Életút interjú.

1939-ben születtem Pestszentlőrincen, harmadik gyerekként a csa­ládban. Édesapám Beszkárt-tisztviselő volt, vidékről került fel, egy szegény családból, írni-olvasni sem tudott az apja, egy zsidó bérlő ál­tal bérbe vett Esterházy-uradalmon éltek, tizennyolc éves korában ke­rült Pestre, és magánúton tanulva jutott el oda, hogy kistisztviselő le­gyen. Édesanyám mindig háztartásbeli volt, minket nevelt.

Iskoláimat Lőrincen végeztem, 53-ban fejeztem be a nyolcadik osztályt. Az élelmiszeripari szakis­kolába jelentkeztem, egy gyerek­kori jó barátom akkor már két éve oda járt, talán ezért, mert nem hi­szem, hogy különösebb ambícióm lett volna egyébként az élelmiszer­ipar felé.

A család nem tudott egyszerre iskoláztatni hármunkat, mert a bá­tyám egyetemre járt, a nővérem a középiskolát végezte akkor, így végül is úgy döntöttek, hogy ipari tanulónak adnak.

Aztán édesapámnak egy régi kollégája az MTH-ban, az akkori Munkaerő Tartalékok Hivatalában dolgozott, és akkor félig-meddig protekcióval kerültem a kispesti traktorgyárnak az iskolájába, az igaz­gató végigvezetett a folyosón, ahol a vitrinekben megmutatta a külön­böző szakmáknak a munkáit, és megkérdezte, hogy hát milyen szak­mát akarok. És nekem a legszebbnek az esztergályozás tűnt, mármint az esztergályozott munkadarabok, és tulajdonképpen így választot­tam szakmát.

Menet közben, a tanulóidő alatt nagyon megszerettem, bár a gyakorlati oldal volt inkább az erősségem, nem az elmélet. Ez talán abból is adódott, hogy rögtön kikerültem műhelybe, tehát nem tanmű­helyben dolgoztam, hanem rögtön a traktorgyárban. És az akkori idők egyik legjobb karusszel-esztergályosa mellett kezdtem a szakmát, egy olyan kollektívában, ahol tényleg meg tudtam tanulni azt.

Ebben a szakmában az számít jónak, aki sokoldalú. Minden munkát önállóan képes megcsinálni és a technológiáját is föl tudja építeni. Ehhez főleg tapasztalat, gyakorlat szükséges. Nyilván kell hozzá szélesebb körű ismeret, szakmai olvasottság is: ahhoz, hogy új dolgokat legyen képes valaki bevezetni. Nekem is voltak ilyenek. Meg hát az embernek legyen ötlete vagy merészsége, mert sokszor ezen is múlott. Még talán azt is idesorolnám, hogy megfelelő módon át is tudja adni ezeket a szakmai tapasztalatokat. Lehet, hogy egy szérián, egy szériamunkán az ember kitalál apróbb módosításokat, kipróbál valamit a gyakorlatban, ami könnyebbé teszi a munkát. A követel­mény, az elvárás az annyi, hogy meglegyen a darabszám, és jó le­gyen. Hogy aztán én azt baltával faragom vagy vídiával, vagy kera­mikus lapkával, az nem érdekes.

Na, most az ötvenes években azért ez nehezebb volt, mert elvárták, hogy egy ilyet az ember beadjon újításképpen vagy ésszerűsítési ja­vaslatként, illetve a normások figyelték állandóan az emberek teljesít­ményét, sokszor sajnos olyan is volt, hogy a normás elbújt valamelyik gép mögé, és onnan leste, hogy egy adott idő alatt mennyit csinál az ember, és ha úgy látta, hogy többet, akkor egyszer csak jött le a nor­ma, amiben, mondjuk, három perccel csökkent a normaidő. Sokan ép­pen ilyenek miatt nem mertek újítani. Volt olyan is, hogy megláttam a normást, és akkor kalapáccsal ütöttem ki a vídiát az esztergakésből. A szaktársak között ment ilyen cserebere, hogy valamit hogy lehet gyor­sabban, vagy könnyebben. Nagyon keserű tapasztalatom volt ezzel kapcsolatban, és ez örök életre meghatározta azt, hogy én nagyon szí­vesen segítettem, én egyszerűen nem tudtam szakmai titkot tartani. Ez egyébként egy érdekes eset volt, 56 nyarán történt. Egy olyan mun­kánk volt, a szovjet Sztalinyec típusú traktor lánckerekét csináltuk, egy másik, ugyancsak kezdő kollégával, és sehogy sem boldogultunk. Nagyon rossz volt a norma is, egyszerűen nem tudtunk vele keresni. Én 55-ben szabadultam, egyéves segéd voltam még csak. És akkor ez a munkatársam egyszerűen nem csinálta tovább, otthagyta. Más­nap én is ugyanígy tettem. Édesapám meg olyan ember volt, aki a hi­vatali fegyelmet nagyon tiszteletben tartotta, és el nem tudta képzelni, hogy hogy lehet, hogy én egy munkahelyről csak úgy hazajövök, és másnap bement a gyárba, és talán ez volt a szerencsém, mert kisült, hogy szabotálás miatt bírósági pert akartak indítani ellenem. Édes­apám akkor ott elmesélte a család bajait, hogy milyen borzasztó len: ne, ha én sem keresnék, mert valóban úgy volt, hogy ő javította a ci­pőinket, ő nyírta a hajunkat, amiben csak lehetett, minimumra szorí­tottuk a családi kiadásokat. Nekem inas koromban nem is volt saját ru­hám, két évig abban a fekete ruhában jártam, amit az állam adott. Azért is volt jó ez az inasiskola, mert tetőtől talpig felöltöztettek. A zok­nitól a zsebkendőig, mindent beleértve. Ami egy tizenöt éves srác szá­mára, aki már a lányok felé is kacsingat, nem volt feltétlenül előnyös, a középiskolás lányok szóba sem álltak az ilyen kicsit lenézett „nasikkal”. Ha valahol keresgélhettünk, akkor valahol ott az inasok között, de hát a vasiparban nem sok lány volt.

