Újjáéledt nacionalizmus versus európai demokrácia. Az “osztály” haszna az “identitásproblémák” megértésében a mai Szerbiában

A szerző szerint a nacionalizmus azért tud támogatókat szerezni a társadalom széles csoportjai köréből mert az különböző módon, és különböző okok miatt tetszik az egymástól nagyon különböző társadalmi csoportoknak: például biztosítja az elitek politikai tőkéjét, vagy a középosztály és a munkásosztály számára reményt ad az integrációra, válaszképpen a neoliberális társadalmi átalakulásra jellemző kirekesztésekre. Ezzel túlmutat azon a felszínes megállapításon, hogy a szerbek radikálisan polarizálódtak két markáns – az EU barát demokratikus és a bezárkózó radikális nemzeti – identitás között.

2008. február végén Mladen Dinkić, Szerbia gazdasági minisztere kije­lentette, hogy országa megint „kollektív őrületbe esett". Dinkićhez hason­lóan sok politikai elemző is úgy vélekedett, hogy a szerbiai politikai elit reakciója és a Koszovó függetlenségének kikiáltását követő társadalmi nyugtalanság egy dolgot jelent: visszatér a nacionalizmus.

Valóban, ha úgy tekintjük a nacionalizmust, mint egy irracionális erőt, amely mintegy immanens része a „Balkán" kultúrájának, akkor a szerbek megint „őrületbe estek", akármit jelentsen is ez. Ha megnézzük a 2000 utáni választási eredményeket, máris azt mondhatjuk, hogy megvan a bizonyíték. A 2003-as országgyűlési választásokat követően, a 2000-es rendszerváltozás után a nacionalista Radikális Párt szinte „konszolidálta" vezető szerepét.1 Mindazonáltal, mivel soha nem kapta meg a parlamenti helyek többségét, a „demokratikus pártok" által alakított többpárti koalí­ciók rendre megakadályozták, hogy a Radikális Párt alakítson kormányt. Noha országos szinten ellenzékbe szorultak, a radikálisok átütő sikereket értek el a 2004-es helyi választásokon. Az 1996 óta „demokratikus irá­nyítás" alatt álló önkormányzatok többsége radikális irányítás alá került, ami alkalmat adott mind a helyi, mind pedig a külföldi médiának arra, hogy a nacionalizmus újjáéledéséről cikkezzen az országban. Zoran Djindjić miniszterelnök meggyilkolása (Demokrata Párt) 2003-ban és a kisebbségek ellen elkövetett atrocitások csak növelték az országban eluralkodó pánikot.

A „nacionalista érzelmek újjáéledése" váltotta ki állítólag azokat a zavargásokat, amelyek Koszovó függetlenségének kikiáltását követték kilenc év ENSZ-fennhatóság után. A különböző, békés vagy erőszakos „Koszovó Szerbiáé" tüntetések a 2008. február 26-i nagy belgrádi meg­mozdulásban kulmináltak. A tiltakozás, amelynek szervezésében részt vett az összes nagy parlamenti párt2, utcai összecsapásokba torkollott az éjszaka folyamán. A tiltakozók kirakatokat törtek be, üzleteket fosztottak ki, autókat gyújtogattak, és megtámadták a követségi épületeket. Leégett az Egyesült Államok követsége, megsérült több mint 150 ember és a megmozdulásnak volt egy halálos áldozata. A főbb nemzetközi hírforrá­sok „militáns nacionalistáknak" állították be a szerbeket, a tiltakozásokat pedig a Milosevic-korszak eseményeihez hasonlították.3 Az országban azonban sokan helyeselték a közlekedési miniszter, Velimir Ilic szavait: „néhány követségi ablak betörése 'demokratikus' válasz országaik azon cselekedetére, hogy megfosztottak minket területünk 15%-ától… meg kell tanulniuk, hogy ez is hozzátartozik a demokráciához".

A kormány bukása a koszovói kérdés miatt és a „piszkos választási hadjárat" a 2008. májusi választások előtt azzal a következménnyel járt, hogy Szerbiáról kialakult egy radikálisan nacionalista társadalom homogenizált és esszencializált képe, vagy pedig a legjobb esetben úgy tűnt fel, mint egy mélyen megosztott nemzet. A szerbek állítólag radikálisan polarizálódtak két markáns identitáspolitika között. Az egyik volt a „demokratikus blokk" által hirdetett európai identitás, amely az EU-integrációt tűzte ki végcélként, a másik pedig egy radikális nemzeti identitás felvállalása, amely a '90-es évekhez hasonló nemzetközi elszi­getelődéssel fenyegette Szerbiát.

Tanulmányom célja ennek a „mainstream" kulturális diskurzusnak a dekonstruálása a nacionalizmus támogatói diskurzusának, hatalmi vi­szonyainak, és a mindennapi életet strukturáló gyakorlatának etnográfiai elemzésével. Hasznos analitikus eszköznek tartom az osztályfogalmat, mert segítségével történeti perspektívába állíthatók a „kultúra" körüli har­cok, és megragadhatók azok a politikai és gazdasági folyamatok, ame­lyek Szerbia társadalmi valóságát jelentik a szabadpiacra és a liberális demokráciába való „átmenet" időszakában. Megpróbálom megmutatni, hogy a nacionalizmus nem azért tud támogatókat szerezni a társada­lom széles csoportjai köréből, az elitektől az alsóbb osztályokig, mert a nemzeti identitás fontosabb, mint a társadalmi differenciálódás; hanem inkább azért, mert a nacionalizmus különböző módon és különböző okok miatt tetszik az egymástól nagyon különböző társadalmi csoportoknak: például úgy, hogy olyan erőteljes diskurzust produkál, ami biztosítja az elitek politikai tőkéjét, vagy a középosztály és a munkásosztály számára reményt ad az integrációra, válaszképpen a neoliberális társadalmi átala­kulásra jellemző kirekesztésekre. Ugyanez igaz a normatív és morálisan jól „körülbástyázott" nyugatbarát demokratikus mozgalomra.

A nacionalizmus irodalma

Óriási irodalom született Jugoszlávia széteséséről, az etnikai háborúról és a '90-es évek nacionalista politikájáról. Nem tárgyalhatom itt ezt az irodalmat; amit ki szeretnék emelni, az az, hogy miközben Jugoszlá­via szétesését általában a '70-es évekre visszavezethető strukturális okoknak szokták tulajdonítani, addig a '90-es években lezajlott etnikai tisztogatásokat és a társadalom szélsőséges radikalizálódását általá­ban az emberi tényezőkkel magyarázzák. A kutatók többsége egyetért abban, hogy a szocialista Jugoszlávia bukásra volt „ítélve" a jugoszláv intézmények jellege és az 1974-es alkotmány által szentesített decent­ralizált politikai rendszer miatt, amely lényegében a hat köztársaság nemzeti erőviszonyai mentén osztotta szét a politikai hatalmat (Bunce 1999, Hayden 1992). Emellett a '80-as évek súlyos gazdasági válsága, a növekvő munkanélküliség és a „Nyugat" változó magatartása Jugoszlávi­ával szemben a hidegháború idején mind olyan tényezők voltak, amelyek fenntarthatatlanná tették a föderációt (Woodward 1995a, 1995b).

