Kelet-Európában). A függést a központok clustereitől – ismét a biztonságpolitikán túl – egyre inkább a globális-szubglobális városrendszerek dependencia-hálói váltják fel.Összefoglalva, az unipolaritás általános, mindent átható erőként való kezelését elhamarkodottnak és felületesnek tartom. Az új világrend számomra legplauzibilisebbnek tűnő értelmezési modelljének itt az n-dimenzionális függőségi terek tűnnek. A vita közvetlen témája felől pedig az alapkérdés az lesz, milyen hatással van az ilyen rendszerekre, ha az egyik dimenzió legalább részben unipolárissá válik? Ha sikerül a feszültséget, sőt a civilizációs szembenállást állandósítani – hiszen a "terrorizmus" elleni küzdelemnek nincsenek sem időbeli, sem térbeli korlátai -, akkor az amerikai katonai "egypólus" felértékelődik, és valamilyen áttételeken keresztül rombolni kezdi a más szférákon belüli multipolaritást is. Ha azonban a globálisként felmutatott feszültségek forrásait sikerül valahogyan elszigetelni, és a katonai erő marginális maradhat, akkor a multipoláris kapcsolatok még ezt a közvetlen hatalmi pólust is kikezdhetik. Felfogásom szerint mind a két folyamat párhuzamosan haladhat, vagy már halad most is. Tehát a katonai eszközökkel alátámasztott ideológiai export egyszerre rombolja a multipoláris függőségeket, és ugyanakkor azok hatására, erodálódik maga is.
Idézett irodalom
Barnett G. A.-Salisbury J. G. T.: "Communication and Globalization – a Longitudinal Analysis of the International Telecommunication Network". Journal of World System Research. Vol.2. 1996. no.16. 5-32. http://jwsr.ucr.edu/archive/vol2/v2_ng.php
Bergsen A. J.-Sonett J.: "The Global 500 – Mapping the World Economy at Century's End". American Behavioural Scientist 2001. vol. 44. 1602-1615.
Castells M.: The Rise of Network Society – the Information Society. Vol. 1. Cambridge, MA, Blackwell, 1996
Gunaratne Shelton A.: "An Evolving Triadic World – A Theoretical Framework for Global Communication Research". Journal of World System Research. Vol. 8. no. 3. Fall 2002. 330-365. http://jwsr.ucr.edu/archive/vol8/index.php
Hagil P. J.: Global Communication since 1844 – Geopolitics and Technology. Baltimore, The John Hopkins University Press, 1999
Louch H.-Hargittai E.-Centeno M. A.: "Phone Calls and Fax Machines – the Limits to Globalization". The Washington Quarterly vol. 22. no. 1. 1999. 85-100.
Riecker Joachim: "Allein gegen den Rest der Welt? Der Kampf um die neue Weltordnung". Frankfurter Hefte. 2003. 4. 4-8.
Smith D. A. -Timberlake M. F.: "World City Networks and Hierarchies 1977-1997. An Empirical Analysis of Global Air-Travel Links". American Behavioral Scientist. 2001. vol. 42. 1656-1678.
Smith D. A.-White D. R.: "Structure and Dynamics of Global Economy – Network Analysis of International Trade 1965-1980". Social Forces. 1992. vol. 70. 857-893.
Spreen Dierk: "Kriegstheorien im Überblick." Frankfurter Hefte. 2003. 5. 17-20.
Strassvogel D.: "A Systems Perspective on World-Systems Theory". Journal of Geography. 1997. 1. 119-126.
Townsend A. M.: "Network Cities and Global Structure of the Internet". American Behavioural Scientist 2001. vol. 44. 1697-1716.