Tehát édesapám bement, és ott panaszkodott, másnap elkapott a főnök, aki egyébként egy nagyon rendes ember volt, és ő mondta, hogy „hát öregem, az a szerencséd, hogy apád bent volt, mert már föl volt adva a pártbizottságra az ügyed, és bíróság elé vitték volna”. Erre föl, hogy ez a balhé volt velünk, volt ott egy szaktárs, aki azt mondta, hogy adják oda neki ezt a melót, majd ő megmutatja, hogy ezzel lehet pénzt keresni. És ő, a maga gyakorlatával kitalált valamit, amivel tény­leg gyorsabban lehetett csinálni. Ezt kihasználva, beadta újításnak, megkapta érte a pénzt, szóval megcsinálta vele a maga bizniszét, és tett egy vállalást, hogy ő a kollégáiból, meg belőlem is az év végére sztahanovistát csinál. Énnekem ez szörnyen rosszul esett, mert ha benne ez a gondolat megvolt, akkor ennyi segítséget adhatott volna nekünk, és akkor nem kellett volna a sok cirkuszt végigcsinálni. Tehát hagyott bennünket napokig, hetekig kínlódni, ahelyett, hogy segített volna. És talán ez hagyott bennem egy olyan élményt, hogy én a ké­sőbbiek során soha semmit nem „titkoltam” el.

Egyébként, ha nem jön közbe 56 októbere, akkor sztahanovista lettem volna év végére, fiatalon, mert a százalékaim már megközelí­tették a 200-at. De a kereset, az nemigen jött fölfele, jelentett talán száz forintot, mert amivel sokkal többet teljesítettem, azok alacsony kategóriájú munkák voltak, úgyhogy ez végül is a borítékban nem je­lentkezett. Ezeket a kiválasztott embereket meg egy jobb kategóriájú munkával dobták meg, amivel könnyebben is csinálta meg a 200 szá­zalékot, és nyilván többet is keresett. Végül is nem lettem sztahano­vista, mert közbeszólt az 56.

Később aztán kitüntettek, valami véletlen folytán valahogy tíz­évenként. 62-ben a szakma kiváló dolgozója, 72-ben és 85-ben meg a gépipar kiváló dolgozója lettem.

Visszatérve 56-hoz: október elején engem baleset ért a munka­helyemen, rádobtam véletlenül az egyik munkadarabot a kezemre, el­tört az ujjam, gyakorlatilag én október 23-án betegállományban vol­tam. És én október 24-én hajnalban valami fura dübörgésre ébred­tem, fölkeltem, kint a konyhában égett a villany, apám és a bátyám be­szélgettek, én azt hittem, apám a munkába készül, mert messzire járt dolgozni, így elég korán kelt ő is. Akkor mondja a bátyám, hogy mi van, hogy ezek a szovjet tankok. És nagy vonalakban elmesélte, hogy mi történt a Rádiónál. Hát én teljesen föl voltam háborodva, itt ebből balhé lesz, teljesen félreértik a helyzetet, mindenáron öltözni akartam, és menni. Apám és a bátyám tartott vissza, ne menjek sehova, ez már annál komolyabb. Azért csak elmentünk a barátommal.

