A Franciaországból kiinduló globalizációellenes hálózat, az ATTAC, az utóbbi években növekvő támogatásra tett szert, befolyását egészen Közép-Európáig kiterjesztve. A mozgalom sajátja, hogy sehol sem támaszkodik egyetlen, egységes ideológiai alapra. A hálózatnak a legkülönbözőbb mozgalmak – szakszervezetek, egyházak, szolidaritási mozgalmak, nem kormányzati szervezetek – képviselőin kívül nagyon sok szervezetlen, baloldali érzelmű támogatója van, ezért benne a vélemények széles skálája jelenik meg. Bírálói gyakran jellemzik “egypontos mozgalomként”, amelynek egyetlen követelése a Tobin-adó bevezetése volna, ez azonban tévedés. A követelések lajstromán szerepel egyebek közt a tőkeáramlás fokozott ellenőrzése, a devizaárfolyamok stabilizálása, az adóparadicsomok felszámolása, a spekulatív pénzpiaci alapok betiltása, a nyugdíjbiztosítás privatizációjának tilalma, valamint a fejlődő országok adósságának elengedése. Ráadásul az ATTAC érdeklődése éppen napjainkban fordul a pénzpiacok szűkebb területén túli problémák, így a világkereskedelem, a társadalombiztosítási rendszerek és a közösségi szolgáltatások kérdései felé. Mindebben az a legörvendetesebb, hogy végre ismét széles társadalmi mozgalom foglalkozik a gazdaság bírálatával, és e kritikát nyilvános tiltakozó akcióival a társadalom napirendjére tűzi.
Emellett az ATTAC olyan jelenségekre reagált, amelyek létezése általában elfogadott, csak az értelmezésük körül vannak viták. Szinte senki nem vitatja, hogy az 1970-es évektől kezdve a liberalizációs és deregulációs intézkedések, valamint a rugalmas valutaárfolyamok rendszerének bevezetése egy olyan pénzügyi világpiac kialakulásához vezettek, amely a megnövekedett bizonytalanság és az egyre gyakoribbá váló pénzügyi válságok miatt sok helyütt drámai társadalmi válságokat idézett elő. Ez a lánc – a 80-as években kirobbanó adósságválságtól kezdve a 90-es évek mexikói és ázsiai válságán keresztül egészen a jelenlegi törökországi és argentin bonyodalmakig – minden valószínűség szerint a jövőben is folytatódni fog, elsősorban a fejlődő országokat sújtva. E pénzügyi világpiac nem egyszerűen természetadta, de nem is a szabad piaci folyamatok eredője. Létrejötténél állami szereplők is bábáskodtak. Ennek ellenére úgy tűnik, hogy ha egyszer lendületet vett a “versengő dereguláció”, az egyes államok aligha vonhatják ki magukat alóla.
Jól mutatja ezt a tőkemozgások ellenőrzésének megszüntetése, ami a legtöbb fejlett országban a 90-es évek közepére megvalósult, lehetővé téve a messzemenőleg korlátozatlan tőkeáramlást. Politikai és gazdasági nyomásgyakorlás útján azonban számos olyan fejlődő és feltörekvő országban is kikényszerítik a liberalizációt – mintegy a szerkezeti kiigazítás részeként –, amelyek belső piacaik védelmében még ragaszkodnak a tőkeáramlás ellenőrzéséhez. A versengő dereguláció e folyamatában katalizátorként működtek a már a 60-as években kialakuló ún. europiacok. Ezek a piacok lehetővé tették a devizák kereskedelmét az adott valutaövezeten kívül is. A brit kormány lehetőséget biztosított arra, hogy a londoni city-ben kedvező feltételekkel lehessen dollárüzleteket kötni, így az USA bankjai ki tudták kerülni az Egyesült Államokban megszigorított előírásokat. Ennek következtében a pénzügyi üzletkötések fokozódó mértékben vándoroltak Londonba, majd számos más offshore pénzügyi központba is, ami a nemzeti pénzpiacok deregulációjának egész hullámát váltotta ki. Lazítottak a bankok és a tőkepiacok felügyeletén, felszámolták a kamatkorlátozásokat, és kockázatos innovatív pénzügyi eszközök (az ún. derivatívák) bevezetését engedélyezték. A pénzügyi világpiac kialakulásának fontos hármas feltétele volt tehát a rögzített árfolyamok rendszerének feladása, a tőkeáramlás liberalizálása, valamint a nemzeti pénzügyi piacok deregulációja.