A '90-es évek újjáéledő nacionalizmusával és etnikai háborúival foglalkozó irodalom azonban a struktúrák helyett inkább az egyes po­litikusok tetteire és manipulációs képességére koncentrál. Nemcsak az első idők „mainstream" nyugati újságírói akarták a jugoszláv konfliktust beleágyazni holmi premodern, törzsi etnikai gyűlölködés kontextusába, hanem komoly tudósok is rengeteget foglalkoztak a jugoszláv köztársa­ságok politikai vezetőivel. Az utóbbiak általában úgy jelennek meg, mint erős, karizmatikus egyéniségek a weberi értelemben, akik a mesterien alkalmazott populizmussal és a köztársasági média ellenőrzésével szinte korlátlan hatalmat szereztek a maguk „kiskirályságában" (Thompson 1994, Milosevic 2000). De felmerül a kérdés, hogyan illik bele a konkrét történelmi kontextusba egy olyan feltételes eseménysor, mint az, hogy meghatározott emberek kerülnek kulcspozícióba egy adott (kedvező) történelmi pillanatban? Gagnon könyve úttörő módon lendíti át az elem­zést a fenti korlátokon. A polgárháború mítosza c. könyvében a szerző azt mondja, hogy a politikai elitek nem azért játszották ki a nacionalizmus kártyáját a berlini fal leomlását követő társadalmi forrongás időszakában, hogy mobilizálják a tömegeket, hanem éppen ellenkezőleg, azért, hogy demobilizálják őket, különösen azokat a csoportokat, akik demokratikus változást követeltek. Az identitáspolitika mesteri elsajátításával biztosítani tudták politikai hatalmukat, vagy legalábbis elegendő időt nyertek ahhoz, hogy ők ellenőrizzék az állami tulajdon privatizációját, mielőtt beköszön­tött volna a liberális demokrácia új rendszere (Gagnon 2004).

Noha jelentős előrelépések történtek a jugoszláv nacionalizmus ér­telmezésében, a szakirodalomban még mindig vannak hiányosságok. Először, az irodalom jó része túlzottan is elit-centrikus. A legrosszabb esetben olyan benyomás keletkezik, mintha az egész konfliktus nem szólna másról, mint Milošević, Tudjman és Izetbegović személyes ér­dekeiről és politikai játékairól. A legjobb esetben pedig az aktorok társa­dalmi csoportok ugyan, de csak a politikai és a gazdasági elit, valamint az értelmiségi csoportok tartoznak közéjük (Devic 1998), miközben a társadalom többi része valahogy „kifelejtődik" az elemzésből. Ha mégis megjelennek, akkor legfeljebb csak úgy, mint áldozatok vagy passzív, netán rászedett emberek. Hogyan magyarázhatjuk azonban a nacio­nalizmus nagy térhódítását a '90-es években és ma, ha nem akarunk beleesni abba a tautológiai csapdába, hogy az identitáspolitikával pró­báljuk magyarázni az identitást, ahogyan egyes tudósok teszik, amikor a nacionalizmus újjáéledését annak tulajdonítják, hogy a kommunizmus összeomlása identitáshiányt, illetve identitásválságot eredményezett, és ezt az űrt tudta a nacionalizmus olyan sikeresen betölteni (Pavlović 2006, Watchel 1998, Michnik 1991)? Hozzá kell tenni, hogy a legtöbb esetben a nacionalizmusról szóló irodalom a 80-as évektől a 90-es évek végéig tartó időszakra és a koszovói háborúra fókuszál. Láthatóan a Milosevic-rendszer bukása és a demokrácia „megkésett" konszolidációja 2000-ben sokak számára a „nacionalizmus dominanciájának" végét és az annyira óhajtott „átmenet" kezdetét jelentette. Tudomásom szerint nincsenek szisztematikus kísérletek a nacionalizmus „újjáéledésének" vizsgálatára a szabad piac és a liberális demokrácia 2000 utáni új korszakában.

Tanulmányom célja tehát, hogy az elmúlt nyolc év hiányzó vagy hi­ányos kutatásait kiegészítsem a Szerbiai Radikális Párt támogatóiról gyűjtött etnográfiai adatokkal a vajdaságbeli Kikinda városában. Emellett meg szeretném mutatni, hogy az osztályalapú tapasztalatok antropoló­giai elemzése segíthet minket abban, hogy jobban megértsük, milyen összetett módon zajlanak le, és ágyazódnak bele a mindennapi életbe a makro-ökonómiai és intézményes változások, és hogyan alakulnak ki az új társadalmi-politikai realitásokhoz kapcsolódó jelentések a társadalmi identifikáció és jogigénylés sokféle keretében.

Egy „Nagy Szerbia"? A „nacionalista szerb" sztereotípiája

A szerbiai politikai helyzettel foglalkozó NGO-k közül sok megpróbálta már felvázolni a nacionalista párt szavazóbázisának társadalmi összetételét. Leggyakrabban a támogatók vidéken élnek, hiányzó vagy elemi szintű iskolázottsággal rendelkeznek, és általában a legalsóbb társadalmi osztályok tagjai. A „kemény" adatok mellett a standardizált közvéleménykutatáson alapuló „értékorientált" kutatások is adnak nekünk információt. A talán legnevesebb szerb NGO, a Szabad Választások és Demokrácia Központja (angol rövidítése: CeSID) egy 2005-ös kutatás kapcsán a következő eredményre jutott: „A társadalmi attitűdök és az értékorientációk predikátorai és a látens pártpreferenciák változóinak többszörös regressziójával ki tudtunk alakítani egy kulturális értékmintát, illetve el tudtunk különíteni egymástól két csoportot: a liberális-demokrata és a szocialista-nemzeti blokkot. Megmutattuk, hogy a liberális-demokra­ta blokkot leginkább a következők jellemzik: a törvényhozó és végrehajtó hatalomba (kormány, parlament) vetett bizalom, a nyugati orientáció és a konformizmus. A szocialista-nemzeti blokk jellemzői ezzel szemben: a rendőrségbe, a hadseregbe és a Szerb Ortodox Egyházba vetett biza­lom, bizalmatlanság a demokrácia iránt, egalitarizmus, nyugatellenes orientáció, intellektuális zártság, kevés motiváció a teljesítményre és a sikerre, a szeretet és a barátság előnyben részesítése; és végül, egyfajta hedonista orientáció"4 .

Hasonlóképpen érvel a Helsinki Emberjogi Bizottság, amikor megál­lapítja, hogy a nacionalizmus ma is domináns Szerbiában, mert soha nem szakítottak igazán a múlttal: „Mindig az volt a törekvés, hogy racio­nalizálják a múltat – kezdve az elkövetett bűnök és a Nagyobb Szerbia projektjének tagadásától a kommunista rezsim általános bűnbakká való kikiáltásáig. A katonai vereség, a múlt évtized történetével való szembenézés hiánya, a Nagyobb Szerbia programja melletti kitartás, az identitásválság és az általános frusztráció újjáélesztette a hagyományos konzervativizmust. A szerb konzervativizmus alapja: a gazdasági reflexió és a fejlődés iránti elkötelezettség teljes hiánya, a politikai pluralizmus hiánya; az anarchiával és xenofóbiával terhelt demokrácia. Tekintve, hogy ez az értékrendszer lényegében tagadja az európai társadalmak mai eredményeit, minden új kormánynak ugyanazzal az alapdilemmával kell szembenézni: Európáért vagy Európa ellen"5 .

Az általam gyűjtött etnográfiai adatok azonban nem illenek bele a fenti paradigmába. Először is, az Észak-Bánát területén fekvő Kikinda nem „tipikus" vajdasági mezőgazdasági település. Ellenkezőleg, az 1960-as évektől az egykori Jugoszlávia második legfontosabb gazdasági cent­rumává fejlődött. A városban sok gyár működött, és a munkástömegek elhelyezése megkövetelte az új lakótelepek kialakítását. A város ipara (téglagyár, vegyigyárak, olaj- és gázüzem, fémfeldolgozás, gépgyártás és autóipar) hazai és külföldi piacra is termelt.

Másodszor, interjúalanyaim többsége középkorú mérnök volt, magasan képzett szakmunkás, és a városi közszolgáltatások, mindenekelőtt az ipari szektor adminisztratív dolgozói. Iskolai végzettségük is magasabb volt az átlagosnál: egyetem, főiskola, vagy technikum. Tehát vajmi kevés­sé lehet őket beszuszakolni az iskolázatlan, nacionalista segédmunkás fent leírt sztereotípiájába.