így visszagondolva, nekem nagyon vegyes volt a tapasztalatom, amit itt bent a városban láttam. Épp most ajánlottak fel egy jegyet az Operába, az ünnepségre 23-ára, kérdeztem a feleségem, elmenjünk-e, azt mondja nem. Aztán megkérdeztem, olyan műsor van, vé­gül is, jó volna elmenni, mert már tényleg régen voltunk az Operában, legalább két éve nem jutottunk el. Aztán végül is mondom neki, nézd nem a 23-ával van az embernek a baja, hanem az október 30-cal. Én nem tudom, szóval, én ezt az október 23-át el tudom fogadni, én eb­ben nem vettem részt sehol, az akkori első benyomások úgy hatottak, hogy ez egy pozitív dolog, de a későbbi napok bennem sajnos rossz tapasztalatot szültek. Amikor bejöttünk, és láttuk, hogy itt embereket mindenfajta előzetes ítélkezés vagy bírói ítélkezés nélkül csak agyonlőttek, agyonvertek, hát ezt láttam. Az Akácfa utcában láttuk, a Fehér Könyvben megvolt a neve annak az ÁVH-snak, mert végül is kisült, hogy ÁVH-s volt, de akkor én kérdeztem ott a tömegben, hogy honnan tudják, mert melósruha volt rajta, ott gőzölgött az agyveleje a falon, amikor odaértünk, akkor lőhettek agyon, és ott rugdosták utána is, meg minden. Én nem tudom, lehet indulatoknak, lehet szélsősé­geknek nevezni, a fiammal is sokat vitatkoztam, hogy egy ilyen szituá­cióba az ilyenek beleférnek-e. A bátyám például bement egyszer a Rádióba, és akkor ott éppen egy forradalmi gyűlés volt, és éppen állí­tották össze a listát, hogy kiket kell kinyírni.

Ezek énbennem is rögzültek. Én a mai napig sem tudom tiszta szívvel azt mondani, hogy forradalom, de azt sem tudom mondani, hogy ellenforradalom. Ez tényleg nagyon nehéz, és azt mondom, bár­hol, ahol ez szóba kerül, hogy kár vele annyit bíbelődni, ezt a történé­szeknek valóban tárgyilagos kutatással lehetne fölmérni, és talán ak­kor sem azzal a célzattal, hogy most ennek vagy annak minősítsük.

Azt mondom, hogy tény, mert ez benne volt a levegőben, hogy az egész előkészítésben széles tömegek vettek részt, akiknek elege volt az egész régi rendszerből, és azokat a változásokat valahol tényleg példának lehetett tekinteni, amik ebben az időszakban voltak; de amivé lett, az nagyon tragikus volt.