Az ATTAC-ot gyakran éri szemrehányás azért, hogy a hálózat meghatározó szerepet tulajdonít a nemzetközi pénzügyi piacoknak, és kizárólag ezek “felszabadítása” ellen lép fel, szigorúbb szabályozást követelve. A bírálók szerint ez korlátozott kapitalizmus-értelmezésről árulkodik, a mozgalom ugyanis megbékélt a tőkés termeléssel, ahonnan a kapitalizmus minden nyűge ered. A nemzetközi pénzügyi rendszer jelentőségét elemző kritikai irodalom azonban rávilágít, hogy az ATTAC egy nagyon is fontos jelenséget emel ki és tesz a politika tárgyává. Más kérdés, hogy ennek elméleti beágyazottsága vitatott illetve lezáratlan. Jól érzékeltetik ezt az “elszakadás” koncepciója illetve a “felhalmozás pénzpiacok által vezérelt modellje” körüli viták.
Ellentétes értelmezések
Vitát váltott ki a kérdés, hogy a pénzügyi tranzakciók volumenének megnövekedése alapján vajon indokolt-e a pénzügyi szféra és a reálgazdaság “elszakadásáról” beszélni – vagyis azt állítani, hogy a pénzpiacok egyre kevésbé kapcsolódnak áruk és szolgáltatások “valóságos” termeléséhez és cseréjéhez. Ezt az elképzelést elterjedtsége és látszólagos plauzibilitása okán az ATTAC számos híve is magáénak vallja. Kézzelfogható példaként gyakran idézik a devizakereskedelem volumenének számottevő megnövekedését. Míg 1977-ben a globális devizaforgalom 18,3 milliárd USA-dollárt tett ki naponta, 1999-ben már elérte az 1,8 billió USA-dollárt – hozzátéve, hogy a devizaügyletek 80%-át 7 napnál rövidebb futamidőre kötötték. Ezzel szemben a javak és szolgáltatások globális kereskedelme az 1999-es év egészét tekintve mindössze 6,8 billió USA-dollárt tett ki. Erősen leegyszerűsítve azt mondhatnánk tehát, hogy kevesebb mint négy napi devizakereskedelem elegendő lett volna az 1999. évi teljes világkereskedelem lebonyolítására.
Miután a pénzügyi felhalmozás üteme meghaladja a reálgazdasági felhalmozás ütemét, a pénztőke kamatelvárásai oly mértékben megemelkednek, hogy ennek az adósok, legyenek akár államok, akár vállalatok, már képtelenek megfelelni. A helyzet válsággal fenyeget. E pénzügyi követelések különösen akkor destabilizáló hatásúak, ha a tőkebefektetések után fizetett kamatok meghaladják a reálgazdasági befektetések hozamait. Ilyen környezetben a reálgazdasági beruházások halasztást szenvednek, vagy egyszerűen elmaradnak.
Az elszakadási tétellel szemben azonban számos kifogás is felhozható. Kurt Hübner felvetése szerint a tőkehozamokat meghaladó kamatlábak nem determinálják a befektetési stratégiát. Egy ilyen helyzetben megemelkednek ugyan a hitel költségei a vállalkozások számára, másfelől azonban ez lökést adhat a működés racionalizálásának is, növelve ezzel a profitrátát. Emellett profitjukat maguk az iparvállalatok is részben kamatozó eszközökbe fektetik, a magasabb kamatok így magasabb bevételeket biztosítanak, amit viszont termelő beruházásokra lehet fordítani. Hübner ezért elszakadás helyett “a pénzügyi világpiac viszonylagos önállósodásáról” beszél. Eszerint a pénzügyi eszközök olyan bevételeket is eredményeznek, amelyek reálgazdasági beruházások forrását képezhetik. Másfelől azonban Hübner szerint is érzékelhető a pénzpiacokon egy speciális növekedés, ami azt jelenti, hogy egyes pénzügyi eszközök növekvő mértékben pénzügyi eszközökre vonatkoznak, azaz viszonylagosan önállósítják magukat.
Új felhalmozási modell?
A francia szabályozási iskola berkeiben született újabb munkák, ezen belül is elsősorban Robert Boyer és Michel Aglietta elemzései, ugyancsak a pénzügyi szektorban bekövetkezett változásokkal foglalkoznak. A szabályozási iskola teoretikusai azt vizsgálják, vajon valóban létrejött-e a felhalmozásnak egy a pénzpiacok által vezérelt, új, koherens modellje, másként a “tulajdonosi kapitalizmus”. Aglietta szerint egy ilyen felhalmozási modellnek az a sajátossága, hogy a tőkés gazdálkodás legfőbb céljává a részvények birtoklásával elérhető hozamok maximalizálása válik. A termékfejlesztés költségcsökkentő hatású és növeli a profitot is, ami lehetővé teszi az osztalékfizetést, felhajtva ezzel a vállalatok tőzsdei árfolyamát. “A munkásság tőketulajdonlásának fejlődése megnöveli a háztartások vagyonát”, ami viszont fokozza a fogyasztásukat. Egy ilyen, részvénytulajdonosi kapitalizmusként jellemezhető, stabil szabályozási mód még nem terjedt el általánosan, a szerző szerint azonban az Egyesült Államokból kiindulva Európában is meghonosodhat. Aglietta szerint a tulajdonosi kapitalizmus e modelljének azonban gyenge pontja az alapvető pénzügyi instabilitás.