Végül, de nem utolsósorban, Kikinda a Vajdaság sok más településé­hez hasonlóan vegyes etnikumú város. A Szerbia Köztársaság statisztikai hivatala szerint Kikinda 67,000 lakosából 12,000 nem szerb etnikumú. A magyarok alkotják a városban a legnagyobb kisebbséget. Az ország más területein kirobbanó etnikai konfliktusok és etnikai diszkrimináció ellené­re Kikindára mindig úgy tekintettek, mint a türelem és a békés egymás mellett élés városára, ahol megfértek egymással a különböző etnikai és vallási csoportok, olyannyira, hogy 2003-ban az OSCE a „Legtoleránsabb város" címet adományozta Kikindának.

Természetesen a Radikális Párt támogatóinak nagy többsége nacio­nalistának nevezi magát. Sokan még kommunistának is tartják magukat, ami paradox állítás lehetne más országokban, de nem Szerbiában. Először is, Jugoszlávia teljes politikai és gazdasági struktúrája nemzeti/ etnikai alapokon nyugodott és reprodukálódott. Másodszor, a '90-es években volt egy bizonyos „összejátszás" a kommunista ideológia és a nacionalista projektek között. Akkoriban annak eldöntése okozta a fő konfliktust a Milosevic vezette Szerbiai Szocialista Párt (SZSZP) és V. Šešelj Radikális Pártja között, hogy melyikük a „patriótább", és melyikük tudja jobban „megmenteni" a nemzetet. E politikai és ideológiai házasság illusztrálására idézi Đuric a szakszervezet titkárát, Nezavisnostot, aki a következőket mondta a munkások 1990-es belgrádi tüntetéséről, ahol Milosevic elnök szólott a „néphez": „Mint munkások jöttünk el ide tüntetni és szerbekként távoztunk" (Đuric 2002: 35).

Valóban, a fenti „házasság" jóval bonyolultabb, mint előszörre látszik, és tisztázása kiterjesztett kutatást igényel, ha el akarjuk kerülni a meg­tévesztő általánosításokat. Mindamellett tény, hogy a Radikális Párt sok támogatója az SZSZP-táborból érkezett, és hogy ez a trend különösen észrevehető volt a kommunista rezsim 2000-ben bekövetkezett bukása után, illetve azt követően, hogy Milosevicet kiadták, és nemzetközi bíró­ság elé állították Hágában emberellenes bűncselekményekért.

összegezve, interjúalanyaim büszkén vállalták nemzeti identitásukat. A narratívákban igen erősen jelen van az a motívum, hogy ők valójában áldozatok, ami valamifajta erkölcsi elégtételt ad a katonai vereségért. Nem tagadják, hogy voltak etnikai tisztogatások. A '90-es évek háborúit azonban úgy tekintik, mint a Jugoszlávia felbomlásának megakadá­lyozására tett legitim kísérletet, nem pedig úgy, mint a mitikus „Velika Srbija" megteremtését célzó erőszakos program kibontakozását, amely magába foglalta volna a teljes szerb nemzetet egy szuverén és etnikailag homogén állam fennhatósága alatt.

Fontos hangsúlyozni a Koszovó által kiváltott szenvedélyes indula­tokat. Koszovó függetlenségének kikiáltása természetesen nemcsak a Radikális Párt híveiből váltott ki ellenkezést és haragot. Szerbia minden fontos politikai ereje ellenezte ezt a megoldást és Szerbia területe egy­harmadának elvesztését. Koszovónak kétségtelenül kiemelt helye van a „szerbség" kulturális mítoszaiban, mivel a „szerb civilizáció szívének" tekintik a területet. Az elvesztése által kiváltott reakció azonban nem magával Koszovóval vagy az identitásvesztéssel volt összefüggésben. Majdnem mindegyik interjúalanyom úgy vélekedett, hogy Koszovó tíz évvel korábban elveszett, és sokan titokban azt remélték, hogy így vagy úgy, de hamarosan befejeződik ez a történet. És, noha vannak legalábbis alkotmányos párhuzamok Koszovó és a Vajdaság között, mivel mindkettő autonóm tartomány volt, interjúalanyaim többsége nem tartott attól, hogy a Vajdaság is Koszovó sorsára jut. Félelmeik jóval inkább a mindennapi élet nehézségeihez kapcsolódtak, nem pedig az ország túlsó felén fe­nyegető újabb háborúhoz. Valójában az egyetlen szereplő, aki felhívta a figyelmet a Vajdaság és Koszovó helyzete közötti hipotetikus hason­lóságokra, Vojislav Koštunica volt (Szerbiai Demokrata Párt), amikor választási hadjáratában úgy festette le a Vajdaságot, mintha elszakítanák Szerbiától, azzal a jelszóval: „Ez nem tréfa".

Valószínűbb, hogy az embereket az a széles körben elterjedt hit há­borítja fel igazán, hogy a nemzetközi közösség megint igazságtalanul bánt el velük. Miután Koszovó kilenc évig volt ENSZ-fennhatóság alatt, státuszát csak a két érintett fél közötti egyezménnyel lehetett volna ren­dezni, nem pedig úgy, hogy az egyes országok sorra elismerték Koszovó egyoldalúan kikiáltott függetlenségét. A szerbek többsége nem csak csalódást érez, hanem haragot is a nemzetközi közösség iránt, amely a '90-es évek gazdasági szankciói és a NATO-bombázás után továbbra is „ellenségnek" tekinti az országukat. Hiszen Koszovó a nemzeti kép­zeletben ma is a „normalitás" utolsó jelképe, mióta Jugoszlávia és vele együtt az életük kifutott a „normális" kerékvágásból.

Összefoglalva, a társadalmi realitások jóval bonyolultabbak, mint azok a leegyszerűsítések, vagy sztereotipikus ellentétek, amelyeket a fenti NGO-k megfogalmaznak. Az olyan sematikus leírások, minthogy a nacionalisták vidékiek, iskolázatlanok, tradicionalisták, szemben a demokratákkal, akik városiak, iskolázottak és a haladás hívei, nemcsak olyan absztrakciók, amelyek nem tükrözik a jelen valóságát, hanem van egy erőteljes normatív dimenziójuk is, hiszen eszerint egyértelműen a demokraták alkotják a társadalom „értékesebb" részét. Ezért, ahelyett, hogy ilyen normatív kategóriákba soroljuk az embereket, fontosabb megtalálni és elemezni azokat az érintkezési felületeket, ahol az egyének állandóan újraalkotják többszörös identitásukat, az életüket strukturáló és a döntéseiket meghatározó, illetve korlátozó anyagi és szimbolikus folyamatok alapján.

Ha nem identitás, akkor micsoda? Osztályalapú élmények és a Radikális Párt narratívái

Tulajdonképpen miért támogatják az emberek a radikálisokat, ha nem illik rájuk az „ultranacionalista" fent leírt imázsa (természetesen vannak közöttük olyanok is, akikre ráillik!), vagy legalábbis miért osztják olyan sokan a nemzeti eszméket és attitűdöket? Miért törtek előre a radikálisok 2004-ben a kikindai és más önkormányzati választásokon? Azt várhat­nánk, hogy Kikinda lakosai a 2000-es politikai változások után kitartanak ama „pro-demokrata" orientáció mellett, ami 1996 óta jellemezte a várost, amikor először szavaztak a demokratikus ellenzékre a Milosevic-rezsim idején. Tézisem, hogy az emberek politikai preferenciáinak változását nagyban magyarázzák osztályalapú tapasztalataik az elmúlt húsz év társadalmi-gazdasági átalakulásának viszonyai között, a globális piaci integráció kontextusában. Ezt a korszakot különösen a társadalmi és állami tulajdonban levő iparvállalatok dolgozói úgy élték meg, mint a társadalmi-gazdasági javaktól való megfosztásuk időszakát. A Radikális Pártnak ezért sikerült kihasználni az emberek csalódottságát, agresszi­óját és félelmeit, hogy megerősítse saját politikai hatalmát. Helyesen írja

Ivan Krastev: „a közép-európai paradox az, hogy a populizmus erősödése nem a posztkommunista liberalizálás kudarcának, hanem éppen ellen­kezőleg, sikerének a következménye" (Krastev 2007: 58).