Hát nem tudom, én azért akkor ott olyan arcokat láttam, hogy azok ott tényleg nem forradalmárok voltak, azokról lesírt, hogy a harc kedvéért, vagy isten tudja miért vesznek részt. 17 éves voltam, énben­nem sem voltak letisztulva a gondolatok. Azok az ismerősök, hát mást ne mondjak, Lőrincen ott volt a légvédelmi tüzérlaktanya, onnan a srá­cok fele elment haza, elpucolt rögtön, az emberek ott megszállták, el­loptak mindent, a fiatal srácok kihordták a légvédelmi ágyúkat és meg­szállták az öreg temetőt, oda ásták be magukat. Most ha végiggondo­lom, ki volt ott, hát.. . Lőrincen egy nagyon érdekes helyen lakom, egy ilyen vízválasztó, vagy határmezsgye részen. Kertváros, ami a harmincas években betelepült erdélyieké, egyik oldalon a jobb mó­dúak telepedtek le, gyönyörű villákba, vele szemben meg az Oncsa-telepen nem ritka a 11-12 gyerekes nagycsalád. És a kettő között va­lahol ott voltunk mi, egy rövid sávban. És a 45 előtti jómódú középréte­geknek a gyerekei voltak ott ebben a buliban, meg azok onnan az Oncsáról. Hogy milyen indíttatással, már a jó ég tudja. Ezek fogták ott a fegyvereket. Nem félelemből, de talán nem is tudatosan, mi nem vet­tünk részt, már mi alatt értve néhány barátomat ebből a proli rétegből, vagy melósgyerekek. Velünk szemben lakott egy idős bácsi, egy asz­talosmester, ő is ott dolgozott a gyárban, benne még élt ez a régi tí­pusú munkahelyi fegyelem, ő minden reggel fölvert engem, és be kel­lett vele bicikliznem a gyárba. így tulajdonképpen a gyárban töltöttem ezeket az időket, ami megint tanulságos volt a számomra, mert itt ta­lán éppen azok voltak a leginkább hangadók, akik azelőtt is, egy ter­melési tanácskozáson is úgy kezdték a hozzászólásukat, hogy „én annak idején, az elnyomók ideje alatt…” Szóval egy ilyen nagyon pri­mitív, demagóg dumával ezek agitáltak a legjobban a sztrájk mellett is. Most ami érdekes, és a „mozgalmi iskolámhoz” hozzátartozik, egy em­ber, akit valójában én akkor ismertem meg. Egy régi szocdem. Ő még egy ilyen igazi szocdemes mozgalomban vett részt, ötventől volt bör­tönben, négy évig nem látta a családját, de nem is tudtak róla. És ez az ember nem hangadó volt, hanem ő volt a fék. Amikor ezek a régi nagy párttagok szavaltak, hogy de igen, sztrájkolni, meg ki a ruszkikkal, ak­kor éppen ő, a Feri bácsi volt, aki odaállt, hogy hát azért emberek, gon­doljuk végig, ha sztrájkolunk, nem lesz mit enni, és az országnak nem lesz mit eladni, nem lehet ezt csinálni. És ő próbálta azokat visszafog­ni. Bennem ezek akkor, lévén még 17 éves, nagyon megragadtak, és nagyon becsültem az öreget. Akkor a munkástanács ott a gyárban megalakult, akkor valóban a dolgozók választották, műhelyenként tevő­dött össze. Nálunk éppen azt a szaktársat választották be, akiről pa­naszkodtam, hogy sztahanovistát akart belőlem csinálni, mert szak­embernek nem volt rossz szakember. Jó szakembereket választottak, többé-kevésbé olyanokat, akiknek azért volt tekintélye, ők kezdték szervezni a munkát a gyárban. Mivel akkor az áramellátással zavarok voltak, áttevődött a termelés délutánra és főleg éjszakára. Voltak részlegek, amiket nem lehetett üzemeltetni. Tehát ezt megpróbálta szervezni a munkástanács, és nagyon jól szervezte. Elosztotta a munkát, a szociális helyzetet figyelembe véve igazgatta el az embere­ket, hogy ki maradjon a termelésben – nyilván az, akinek szüksége­sebb volt a pénz -, ki legyen esetleg gépkarbantartó egy fix összegért. Ugyanakkor valahonnan szereztek élelmet. Gondolom vidékről. És csinálták ezeket az akciókat, szinte azt amit 45-ben. Mert mesélték az öregek, hogy annak idején megcsináltak egy-két alkatrészt a trakto­rokhoz, és akkor leutaztak valahova egy rozzant autóval, ott elcserél­ték lisztért meg babért, följöttek és kiosztották a gyárban az emberek­nek. Ilyenekkel is foglalkoztak. A gyári munkástanács nem nagyon foglalkozott leszámolással, egy-két kirívó embert kirúgtak, de aki jó szakember volt, meg rendes ember, azt nem bántották. Itt az ember­ség volt, ami számított, mert a jó szakembert a melós réteg az tiszteli, legfeljebb azt mondják, hogy „hát most elmész, öreg, a gépre”.

December felé vált egyre erősebben politikaivá a munkástanács. Ez megint egy ilyen kettősség, hogy amikor megerősödött a rendszer, akkor előjöttek azok az emberek, akik valamilyen módon kompromit­tálták a múltat is. Magyarul, előjöttek ezek a rákosista emberkék. Pél­dául a pártszervezetben kik kerültek előtérbe? Nyilván bekerültek azok is, akiket ma talán reformkommunistáknak lehetne nevezni. Akik háttérbe voltak szorítva, éppen a normálisabb meggyőződésük miatt 56 előtt. De előjöttek azok is, akik Rákosi kiszolgálói voltak. A többie­ket meghurcolták, ezt tudom, figyelték, elvitték őket egy-két napra a rendőrségre, próbáltak besúgóhálózatot szervezni körülöttünk, már­mint munkatársakból. Ez nem ment. Mert a munkásokban eléggé megvan, megvolt a szolidaritás. Nekem mesélték, hogy mikor a Szabó bácsit elvitte az ÁVÓ, akkor elég komoly akció indult a műhely­ben, hogy segítsék a családját, amit aztán szintén rendőrileg kellett le­állítani, de ettől függetlenül titokban továbbra is segítették. De amúgy is érdekes volt egy ilyen gyárnak az összetétele, mert amikor én oda­kerültem, ebben a műhelyben a főjegyzőtől kezdve, a Kamara elnök­ségi tagjain át a Conti utcai kiebrudalt kurváig mindenki volt. De érde­kes módon 56-ban ezek az emberek sem voltak hangadók. Nagyon megdöbbentő számomra, hogy 56-ban azok voltak a hangadók, akik előtte is mindig ilyen hangadók voltak. Aztán a munkástanács a hiva­talos megszűnéssel együtt nálunk is véget ért, nem is tudom mikor szüntették meg, talán valamikor 57-ben. A zaklatások miatt nem tud­tak igazán tevékenykedni. Meg aztán 57-től azért sok olyan, hogy úgy mondjam, vívmány volt, ami miatt nem tudták továbbra is maguk mellé állítani a munkásokat. Tehát sok olyan követelés, amit a gyár­ban kértünk, az teljesült. Beindult a munka. Rendezték a normákat. Nem volt az a korábbi feszített norma. Megszüntették a bújtatott nor­marendezéseket, meg menesztették az elbújt normásokat. Meg­állapítottak egy plafont, nem lehetett 118%-nál többet teljesíteni, mert nem fizették ki, illetve egyre csökkenő arányban fizették a túltel­jesítést. Javultak a munkakörülmények is valamelyest. Tehát a ko­rábbi elégedetlenség nagyrészt megszűnt. És a melóst mindig a szük­séghelyzet kovácsolja össze, soha nem a jólét. így elhalt, de tudom, hogy problémáik voltak sokáig, hátrányuk volt abból, hogy munkásta­nácstagok voltak.