Ugyanezt emelik ki az új felhalmozási modell elméletének bírálatai is. Eszerint a legújabb spekulációs buborék minapi kipukkanása, az “új piacokon” bekövetkezett drámai árfolyamzuhanás megmutatta az állítólagos új felhalmozási modell törékenységét. A kapitalizmus fordi modelljéhez képest, amelyet az ipari tömegtermelés és az osztálykompromisszumok fémjeleztek, az új modellt a növekvő társadalmi egyenlőtlenségek is sebezhetőbbé teszik. A tőzsdei árfolyamemelkedésből ugyanis elsősorban a vagyonos rétegek húznak hasznot, miközben az alsóbb néprétegek legfőbb megélhetési forrásának számító bérjövedelmek egyre bizonytalanabbá válnak. Abban azonban megegyeznek az álláspontok, hogy egy pénzpiacok által vezérelt, új felhalmozási modell legalábbis egyelőre nem vált világszerte uralkodóvá. Abban is egység van, hogy amennyiben ez bekövetkezne, az nagyobb társadalmi-gazdasági instabilitást és válságra való hajlamot eredményezne.
A pénz marxista értékelméletéből kiindulva azonban sem az elszakadás tétele, sem a pénzpiacok által vezérelt felhalmozás modellje nem fogadható el. Marx ugyanis megmutatta, hogy a hitelviszonyok nem külsődleges körülményei a termelési folyamatnak, hanem ellenkezőleg: a tőkés újratermelési folyamat nem is működhet a hitel intézménye nélkül. Egy fejlett hitel- és bankrendszerben maguk a hitelkövetelések is adható-vehető áruvá válnak, új meg új pénzügyi innovációk jönnek létre, amelyek jövőbeli kifizetésekre szóló igényt testesítenek meg. Az ipari tőkétől megkülönböztetendő “fiktív” tőke bázisát pénzügyi eszközök/követelések adják. Ebben a világban a “spekuláció”, azaz a várakozásokkal való játék nem kerülőút, nem elfajzás, hanem a fiktív tőke természetének megfelelő egyetlen lehetséges bánásmód. És ugyanilyen normális jelenség a tartós árfolyamemelkedés, majd az ezt követő összeomlás is. A válság tehát csak a tőkés összfolyamatban ölt konkrét alakot.
Ilyen értékelméletileg megalapozott objektív törvényszerűségekre hivatkozva a globalizáció bírálóit gyakran megpróbálják naív színben feltüntetni. E vélemények szerint, mivel a globalizáció ellenzői a kapitalizmus “felszabadításáért” legfőképpen a pénzpiacokat hibáztatják, vakok volnának a termelés problémáira. Nem azzal a móddal van bajuk tehát, ahogy létrehozzák a gazdagságot, hanem csupán azzal, ahogy elosztják azt. Ezzel a váddal szemben azt lehet felhozni, hogy a pénzügyi eszközök állománynövekedésének empirikusan helyes megfigyelése még nem feltétlenül egyenlő annak elfogadásával, hogy a pénzügyi piacok működése jelenti a tőkés kizsákmányolás egyedüli forrását. Az, hogy társadalmi mozgalmak válaszolnak a tőkés felhalmozás általuk tapasztalt formaváltozására, még nem feltétlenül vezet a termelési folyamat fontosságának tagadásához. Sőt, a tőkés felhalmozás ehhez hasonló konkrét, történelmi változásainak felismerése elengedhetetlen a politikai stratégiák kialakításához, a cselekvőképesség megőrzéséhez.
Összefoglalva: egy társadalmi mozgalomtól nem várható el, hogy saját maga választ is adjon minden felvetődő elméleti kérdésre. Csak annyi várható el, hogy figyelemmel kíséri a megfelelő vitákat, hogy kritikusan érvényesítse saját gyakorlatában azok tapasztalatait. Viszont nem méltányos a mozgalom tevékenységét a maga egészében “a közönséges polgári politika” részének bélyegezni.
Végső soron senki nem érvelhet komolyan amellett, hogy minden tiltakozás nélkül fogadjuk el az egyre gyakoribb pénzügyi válságokat azok minden pusztításával együtt, csak mert a kapitalizmusban “természetes” a válság. Arról vitatkozhatunk, hogy a pénzügyi válságok leküzdésének az adott társadalmi helyzetben mi volna a legalkalmasabb eszköze. A lényegen azonban nincs mit vitatkozni.
(Fordította: Bellon Erika)