A radikálisok előretörése azonban nemcsak a szélsőséges populizmus és a mesteri manipuláció eredménye. Ha így érvelünk, akkor újfent visszaesünk a küldő-fogadó sémába, amelyet a '90-es évek elemzésénél is kritizáltunk. Ellenkezőleg, a Radikális Párt sikere a támogatók racionális politikai választásának megnyilvánulása, akik számára, noha eltérő okok miatt, ez a párt jelenti az egyetlen politikai erőt, amelyikkel azonosulhat­nak a politikailag és intézményesen szervezett baloldal hiányában.

Önigazgatás: közelebb visz a piachoz, vagy a gazdasági összeomláshoz vezető út?

A Sztálinnal való 1948-as szakítást és a hazai termelőeszközök nacionalizálásának megkezdését követően a vezetők kénytelenek voltak új útra térni és kitalálni a „szocializmushoz vezető jugoszláv utat". Mivel meg akarták mutatni, hogy a szovjetekkel szemben ők az igazi marxis­ták, iparfejlesztő politikájukat ettől kezdve nem a sztálini útra, hanem az önigazgató rendszerre alapozták. Ideológusai, különösen Djilas, Kardelj és Kidrič egyfajta harmadik útban gondolkodtak a tervgazdaság és a piacgazdaság között.

A produktív és improduktív munka megkülönböztetése alapján a jugo­szláv gazdasági rendszer a vállalatot tekintette alapvető egységnek. Az első lépés az volt, hogy társadalmi tulajdonba vették az állami tulajdont. Ez azt jelentette, hogy a tulajdonjog, ahogyan gyakran mondják „min­denkihez és senkihez sem" tartozott, maga a termelési egység pedig a vállalati szinten választott munkástanácsok irányítása alá került. Mivel a munkások voltak az egész társadalmi modell legitim bázisa, formálisan legalábbis joguk volt ahhoz, hogy megválasszák képviselőiket, döntsenek a vállalati tervről, a haszon szétosztásáról, a munkabér meghatározásá­ról, a szabályzat kidolgozásáról és a könyvelés adminisztrálásáról. Noha az egész rendszert nem az „alulról jövő" kezdeményezések mozgatták, hanem egy „felülről irányított forradalom" hozta létre, úgy tekintették, mint utat a valódi részvételi demokráciába.

A rendszer több fázison ment keresztül az 1950-es évektől az 1980-as évekig (Mencinger 2001). Végső formáját az 1974-es munkatörvénnyel nyerte el. Marxnak a „szövetkezeti szocializmusra" vonatkozó elképzelé­se alapján az önigazgató vállalatokat munkásszövetkezetekké alakították, a „társadalmi szerződés" és az „önigazgatási egyezmény" mechanizmu­sának segítségével. Hogy megteremtsék az „integrált önigazgatást", ami az „állam elhalását" jelentette, az adminisztrációt és a társadalmi szolgáltatásokat is de-etatizálták. Ezután a nem-piaci áruk közösségi, vagy helyi szinten kerültek elosztásra, „szabad munkacsere" alapján, amely „a közszolgáltatások vevői és végrehajtói közötti tárgyaláson ala­pul. Ide tartoznak az iskolák, az orvosi létesítmények, az önkormányzati szolgáltatások, stb. … A tárgyaló nem az állam, hanem az önigazgató érdekközösség. A bevételeket nem adók formájában szedik be, hanem a vállalatok jövedelméből és a dolgozók keresetéből fizetett hozzájárulás formájában" (Šmidovnik 1991: 29).

Természetesen mint minden más alkalmazott ideológiának, az önigaz­gatásnak is megvolt a maga „létező" verziója. Az irodalom gyakran hoz fel érveket a rendszer diszfunkcionális működésére és a megvalósulás fogyatékosságaira (Lydall 1989, Delkeva & Simmie 1991). Sokan hang­súlyozzák, hogy Jugoszlávia és a „termelők köztársasága" (Woodward 1995a) csak látszat autonómiát élvezett, hiszen a Kommunista Párt ellenőrizte közvetetten a vállalatokat az igazgatók kinevezésén és a termelési határozatokon keresztül. Tehát alapvető ellentmondás állt fenn egyfelől az önkormányzás normatív elvei, másfelől a hiányzó politikai pluralizmus és szabadpiaci szabályozás között. Ráadásul ez a rendszer volt az egyik oka a '80-as évek mély gazdasági válságának és Jugoszlávia szétesésének a '90-es évek elején. Ezt a tézist elsősorban a következőkkel magyarázzák: tisztázatlanok voltak a tulajdonviszonyok a társadalmi tulajdonú vállalatokban; a munkások „önzően" viselkedtek, mert állandóan magasabb fizetéseket követeltek az új befektetések helyett; szétesett volt a munkásosztály; túl bürokratikusan működött a szövetkezeteken alapuló termelőrendszer; végül, az önigazgatást úgy tekintették, mint „a makro-ökonómiai változás politikai akadályát, mert áttolta a fizetések és a munkahelyek körüli társadalmi alku helyszínét a vállalati szintre vagy még lejjebb" (Woodward 1995a: 329), ahelyett, hogy állami szintre emelték volna a tárgyalásokat (mint ahogyan Len­gyelországban történt).

A ma is létező két kikindai nagyvállalat, a Toza Marković és a Livnica dolgozói az interjúkban megerősítették, hogy ez volt a helyzet. „Az ön­igazgatás nem volt igazi szocializmus, noha látszólag minden úgy volt, ahogy a párt kiáltványában le van írva". A sztrájkok és a „munkameg­szakítások" számának emelkedése a '80-as években megerősíti ezt a képet. Ezek az események azonban átértelmeződnek, és új jelentést nyernek a mai visszaemlékezések tükrében, szemben az új gazdasági realitásokkal.

A privatizáció első hulláma

Már a '90-es évek elején, amikor Ante Markovic liberális reformjai elindí­tották az első privatizációs hullámot, az önigazgatás egy egészen más­fajta érvrendszer részévé vált. Lehet, hogy a gyakorlatban nem működött tökéletesen, de azt gondolták, hogy felkészítette a társadalmat a kapita­lizmusba való „sima" átmenetre. Ezt a tézist a „tranzitológusok" és a mun­kások egy része is támogatta, noha eltérő okok miatt. A „tranzitológusok" úgy gondolták, hogy a „közvetetten irányított piacgazdaság" és a kvázi laissez-faire rendszer könnyebbé teszi a kapitalizmus konszolidációját Jugoszláviában, mint a legtöbb szovjet típusú tervgazdaságot működtető kommunista országban. A munkások pedig azt hitték, hogy a társadalmi tulajdonú vállalatok privatizálása azt jelenti, hogy ők lesznek a vállalat igazi tulajdonosai (Uvalić 1997).

Egyik interjúalanyom, Milica ma hatvan éves. A férje tanár, és ma is segítik két gyermeküket, akik Novi Sadon tanulnak. Milica Kikindán szü­letett, ahová szülei Horvátországból települtek át a második világháború után. Gimnázium után Milica vegyészetet akart tanulni, de a Livnicától kapott egy tanulmányi ösztöndíjat a kohómérnöki karra. Akkoriban nem volt sok választása, mondja, mert segítenie kellett a családját. Belgrád­ban végezte tanulmányait, majd 2006-ig a Livnicánál dolgozott. Milica így emlékszik a '90-es évek elején kezdődő reformokra. „A 80-as évek végén a reformerek kerültek hatalomra [Ante Marković szövetségi kor­mánya]. Az ország nagy bajban volt, de fogalmunk sem volt, hogy mi lesz… Elkezdődött a vállalatok privatizálása, de félre ne értse! Ez nem az volt, amit ma privatizációnak hívunk. Nem, nem, Markovic reformer volt, de megmaradt kommunistának! A kommunizmusban azt mondtuk 'a tulajdon senkié és mindenkié', de mindig a munkások voltak a rend­szer középpontjában, ismeri az önigazgatást. Az akkori privatizáció azt jelentette, hogy a vállalatok részvényeket adtak a dolgozóiknak. Ez normális volt. Úgy értem, hogy a vállalat a miénk, hiszen mi építettük fel hosszú évek munkájával. Ki más kapta volna a részvényeket, mint mi? Ennek így kellene lennie. ma senki nem törődik velünk, ez az igazság, jól átejtettek minket".