A régi, az nem gyorsan állt vissza, hanem lassan, fokozatosan, egyre erősödött. Tulajdonképpen a gyári KISZ-nek az alapításánál is ott voltam, nem márciusban, de májusban. Voltunk vagy tizenöten. Én valami teljesen újat vártam, hittem, és gondoltam, és meglehetősen bedobtam magamat. KISZ-titkár is voltam. Aztán rájöttem arra, hogy nem változik semmi, visszajön a régi, és vitába keveredtem a párt-instruktorral, aki felügyelte a KISZ-t. És azt mondtam, hogy így nem vagyok hajlandó dolgozni, és lemondtam, és közölte is, hogy el van fo­gadva, és tulajdonképpen vissza is vonulgattam a KISZ-ből is már. 57-ben beléptem a gyári színjátszó csoportba, és ez eléggé lekötött, mert eléggé komolyan vettük. Egyre jobban úgy éreztem, hogy nem tudom én ezt a politikai munkát vállalni. De ezek így folyamatában jöt­tek elő. Ez az idő, amikor megerősödik ez a – nem tudok jobb szót – rákosista régi vonal. Az apropót az adja, hogy a fülembe jutott, hogy állítólag a Rákosi vissza akar jönni. Én úgy éreztem, hogy ezt csak úgy lehet megakadályozni, hogy az ember ott van, és mint párttag tudja megakadályozni. Időközben, 67-ben kint voltam a Szovjetunió­ban, három hétig, éppen az amatőr színészkedésemből kifolyólag, egy Jancsó-film kapcsán, kint dolgoztunk, ott csináltuk a Csillagosok, katonákat.

Mit játszott?

Én voltam az első halott… És ott eléggé szabadon mozogtam. Elég sok olyasmit láttam, tapasztaltam, amit, mikor hazajöttem, és úgy me­sélgettem a szaktársaknak, behívatott az ottani párttitkár, és mondta, hogy jó, jó, hogy én ezeket láttam, de hát azért ne ugassak már, gon­doljam meg, hogy miket mondok.

És miket látott, mit tapasztalt?

Én akkor ott tapasztaltam a brezsnyevi személyi kultuszt, a félelmet, a nyomort, és akkor úgy fogalmaztam, hogy az orosz ember igénytelen­ségéből fakad, de hát nyilván ez egy kényszerű igénytelenség volt. Ebben a színjátszókörben én sokat tanultam. Nem az ottléttel csak, hanem annyira érdekelt a dolog, hogy sokát olvastam hozzá. Nem­csak ott, hanem később is, ezt folytatva az Ifjúsági Színházban, a Pin­ceszínházba kerültem, egy görög drámával kezdtük, az Iphigéniával, és akkor én meg, nem volt középiskolám sem, semmi, és akkor bele­vetettem magam a görög drámákba, Sztanyiszlavszkijt olvastam, meg ezeket, készültem rá.

Voltak komolyabb színészi ambíciói, vagy csak az amatőrködésig érdekelte?

Voltak. Nagyképűen mindig azt szoktam mondani, hogy akkora szí­nész lettem volna, mint Latinovits, de túl késő volt. Én húszéves ko­romban nősültem, huszonegy éves koromban gyerekem volt, nekifog­tam egy házépítésnek, amit a két kezemmel építettem, úgy gürcöltük össze, a feleségem is szegény családban nőtt fel, nem is család, az édesanyja nevelte fel egyedül, aki munkásasszony volt, tehát anyagi támogatást mi egyik helyről sem kaptunk. Tényleg a hasunkon, zsíros kényért zabálva tudtunk összerakosgatni annyit, hogy megvettünk egy telket a szülői háztól nem messze, és borzasztó olcsó építőanya­got szerezve, ömlesztett kubiktéglát hoztunk a gyárból, törmelékeket, és egy nyáron át ebből raktam a falakat. Nagyon be voltak határolva így a dolgok. 25 vagy 26 éves voltam, amikor elvégeztem az esti szí­nészképzőt a filmgyárban. Bárhova mentem volna, kezdő színész le­hettem volna csak, és a szakmában meg elég jól kerestem. És ráhan­goltam magam arra, hogy nekem elég az, ha így időnként kiélem ma­gam egy-egy filmben, behívtak, ott játszottam, jól meg is fizették, elég magas volt a napidíjam, tehát a lehetőségem megvolt, a gyárban ezt elég jól tolerálták, nyilván azért is, mert azért elvégeztem a munkámat. Nekem így is tetszett a dolog. Akkor is családcentrikus voltam, és el­sőnek mindig azt tekintettem. Sehol másutt nem is dolgoztam, csak a traktorgyárban, 14 éves korom óta. Nem ugyanabban a műhelyben, mert voltak azért változások, 72-ben kineveztek művezetőnek. Az is egy érdekesség volt az életemben, ami meghatározta talán a jövőmet. Mert rá egy évre átkerült a gyár a Rába Vagon- és Gépgyárhoz. Ami avval járt, hogy egy elég jelentős leépítés volt, engem mint művezetőt leépítettek, mivel én voltam a legfrissebben kinevezett művezető.

Amikor esztergályos voltam, az kényelmesebb volt. Nyolc óra munka, délután kettőkor befejeztem, hazamentem és kész. De mikor művezető voltam, éjszaka azon törtem a fejem, hogy hogyan hogy ke­rül munka az embereknek, sokszor én magam végeztem a segéd­munkát, hogy ne legyen fennakadás. Szóval szerettem volna vissza­menni a gépre. Időközben leérettségiztem estin, aztán elmentem marxista egyetemre, ez is eléggé körülményes volt, mert nem akartak javasolni, nem voltam rajta a káderlistájukon. A másik műhelyben örültek nekem, mert ott meg nem akart senki sem menni. Teljesen magamtól határoztam el. Mégpedig úgy, hogy ekkor volt az, hogy elismerték a diplomát, a szakosítót, és én azon röhögtem, hogy mi­lyen jól hangzik majd az, hogy dr. Szili Sándor esztergályos. De komo­lyan, ez volt benne egy kicsit, amúgy meg hát engem érdekeltek ezek, én végül is végigtanultam az életemet. Átkerültem ebbe a másik műhelybe, még a régi gépemet is sikerült áthozatni, amin hosszú éveken át dolgoztam, és ami egy csodálatos gép, mindenfajta munkát meg lehet rajta csinálni, és mindent el is vállaltam.

Én tényleg soha semmilyen munkára nem mondtam azt, hogy nem tudom, vagy nem lehet, hanem mindig azt mondtam: megpróbá­lom. És arra törekedtem, hogy meg is tudjam csinálni. És így aztán ott maradtam.

Ma megint alakulnak munkástanácsok. Hogy fogadják a munkások a tulajdonossá válás gondolatát?

A régi rendszerben világos volt, hogy volt egy tulajdonos, akinek ő eladta a munkaerejét. Az elmúlt negyven év alatt, hogy szapuljuk egy kicsit, azt mondták, hogy ő a tulajdonos, de az értelmesebbje rádöbbent, hogy nem ő a tulajdonos, hanem ugyanúgy a munkaerejét adja el, a butábbja meg azt csinálta, hogy én vagyok a tulajdonos, és fogta és ha­zavitte a franciakulcsot.

Tehát nem igazán fogadták el. Nehezen tudja az ember magában összeegyeztetni, hogy tulajdonos is, és ugyanakkor alkalmazott is. És talán azoknál probléma elsősorban, akik kevéssé önállóak.