És valóban, mielőtt még részvényesek lettek volna, a Milicához hasonló emberek dolgoztak a gyárakban, és a „létező önigazgatás" hiányosságai ellenére is kialakult közöttük egy tulajdonosi érzés. Amikor a szövetségi kormány bejelentette a privatizációt, és a társadalmi tulajdon szabad elosztását vagy kiárusítását, úgy érezték, ők az egyedüli jogos tulajdo­nosok. Uvalić megjegyzi, hogy olyan nagy volt körükben a lelkesedés, hogy 1994-ig a munkások csaknem 80%-a részvénytulajdonosa volt a vállalatának (Uvalić 2001: 6). De ez az idő nem tartott sokáig…

Branko háttere hasonló Milicáéhoz. Dalmáciából ment Belgrádba, ahol villamosmérnöknek tanult, majd állást kapott a kikindai Toza Marković vállalatnál. Pár év után előlépett üzemvezetővé. Vezető pozíciója ellenére Branko hasonlóan vélekedett az első privatizációról, mint az alsóbb be­osztású munkások: „A probléma az volt, hogy oké, tulajdonosok vagyunk, volt, aki ingyen kapott részvényt, volt, aki nagyon nagy kedvezménnyel, és öt éven belül kellett visszafizetni, nem emlékszem pontosan. De mihez kezdjünk a részvényeinkkel? Végtére is a menedzsment tömve volt bankárokkal. Végül egy nap felhívtak a bankból, hogy menjek be a pénzemért. 'Milyen pénzemért?'- kérdezem. 'Hát amit a részvényekért kapott, amiket el akart adni'. De még csak meg se kérdeztek, hogy el akarom-e adni a részvényeimet!"

Milica megerősíti Branko történetét: „Először odaadták nekik [a Toza munkásainak] a részvényeket, de aztán kényszerítették őket, hogy el­adják, ha meg akarják tartani a munkájukat. Persze nem adhatták oda bárkinek. De akkor még nem tudtuk, hogy a gyerekeinknek nem lesz munkája. A Livnicánál is azt akarták, hogy a munkások adják el a részvé­nyeiket. De nem tudtak minket rákényszeríteni, mert mi megvettük azokat a részvényeket. A Tozánál ingyen adták őket, legalábbis az elején. De hiába, mert két év hiperinfláció után nem értek semmit. Látja, ilyen rossz volt a helyzet… Emlékszem, hogy akkoriban aznap, amikor megkaptam a havi fizetési csekkemet, rögtön hívtam a férjemet, hogy hagyja ott a munkáját és jöjjön a gyárba a csekkért, hogy rögtön mehessen bevásá­rolni a szupermarketba. Nem volt vesztegetni való idő, mert lehet, hogy pár óra múlva már egy dinárt sem ért volna az egész".

Milica nem túloz. 1993-ban a hiperinfláció elérte a csillagászati 352,459,275,105,195 %-ot. 1994-ben naponta 62%-kal, óránként pedig 2%-kal emelkedtek az árak (Dinkić 1995: 39-40). Ennek alapvető oka az volt, hogy az államháztartás óriási deficitet mutatott az etnikai háborúk és a gazdasági szankciók miatt, de részben maga a kormány is „mene­dzselte", hogy kihúzza a kemény valutát az emberek zsebéből (Dinkić 1995). így a munkások birtokában levő részvények elértéktelenedtek, mert évente csak egyszer vizsgálták felül az értéküket. És még ha normális esetben az infláció a dolgozókat segíti is, mert alacsony áron vehetik meg a részvényeket, a lakosság általános elszegényedése és az „informális alkuk" azt eredményezték, hogy a menedzsment kezében halmozódtak fel a javak – ahogyan sok más posztkommunista országban is megtörtént.

Végül 1994-ben a Demokrata Párt követelésére az országgyűlés megszavazta a privatizált tulajdon újraértékelését, és a kormány ér­vénytelenítette a privatizációt az átalakított vállalatok 87%-ában. Ez két következménnyel járt. Először, a részvények ára olyan magasba szökött, hogy a dolgozók nagy többsége nem tudta megfizetni (Uvalić 2001, 2). Másodszor, a társadalmi vállalatokat vagy nacionalizálták, vagy pedig „vegyes tulajdonú" státuszban működtek tovább (Lazic & Sekelj 1997: 1065). A munkások valóban kaptak részvényeket, de nagy részük az állami irányítású bankokhoz került, mert a vállalatok el voltak adósod­va, és a bankoktól kaptak hitelt. Az eredmény az lett, hogy a bankárok lettek az új irányító testületek kulcsfigurái, és ezzel egyidőben eltörölték a korábbi „munkástanácsokat". Ahogyan Karim Madjad rámutat: „Elis­merték a munkások nem létező szokásjogát (a részleges tulajdonjogot), de megtagadták tőlük azt a jogot, amit, ha vitathatóan is, de elnyertek az évek folyamán (az önigazgatás jogát)" (Madjad 2000).

A privatizáció második hulláma 2000 után

Milica a Livnicánál dolgozott 2006-ig, amikor befejeződött a vállalat privatizációja. Azt mondták neki, hogy túl sok a szakember, de mivel ő a legtapasztaltabb, maradhat, ha beéri eredeti fizetése kétharmadával. Milica azt mondja, hogy ez volt élete legmegalázóbb élménye, és ekkor döntött úgy, hogy 58 évesen elmegy nyugdíjba. Milica az új külföldi tulaj­donosokat hibáztatja: „A '90-es évek nagyon zavaros időszak volt… senki nem számított a háborúra és az összes bajra, ami a nyakunkba szakadt. Azt hittem, néhány hónap és vége. De tíz évig tartott! Ráadásául a bom­bázás. azok a gazemberek elpusztították az országunkat, de még utána is vártunk a befektetéseikre. Úgy értem, a gyárak álltak, sokan nem kaptak fizetést… Az emberek azt hitték, hogy október 5.6 után minden jobbra fordul. Mindenki azt hitte, hogy lesz majd pénz, sokan vettek fel hiteleket… és nézze meg most. A Livnica valamikor 5.000 embert foglal­koztatott, ma alig 2000-et. … Nehéz elmondani, mit jelentett a Livnica a városnak. Át kellett élni! Minden nap 3-kor megszólaltak a szirénák a városban. Ez jelezte a műszak végét a Livnicában. És aztán ezer meg ezer bicikli gurult végig a városon! Azt látni kellett, ahhoz, hogy igazán megértse a mai érzéseimet. Külön buszai voltak a gyárunknak, azok vitték a környező falvakba a munkásokat. Mindez véget ért. … Mindez azért történt, mert eladták az országunkat a külföldieknek. A szlovénok és a franciák mindent felvásároltak, és kirúgták a mi embereinket… Tudom, hogy régebben se volt itt Paradicsom, de legalább senkit nem rúgtak ki, legalábbis hivatalosan nem. Emlékszem, a '90-es évek elején előfordult, hogy 'kényszerszabadságra' küldtek minket. Nem volt ránk szükségük, vagy nem tudtak fizetni, úgyhogy pár hónapig nem mentünk dolgozni, de megkaptuk legalább a fizetésünk egy részét. Akkoriban nem értettem, mi történik. Olyan szégyen volt. Mindannyian vártuk a telefont, hogy visszahívjanak minket a munkába; volt olyan, akit nem hívtak vissza, de legalább a mérnökökre szükség volt. szégyen. Azután többé-kevésbé úgy dolgoztunk, mint régen, mert a gyár rengeteget termelt a háborúknak. Legalábbis akkor háború volt, nem panaszkodtam a dolgok miatt, segíteni kellett a nemzetünket. De ma kit kell segíteni?"