Szerintem azért van ennek a munkástulajdonnak jövője. Ezt pél­dául éppen azt bizonyítja, hogy még az előző korszakban kialakultak a merészek közül a vállalati gmk-k. De azt elvárni, hogy mind az ötszáz ember azt mondja, hogy én tulajdonos akarok lenni, az nem megy. Mi megpróbáltuk a gyárban az ősszel. Igazán partnerre sem találtunk. Mert a szakszervezet például teljesen elzárkózott. Mi létrehoztunk ott egy MSZP-alapszervezetet, a gyárban, a volt párttitkárral, főleg ketten próbáltuk ezt szervezni, ami részben munkástagozatként működött. És itt merültek fel a gyakorlati kérdések, mert ez mindig egy veszély­ben lévő gyár volt, Győrhöz csatolták, aztán volt egy fejlesztés, aztán a fél gyárat lebontották és elvitték, elzavarták az embereket. 87-ben nagy vita volt, én mondtam nekik, hogy veszélyhelyzetbe kerül hétnek, mert ha úgy alakul a Rába sorsa, mi perifériális helyzetben vagyunk, mi leszünk az első, akit elad. Tehát önmagunk védelmére is jó volna ezt létrehozni. Ez sajnos a mai napig nem sikerült, mert én mindig is mondom, hogy a melós akkor mozdul, ha a hátán csattan az ostor. Ha a Hajógyárat el akarják adni a feje fölül, akkor megmozdul. Ha a munkahelye veszélybe kerül, mint Mosonmagyaróváron, megmoz­dul. De amíg nálunk a gyárban azzal hitegetik, hogy lesz munkád, meg most van is, lehet, hogy nehezebb körülmények között, de tudsz dolgozni, kereshetsz: a legtöbb emberben az van, ami bennem volt, hogy mennyivel jobb esztergályosnak lenni, hazamegyek, a kertben kapálgatok, lefekszek – nem nagyon hajlandó nyolc óra után is vala­mit mozdulni, vagy tenni. Örül, ha ezt más helyette elvégzi, kiharcolja. De ha veszélyhelyzetben érzi magát, akkor meg fog mozdulni. Amit én nagyon szomorúnak tartok, és valahol itt láttam a munkástagozatnak az értelmét: a szolidaritás hiányzik. Erre megvan az elképzelésem, hogy miért. Talán nem biztos, hogy igazam van, de úgy látom, hogy nagyon széles skálán tevődött össze ez az új munkásosztály. Amiket elmondtam, hogy ebben már benne van a régi főjegyzőnek a fia, és az, aki máshonnan került bele, tehát nem alapvetően a régi munkásdi­nasztiákon keresztül fejlődött ki, és nem olyanok, akik apáiktól látták a szolidaritást. Ugyanakkor negyven év alatt sikerült az igazi mun­kásszolidaritást kiölni az emberekből. Mert ilyen álszolidaritások voltak, ha visszaemlékszem, a nagy szolidaritást mindig az interna­cionalizmushoz kötötték, és szolidárisak voltunk a koreaiakkal, a viet­namiakkal, az afrikai népekkel, az elnyomott népekkel, de nem egy­mással, úgy hogy ez a fogalom is mássá vált az emberek tudatában.

És ez nagyon szomorú valóság, mert amikor nyáron a hideg­üzemnek a felszámolása kitudódott, és mi a pártbizottságról elkezd­tünk, úgymond, szervezkedni, hogy megakadályozzuk, és végigját­szottunk különböző alternatívákat, és eljutottunk odáig, hogy rá tud­juk-e venni a melegüzemi részt arra, hogy sztrájkkal küzdjön a másik munkásért, hát nem tudtuk. Azt a konzekvenciát vontuk le, hogy nem fogjuk tudni őket egységbe állítani. Az emberekben kialakult talán egyfajta önzés. A maga kis munkája és kereseté még mindig jobb, mint a bizonytalanság. És ez most lesz igazán borzasztó, amikor egy ilyen magyar feudális kapitalizmus fog visszaállni. Most ha fölszá­molják valamelyik gyárat, nem fog mellé állni a Vörös Csepel meg a Váci út. Mert az övék nincs veszélyben. És ez borzasztó, mert a munkást így szeletelve föl lehet számolni.

Hogyan lett országgyűlési képviselő?

Ennek előzménye van. 88 őszén bekapcsolódtam a BAL-ba, ahol sok baráttal, hasonló gondolkodású baloldali emberrel kerültem össze. Munkásfórumot szerveztünk a gyárban, ahová a BAL-ból hívtunk meg előadókat. A 88 májusi pártértekezlet óta arra törekedtünk, hogy önál­lóan dönteni képes pártszervezet legyünk, amely megfelelő informá­ciókkal rendelkezik. 89 elejétől kezdtük felmérni, milyen a munkásság hangulata, hogyan ítéli meg az elmúlt időszakot. Ezt mi magunknak kezdtük el, de mikor kiderült, hogy lesz egy kongresszus, akkor tuda­tosan is annak a jegyében, hogy oda mit tudunk letenni, és én csinál­tam ennek az összeállítását, gyakorlatilag minden emberrel beszélve. Ennek az összegzése alapján csináltam egy beszédet a kerületi vá­lasztógyűlésre, és ott indultam, egyedül kerültem be, mint munkás, a küldöttek közé. Innen kezdve szervezkedtem, én is meg a népi de­mokratikus platform is; lényeg az, hogy a kongresszuson a munkás­küldötteket összeszedve szerveztem meg a munkástagozatot, és amikor szóba került az elnökség összetétele, akkor a munkástagozat részéről engem javasoltak. Így lettem a Szocialista Párt elnökségé­nek a tagja. Ezt a májusi kongresszusig csináltam társadalmi munká­ban, és én nem akartam képviselő lenni, annál is inkább, mert vala­hogy nem is éreztem ilyen ambíciókat magamban, a másik meg, hát úgy véltem, hogy annyira ismeretlen vagyok, nincsen politikai múltam, nagy nyilvánosság előtt, hogy úgy is csak veszítenék. Így azt mond­tam a kerületi szervezőknek, hogy ha úgy gondolják, szívesen válla­lom, de ha úgy gondolják, hogy van olyan ember a kerületben, akit jobban el lehet fogadtatni és több szavazatot hoz, akkor legyen az. Ők úgy döntöttek, hogy a volt képviselőt jelölik. Ezt tudomásul vettem. Az országos lista összeállításánál merült fel, hogy gyakorlatilag nincs munkás. De hát ha ez egy munkáspárt, akkor ez nem jó, és ott vetette fel valaki, hogy legalább engem vegyenek fel a listára, és így viszony­lag előkelő helyen, hetedikként kerültem a listára. Aztán a választási mechanizmus következtében első lettem, mert az előttem lévőket saját helyükön választották meg. Az üzembe már csak időnként tudok visszamenni, nem tudtam már ezt is vállalni, az elnökségi munkával még csináltam együtt, az is fárasztó volt, de ezt most már tényleg nem lehet. Ez magának az üzemnek is teher lenne, hogy egy héten három napot hiányozzak vagy többet is. Ha sürgős munka van, akkor nem tehetem, hogy „gyerekek majd akkor, ha lesz idő”. Májustól kivettem az éves szabadságomat, és júniustól fizetés nélküli szabadságon vagyok. Hát ez még az előző fél évemhez képest is nagy változást okoz. Egy kicsit az életformámat is át kellett alakítani, rengeteg olyan dolgot föl kellett adni, nagy szomorúságomra, amit kedvvel csináltam, a kert például, amit nagyon szerettem, ott pepecselgetni. De a másik oldalon meg az, hogy mindig nagyon szerettem az emberekkel talál­kozni, és most erre több lehetőségem van. Fogadóórát tartok Lőrin­cen, és ott jönnek a különböző problémákkal.

Még másfél évvel ezelőtt is mondtam, hogy én kommunista va­gyok. Ma, visszatekintve, azt mondom, hogy én mindig szociáldemok­rata voltam. De számomra végül is mindig ugyanarról a dologról volt szó. Fogalmazzunk úgy, hogy én mindig baloldali gondolkodású vol­tam. Á kisemberek érdekeinek védelmét olyan úton képzelem, ami em­berközpontú, és rugalmasan, az adott politikai és társadalmi viszo­nyoknak megfelelően cselekszik. Én ezt gondoltam kommunistaság­nak, és ezt gondolom szocialista vagy szociáldemokrata jellegnek. Es ezért mondom ma inkább a szociáldemokratát, mert ami talán a kü­lönbség, a forradalmi, harci utat nem érzem igazán célravezetőnek. Valóban az van bennem, hogy én nem tudok úgy ellenséget találni, hogy én azt megöljem vagy megfojtsam. Ezek a forradalmak bebizo­nyították, hogy nem lehet, elmegy más irányba, hiába jó a cél. Talán ott követtük el a hibát, hogy a történelemnek az objektív oldalát nem lehet átugorni. De ez a párt, ez a szocialista párt sem érzi igazán, hogy mit kellene csinálnia ebben a helyzetben. Mert akkor, amikor megkezdte az átalakulását, nekem ez volt az egyik nagy problé­mám, és a kongresszusi beszédemben ezt vetettem fel, hogy nem lehet egy párt mindenkinek a pártja. Főleg a többpártrendszerben. Nem lehetek én a vállalkozóké, a nagytőkéseké, a kispolgároké, a munkásoké meg a parasztoké. Ezt nem ismerték fel. A másik oldal meg az, hogy jó magyar hagyomány szerint mind ellenséget látunk egymásban. Sokszor egymást akarjuk igazából legyőzni. Én, amikor fölépítettem a házamat, azt mondtam, hogy soha nem akarok a szom­szédjaimmal rosszban lenni. Én nem kezdek el kiabálni, ha átlóg a faág. A jó szomszédi viszonyt pedig mérsékelt politikával lehet elérni. Nem kell mindenkit a keblemre ölelni, de megfelelő viszonyt ki lehet alakítani mindenkivel. Hát ennyi.

Köszönjük szépen a beszélgetést.