Milica volt kollégája, az ötvenes éveiben járó Iván magasan kvalifikált számítástechnikai szakmunkás. Története megvilágítja a privatizáció másik oldalát, a globális piaci integrációt: „A CIMOS (a Livnica egy részét megvásárló szlovén cég) első dolga az volt, hogy bezárta a csőgyártó részleget, mert a Kamnik (a CIMOS egy leányvállalata a szlovéniai Kamnikban) is gyártott csöveket. így aztán megszabadultak a konkurenciától! Máshol is ugyanez történt. Vársz arra, hogy jöjjenek a külföldiek, aztán jönnek és bezárják a gyárakat. Több munkahelyet remélsz, és a végén egyre kevesebb lesz vagy éppen semmi. Akkor majd megtudjuk, mi az a 'szabadpiac'! […] Volt valami szociális tervük is. Nem volt kötelező, de az emberek azt mondták, jobb, ha ma jut valami, mintha később kirúgnak. És ez volt az igazság. Itt ma mindenki nagyon bizonytalannak érzi a jövőt, az emberek már átéltek egy csomó mindent. Sokan azt gondolták, megéri, ha felvesznek minden ledolgozott évükért 200 Eurót, aztán elmennek. Az árak nagyon magasak, rengetegen tar­toznak a bankoknak, mások a gyerekeik tanulását fizetik. Igaz, [akkor nem volt] szabadság, de nem voltak 1000 eurós térítési díjak a 200 eurós fizetések mellett!"

Végül, idézem Bogdánt, a kikindai pszichiátriai intézet 42 éves ápolóját: „a múlt hónapban egy workshop-on egy orvos a klinikán kérte, hogy be­csüljem meg, az emberek hány százaléka depressziós… Azt mondtam: 'ki az, aki nem az?' Olyan sok ember vesztette el mindenét, a családját a háborúban, a munkáját és az emberi méltóságát. Ha elmegy és megnézi, hogyan dolgoznak a franciák [a Livnicának az a része, amit megvásárolt a francia Le Belier társaság], undorító. Ez a rabszolgák társadalma. Olyan hosszú munkaidő, jogok meg: semmi. Még a táppénz sincs meg úgy, ahogyan régen megvolt. Ha táppénzre mész, rád sütik, hogy szimu­lálsz, és levonnak a fizetésedből. És az egészségügy…oké, most javul, renoválják a kórházat, de ez is EU-s pénz. És állandóan el kell mennünk ezekre az EU-projektszemináriumokra, mintha attól lennénk okosabbak, hogy van egy aláírt papírunk [.] amikor a Toza, a Livnica és a Naftagas még erősek voltak, egy csomó pénzt adtak az egészségügynek és a kórháznak, volt, hogy 13. havi fizetést is kaptunk! Most mehetsz a magán gyógyszertárba, 500 dinár a tabletta, de tudom, hogy normálisan 400. Meg kell találnod, hol a legolcsóbb. Ez soha nem történt volna meg a szocializmus idején. De ma ez a filozófia, vedd meg vagy hagyd itt, ha nem akarsz dolgozni, ezrek állnak a kapuban! Nincsenek szindikátusok. Kapitalista társadalomban nem is lehetnek!"

A gazdaság liberalizálását követő társadalmi és gazdasági megfosztottság érzése, az állami tulajdon privatizációja és a globális piacokba való integráció a posztkommunista országokban jól ismert jelenségek. Amire rá szeretnék mutatni, az az, hogy interjúalanyaim többsége ugyanazt a nemzetinek ismert politikai pártot támogatta, noha eltérő társadalmi háttérrel rendelkeztek, és életútjaik is különböztek. Legtöbbjüknek volt egyetemi diplomája, mások a kétéves Visoke Školét végezték el, megint mások a technikumot. Különböző szektorokban dolgoztak: a gyárakban, kórházakban, az oktatásban, a közigazgatásban – noha mindig a köz­szférában (egy következő kutatásban érdemes lenne összehasonlítani a jelen munka tapasztalatait a privát szektorban dolgozók véleményé­vel).

Legtöbb interjúalanyom még mindig aktív, mások a vártnál korábban mentek nyugdíjba. Életkoruk 40 és 60 év közé esik, vagyis arról a kor­csoportról van szó, amelyik személyesen tapasztalta meg a rendszer­változást az utóbbi húsz esztendő folyamán, és össze tudja hasonlítani a jelenlegi életszínvonalat a szocialista időszak életszínvonalával. Nem szeretnék azonban úgy általánosítani, hogy a Radikális Párt elsősorban ezt a generációt vonzza. Számos előválasztási gyűlésen jártam, és na­gyon sok 20-30 éves fiatal férfi is volt a támogatók között. A középkorú korcsoport csak az én mintámban volt ennyire felülreprezentált, nem a párt szavazói között.

Amit mindegyik interjúalanyom átélt, az az életminőség romlása és a növekvő társadalmi bizonytalanság az elmúlt húsz év folyamán. Ezzel nem csak azt akarom mondani, hogy nagyon sokan elvesztették az állásukat az ipari átalakítás folyamán, noha ez a csoport is jelentős lét­számú, és magas a munkanélküliség. A kikindai ipari szektor nemcsak az ott dolgozó embereknek volt fontos. A Toza és a Livnica nagyon sokat tett a helyi közösség jólétéért, mivel nemcsak munkát adott az embe­reknek, hanem sok helyi társadalmi szolgáltatást is működtetett, vagy finanszírozott, pl. közösségi centrumok, kórházak, oktatás, ösztöndíjak, rendezvények, kulturális és sportesemények, stb. Ezen szolgáltatások elvesztése az egész lakosságot érintette.

Az emberek nemcsak kiábrándultak a beígért demokratikus jólétből, hanem, ami a legfontosabb, anyagilag is sokat vesztettek. És nem sza­bad elfelejtenünk, hogy az anyagi mindig szimbolikus. Az utolsó társa­dalmi-gazdasági átalakulást az emberek úgy élték meg, mint személyes megaláztatást és emberi méltóságuk elvesztését. Sokszor mondják, hogy országuk a „Harmadik Világba" tartozik, olyan gyorsan vesztették el büszkeségüket a munkához való joggal együtt, hiszen jelenlegi hely­zetüket mindig összehasonlítják a korábbi „részvételi demokráciával" – akár valós, akár szépített a régi rendszerre való emlékezés. Ma a de­mokrácia számukra egyre inkább a „nyertesek" és a „vesztesek" közötti növekvő társadalmi szakadékot jelenti, és egyúttal az emberek politikai akaratának elvesztését államuk transz-nacionalizálódásával, amelynek során „kötelesek" követni a nemzetközi közösség által diktált politikai és gazdasági „kiigazításokat", sutba dobva közérdekeiket és közösségi szükségleteiket. így tehát már nem a szlovén és a horvát testvérek a bűnösök, akik elárulták Jugoszláviát és a „testvériség és egység" esz­méjét. Az ellenséget, az abszolút „másikat" ma a nemzetközi közösség „elvont hatalmai" jelentik, és kozmopolita, helyi politikai „bábjaik", akiknek zavaros gazdasági ügyeiről, sőt gyakran bűncselekményeiről napi híreket lehet olvasni a bulvársajtóban. Ezért nem csoda, ha az emberek úgy döntöttek, hogy kiszavazzák őket a hatalomból.

A Radikális Párt: bal vagy jobb? Szerbia, előre! 7

Az utóbbi nyolc évben négy országgyűlési választást (2000, 2003, 2007, 2008) tartottak Szerbiában és öt elnökválasztást (2002a, 2002b, 2003, 2004, 2007). Mivel egyik párt sem tudta megszerezni a parlamenti többséget, mindegyik fent említett kormány koalíciós alapon működött (rendszerint három-négy párt koalíciójaként). Érdekes, hogy mindegyik lehetséges kombinációt kipróbálták, mert a konzervatív, a jobboldali közép, a liberális, a szociáldemokrata és a kommunista utódpártok is legalább egyszer együttműködtek már egymással, a Radikális Párt kivételével.

Egy ilyen arány elvben az ország politikai instabilitását bizonyíthatná. Csakhogy a fenti pártok politikai és gazdasági programja megegyezett: EU-integráció és kemény gazdasági megszorítások. Azt gondolták, hogy a liberalizmus Szerbia egyetlen lehetősége a „felzárkózásra" és a fenti program bármilyen megkérdőjelezése vagy vitája nem más, mint antidemokratikus akadály Szerbia európai típusú „normalizálódásának" útján. Talán nem véletlen, hogy az utolsó három kormány regnálása idején ugyanazok az emberek irányították a gazdasági minisztériumot. A G17-hez tartoztak, egy gazdasági szakembereket tömörítő, egykori NGO-ba. Miután szlogenjük az volt, hogy „a szakértelem a politika felett", úgy mutatták be neoliberális politikájukat, mint „antipolitikus" projektet, amely csak és kizárólag szakértelmet igényel. Így egyre homályosabb lett a bal és a jobboldal közötti határvonal. Szerbia rálépett a harmadik útra.

Nem csoda, hogy ebben a politikai környezetben, ahol az emberek elégedetlensége nem talált más kiutat, a Radikális Párt komoly politikai kihívássá fejlődhetett. De jobbról vagy balról jelent-e kihívást? Hivata­losan a Radikális Párt tipikus jobboldali pártként prezentálja magát. Fő céljai a pártprogram szerint: a monarchia visszaállítása, az állampolgárok szabadsága és jogai biztosítása, a közadminisztráció csökkentése és decentralizálása, és a piacgazdaság megteremtése. A Radikális Pártot a csetnik mozgalom politikai „utódjaként" alapították, és ezért történelmileg legalábbis antikommunista jellegű. Sok tagját üldözték, vagy száműzték a kommunizmus idején, és sokan úgy tekintenek rájuk, mint a „kommunista autoritarianizmus" elleni harc egyik eszközére. A '90-es években azonban a párt együttműködött a Milosevic-rezsimmel, mind kormányzati szinten, mind pedig a fronton, ami valamennyire megkérdőjelezi antikommunista imázsát. Ráadásul, miután Milosevicet kiadták Hágának, Szocialista Pártjának számos híve a Radikális Párthoz csatlakozott. Ezért, hogy megtartsák az új tagokat, az antikommunista diskurzus szinte teljesen abbamaradt.

A másik oldalon, az alternatív politikai baloldal hiányában a Radikális Párt szólítja meg azokat a tömegeket, akiket a rendszerváltás megfosztott az anyagi biztonság maradékától, úgy, hogy keményen bírálja a globális kapitalista rendszert és a liberális demokráciát. Fő témájuk az „ország kiárusítása", amivel egyszerre utalnak az állami politika transznacionalizálódására és a közjavaknak a helyi iparmágnások és a multinacionális vállalatok általi kisajátítására.

Ezen diskurzus szerint a szerbeknek ma már nincs szuverén államuk, mert a politikát nem a nemzeti érdekek diktálják, hanem a nemzetközi közösség, amely nélkül nincs külföldi segítség és EU-integráció. Ami még rosszabb, a szerbeknek még azt a szabadságot sem hagyják meg, hogy maguk szolgáltassanak igazságot. Ennek legvilágosabb bizonyítéka az, hogy a hágai Nemzetközi Bíróság ítélkezett Milosevic felett. Még a Milosevic politikáját elítélő szerbek sem látnak ebben mást, mint a nagyhatalmak erődemonstrációját és a szerb nemzet megalázását. Ezen logika mentén lesz a szintén háborús bűnökkel vádolt Vojislav Šešelj, a Radikális Párt vezetője a hősi ellenállás szimbóluma, noha nagyon sokan úgy gondolják, hogy valóban követett el bűnöket.

Ugyanakkor a helyi politikai elitet azért vádolják korrupcióval, mert a vállalatok „privatizálásával" végigvittek egy vad liberális programot, ami a saját érdekeiket és a multinacionalista vállalatok igényeit szolgálta. A radikálisok rámutatnak az „osztályrétegződés különbségeire a szu­perfejlett és az alulfejlett országok között. A nyugati országok alapvető osztálykülönbségeit sikeresen semlegesíti az átlagosan magas életszín­vonal, amelyet úgy érnek el, hogy kifosztják a gazdaságilag szegény nemzeteket és államokat, elragadják természetes erőforrásaikat vagy felhasználják a létező legolcsóbb munkaerőt. Ezt pedig egyáltalán nem a szabadpiac megvalósításán keresztül érik el, ahogyan állítják, hanem skrupulus nélküli monopóliumokkal, pénzügyi spekulációkkal és uzsorára adott kölcsönökkel, de leginkább úgy, hogy korrumpálják a hatalomban levő helyi politikai elitet."8

Mindazonáltal a nemzeti narratívában problémás marad az a leegysze­rűsítés, amely a szerb áldozatokat állítja szembe a külföldi kizsákmányolókkal, akkor is, ha osztályköntösben jeleníti meg a konfliktust; ugyanis a nemzet homogén címkéjének segítségével eltereli a figyelmet a belső erőviszonyok egyenlőtlenségeiről. Hiszen végeredményben a Radikális Párt nem opponálja a kapitalista viszonyokat, csak a kapitalizmus meg­honosításának módját nehezményezi. Ettől függetlenül azonban igaz marad, hogy a párt állandó hivatkozása a munkások jogaira, a társadalmi biztonságra, a korrupció elleni harcra és az erős államra, amely garantál­ja a lakosság jólétét, nagy vonzerőt gyakorol a szerb társadalom jelentős csoportjaira. Szerbiában is megfigyelhető ugyanaz, amiért David Ost kri­tizálja a lengyel liberálisokat: a szerb „demokrata" pártok elismerik ugyan a gazdasági problémákat, de politikai megoldást javasolnak, vagyis az EU-integrációt (Ost 2005, 66). Ezzel szemben a radikálisok élesen bírálják az „adósodj el és add el" logikáját, és síkra szállnak azért, hogy nyissák meg újra a gyárakat, győzzék le a munkanélküliséget és a kor­rupciót, legyen jobb a társadalombiztosítás, és támogassák a fiatalokat és a nyugdíjasokat. Röviden, olyan ismerős identifikációs keretet adnak a választóknak, amelyben megjelennek a „kisemberek" szükségletei és érdekei. Ahogyan az egyik interjúalanyom megfogalmazta: „A demokraták kozmopoliták; a radikálisok a mieink".

Epilógus

Tanulmányom célja az volt, hogy megkérdőjelezzem a szerb társadalom létező, polarizált képét. Miközben úgy tartják, hogy a lakosság megoszlik egy európai demokrata identitás és a tradicionalizmushoz és a naciona­lista értékekhez ragaszkodó, „retrográd" identitás között, az antropológiai kutatás rámutathat a fenti kép erősen „konstruált" jellegére.

A Radikális Párt felemelkedése nem törvényszerűen jelenti azt, hogy támogatói megrekedtek az etnikai kizárások ideológiájában, sőt, készek egy új etnikai háborúra Koszovóban. Végeredményben nem a radikáli­sok, hanem Vojislav Koštunica konzervatív Szerb Demokrata Pártja lépett fel a legnacionalistább retorikával a 2008-as választási kampány során. A nacionalizmus nem csak egy másik identitás – új vagy feltámasztott – megjelenése, amely betöltötte az űrt a kommunizmus bukása után, és nem is redukálható egy egyszerű politikai mítoszra, amelynek nagy a manipulációs potenciálja. A nacionalizmus diskurzus és gyakorlat is egy­ben, és ami a legfontosabb: olyan dinamikus keretet ad, amelyen belül különböző életutakkal és osztálytapasztalatokkal rendelkező emberek azonosíthatják szükségleteiket, fejezhetik ki félelmeiket, és jelölhetik ki követeléseiket és ellenállási stratégiáikat. A Radikális Párt azért tudja megragadni a lakosság jelentős csoportjait, mert magyarázatot ad anyagi és szimbolikus megfosztottságukra, és egyúttal a társadalmi jogokon és jóléten nyugvó megoldásokat kínál az elkeseredett embereknek. A szervezett politikai baloldal hiányában a radikálisok fogalmazzák meg a globális kapitalizmus legkomolyabb kritikáját, miközben a „harmadik utas" demokrata pártok megkérdőjelezhetetlen szükségszerűségnek tekintik a liberalizmust.

Befejezésül szeretnék azok ellen érvelni, akik kulturális és politikai őrü­letről beszélnek a mai szerb nacionalizmus kapcsán. Hogy visszatérjek a Helsinki Bizottság jelentésére, amely szerint a „nacionalisták" képtelenek reflektálni a gazdaságra, és a „fejlődés iránti elkötelezettség teljes hiánya" jellemzi őket, szeretném hangsúlyozni, hogy a Radikális Párt támogatása az emberek politikai akaratának reális kifejeződése, amely a saját társa­dalmi-gazdasági életútjaikra és érdekeikre való racionális reflexiót tükrözi. Osztálytapasztalataik és ezen tapasztalatok értelmezése és magyarázata segíthet megérteni az emberek politikai választását. Végeredményben Boris Tadić elnök volt az, aki előszeretettel hangoztatta az „Európához való visszatérést". A radikálisok a „normális élethez való visszatéréssel" akarják megfogni az embereket.

(Fordította: Bartha Eszter)

 

Az Európai Szociálantropológiai Társaság (EASA) „A különbözőség és kölcsönösség élménye" című konferenciáján Ljubljanában 2008. augusztus 29-én elhangzott előadás szerkesztett változata.

 

Hivatkozasok

Bunce, Valerie: Peaceful versus Violent State Dismembership. A Comparison of the Soviet Union, Yugoslavia, and Czechoslovakia. Politics and Society, Vol. 27, No. 2, 1999, p.217-237.

Dekleva Joze and Simmie James (eds.): Yugoslavia in Turmoil. After Self-Management., London, 1991, Pinter Publishers.

Devic Ana: Ethnonationalism, Politics, and the Intellectuals. The Case of Yugoslavia. International Journal of Politics, Culture, and Society, Vol. 11, No 3, 1998, p.375-409.

Dinkić Mladjan: The Economics of Destruction. Can it Happen to You?, Belgrade, 1995, Video Nedeljnik.

Đuric Dragan: Social dialogue in south-east European countries. South East Europe Review, Issue 03, 2002.

Gagnon V. P. Jr.: The myth of ethnic war. Serbia and Croatia in the 1990s. Ithaca-London, 2004, Cornell University Press.

Hayden M. Robert: Constitutional Nationalism in the Formerly Yugoslav Republic. Slavic Review, vol. 5l, no. 4, 1992, p.654-673.

Krastev Ivan, The Strange Death of the Liberal Consensus, Journal of Democracy, Volume 18, Number 4, October 2007.

Lazić Mladen and Sekelj Laslo: Privatisation in Yugoslavia (Serbia and Montenegro), Europe-Asia Studies, Vol. 49, No. 6, September 1997.

Lydall Harold: Yugoslavia in Crisis. Oxford, 1989, Clarendon Press.

Madjad Karim: Workers' control as a source of customary ownership rights. Evidence from the privatization in the Former Yugoslav Republics. paper presented at the 11th Conference of International Association for the Economics of Participation, Catholic University of Brussels, 4-6 July 2000. http://ocean.st.usm.edu/~w300388/brussels/MEDJ.pdf

Mencinger Joze: From a Communist to a Capitalist Economy? In Joze Dekleva-James Simmie (eds.): Yugoslavia in Turmoil. After Self-Management. London, 1991, Pinter Publishers, p.71-86.

Michnik Adam: Nationalism. Social Research, Vol. 58, No 4, 1991, p.757-564.

Milošević Milan: The Media Wars: 1987-1997. In Jasminka Udovički-James Ridgeway (eds.): Burn This House. The Making and Unmaking of Yugoslavia. Duke University Press, 2000, p.110-111.

Ost David: The Defeat of Solidarity. Anger and Politics in Postcommunist Europe. Ithaca-London, 2005, Cornell University Press.

Pavlović Vukašin: Civilno društvo i demokratija. Beograd, 2006, Službeni glasnik.

Šmidovnik Janez: Disfunctions of the system of self-management in the economy, in local territorial communities and in public administration. In Joze Dekleva-James Simmie (eds.): Yugoslavia in Turmoil. After Self-Management. London, 1991, Pinter Publishers.

Thompson Mark: Forging war. The media in Serbia, Croatia and Bosnia-Hercegovina. International Centre Against censorship, Article 19, London, 1994.

Uvalić Milica: Privatization in the Yugoslav Successor States. Converting Self-management into Property Rights. In Milica Uvalić and Daniel Whitehead-Voughan (eds.): Privatization Surprises in Central and Eastern Europe. Cheltenham, 1997, Edward Elgar, p.267-302.

Uvalić Milica: Privatization and Corporate Governance in Serbia (FR Yugoslavia). Florence, 2001, http:/ www.wiiw.ac.at/balkan/files/Uvalic.pdf .

Wachtel B. Andrew: Making a Nation. Breaking a Nation: Literature and Cultural Politics in Yugoslavia. Stanford, 1998, Stanford University Press.

Woodward L. Susan: Socialist Unemployment. The Political Economy of Yugoslavia 1945-1990., New Jersey, 1995a, Princeton University Press.

Woodward L. Susan: Balkan Tragedy. Chaos and Dissolution after the Cold War. Washington, 1995b, Brookings Institution.

Jegyzetek

1 A 2003-as országgyűlési választásokat a Szerbiai Radikális Párt nyerte a szavazatok 27,61%-ával, őket követte a Szerbiai Demokrata Párt (17,72%) és a Demokrata Párt (12,58%). 2007-ben a Radikális Párt 32,4%-ot szerzett, a Demok­rata Párt 25,6%-ot, a Szerbiai Demokraták pedig 18,8%-ot. 2008 májusában a Radikálisok 29,45%-ot kaptak, a Szerbiai Demokraták 11,6%-ot, és a Demokraták, a G17 és más kisebb pártok koalíciója 38,4%-ot.

2 Kivéve a Liberális Demokrata Pártot és a kis pártokat, de azok szavazóbázisukat tekintve szinte jelentéktelenek.

3 Lásd pl.: http://www.cnn.com/2008WORLD/europe/02/22/serbia.demos/index.html#cnnSTCText vagy http://www.time.com/time.com/time/magazine/article/0,9171,1738406,00.html [már nem élő linkek].

4 Srecko Mihailovic: Political Divisions and Value Orientations of Citizens of Serbia. CeSID November 2005. http://www.cesid.org/eng/programi/istrazivanja/index.jsp [már nem élő link].

5 Helsinki Committee for Human Rights in Serbia: Serbia in the vicious circle of nationalism.  http://tokenart.com/BalkanWitness/helsinki2.htm

6 A kommunista rezsim hivatalosan 2000. október 5-én bukott meg.

7 A Radikális Párt választási kampányának jelszava 2008 májusában.

8 Vojislav Šešelj: Ideological Concept and Theoretical Paradigm of Globalism as a New World Order. http://www.antiglobalizam.com/?lang=eng&str=koncept/1